Erdő elvtárs leszólt Osztie elvtársnak

Forras: Wikipedia

A Horthy-mise is lassan abba a kategóriába esik, ami nem ereszti el a híreket. Mert a saga folytatódik. Miközben a szaga egyre penetránsabb. Legutóbb még úgy tünt, hogy „csak” a szervező szervezet vezetője néz mindenkit hülyének. De a licit azóta is zajlik. Legutóbb Erdő Péter iratkozott fel a listára.

Egyházi források szerint legalábbis az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke kérte Osztie Zoltán plébánostól az esemény elhagyását. Aki megerősíteni látszik ezt az értesülést. Amiből természetesen rögtön következik, hogy a KÉSZ vezetőjének sem a kereszténysége, sem az értelmisége nem ébredt a tudatára annak, hogy az egyház csatlakozása egy társadalmi provokációhoz rossz üzenet. Valójában tehát a keresztény főértelmiségnek „felülről” szóltak le, hogy ez így nem lesz jó. Ez a megoldás alighanem ismerős lehet azoknak, akik még látták azt a rendszert, amikor a pártbozottság szólt le valamiért. Nos, akiknek tetszett az a rendszer, most igazán nem panaszkodhatnak. Ahogy nem panaszkodik Orbán és csapata sem.

Azt meg mindenki ossza be magának, hogy a plébános szerint Boross Péter vagy Lezsák Sándor magánemberként és nem politikusként mondott volna emlékbeszédet. Szakályról meg szó sem esik. Igaz, ne is essék. De a jelenlegi licitlépés legalább tisztázza kicsit a képet. Egyrészt világos, hogy a magukat kereszténynek, és értelmiséginek, mondó társulat vezetője szerint teljesen rendben lenne zsidótörvények kormányzóját éltetni az auschwitzi haláltábor felszabadításának évfordulóján. Így legalább tudhatjuk, hogy a plébánosnak nagyjából annyi köze van Jézus humanizmusához és tanításainak megértéséhez, hogy látta már a szentírás hűlt helyét a könyvespolcon. Ahonnan elpakoltatta, hogy ne zavarja a maga antiszemitizmusában vagy a seggnyalásban.

De azt is megtudhattuk, hogy Lezsáknak és Borossnak magánemberként is teljesen megfelelt volna ugyanez. A nyalás is, meg az emlékmise is. Ami legalább eloszlatja a kételyt, hogy a korábbi megállapításnak van helye a nap alatt. Annak, hogy az „urak” emberségből nullák. Az marad legfeljebb kérdéses, hogy mi a helyzet azokkal tényleges értelmiségiekkel, akik tényleg keresztények tartják magukat, illetve tényleg azok is. Ők vajon meddig vállalnak közösséget Osztie Zoltán plébános szervezetével. Mikor mondják azt, hogy eddig, és ne tovább. Hogy tovább ne égessék őket is az ilyen piszlicsáré alakok. Akiknek még az emberi megértés látszatához is felsőbb utasítás kell.

Függetlenül attól, hogy Erdő Péter kereszténységében, humanizmusában, illetve ennek őszinteségében ki mennyire hisz. Mert azért ez sem olyan, amit kétely, illetve kétség nélkül lehetne szemlélni.

Andrew_s

Emberségből bukó nullák imája

Del Parson festményén Jézus
gyermekeket áld meg.
Forrás: www.lds.org

A kormány, illetve a Fidesz környékén, a sorra felboruló menekültügyi bilik miatt, hatalmas kommunikációs pánik lehet. Valószínűleg ennek az egyik szövődménye, hogy szolgálatba helyezték a Boross-Lezsák-Szakály triót. Megpróbálva ellökdösni a média fókuszát a hatalmi hazugságokról. Bízva abban, hogy az ellenzék ráharap a most felkínált mócsingra. Amiről, a maga Jézus-ellenes üzenete miatt érdemes lehet szót ejteni. De csak kisebb kitérőként. Mert az említett, politikailag már árnyékukban is leharcolt figurák, aligha érdemelnek többet.

Boros Péter, Lezsák Sándor, Szakály Sándor neve egyébként ismerősen csenghet mindazoknak, akik figyelemmel kísérték a neohorthyzmus életre hívását, majd folyamatos mosdatását az utóbbi évek során. Legutolsó húzásuknak látszik, hogy a Holocaust emléknapján szándékoznak emlékmisét tartatni a zsidótörvények kormányzójának. Ámde az emlékmiséhez egyház és pap is kell. A jelek szerint: akad.

Az utóbbi, a jelek szerint, a Polgári Magyarországért Díjjal kitüntetett Osztie Zoltán, a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia plébánosa. A misét magyarázó, csúsztatásokkal teli levél szerzője legalábbis ő. Amelynek kapcsán igazán érdemesnek látszik egy kis viszatekintés. Mind a kezdeményezők, mind a levél kapcsán. Így, például, Lezsák esetében nyugodtan megemlékezhetünk arra, hogy ő már korábban kiérdemelte a horthysta rinocérosz címet. Azzal, hogy 2015. augusztusában, a otalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját megelőző napon méltatta Horthyt egy konferencián, amely nevében a kultúráról kellett volna, hogy szóljon. A provokatív időzítés tehát egyáltalán nem áll távol attól a Lezsáktól, aki alig egy évvel ezt követően kitüntette a kamerás ultrát is.

Szakály sem ismeretlen a népirtásokat mentegetők táborában. 2014 januárjában azzal robbant be erre a színpadra, hogy a Fidesz által paronált Veritas igazgatójaként próbálta felmenteni a falvakat kiírtókat. Mondvan, hogy pusztán „idegenrendészeti eljárás” zajlott. Amlynek kapcsán érdemes emlékeztetni arra, hogy a Szakály által hivatkozott Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) működése kapcsán már 1941-ben világosan látszott, hogy alapvető működési célja a zsidók szervezett összegyűjtésének alapjait megteremteni. Akkor még német megszállás nem igazán volt Budapesten. Miközben a Kárpátalja megszállásakor volt hallgatólagos együttműködés a Gestapo-val. A helyi keresztények pedig szinte azonnal feltörték és kifosztották az elhurcolak házait. Amit nyilván azért tehettek meg, mert tudták: a többség soha többé nem tér vissza számon kérni.

Szakály természetesen nem maradt védelem nélkül. Boross Péter, a rendszereken átnyaló karrierpolitikus szinte azonnal a védelmébe vette. Aligha véletlenül. Mert talán még a saját horthyzmusát is jobbnak tekintheti, mint a saját valóságát. Azt, hogy Boross Péter annak idején egy, Szálasi vezette, hungarofasiszta kormány harcoló alakulatához csatlakozott 1945. januárjában. Hogy aztán később, a kádárizmus alatt, és persze puszta elnyomásból, igazgatónak nevezzék ki. Az, hogy a nyálába folyt takonnyal nyalva most éppen Horthy a példaképe? Ha változás lesz a politikában, és él még, akkor majd más lesz. Boross nem egy erkölcsi origo. Hacsak nem annyiban, hogy egy erkölcsi nulla. Valószínűleg volt ára, hogy a mostani miséhez adta a nevét, és valószínűleg megfizették az árát. Ami lehet, hogy ma már nem több, mint a celeb-ötperc a médiában.

A miséhez kapcsolódó papi levélről szinte alig érdemes szólni. Bár vannak gondolatok, amelyekről talán igen. Mert, többek között, felemlegeti az első világháború zsidó katonáit. Akikről a maga sajátos módján Orbán is megemlékezett pár éve a Kozma utcai temetőben. Egy szalon-antiszemita beszédben, amit Orbán gesztusai, illetve azok hiánya avatott, a mondandón kívül azzá, ami. A papi levél kapcsán azért persze arra is emlékezhetünk, hogy Horthy az Antant-nak köszönhette a szabad felvonulást. Alkalmasint, nagy bátran, úgy, hogy még véletlenül se találkozzon a Budpestet végigrabló, pusztító román csapatokkal. Bátorságával tehát igazán példát mutatott a ma hatalmat gyakorló, felelősségpánikos, kormányfőnek. Egyébként az első világháborús tisztikarban valóban számos zsidó származású tiszt és tiszthelyettes szolgált. Azok közül azonban, akik a tengernélküli tengernagytól eltérően, nem kívánták megszegni a magyar királynak tett eskűt, igen sokan tüntek el a sűllyesztőben. Természtesen nem csak a zsidó származásúak, de az utóbbiakat a későbbi rasszista törvények is érintették.

De ezek csak mellékzöngék. Annak a mellékzöngéi, hogy immár a katolikus egyház egy tagja is nyíltan felvállalja a rasszista, antiszemita gesztusokkal való szellemi azonosulást. Megcsúfolva szinte mindent, amiről a kereszténység valójában szól, illetve a zsidó Jézus tanításai alapján szólhatna. Amit az sem ment, ha az vallásos hit haszonélvezőjeként működő, világi hatalmat birtokló egyház(ak) más tagjai sem jobbak. Ahogy az sem, ha a múltban volt található ilyen. Az a pap, lelkész, illetve egyházi személy, aki ki tud állni egy antiszemita, illetve szélesebben értelmezve, rasszista szándék, az arra való pozitív megemlékezés mellett, az lehet felszentelt egyházi személy, és betölthet a világi hierarchiában akármilyen tisztséget.

De Jézus követőjének aligha nevezhető.

Andrew_s

László Petra és az ellenzék bicaja

László Petrának díjat adott át Lezsák Sándor. Igen! Annak a László Petrának és az a Lezsák Sándor. Mire ezt írom, már szinte mindent, és mindennek az ellenkezőjét leírták, illetve elmondták a témában. Sok mindent érintve. S talán sok mindent elhallgatva.

Így az sem nagyon újdonság már, hogy a „Nemzetidegenek” címmel elkészített, és a Port.hu szerint meglehetősen egy ember köré szerkesztett film díja valószínűleg az N1TV egykori operatőrének a férjét inkább illette volna. Még akkor is, ha a szerkesztőnek fenntartott apró-betűs lábjegyzetben olvasható László Petra neve is. Ez látszólag jelentéktelen különbségnek tűnik. Formailag mégis árnyalhatja a képet. Ha ugyanis László Petrát nem személyében tüntették ki, hanem a valóban a férje helyett megjelenve, csak átvevőként szerepelt a műsorban, akkor nem ő a kitüntetett. Ebben az esetben az lehet esetleg kérdéses, hogy miért nem a férje, László Gábor vette át a díjat. Esetleg olyan betegség támadta meg, amiért nem jelenhetett meg Lezsák színe előtt. De az is lehet, hogy halaszthatatlan dolga támadt. Valahol messze a kitüntetés helyszínétől. Követve az országos példaképet, aki rendszeresen elhúz mindenhonnan, és bármikor, ha szembesülnie kellene a következményekkel. Tekintve azonban a sok forrásban megénekelt pénzzel, amit a film kapcsán össze lehetett gyűjteni, az anyagi következményt valószínűleg elviseli majd nagy nehezen a László-család.

Ugyanakkor az ellenzék, amennyiben valóban csak helyettesítő díjátvételről van szó, esetleg a falon túl találhatja magát. Ahova túl sikerült tolni a biciklit. S ebben az esetben a László Petrát, a kamerás ultrát, helyettes díjátvevőnek delegálók elégedetten hümmöghetnek. Elvégre egy sikeres kommunikációs provokációt tudhatnak a magukénak. Beleszorítva esetleg a tiltakozás-lemezeket feltevőket abba a helyzetbe, hogy kacifántos magyarázatokat kezdhetnek gyártani. Kilikadva valahova oda, hogy a filmet tulajdonképpen csak és kizárólag azért díjazták, mert a férjén keresztül így próbálta meg a hatalom kompenzálni a menekültekkel szemben nem kis agressziót mutató feleséget az időközben kiesett elismerésekért. Ami egyébként akár igaz is lehet. Csak elég nehezen lehet igazolható. A konkrét esetben akkor is, ha az utóbbi idők kitüntetési gyakorlatába egyébként beleillene. Elvégre ott, ahol a gyűlöletet kitüntetik, akár a menekültbántalmazást is kitüntethetik. Akár Lezsák is, aki már korábban is kiérdemelte a vastagbőr-díjat. S az említett provokáció, ha annak szánták, azért lehetett mestermunka. A közéletből és szereplőiből sajnos nagyon is kinézhető, az országos helyzet alapján pedig hihető lenne az is, ha valaki kiskorúak veszélyeztetőjeként is kitüntetést kapjon. Ha azok a kiskorúak például menekültek. De csak azért, mert a magyar kiskorúak veszélyeztetését megoldja a NER saját hatáskörben a gyermekszegénységen keresztül.

Azért persze az is kérdéses, hogy pont a „Nemzetidegenek” című alkotást kellett-e kitüntetni? Az interneten olvasható ismertetések alapján aligha az a film, aminek a megnézése nélkül bárki is hülyén fog meghalni. De majd csak elérhető lesz, hogy akár kötelező filmmegtekintést szervezzenek a nézőszám növelése érdekében. Elvégre, ha már Lezsák kitüntette, akkor nézzék is meg. Mert az ismertető alapján olyasminek tűnik, amelyik a „besúgók márpedig voltak” gumicsontját próbálja fényesebbre szopni. Egy olyan ötvenhatos szereplő kapcsán, akiről eddig nem igazán hallottam. Igaz, némely más szereplőről meg jobb lett volna eddig sem hallani. Úgyhogy senkit nem szeretnék lebeszélni, a film megtekintéséről. Addig pedig László Petra nyugodtan visszasüllyedhet hallgatás felszíne alá. Még a tiltakozásokkal is felesleges népszerűsíteni.

Andrew_s

A horthysta rinocérosz szerepében: Lezsák Sándor

Horthy jelentést tesz a főnöknek?
Forrás: AFP / Roger-Viollet

Az Európát is feldúló két világháború az erőszak rengeteg áldozatával járt. Még akkor is, ha az elsőt sokkal inkább nyerte meg egy vírus, mint a fegyveresek. Talán érthető, hogy sokszor inkább egy tartósabb tűzszünetnek tekintve a két háború közti időszakot, inkább egyfajta folytatásként kezelik a második világégést. A „békeévek” történelmi értékelése, a mindennapok feldolgozása nyilván megérheti a belefektetett energiát. De, azt hiszem, nem egészen úgy, hogy az értékelés felér egy történelemhamisítással.

Akár már a szervező erő okán, mert amikor egy látszólag ártatlan „Konferencia a két világháború közötti magyar kultúráról és társadalomról” címmel szerveznek rendezvényt, de a Horthy Miklós alapítvány részéről, akkor lehet okunk hümmögésre. Mert gyanítható, hogy alapvetően nem a történelemről, hanem az egykori kormányzóról, a folyamatosan nagyobb autoritást, magasabb feneket kereső katonáról, felelősségpánikos, gyáva vezérről fog szólni. Ha nem is egészen ezeket a szempontokat kifejtve, hanem a mennybe menesztve és a valós felelősségét relativizálva, tompítva, és a végén felmentve szinte minden alól Hitler azon kiszolgálóját, aki a saját emlékiratai szerint is meggyőződéses antiszemita volt. S mielőtt bárki valami távoli spekulációt emlegetne, a konferenciáról a nemzeti hírcsatorna, az MTI is publikus beszámolókat közölt. Bennük kiemelve Lezsák Sándornak, az Országgyűlés alelnökének felszólalását, aki a rendezvény Nemzeti Kulturális Alap (NKA) általi támogatását is jelképezte. Legalább kétséget sem hagyva afelől, hogy a neohorthyzmus, és vele mindaz, amit a Horthy-korszak képviselt, a kormányzat maximális támogatottságát élvezi. A Fidesz 5.-ös számú párttagkönyvét birtokló humanoid rasszizmusától, Orbán alig rejtett antiszemitizmusán át Boross Péter legutóbb kifejtett eugenikájáig. Háttérben a gárdaszerű paramilitáns hordákból rendőri segédlettel szerveződő „tornaklubokig”.

Lezsák különben olyasmiket is emlegetett az MTI szerint, hogy az „aki úgy mond ítéletet cselekvő, döntéshozó történelmi személyiségekről, hogy figyelmen kívül hagyja a körülményeket, annak reménye sem lehet arra, hogy reális vagy legalább méltányos ítéletet alkosson”. Ami, ha eltekintünk attól az rendezvénytől, amelynek keretében megszólalt, nagyon szépen hangzik. Ha nem tekintünk el a rendezvénytől, akkor is nagyon szépen hangzik. De csak szépen hangzik. Mert nem szól semmiről. Kivéve arról, amit a kocsmaszociológia úgy fordítana le: „ne azt nézd, amit mond, hanem azt, hogy ki mondja”. Lezsák minden ezen túlmutató szóvirága nem több, mint a valós szándék leplezésére tett kísérlet. Azonban a benne rejlő hazugság is nyilvánvaló. Ami ugyanis egy kocsmában a késelés megelőzését szolgáló csitítás lehet, az egy történelmi konferencián a felelősség hárítását, a valóság relatív, egyeseket tetszés szerint felmentő szemléletét szolgálhatja.

Az országgyűlési főfigurák egyike ugyanis Horthy Miklós megítélése kapcsán említette az elhangzottakat. Alig leplezve azt a szándékot, hogy történelmi felmentést adjon a zsidótörvényekre, az országon áthullámzó gyűlöletkampányokra, a szegedi út mentén megöltekre, a Szakály által mosdatni kívánt idegenrendészeti tömeggyilkosságokra, a halálba küldött százezrekre. Abban a háborúban és annak a háborúnak az előjátékában, amelyben egy világégető diktátor csatlósaként nyert szerepet a tenger nélküli tengernagy. Egy olyan háborúban, amelyben leginkább a Szovjetunióval állt hadban az ország. Azzal a Szovjetunióval, amelynek vezetője szintén nem a demokrácia iránti elkötelezettségéről volt híres. De vajon Lezsák hajlandó-e rájuk, Hitlerre és Sztálinra is alkalmazni a saját szóvirágait?

Mert ebben az esetben Sztálint simán fel lehet menteni. Elvégre miért ne tekinthetnénk úgy, hogy abban a helyzetben, amikor a szinte tényleg a teljes világ a vesztét akarta az országának, csak vaskézzel, és a gyeplőt marokra fogva lehetett megszervezni egy földrésznyi ország irányítását? Hogy közben tízezreket vertek agyon, ítéltek éhhalálra, küldtek táborokba? Kérem, kérem! Ne finomkodjunk. Ahol diktátorok fűrészelnek, ott fűrészpor is keletkezik. Nem igaz? Lezsák úr. Vagy Lezsák elvtárs? No meg persze szegény Hitler sem tehet az egészről. Neki sanyarú gyerekkora volt, és sosem hagyták eleget játszani az ólomkatonákkal és a szomszéd babáival. Úgyhogy sose bánjuk, amiért egy vélhetően pedofil, komplexusos idióta terepasztalnak nézte a világot. Meg különben is! A bakui olajmezők egyszerűen kellettek. Tehát tiszta sor, hogy embert és energiát nem kímélve próbálta megszerezni. Miközben Európát is védte. A kommunizmustól. Úgyhogy Hitler sem tehetett mást, mint amit tett. Igazán semmi felelősség nem terheli. Ahogy Sztálint sem. Nem igaz? Lezsák úr. Vagy Lezsák elvtárs? Elvégre, ha mindent relatívan kell megítélni, akkor a világ összes diktátorát, véreskezű népvezérét fel lehet menteni. Az olyan pokolfűtőket és gyáva töltényadogatókat is, mint amilyen az Antant kegyelméből kormányzóvá lépett lovas-tengernagy volt.

Ahhoz azért minden esetre pofa kell, hogy egy neohorthysta konferenciát kulturális eseményként adjanak el. De persze tudjuk, a névmágia nem sokat jelent. Hiszen a Sturmabteilung (SA) is „Torna és Sportrészleg” fedőnévvel indult. Úgyhogy tulajdonképpen ezt a szervezetet is fel lehet menteni. Ami annál is inkább időszerű lesz a kormányzat részéről, mert ellenkező esetben nagyon ki fog lógni a lóláb, amikor a paramilitáns tornaklubokat be akarják majd vetni a hatalom szolgálatában. Mint amikor Kocsis Mátét védte bátran a nőverő pofonosztó.

De amiért különösen pofa kellett az említett rendezvényhez, az az, amit az időzítése képviselt. Érdemes emlékezni arra, hogy augusztus 23-án tartják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját. Az 1939. évi Molotov-Ribbentrop-paktum aláírásának évfordulóján. Egy diktátorra emlékező alapítvány által, kormányzati támogatással azt ezt megelőző napra szervezni egy neohorthysta konferenciát, és azon előadni a lezsáki felmentést tényleg pofa kell. A rinocérosz hátát meghazudtoló bőrvastagsággal. De Lezsák Sándornak bőrből láthatóan nincs leltárhiánya.

Andrew_s

Úton a sámán-hittan felé

Már jó ideje, hogy a Parlament egyfajta varieté-szerepre tör. Nem is olyan régen táncos előadással köszöntötték ott a koronát. Sámántáncos előadással. Ami alighanem egyfajta szemléleti felvezetője lehetett annak a gyűlésnek, munkacímen Kurultájnak, amit most tartottak az egykor értelmesebb napokat is látott épületben.

A tudósítás szerint: „A Kurultáj Európa legnagyobb lovas hagyományőrző ünnepe több száz lovassal, íjásszal, több ezer népviseletbe öltözött hagyományőrzővel, több tucat jurtával”. Ezzel szemben, bizonyára azért, mert a nagy népi jurtában nem lehetett felállítani jurtákat, és lovak helyett ott vannak a képviselők, oroszul beszélő azeriek, türkmének, kazahok rendeztek be-, illetve felvonulást az Országházban. Azért a részletekben ott van a megfejtés. Az igazi nagy buli nem a Parlamentben van, hanem Bugacon kerül megrendezésre. Ahol azért mégis csak jobban elférnek a törzsi életet jelképező relikviák. No meg a lovak is. Mármint a négylábúak. Szóval a Lezsák Sándor köszöntő szavaiban rokon tudatúaknak nevezett képviselők mégsem a teljes törzsi gyűlést jelentették. Csak képviselték. S azért beszéltek oroszul, mert az az egyetlen nyelv, amit minden megjelent értett. Talán még a parlament alelnöke is.

Az persze akár még rendben levő is lehet, ha egy ilyen összejövetel képviselőit az irodájában fogadja a parlamenti alelnök. Ha már a kormányfő nem rá, miközben Turul-ittasan a Váron fő a feje. Van azért valami furcsa abban, amikor egy teljes ülésteremnyi törzsi képviselő gyűlik össze, és a szónoki pulpituson prémes sapkában mondják a magukét. Legalább annyira furcsa, s legalább kevésbé nevetséges, mint a sámántánc a korona körül. Úgyhogy rendben is van talán a dolog. Azonban az említett előtáncolás, és a lépten-nyomon avatott különböző fétisek nyomán azért meglódulhat a fantáziánk. Különösen a nem is olyan régen bevezetett, és gyorstalpalókon tanerővel is megtámasztott gyakorlatilag kötelező hittan, mint tantárgy figyelembe vételével.

Ha ugyanis valakinek kellően agyára húzódott a hagyományőrzés, akkor az komoly morális csapdában találhatja magát. Nem csak azért, mert Horthy-fétist avatnak templomokban, ahol ez tulajdonképpen a vallási dogmákkal is ütközik. De ugyebár anno az ország számadó juhásza saját szájulag avatta a nagy falloszon ülő fakókeselyűt Turullá. Azt követően különben, hogy az egykori KISZ-kiképzést követő párthűség árnyékába húzódva, megtalálta önmagában a kereszténykonzervatív reformátust. Ami azért mégis szép teljesítmény. A három így együtt. Még akkor is, ha a sok neofita keresztény között igazán el is sikkadhatna. Amiért a Kurultáj parlamenti metszetéről ez mégis feldereng, az nem más, mint az ebben megtestesülő ideológiai bukfenc. Az oroszul beszélő lovas-nomád törzsi gyűlés a Máriának ajánlott ország sámán-körbetáncolta, de kereszttel ékesített koronája alatt. Miközben a sámánizmus korából származó madárszörny-jelkép szoborzatait avatják szerte az országban. Talán, a teljes káosz kedvéért, még fehér lovat kellene áldozni a Bazilika oltáránál, és közben nyílzáporral lőni a teliholdat. A Jobbik szerint úgyis van magyar, magyarabb és még magyarabb történelem. S szerintük még akadémiai szinten is csak ebben a koordinátarendszerben lenne szabad szemlélni a világot.

Az említett lóáldozás után Lezsák megjelenhetne talpig lajbiban, és megnyithatná a rokontudatúak közgyűlését. Valami dombon, egy kőkör közepén. Azt követően, hogy hittantanárok flagellista menetet tartanak Bugacra, ahol magukhoz veszik a jelen parlamenti fogadásáról maradt borospoharakat, és felhörpintik pezsgőjüket. Utána rögtön beiratkoznak a sámánhit tanerőit kitanító továbbképzésre, ahol a korona körbetáncolása kötelező mutatvány. „Hipp, hipp Orbán!” felkiáltásokkal tarkítva. S aki nem tapsol egyszerre, nem kap Turult estére. Illetve kaphat, ha ráugrik. A Turul. Bronzból és kőből megalkotva. Már akkor, ha a nagy madár beleun abba, amit az országban lát. Elmegy Máriához, hátára veszi a kisdedet, és elmenekülnek.

Követve talán a gazdasági exodus során menekülőket. Akiket ugyan divat lenézni, hazaárulózni, de azért tudjuk: eredményeiket be fogják itt tudni magyarságuknak. Akár zsidók, akár cigányok, akár jehovisták, akár ateisták. S akik így talán sokkal többet fognak tenni az országért, ahol Neumann János, Wigner Jenő, Teller Ede és többiek nevét még akkor is ismerni fogják, amikor az orbanizmus vezér-nyalogatóinak emlékét méltán betemeti a por.

Andrew_s

A Horthy-szellem fehérlovas sámánvonulása

Fotó: EISimay

A Jobbik felvonul egy Horthyra emlékező menettel. Az ellenzék csendben tiltakozik. Egy fehér ló végig vonul a Bartók Béla úton. A rendőrség kíséri a menetet. Ez az életkép fogadta a környéken járókat vasárnap délután. Az egykori Horthy Miklós úton.

S az is, hogy a menetben helyet kapott egy sámándobos is. Futó kétségeket ébresztve aziránt, hogy a fehér ló vajon az emlékezést szolgálja vagy majd áldozati állat lészen. Egyben felvetve azt a nem kevésbé fogas kérdést is, hogy a Don-kanyarba vezényelt hadsereggel tábori lelkészek, illetve papok vagy tábori sámánok tartottak-e? A véráldozat mértékét tekintve akár sámánok is lehettek volna. Bár őseinkről nem elterjedtek az olyan legendák, hogy kiterjedten űztek volna emberáldozattal járó szertartásokat. Miközben a második világégés mégis csak jelentős emberáldozattal járt. A sámánokról pedig majd meg lehet kérdezni azokat a katonákat, munkaszolgálatosokat, akik a mai napig nem értek vissza a frontokról. Ahogy arról is beszámolhatnának, hogy milyen örömmel vettek részt ebben a csapatmegsemmisítő kiküldetésben.

Míg nekünk nem, Horthy Miklósnak már közvetlen információi lehetnek tőlük. Már akkor, ha nem tiltották ki a túlvilági kaszinókból. Azzal a fehér lóval egyetemben, melyen az Antanttal lezsírozott megegyezés után bevonult Budapestre. Véletlenül sem találkozva az onnan éppen kivonuló román haderőkkel. Bátran lovagolva szembe a semmivel. A hatalom felé. Most viszont kantáron vezetett fehér ló és sámán dukált a Jobbik megemlékezéséhez. Még szerencse, hogy hivatalosan nincs antiszemitizmus. Különben a félmillió zsidó haláláért felelős kormányzóra emlékezve talán országos gyásznapot is elrendeltek volna. Hivatalosan kötelezővé téve a könyvégetést, mint az ostobaság ceremóniáját. Így csak rendőri felvezetéssel vonulhattak fel a tengertelen tengernagyra emlékező gárdaegyenruha-szerűségesek is.

De a rendőri kíséret felvonulása csak az egyik oldala természetesen ennek a sámándobos zászlólengetésnek. Az, hogy nem verbuválódik százezres ellentüntetés sokkal szomorúbb. Azt jelzi ugyanis, hogy a kormányzati törekvések a szélsőségeknek biztosítandó hallgatólagos támogatásra, és az ellenzők tömeges megfélemlítésére sikeresek voltak. Egy újabb lapot lehet tehát kipipálni a weimari szakácskönyvből. Az ugyanis nagyon derék, hogy az ellenzék tiltakozik. Az legalább ilyen derék lesz, ha az egyházak is csatlakoznak a tiltakozáshoz. Ám mindaddig nem több pótcselekvésnél, amíg tevőlegesen csak távolról, illetve távolságtartással reklamálnak, és közelről annyira lépnek fel egy ilyen felvonulás ellen, mint a bálványszenteléskor. Mert távolról a hatóságokra mutogatni sokkal egyszerűbb.

Az persze egy más kérdés, hogy amikor a lopakodó Horthy-kultusz jegyében Lezsák Sándor azt találta mondani, hogy a kenderesi újratemetés ellenséges politikai légkörben zajlott, az ellenzék akkor is hallgatott. De legalábbis nem igazán volt hangos a média a szavuktól. Attól, hogy az Országgyűlés alelnöke aligha fedte fel a teljes igazságot. Az a ceremónia ugyanis az akkori hazai politikai vezetés, az Antall-kormány tudtával, beleegyezésével és támogatásával jött létre. A világban kétségtelenül csodálkozást kiváltva. De a kormányzati támogatás aligha az ellenséges politikai légkört jelezte.

Ha ugyanis mégis így lenne, akkor jelenleg is ellenséges politikai légkör kíséri a hazai vezetés részéről a neohorthyzmust. Unortodoxan negatív légkör. Építve az unortodox demokráciát. Horthy Miklós lovas-szobrával.

Andrew_s

A Propelleren szintén olvasható

A diákok és a Parlament.

Szabó Rebeka, az ifjúság kormány-kikosarazta hírvivője

Lehet, hogy 2012. december 10.-e fogja majd jelenteni azt a következő pontot a magyar demokrácia történetében, amit egyfajta mérföldkőnek fognak emlegetni. Akármilyen irányban is forduljanak majd a dolgok, az ugyanis biztos, hogy a diákok nyíltan, az utcán is szembefordultak a Hoffmann Rózsa által reprezentált oktatáspolitikával. Az, hogy az Emmi államtitkár-asszonya rosszul fogta meg a problémát teljesen nyilvánvaló. Azzal, hogy a lenézés és meg nem értés hangján kezdett bele a szómágia rítusaiba a nagyszülők nemzedékének akár Gerő elhíresült beszédét is eszébe juttathatta. Még akkor is, ha nyilvánvalóak a különbségek, miközben az aligha vitatható, hogy az utcára vonulásra is magát elszánó sokasággal szemben nem vezet eredményre a magas lóról leereszkedő lenézés.

Hoffmann Rózsa tehát nem csak oktatáspolitikusként, hanem politikusként is megbukott tegnap. Azzal pedig, hogy annak idején, még a vizsgálatok elindulása előtt, nyíltan elkötelezte magát Semjén Zsolt mellett, végső soron etikailag is megbukott. Amikor ugyanis a párt-lojalitás felülírja az etika-oktatásért lobbizó oktatásért felelős politikus etikai érzékét, és elvárható erkölcsiségét, akkor ott baj van. A politikussal feltétlenül. Ez az, ami nagyjából már a nagy esti, budapesti tüntetés kezdetén tudható volt. S végső soron nem is maradt, hanem egyfajta kiáradása történt meg az este során. Nem a diákság felé, hanem a Parlamenten belül. Egyfajta politikai karantént alakítva ki a jövőt képviselő ifjúság, és a sok szempontból a neohorthysta gentri-nosztalgia világában élő kormányzat között. Olyan karantént, mely nem állt meg az épület falánál, hanem tegnap nyilvánvalóan benyúlt a Parlament üléstermébe is.

Mert az már önmagában jelzés-értékkel bírt, hogy a diákság képviselőinek egyértelmű követelése ellenére egy kormánypárti képviselő, vagy akár maga Hoffmann Rózsa, sem mert a tüntetőktől még egy árva papírlapot sem elfogadni. Így aztán Szabó Rebeka LMP-s képviselő vette magához azt a pont-sort, mely a Hallgatói Hálózat fórumán fogalmazódott közössé. Ez talán nem jelentett volna mást, mint azt, hogy a kormányzat, különben a saját szempontjából jogosan, ellenzéki megmozdulásnak értékelte a tüntetést, és így is kezelte. Annak ellenére, hogy mennyit beszélnek a gyermekekről, és azok, illetve az ország jövőjéről. Véleményük tehát nyilvánvaló. A haza lehet, hogy nem lehet ellenzékben, de a jövő igen, és annak képviselőivel nem vegyülnek. Ami a tényeket illeti, a következő lépés nyilvánvalóan az lett volna, ha Szabó Rebeka legalább megismerteti a parlamenti képviselőket a kintiek véleményével. Bár egy „katalógus” alighanem igencsak hiányos névsort állított volna össze a Parlamentbe delegált képviselők esetében.

Erre a felolvasó-estre nem került sor, és nem azért, mert a képviselőnő elvesztette volna a kint átvett papírlapot. Az azon megfogalmazottak elolvasását azonban Lezsák Sándor levezető elnök nem tette lehetővé. Ahogy Scheiring Gábor vélelmezte, alighanem a ház tekintélyén esett volna csorba, ha a kormányzat delegálta levezető elnök belemegy az öt pont ismertetésébe. Nem mellesleg ugyanez a ház volt az, aki Gyöngyösi Márton nyíltan antiszemita, vagy akár Orbán Viktor ezt súroló kijelentéseitől nem óvta magát ilyen vehemenciával. Az pedig ebben az esetben nem mentség, hogy akkor nem ugyanez a politikus volt a levezető elnök. Levezető emberként Lezsák a számára adott lehetőséggel élhetett volna az egyensúly helyre billentésében. Nem élt vele, és ezzel a parlamenti patkó kormányzati oldaláról, Pokorni Zoltán ténykedésével is szembe menve, a szemellenzős kormánylojalitás mellett döntött. Nem a Jobbik-ot vonva politikai karanténba, hanem, mint fentebb írtam, a diákságot. S még jó, hogy nem jövőre jött ez össze, mert kérdés mi lett volna Szabó Rebeka sorsa a karhatalmi Kövér-gárda árnyékában.

Ilyen körülmények között a HÖOK-nak az az elvárása, hogy Orbán Viktor vegyen részt a szerdai gyűlésen olyan gesztusnak tűnik, ami visszafele is elsülhet. A miniszterelnök ugyanis könnyedén kiszúrhatja a hallgatóság szemét néhány elcsépelt frázissal. Miközben borítékolni lehet, hogy olyan kérdéseket fog kapni, amilyeneket akar, mivel a bekiabálókat, pusztán biztonsági szempontból, alighanem pillanatok alatt fogják eltávolítani. S alighanem egy cseppet sem fogja érdekelni a miniszterelnököt, hogy ez a gesztus még jobban eltávolítja a politikát a jövő nemzedékektől. A személyes érdekei ugyanis sokkal inkább az izolációt igényelhetik. Ahogy egy vezénylő tábornokot nem érdekel a nyomortelep népe, a szellemi nyomorba taszítottak sem érdeklik Orbán Viktort. Ezt teljesen nyilvánvalóvá teszi az az oktatáspolitika, melyet a vezér személyes hangszórójaként Hoffmann Rózsa képvisel. Ha ugyanis a kormányzatot valóban érdekelnék a családok, a gyermekek, és az oktatás, akkor a nyíltan családellenes nyilatkozatokat tevő erőforrásvezérlési minisztert már régen lemondatták volna. Ehelyett az első reakciója az volt a miniszterelnöknek, hogy Baloghoz hívta raportra a HÖOK-ot: „A szakmai egyeztetések céljából kérem, keressék bizalommal Balog Zoltán miniszter urat”.

Az, hogy Orbán Viktor ezen kívül mit lép a HÖOK meghívására, majd kiderül. De abból kiindulva, ahogy a tüntetésre reagált a kormányzati politika, a diákok nem csak Hoffmann Rózsával vannak vitában. A teljes kormányzati Parlament-szekció az, ami a családok sarcolásában, a szellemiség lenézésében, és a diákok elszigetelésében látja a saját túlélésének, de legalább ideiglenes jól-élésének zálogát. Az, hogy tegnap békében zárult a nap, azt jelzi, hogy az indulatok harcában egyelőre a diákság vezet a lezsáki és orbáni pánikkal szemben.

Simay Endre István