Tiszás teszt tiszásoknak

Magyar Péter bejelentette a pillanatnyilag végleges listáját azoknak, akiket a kormányába szán. Azért gondolom, hogy talán csak pillanatnyi a lista, mert sokkal inkább tűnik egy újabb tesztnek. Korábban egy inkább társadalmi teszt volt az oktatásüggyel kapcsolatosan, és ott vissza is lépett. Az újabb teszt már inkább a saját híveinek szól arról, hogy az önnön korábbi, akár önmeghasonlott, döntésük kognitív önvédelme érdekében, de meddig képesek helyeselni és relativizálva megmagyarázni egy alig magyarázható dobást. Amolyan tiszás teszt tiszásoknak.

Az, hogy kinevezte a korábban általa is fideszesnek címkézett Vitézy Dávidot miniszternek, az csak egy elem abban a sorban. Abban, hogy Magyar Péter rendre felkért olyanokat, akik korábban a Fidesz-kormányok egyikében-másikában szerepet töltöttek be, vagy ismert fideszes, esetleg NER-es kötődéseik vannak. Az igazi nagy tesztet a végére hagyta, mint egy vacsora ínyenc főfogását. Megnevezte a belügyi és igazságügyi tárca pillanatnyi várományosát. Pósfai Gábort nevezné ki belügyérnek, illetve Melléthei-Barna Mártont igazságügyért felelős miniszternek. Elvégre egy sportszerkereskedő nyilván a legjobb választás egy belügyminiszteri posztra. Azon az alapon, hogy majd a sportért is a belügy lesz felelős.

S persze a nagy dobás a sógor megnevezése igazságügyi miniszternek. A net közösségei meg is mozdultak erre. Miként természetesen megjelentek az első védőbeszédek is. Antall Józsefig visszanyúlóan. Mint olyanig, aki szintén a sógorából faragott minisztert. Nem mintha az jó lett volna, de legalább alkalmas lehet a relativizáló elmaszatolásra. Kis szépséghiba, hogy a relativizálás nem ment fel senkit a döntései alól. Ahogy a hazugságai alól sem. Mert az a tétel, miszerint Magyar Péter szakít az "uram-bátyám" nepotizmussal nyilvánvalóan végképp megbukni látszik.

Ráadásul ez már akkor is ráég, ráéghet, ha a immár a saját hívei nyomására is, de meghátrálásra kényszerül. Mert a korábbi kádermentő ki-, és megnevezései után itt már a szándék is jelzi, hogy a Tisza valójában egyfajta "vatikáni ösvény" a fideszes körökből és családból igazolt kádereknek. Az, hogy Magyar Péter bíróként dolgozó húgát mennyire fogják ezt követően elfogulatlannak, korrupciós alanynak tekinteni az ügyefelek, az persze legyen a családi belügyük.

Andrew_s

Update: Magyar Péter bejelentette, hogy húga felfüggeszti bírói tevékenységét.

L'art pour l'art politika

A napi hírekbe, és a háttértörténetekbe bele lehet fáradni. S bele is lehet unni. Méghozzá nagyon. Méghozzá előre megfontolt szándékkal. Mert aligha vitatható az a kommunikációs szándék, ami mindennek a túltárgyalására irányul. Mert mindenki vágyik a véleményének a kifejtésére. Erre aztán jól rá is lehet játszani.

Ahogy rá is játszanak mindazok, akik a közfigyelem hivatásos koldusaiként tengetik mindennapjaikat. S itt nem a média szereplőire gondolok, és nem is a bloggerekre. Nem azért, mert haragban vagyok a tükörrel, hanem azért, mert a média, a sajtó mindig is reflektív műfaj volt. Bármennyire is szeretné néhány médiaceleb azt hinni, hogy személyesen rángatja a passzát-szelet. Ez csak akkor következhet be, ha kilép a korábbi kereteiből és nyílt politikai szerepet vállal. Volt már ilyen a világtörténelemben. Lesz is. Nem is baj. Azonban ott vannak a politikusok, akik a zászlóra legtöbbször azt írják ki, hogy csak a tömegekért, csak nekünk, csak értünk. Agitálnak, hazudnak, megvezetnek, próbálkoznak, és vitatkoznak, felszólalnak, virágot szórnak. Közben pedig alapjában véve hülyének néznek. A különbség legfeljebb a pofátlanság mértékében, az asztalról lehulló morzsák terítési szisztémáiban van. Az utóbbi során akár szélesebb rétegek is jól járhatnak. Míg a másik oldalon ott vannak azok, akik szívük szerint az asztal alá hullott morzsákat is felnyalnák. Ha nem félnének a nyelvükbe menő szálkáktól. Melyek virtuális megfelelőit oly boldogan keresik mindenki más szemében.

Addig is persze kell azt a nyelvet használni valamire. A hatalmi piramis alján például arra, hogy a tulajdonos előtt sorakozó fenekeket tisztára lehet vele nyalni. Később arra, hogy ki lehet nyújtani lefele. Annak jeleként, hogy „én itt vagyok, ti ott vagytok, megszívtátok apócák”. A kettő közt pedig lehet harcolni a fenekek számának csökkentése, a kézben tartott morzsák számának növelése érdekében. Ennek egyik eszköze a közvélemény fárasztása. Akarva vagy akaratlanul. Akarva, amikor a gumicsont-raktárból előkapnak valamit, amire aztán szép hosszú pofázási körök láncát lehet felfűzni. S akaratlanul, amikor az említett láncszemek után kapdosnak, mint éhező a manna után. Ezzel a jelenségkupaccal aztán élhet a hatalom kedvére. Nem is kell különben hihetetlen média-koncentráció ehhez. Habár a jelen magyar nemzeti csúcsnak ez is megadatott. A hatékonyságot ebben az esetben is a média-suzélesség és blikkfang-érték szorzata. Ha nagyot lehet durrantani, akkor nem kell sok helyen „eladni”. Terjedni fog magától is. Mert megkommentelik, aztán a kommenteket megvitatják, és a vitatkozókat is le kell hülyézni valahol. Ahogy a minap, nem egyedi jelenségként a falállítók nagy barátja közölte a falat ellenzővel, hogy „ne beszélj hülyeséget”. Mert ez az az érv, ami mindent visz. Nem kell gondolkodni, nem kell megérteni a másikat. Azt sem, amit mond. Érvelni sem kell. Alkalmasint kár lenne azt hinni, hogy ez a jelenség nem oldalsemleges. Próbálja meg valaki kétségbe vonni valamely csoport városlezárási jogát, és máris megtapasztalhatja, hogy nem kell a szélsőjobbra elmenni egy kis kioktatásért. Simán megkapja, hogy a város mindenkié, mindenki ott vonul, ahol akar. Az éppen aktuális zászlótól függetlenül.

Aztán eljön az a pont, amikor már látszólag mindenki elmondott már mindent. Mindenki elmondta a másikat mindennek, és mindenkinek elege van mindenből. Ekkor lehet meghúzni a nagy dobásokat. Ekkor már milliárdokat vagy akár trilliárdokat lehet a szerteteríteni, mert már mindenkinek tele van a hócipője. Ahogy jól lemérhető a netes kommentek alapján, hogy határzár-ügyben is közeledünk ehhez a ponthoz. Mert az istenadta nép elsősorban azt szereti, ha békén hagyják. Ha frusztrálják, belefásul. A hatalmi frusztrációkba is. Az ellenzékiekbe is. A hatalmi szövegekre legyint. Az ellenzéki megmozdulásokat pedig otthon-maradással bünteti. Látjuk? Naná. Lassan akár nyilvános kerékbetöréseket is szervezhetnének, és valószínűleg az ellen is tízen mennének el tiltakozni. Amely „tömegből” azonnal három tábor hasadna ki. Az egyik ellenezné a kerékbe törés, míg a másik kettő egyike ellenezné az ellenzőket. A harmadik pedig fórumot tartana arról, hogy melyik csontnál kezdjék a bunkózást. A határzárra lefordítva, jelezze valaki, hogy látott százezres ellenzői tüntetést. Az emberek belefáradtak. Különösen a zseniális hangulati előkészítést követően lehetett ezt az eredményt viszonylag gyorsan elérni. Elég visszalapozni akár fél évre a híreket. Az embercsempészekről rendszeresen jelent meg híradás. A hazai menekült-kezelés viszonyairól meg szinte soha. Az iszlamisták rémtetteiről gyakran, míg az iszlám kultúráról, mint olyanról alig. Mire belengették a nemzeti rasszizmus részletes kérdőívét, addigra a köztudta meg lett kérem dolgozva.

Sokan készséggel elhiszik, hogy mindenki csak a magyarok munkájáért és az itten tejjel feltöltött Duna, és mézzel csobogó Tisza ügyében érkeznek az emberek. Egyik kezükben gépfegyverrel, a másikban pedig atombombával. Minimum. Aki pedig ellenzi „mindenkit egy masszába mosunk” szemléletét, az nemzetellenes, hazaáruló, és olykor talán embert is eszik. Az ezzel kapcsolatos, „mindenki nyilatkozza a magáét” mozgalom kibontakozása pedig elvezetett oda, hogy tulajdonképpen mindenki legyint már mindenre. A régi szocreál reflexek mentén a személyes túléléssel foglalkozik. Ez van. Ezt akkor is célszerű tudomásul venni, ha nem kötelező szeretni. A jelenlegi kormányzat, ahogy a nagy elődök közül számos, nagyban játszik. Mára akkor is legyintenének a százezrek, ha nem egy ideiglenesnek blablázott  drótfonatról lenne szó, hanem méregfecskendőket célba-lövő android-hadseregről a határon. A sok kicsi tüntetéskével pedig az utóbbi ellen sem lehetne pár száz embernél többet mozgósítani. Úgy meg különösen nem, hogy egy-egy párt vezetése leül, jól megnézik egymás köldökét, majd nyilatkoznak és hazamennek.

A jelenlegi ellenzék, és a jelenlegi ország nyugodtan leülhet. Egyes. A kommunikációt, az idegek csatáját az Orbán-kormány nyerte. A jelenleg lefutóban levő menetet mindenképpen. Kiütéssel. Alkalmasint azok a tömegek, akiknek ez egyre jobban nem fog tetszeni, akik esetleg nem vándorolnak ki, és akik majd egyszer megtartják a kormányváltó utcai népszavazást nyugodtan benyújthatják a jelenlegi ellenzéknek is a számlát. Őfelsége ellenzéke gyakorlatilag 2012. októbere óta viselkedik úgy, mintha megtörtént volna a háttéralkú. A választások elvesztésére is. Mert a parlamenti fizetés akkor is jó buli, ha szava nincs valakinek. Mert a hatalom felé vezető úton a második vonalnak is több csurran-cseppen, mint egy nyírségi munkanélkülinek. Mert nyilatkozni jó dolog. Főleg, ha előre tudható, hogy a ködösítésen kívül nincs jelentősége. Holott az igazság valahol ott a ködben van. Ahol semmi sem csak fehér vagy fekete.

Andrew_s