Demagógisztáni napló - Adóügyi korfa-gyilkosság

A reggeli hírek egyik csúcspontja volt, hogy életbe lép a legújabb, immár a gyógyszergyártókra vonatkozó különadó-módosítás. Lehet, hogy a Klubrádió elfogult, de sajnos ismerősöktől is hallani, hogy már a gyógyszertárban is „várólista” van olykor. Márpedig a gyógyszerszektort érintő fokozottabb elvonások így, az egészségügy állapota mellé felsorakoztatott, újabb adócsomaggal a tömeggyilkosság egy fondorlatos formáját is képviselhetik.

Elvégre az egészségügyi várólisták, és az ellátási problémák miatt az emberek olyan állapotban indulnak az ellátásra szorulók versenyében, ami már önmagában sem feltétlenül jelenti a hosszú, és gondtalan élet zálogját. Egyre többször szorulnának tehát olyan műtét utáni, illetve műtétet helyettesítő kezelésre, mint speciális tápszerek, vagy nem egyszer élethosszig szedendő gyógyszerek. Ezeket hiánylistára varázsolni, illetve megfizethetetlenné tenni nagy lépést jelenthet előre az áldozatoknak. A temető felé. Egy daganatos beteg utókezelését, táplálását érintő probléma esetén a kínhalál útján lépegetve.

Ha pedig valaki azt hiszi, hogy ezzel párhuzamosan csökkennének azok az elvonások, amelyeket a hatalomban kényelmeskedők a szociális ellátásra hivatkozva beszedetnek, az téved. Hatalmasat. A recept valahogy sokkal inkább úgy szól, hogy fizess sokat amíg dolgozni tudsz, aztán dögölj meg minél előbb. Elvégre a korfa tetejének a csonkolása azt is jelenti, hogy élethosszig fizet valaki, de nyugdíjat nem kap. Mert előtte eltemetik. Na, valójában ez az, amire valójában egy adekvát reakció lehetne: A Te kurva anyádat kedves, redvesagyú vezető. De ilyet az ember nem mond. Elvégre a vezető anyja lehetett a legtisztességesebb nő a világon. Aki talán inkább a széklábnál dönt annak idején, ha tudja előre, hogy milyen szemétládává fajul a csemete.

De az egyébként is létező, és egyáltalán nem eltörölt, „szociálisnak” hazudott elvonásokon túl a megtakarításokat is megterhelik. Miközben nem kis cinizmus és magabiztos pofátlanság kell az egészhez. Ahhoz pedig, hogy valaki szó nélkül benyelje azt a retorikát, hogy szankciós infláció lenne, ahhoz meg valami különleges szellemi állapot. Mert az jól látható, hogy miközben Magyarország inflációs nagyhatalom, a szankcióktól érintett több európai országban mintha mégsem lenne olyan magas fizetőeszköz értékvesztése.

Mely infláció alkalmasint a lakossági megtakarításokat „égeti”, és a forgalmat terhelő adó révén a kleptoligarchia felé csatornázza át a lakosság megtakarításait. Ahogy ezt Orbán Matolcsy nevű elvtársa az előre vetítette. Nem veszik el közvetlenül, mint a magán-nyugdíjakat. Mert azt még nem merik. De azért csak rátenyerelnek a lakossági tartalékokra. Így „természetesen” nem csak az egészségügyi tartalékát éli fel az ország, hanem minden mást is. Valójában tehát egyfajta gazdaságpolitikának hazudva végrehajtott, tömeges rablógyilkosság zajlik.

Ennek fényében lehet értékelni csak igazán a Momentum kerítésrázó akcióját, amihez felzárkóztak a nem igazán körülhatárolt céllal szervezett tüntetések is. Céltalanok, mert Törley kartársnő lózungjait nem tudom célkitűzésként kezelni. Ellenben mindezek egyik nagy eredménye, hogy kiválóan alkalmas elvinni a fókuszt pár sunnyogó hatalmi ténykedésről. A megtakarítások inflációs elégetése, a megtakarításokra kivetett újabb adócsomag, vagy legutóbb a gyógyszeripart érintő újabb sarcolások mintha nem érinteni sem látszanának az ingerküszöböt.

Márpedig az oktatás kétségtelen problémái mellett ezek is léteznek. De azt sem tartom kizártnak, hogy a diákságot is érintheti, ha a szüleinek elfogynak a tartalékai, vagy a szülei, nagyszülei idő alatt felfordulnak. Az sem kizárt, hogy talán hamarabb, és erősebben érintheti, mint feltétlenül szeretné. Bár előtte a nagyvilág. Elvégre számos innovációs iparág mellett Magyarország a nyugati „húspiacnak” is nagybeszállítója. Az elszegényedő családok gyerekeire tárt karokkal vár a Nyugat. Biztos álláshelyekkel. Vagy a versenyszférában, vagy az utcasarkon.

Magyarországon meg éljen és virágozzék az orbanizmus paradicsoma.

Andrew_s

Adóval a köztompításért

Forrás: The Midnite Marketer

Az internetadó, ha eltekintünk a figyelemelterelésben betöltött igen komoly szerepétől, akkor igen figyelemre méltó lépés. Nem azért, mert progresszív lenne, hanem éppen azért, mert érdemessé tesz némi visszaemlékezést. Alig több mint évtizedest. Megemlékezhetünk szlogenekre, cikkekre, kormányokra is akár.

Talán még emlékeznek páran arra a korszakra, amikor a hagyományos, betárcsázós modemek korában egy ISDN-kapcsolat boldog tulajdonosa akár király is lehetett a betárcsázós, akár már 56K-s modemek világában. Annyira, hogy az akkor még szinte monopol szolgáltatónál belefért az akár egy éves várakoztatás is egy ISDN-előfizetés élesítésére. Emlékeztetve arra a helyzetre, ami ott alakul ki, ahol csak egy vonalas szolgáltató van. S ahol a D-csoportnak most is belefér olyan indoklást nyújtani az internet-kapcsolat megtagadására, ami enyhén szólva is felveti a hazugság vagy megtévesztés gyanúját. Amúgy az említett ISDN-re várakozás kora nem is volt olyan nagyon régen. Alig több mint egy évtizede, az ezredforduló környékén.

Abban a korszakban, amikor a telefon-előfizetések egy részénél létezett az éjszakai kedvezmény. Amit az internetes forgalomra hivatkozva a szolgáltató el kívánt vonni, illetve meg kívánt szüntetni. Tömeges tiltakozást kiváltva, amelynek hatására a MATÁV bevezetett egy kedvezményes díjcsomagot. Jól időzítve a MATÁV-székháznál tervezett tiltakozáshoz szinkronizálva. Ezzel kapcsolatban most tekintsünk el attól, hogy az akkori Bodoky Tamás inkább gúnyolódni tűnt a civil kezdeményezésből tiltakozókon. Elvégre akkor még nem volt alanyi jogú átlátszó civil. Csak egy szimpla publicista a még indultak kategóriájából. Szóval ne tiltakozók minősítésére, hanem az akkori MATÁV-ra érdemes figyelni. Monopolhelyzetében úgy döntött, hogy eltépi az éjszakai tarifás cukros-madzagot. Cseppet sem hasonló módon, ahogy a Fidesz-indoklás hangzik most az internetadóval kapcsolatban. Nagyjából azt emlegetve, hogy mert az emberek rászoktak a netre, hát most lehet extra pénzt kérni érte.

Mert érdemes a Fidesz-környéki hírekben is visszaturkálni az időben. Most jócskán felemlegetik azt a nyilatkozatukat, amelyben korábban elutasították az internet-adót. Azonban érdemes még mélyebben merítkezni az időben ez esetben is. Akkor ugyanis ilyeneket is olvashatunk: „...az állam és a versenyszféra összefogásával elindult a családi netprogram, amely iránt a vártnál sokkal nagyobb az érdeklődés. A kancelláriaminiszter azért is fontosnak nevezte az információs, illetve a tudásalapú társadalom kialakítását...”, A nyilatkozó nem más volt, mint Stumpf István. 2000. novemberében. Amikor még nem alkotmánybíraként, hanem a Fidesz-kormány minisztereként ismerhette a világ. S amikor a széleskörű netelérés biztosításában látta a Fidesz-kormány a tudásalapú társadalmat. Amikor a társadalom felemelkedésében még a tudást, a képzést gondolták meglovagolni. Azóta ez is változott. Mára a rabszolgamunka-alapú közmunkatársadalmat építi Orbán Viktor. Amihez nem csak nem kell, de egyenesen káros a tudás, az emberi kapcsolatrendszer. Az akkori Fides-szel ma szembemenő Fidesz képe egyenes következménye az orbáni doktrinaváltásnak. Amihez csak bevezető volt talán 2008-ban Zsigó Róbert felszólamlása, amelyben a tanerők számítógépes ismereteinek elvárását kifogásolta.

Amely kollektív agyzsugorítást, mint burkolt célt, az interneten alapuló modern kultúra teljes elutasítását jól mutatja, hogy az adó alapja a megkezdett gigabájtok száma. Ami, ismerve a jelen technológiákat gyakorlatilag pont azoknak a forrásoknak a kiszárítására alkalmas, amely például az interaktív csatornákat táplálja. Amibe például a távoktatást, a digitalizált demonstrációkat is sorolhatjuk. Nem az utcait, hanem a tanulmányit. Igaz, a gyors információcserét, a kormányzati, hatósági ténykedéseket hamarjában lebuktató „streaming”-et is besorolhatjuk a sávszélesség-igényes ineternethasználat keretei közé. Ami a kollektív retardálás mellett szintén komoly súlyt képviselhet, egy szemléletében paranoid, ténykedésében idióta országvezetés esetében. Nem feledve a régi jó kádárista receptet sem. Orbán lesz a megértő vezér, ha a most belengetett idioitisztikus adómértéket, a gigabájtonként százötven forintot leviszik százra, vagy akár tizenötre. De végül is, miért pont ezzel az ócska trükkel ne élne kormányzat. Az első jelek már láthatóak az eredetileg globálisan belengetett, majd hirtelen korlátossá módosuló adóval.

Andrew_s

Varga Mihály B-terve

Forrás: Varánusz

Most, hogy az előirányzatokkal baj van, nagyon úgy tűnik, hogy a B-tervek korát éli a hazai politika. Az ellenzéki összefogással kapcsolatos előirányzatokkal kapcsolatban Gyurcsány Ferenc hirdette meg pártja B-tervét. A gazdasági előirányzatokkal szemben pedig Varga Mihály. Bejelentve sarcigényét a bankoknak. Elvégre el sem tudjuk képzelni, hogy miként merészelt a tranzakciós illetékből kevesebb pénz befolyni a költségvetésbe, mint amennyit beterveztek kivenni onnan a szétcsorgó közbeszerzési csatornák segedelmével.

A bankoknak tehát két lehetőségük maradt. Fizetnek, vagy fizetnek. Mármint befele a költségvetésbe. Varga Mihály gazdasági miniszter, az ő arkangyali mosolyával, benyújtott egy módosítót, melyben ott van az ominózus mondat: „A pénzforgalmi szolgáltató (ide nem értve a kincstárat) 2013-ban a tranzakciós illeték elmaradását pótló egyszeri befizetésre kötelezett”. Ráadásul az első év-harmadra, a január-április hónapokra együttesen megállapított tranzakciós illeték 208 százalékát. Amely megoldásról azért mégis csak Hofi Géza emlékezetes műsora jut az ember eszébe a disznókról és a tervteljesítésről. A mosolyhoz tehát pallos is társul. Világosan kihasználva annak demagógiának a hatását, amivel bemagyarázzák az embereknek, hogy a bankok a szemetek. Alkalmasint persze világos, hogy a tőkekivonás továbbra is a vállalkozásoknak adandó, akár csak áthidaló hiteleknél azonnal megbosszulja magát. S az is, hogy a költségvetés ostorának a végén mindenképpen a lakosság áll. De a közvetlen demagógia azért hat.

Különösen, mivel a lakosság felé továbbra is folyik a porhintés a rezsivel, illetve a megemelt szocpol-pénzekkel kapcsolatban. Ahogy azonban már Hofi Géza kiemelte, a semmiből akkor sem lehet kiosztani a valamit, ha előtte megbeszélik a disznókkal. Így a költségvetések kormányzatilag éppen úgy célszerű lenne megcélozni a nulla összegű, vagy pozitív hozadékú megoldást, ahogy a versenyszféra vállalkozásai sem működnek másként. Ezért aztán a szolgáltatók értelemszerűen továbbhárítják a költségvetési terheket. Vagy beszüntetik a működésüket. Felszabadítva a piaci terepet az államosítási szándékok, illetve a kormányközeli befektetők előtt. Amely utóbbi lehet nyilvánvaló cél, amelynek megvalósítása után szinte borítékolhatóan megszűnne a kormányzat hadjárata a szolgáltatók ellen. Egyszerűen azért, mert az energiahordozók nemzetközi árára, valamint a kockázati befektetők által az állampapírokon elvárt kamathozamra nézve a kormánynak kevés befolyása van. Nagyjából a kambodzsai, vagy az angol alkotmánnyal kapcsolatos befolyásolási képességgel azonos. Lehet róla véleménye, és aztán fizetni kell.

Igaz, a teljes folyamathoz, a teljes szolgáltatói szektor kormányzati, vagy ahhoz közeli befolyásba vételéhez idő kell. Nem véletlen tehát, hogy Orbán Viktor, és csapata szinte állandóan a jelen kormányzati erők évtizedes uralmát igyekeznek sulykolni. Még olyan kérdések megközelítésében is, amely esetében a szakmai ostobaság szinte nyilvánvaló. A legutóbbi hír ebben a sorban Simicskó Istvánnak, az Emberi Erőforrások Minisztériumának (Emmi) sportért és ifjúságért felelős államtitkárának a megnyilatkozása volt. A kábítószer-ellenes világnapon azt találta mondani, hogy 2020-ig teljesen visszaszorítanák a kábítószer-fogyasztást Magyarországon. Amiből az évszámot is érdemes figyelni, mivel bőven túlmutat a jelenlegi kormányzati cikluson. De a következőn is. A szakmaiságot is lehetne természetesen számon kérni, mivel a kábítószerek, illetve általában a szenvedélybetegségek kérdése aligha egy államtitkári leirat tárgykörét képezik. Annál lényegesen komplexebb kérdések. Különösen azt követően, hogy a szenvedélybetegek, például a dohányosok, pénzéből kívánják kistafírozni a hatalmi ismerősök egy részét.

Azonban a szándék kézenfekvő az Emmi-nyilatkozatban. Folyamatosan ismételgetni: „esélyetek sincs, mi nyerünk”. Mert ellentétben azzal, hogy a gyurcsányi B-terv lehetet egy taktikai húzás-sorozat része, a vargai B-terv nagyon is lehet egy kézzel fogható, és megvalósítandó terv része. Olyan, amit keresztül kellene mindenképpen hajtani a vezéri, és közgépi elképzeléscsomagok teljesülése érdekében. Ebben az esetben Varga Mihály emberi arcának tényleg nem lesz kegyelem. Ahogy a pénzintézeteknek sem. Mert ahol az adóprés jelenti a normát, ott fizetni kell. Most és azonnal. A jövő meg nem számít. Számítva arra, hogy akinek közel teljhatalmat sorsolt a demokrácia rulettje, annak a hatalom megtartását is biztosítja majd a sors. Meg a B-közép.

Andrew_s

Rezsicsökkentéssel a békavéka alá

Úgy tűnik a hatalom közelében fokozottabb a kitettség a komplexusképzésre. Valami ilyesmivé válhatott a rezsicsökkentés és a „mindenre új adót találunk ki” politikája. Megértve persze azt is, hogy a kormányzatot a hiánycsökkentési elvárások kellően nyomaszthatják. Azonban a fenyegető médiacsőd illetve például az RTL-csoport kivonulásának fenyegetése a reklámadó miatt, azért jelzi, hogy az út nem biztosan jó. Ahogy a rezsicsökkentéssel is baj lehet hosszú távon.

Ugyanakkor a rezsicsökkentés egyszer már hozott a népszerűségen, és ezért joggal érezheti úgy a hatalom, hogy fokozása, fenntartása biztosíthatja a választási győzelmet. Pontosabban azt, hogy a választási győzelem mögé, melynek keletkezését egyre többen előre borítékolják, felsorakozzon egy ügydöntő tömeg. Mely, a 2002-es recept nyomán, nyilvánvalóan ismét utcára vihető egy vereség esetén is. Így a gazdaságilag aligha indokolható rezsicsökkentés óhatatlanul felértékelődik a politikai piacon. Olyan felárral, melyet egyébként mindenki megfizet. Az is, aki most aláírja a megvédésére irányuló íveket. Amely aláírásgyűjtés önmagában is morbid. Lényegében felér ugyanis a Vörös téren annak idején felvonultatott spontán összeverődő május 1.-i felvonulással. Lévén, hogy akkor is a hatalom igyekezett demonstrálni a hatalmi önigazolást a tömeges jelenléttel. A rezsicsökkentés megvédésének említett gesztusa is ilyen. Nehéz lehetne megfogalmazni, hogy mit ér az aláírás. Ha az ellenzék gyűjtene aláírást a kormányzat ténykedése ellen, annak valós demonstrációs értéke lenne. Amikor a kormány hoz egy intézkedéscsomagot, majd aláírásokat gyűjt mellette, akkor az kevésbé érthető.

Ha hiányzik a szükséges önbizalom, akkor az kormányzati tényezőként baj. Ha hiányzik a felelősségvállalási képesség az szintén baj. Baj akkor is, ha Orbán Viktor esetében tudható eme gyarlóság fennállása. Ha bebeszélik az embereknek, hogy például a földgáz világpiaci árát az aláírások száma fogja befolyásolni, az pedig hazugság. Megvédeni ugyanis nem kell a rezsicsökkentést. A kormányzat hozott egy intézkedést, melyre újabb rezsicsökkentési kampányokkal akar ráerősíteni. Ez egy gazdasági adottság, amelyhez a piac vagy tud, és akar alkalmazkodni, vagy nem. Nem az aláírások számától függ ez sem. A nem-alkalmazkodás egyik módja, hogy valamilyen szinten a fogyasztók fogják megfizetni. Ezt lehet hatalmi szóval befolyásolni, de valós kényszert csak diktatórikus eszközökkel lehet alkalmazni. Amikor tehát a kormány azt kommunikálja, hogy az aláírások úgymond a szolgáltatókkal szemben is megvédik a rezsicsökkentést, akkor tulajdonképpen egy diktatúra hangulati tömegbázisát is megalapozhatja. Amennyiben a gazdasági törvényszerűségeket engedik érvényesülni, és tudomásul veszik, hogy a szolgáltató gazdálkodására is érvényesülnek ezek a szabályok, akkor a bevételcsökkentés óhatatlanul kiadáscsökkentést vált ki.

Ennek egyik kísérő jelensége lehet egy fokozottabb elbocsátási hullám a szolgáltatóknál, és minden olyan cégnél, melyek beszállítói a szolgáltatóknál. Ami részben csökkenti a szolgáltatási színvonalat, míg közvetlenül növeli a munkanélküliséget. Amikor pedig ezek a tartalékok is kimerülnek, akkor a következő lépés a szolgáltató likvidálása a piacon. Amennyiben a szolgáltatást a kormányzat ennek ellenére fenn kívánja tartani, akkor nyilvánvalóan saját, vagy baráti kézbe kell adni-venni a szolgáltatókat. A rezsicsökkentés kierőszakolásának tehát egyik következménye, a várt népszerűség-növekedés mellett, hogy nőhet a munkanélküliség, és elősegítheti az államosítást, illetve a politikai korrupciót. Az államosítás pedig nyilvánvalóan növeli a kitettséget a hatalom felé. Ahogy az egzisztenciális veszélyeztetés is. Márpedig a centrális hatalom számára az egy kedvező állapot, ha ott és akkor kapcsolhat ki-be egy szolgáltatást, ahol, és amikor akar. Ahogy bárkit, bármikor manipulálhat a kiszolgáltatottság. Ahogy a manipulációt csak hatékonyabbá teheti, ha az információs monopóliumot is sikerül kialakítani.

S ez lehet az a pont, ahol a rezsicsökkentés összeérhet a különadókkal. Amikor a kormányzattól független, vagy csak lazán függő média cégek kivonulnak a piacról, akkor nyilvánvalóan megnyílik például a csatorna frekvenciája a kormányzat előtt. A formális pályázatok ebben nem sok vizet zavarnak. Erre a trafik-mutyi is jó példát szolgáltatott. Márpedig a közelgő választásokra tekintve erős lehet a hatalmi megszállottság kényszere a hatalmi megszállás szélesebb bázisának kiszélesítésére. Az persze lehet kérdés, hogy meddig lehet ezt elfogadtatni a lakossággal. Azonban erre nézve Orbán Viktortól tudjuk a receptet béka alatti víz langyosítását illetően. Mely békának lassan már csak a hátsóját látják sokan a kondér aljáról, miközben egyre nagyobb erővel gyömöszölik le sokak torkán a béka rokonságát.

Andrew_s

Emberek a palánkon.

A kormányzati gumicsont-különítmény szinte még ki sem heverte Bayer Zsolt cikkének menedzselését, amikor újabbat talált magának. Aki most arra gondol, hogy a hírek valami érdemi előrelépés miatt fordultak el a diákságról, vagy esetleg a létező rasszizmus stációitól, az téved. Éppen ellenkezőleg. Ezek azok, amik irányából legalább olyan messzire kellhet eltéríteni a közérdeklődést, mint a nemzeti tündérfelelős és a forint erősségének kapcsolatáról. Miközben kiderült, hogy magam is tévedtem. Korábban Szíjjártó Péter színre lépését, és a gázüzlet magyarázgatását gondoltam időszerűnek, de a kormány Lázár Jánost vetette be.

Nyilvánvalóan nem a gázüzlet kapcsán, hanem a gazdaság egy más területén nyitva meg a frontot a kommunikációban. Tulajdonképpen ésszerű döntést hízva, hiszen minél változatosabb sziporkák felé kell kapkodnia a fejét az embereknek, annál nehezebb egy pontra fókuszálni. A nagy pernye-halomban pedig megbújhatnak a valós problémák kis szikrái. Így a korábban említett gázüzlet is, ami a szakértő szerint félmilliárd eurós ráfizetés a piaci árhoz képest. De a valamikori manyup-pénzek MOL-ba forgatásával is lehet valami gond, mivel újabb és újabb elbocsátási hullámok söpörnek végig a cégen. Ugyanakkor a gazdaság egyik legstabilabban rögzülő paraméterének a recesszió látszik, amit ismételt ipari csökkenés jelez. A külföldi elemzők pedig köszönik, de nem kérnek abból a felelősségből, amiért Matolcsy György egy félmondattal képes a hazai valuta lezúzására. Ami különben szintén kevéssé kedvez a hazai befektetéseknek.

Lázár János bejelentése arról, hogy a hazai bankszektor szőnyeg szélére adóztatása után a külföldi bankokban akar kutakodni, tulajdonképpen kiszámítható lépés. Nyilatkozata a tündérleltárazási főfelügyelet, a Nemzetgazdasági Minisztérium, becslésén alapul. Ismerve a Matolcsy-tárca hatékonyságát lehetnek tehát kétségeink arra nézve, hogy az általuk is csak becslésként közölt ezermilliárdos betétállomány milyen valóságtartalommal bír. Mindenesetre az tudható, hogy az adóamnesztiás pénz-hazareptetés eredménye összesen 67 milliárdnyi betét beérkezése. Ennek egy tizede csak az adó, amiből tényleg nem sok futball-stadiont lehet felépíteni. Az új ötlet nyomán immár három és félszer nagyobb adókulccsal igyekeznek kedvet csinálni a pénzek magyarországi áthelyezésére. Mert azt még Lázár János államtitkár is elismerte, hogy Svájc esetében is csak elképzeléseik vannak az adott ország véleményéről a bankrendszerük külföldi átvilágítását illetően. Mondván: „Aztán hogy mire megyünk, ismerve a svájci banktitok helyzetét, majd meglátjuk” Míg más országokkal kapcsolatban még csak tervezik a tárgyalásokat. Meglehetősen árulkodó jelét adva annak, hogy nem is annyira a tényleges eredmény, mint inkább téma köztudatba dobása a lényeg.

A döntés-előkészítés ugyanis nyilvánvalóan ennél lényegesen több energiát igényelt volna. Leszámítva persze azt, hogy munkacsoportot lehet gründolni a vélt ezermilliárd felkutatására. Amit nyilván a munkahelyteremtés vívmányaként láthatunk majd viszont a statisztikákban. A kommunikációban egy füst alatt megint lehet kifele mutogatni. Mert ezt követően immár nyilvánvalóan a szemét külföldi bankok tehetnek majd arról, ha a kormányzati oligarchia forráshiánnyal fog küzdeni. Ha pedig az NGM becslése a hibás, akkor nyilván megint lehet elmúltnyócévezni kicsit. Elvégre abban már hatalmas a rutinja a kormányzati kommunikációnak. Az utolsók között, vagy ott sem, fogjuk valószínűleg azt hallani, ami a valós megoldást jelenthetné. Egy stabil és megbízható gazdasági és befektetési környezet kialakítását. Nem a haveroknak, nem a focipálya fűnyíróinak, hanem globálisan, a gazdaság minden szereplőjének. Hátha előfordulhatna egy olyan helyzet, hogy érdemes legyen a hazai vállalkozónak itthon tartani a pénzét, és itthon befektetni. Nem félve sem egy újkori kuláküldözéstől, ötletszerű adópolitikától, és hasonló zagyvaságoktól. Akkor talán gazdasági adókapkodás jeleit sem kellene Lázárnak lázasan előadnia a kommunikációs bűnbakkeresés jegyében.

Ami azért is lehet veszélyes, mert emberünk minél többet beszél, annál több elszólásra kerülhet sor. Ilyen a már említett is a valósan elvárható adókergetésről. De ilyen az is, hogy „ha a nyugdíjasok, és a fiatalok közt kell választani, az államnak preferálnia kell a fiatalok elhelyezkedését”. Nem csak annyiban, hogy a nyugdíjkorhatárt elérőkkel szemben a kormányzat nem igazán óhajt felelősséget vállalni. Abban is árulkodó, hogy minden retorika dacára nem számítanak jelentős munkahely-bővüléssel akkor, ha az idősebb nemzedék eltávolításában látják a fiatalok munkába-állításának zálogát. Ez ugyanis nulla-összegű egyenleget sugall. A külföldi munkavállalások fényében pedig inkább csökkenés várható. A pénzkapirgáló államtitkár a sorok közt tehát megüzente, hogy azok akik elhiszik a hivatalos munkaügyi statisztikákat, a fellendülésről szóló meséket lógassák szorgosan a kezüket a hideg vízbe. Még mielőtt úgy érzik, hogy ők is csak át lettek repítve azon a bizonyos palánkon. Meseországba. Mint mindazok, akiknek munkahelyét, nyugdíját, iskoláját eddig megvédte a kormány.

Andrew_s

Orbán antimesés pávatánca.

Pávaszemekkel a tükörbe.
Forrás: részben http://www.colblindor.com/

 Az ATV honlapján közölt hír szerint Orbán Viktor szerint sincs átütő siker már hazánkban. Ez, annak függvényében, hogy a legutóbbi hírek szerint hivatalosan is recesszióba süllyedt a gazdaság, legfeljebb a gazdaságért felelős miniszternek lehet újdonság. Na meg persze a miniszterelnöknek és a szóvivőknek és a hívek belső körének, akik még legutóbbi időben is arról beszéltek, hogy minden a legnagyobb rendben, csapataink harcban állnak és csak taktikai visszavonulás zajlik. Ja, bocsánat, ez egy másik hadjárattal kapcsolatban volt a hivatalos kommunikáció. De annyi áthallás van az utóbbi időben a régebbi korok felé, hogy szinte már keverednek az idősíkok.

Így tulajdonképpen üdvözölni is lehetne, ha az ATV hírének címének megfelelően tudomásul venné a miniszterelnök, hogy nincs átütő siker a hazai gazdaságban. Nem azért, mert ettől sokkal boldogabb lenne bárki is, de legalább megcsillanna a remény, hogy az akkumulátorok feltöltése sikerrel járt. Annyiban legalább, hogy a hazai gazdaságpolitika visszatér a realitások színpadára. Ez ugyanis reményt adhatna arra is, hogy a gazdaságpolitikai realitások feltérképezését a szociálpolitikai, belpolitikai és általában azoknak társadalmi folyamatoknak a felmérése követheti, melyek feltérképezése nélkül nehéz lenne valós eredményeket várni hazánkban. Némi szkepticizmusra ad azonban okot az a másik hír, mely szintén az ATV honlapján vált olvashatóvá, és a miniszterelnöknek a nagyköveti értekezleten nyújtott teljesítményéről szól. Többek között olyan kijelentéseket téve, aminek alapján a „történelem kirúgta a hónunk alól azt a mankót”, amitől azt tehettük volna, amit a többi európai ország. Ami részlegesen biztos igaz, viszont azért az utóbbi időben a pótmankó-nyújtó szervezetet ugyebár Orbán Viktor zavarta el néhány salerrel, taslivel, kokival, miegymással.

Márpedig a szembenézést lehet, hogy nem ártana a tükörrel kezdeni, és mindaddig meg sem állva ezzel az akcióval, amíg nem sikerül felelősségáthárítás nélkül bevállalni azt, amit elbakizott. A hibahalmazba beleértve azt is, hogy a végletekig kitart a Matolcsy Györggyel fémjelzett gazdaságpoltika mellett, és azok mellett az elvek mellett, melyek szociális szétszakadáshoz vezet. Miközben teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy az unortodox munkaerő-politika, a közmunkára alapozott teljes foglalkoztatás fikciója meglehetősen visszás állapotokat eredményezhet. Ez utóbbiról, a foglalkoztatás bővíthetőségének diszkrét bájáról különben a Heti Válasz jegyzetírója szólt nem minden fenntartás nélkül. Így tulajdonképpen egyet lehetne érteni azzal, ahogy az Index aposztrofálta Orbán Viktor beszédét, miszerint az arcméret csökkentése esetleg hasznos lehetne. Ám ennek elég komoly akadálya lehetne az, hogy arcvesztés nélkül ezt nagyon nehéz lenne kommunikálni. A miniszterelnök ugyanakkor eddig szinte profi módon igyekezett sikerpropagandával körbevenni mindazt a kasztosító oktatáspolitikát és, részben a közmunkaprogramok következtében, akár egész társadalmi rétegek végletes leszakítását. Ezután kiállni azzal, hogy „bocsánat, tévedtem”, meglehetősen nehéz feladat lenne.

Azt hiszem, balgaság lenne ezt elvárni egy olyan vezetőtől, aki hosszú időn keresztül a csalhatatlanság messianisztikus nimbuszát igyekezett kiépíttetni maga körül. Miközben maga is belesétált a saját kommunikációs csapdájába. Különösen, mivel egyszerre próbálta most is azt kommunikálni, hogy legyen kisebb a mellény, és azt, hogy Magyarország remekül teljesített a válságban. Egyben mindjárt az EU-ra tolva a felelősséget azzal, hogy abban a válságban, amit nem mi okoztunk. Ám hallgatva azokról a problémákról melyeket önerőből sikerült generálni. A kialakított csapdából visszakozni azonban emberileg olyan feladat lehetne, hogy a miniszterelnök alighanem folytathatná a biciklizős akkumulátortöltést, ha megtenné. Amellett az is erősen kétséges, hogy még ebben az esetben is milyen mértékben kellene feladnia a pozícióit, ha végül megtenné. Még abban az esetben is, ha egy darabig biztosan működhetne az a megoldás, hogy a beosztottak közül néhányan menekülés közben pozícionálisan hátba lövik saját magukat. A nyakukba vart felelősséggel együtt ugorva a pártpolitikai várárokba. Azzal, hogy rosszul értelmezték a miniszterelnök szavait, és ezért rosszul vitték a szót. A külföldi kormányok meg azért értették félre a tasliosztogatós hatalomkoncentrációt, mert a külképviselők hibásan kommunikálták, és ezért értelmezési hiba alakult ki. Az azonban kétséges lehet, hogy ennek mennyi értelme lenne akkor, ha az adórendszer ötletszerűsége és kiszámíthatatlansága megmarad. Bár az is kétségtelen, hogy az időszaki felelősségáthárítást lehet úgy is tálalni, hogy a vezér körbenézett, megtalálta a felelősöket, és példásan kirúgta az ajtón. Hasonlóan ahhoz, mint amikor a vesztes csata után a tábornokot ugyan felelősségre vonták, de tulajdonképpen feláldozták annak védelmében, aki a hadjáratot kitalálta.

Orbán Viktor esetében tehát tulajdonképpen alighanem hiábavaló elvárás lenne azt hinni, hogy megszűnik az egykulcsos személyi jövedelemadó, több pénz kerül a felzárkóztató képzésekre, és szakítani kell pár kedvenc gumicsonttal, Természetesen ez nem jelenti azt, hogy személy szerint nem örülnék mindennek. Ugyanakkor a recesszióba fordított magyar gazdaság a megfinanszírozhatóságot is kérdésessé teheti. Ahogy már felmerülőben vannak a magyar piac temetésének gondolatai is. A korábbi kirohanások a nemzetközi befektetők, vagy a multik ellen például, komoly rombolást vihettek végbe a bizalom terén. Esetleg, miként a Szolidaritás Ifjúság megfogalmazta, a hülyének nézési koefficiens nő nagyra. A bizalmat pedig mindig könnyebb eljátszani, mint megszerezni. S persze a hazai bizalmat is olyan intézkedések terhelik, mint például a magánnyugdíj-pénztárak körüli mesék, a permanens fülkeforradalom szabadságharca, a belügyi feszültségek, az adórendszer bizonytalansága. Így sajnos egyáltalán nem kizárt, hogy Orbán Viktor a jelenlegi nyilatkozatokkal egyáltalán nem a tükörbe nézést vezette be, hanem csak az általa is elismert sokkulacsos pávatánc egy újabb állomása.

Simay Endre István

Adókísérleti komplexus.

A korábbiakban, amikor hazánkat egyfajta kísérleti terepeként emlegettem a diáksággal, és az adópolitikával kapcsolatban, mi tagadás volt némi ironizálási szándék a sorok mögött. Nos, töredelmesen bevallhatom, hogy tévedtem. Az ironikus szándékban szinte biztosan, mivel maga a miniszterelnök erősítette meg, hogy igen, hazánkban kísérlet zajlott, illetve zajlik. Ennek egyik részcsomagja az az új adócsomag, melynek egyes részhalmazait már korábban is megszellőztették. Összességében, a hivatalos vélemény az, hogy a válságadók kivezethetőségét remélik az új adóktól, miközben ezzel párhuzamosan a foglalkoztatást is növelni szándékoznak. Nagyjából ezt csomagolták be a megszorításairól is híres Széll Kálmánról elnevezett ötletcsomag új kiadásába.

Ami azonban könnyen lehet, hogy csak optikai csalódássá válik majd. Bár közgazdasági indokrendszert nem igazán tudok a megérzések mellé csomagolni, azért mégis az lehet az utca emberének az érzése, ha az új adókról, vagy a már meglévők átalakításáról olvas. Az egyik sokat emlegetett új adó kétségtelenül a telefonálást sújtja. A pillanatnyi csomagvázlat szerint a mobiltelefonálást, ami a jelenlegi penetrációt figyelembe véve tulajdonképpen legalább annyira, vagy még jobban érintheti a felhasználókat. Aki pedig azt hinné, hogy a mobil-telefon egyfajta státuszjelző eszköz, az téved. Vagy megragadt, úgy húsz évet, a hazai történelem szirupjában. Mára a mobiltelefon igen komoly kapcsolattartó eszköz sokaknak. Azoknak, akiknek például egészségügyi állapotuk miatt, ez az egyetlen kapcsolattartó, vagy probléma esetén riasztó eszköze, aligha jelent majd kis terhet a mobilhasználat megadóztatása.

De azt sem lehetne állítani, hogy ezzel párhuzamosan a válságadó is kockázat nélkül kivezethető. A számszaki adatoktól eltekintve nyilvánvalónak tűnik, hogy ennek nulla-összegű megoldásnak kellene ehhez lenni. Ha tehát a telco-szektort érintő különadót veszteség nélkül kivezetné a kormányzat, nyilvánvalónak tűnik, hogy nagyságrendben hasonló bevételt kell beszedni. Praktikusan a mobil-telefonok használatának adóztatásából. Talán ez is okozza az elsőre egyáltalán nem túl alacsony, percenkénti, illetve sms-enkénti, mms-enkénti két-két forintot. Ellenben az is nyilvánvaló, hogy ezt éppen úgy a felhasználók fogják megfizetni, mint bármely más forgalmi adót. Az, hogy a forgalom visszafogása mennyiben nem foglakoztatás-barát, korábban már érintettem. A kísérleti program ezen a ponton tehát billegni látszik.

De az új adóknak van néhány másik olyan pontja, mely aligha fogja megkímélni a lakosságot. Ráadásul generációkra elnyújtva azokat a válsághatásokat, melyek évtizedekre meghatározhatják gyermekeink sorsát. A HVG előzetes tudósítása szerint szűkül például a gyermekek segélyezése. Egyedül a krízishelyzetekben nyújtott segélyeket hagyva lábon. Az, hogy ez mennyire megalapozott, ki-ki alkosson róla maga véleményt. Nem azon az alapon, ha lehet, ami az előítéleteken alapul, hanem tényleg a saját környezetében szétnézve. Az, hogy a csökkentés alapjának azt emlegetik, miszerint az önkormányzatok közül némelyek többet tudnak nyújtani, és ezért ezektől ezeket a forrásokat elvonják, elég furcsa hozzáállást sejtet. Valahol a kulturális nyomorszinten szándékozva nivellálni gyermekeink világát. Pontosabban egyfajta kasztosítást bevezetve a társadalom teljes metszetére. Hasonlóan ahhoz, amit a felsőoktatás átszervezése is okoz, vagy okozhat. 

Elég sajátos módon erősítve meg a FIDESZ –ben politizáló Lázár János azon elhíresült kijelentését, hogy mindenki annyit ér, amennyit össze tud kaparni magának. Immár akár sokad-íziglen. Mert amennyiben feltételezzük, hogy a családokat a kivezetett válságadókat pótló adók össztársadalmilag legalább olyan nagyságrendben érintik majd, mint a válságadók, akkor az azt is jelenti, hogy változatlan jövedelemadók mellett a kevesebb jövedelműeket aránytalanul jobban fogják mindezek érinteni. Erre, ameddig lehet, a fogyasztások visszafogása és az elkerülő megoldások megkeresése lehet az első reakció. Az utóbbi nyilvánvalóan nem a gazdaság átláthatóságának fog kedvezni. Közvetve különben szintén csökkentve a foglalkoztatottságot, mivel igen olcsó munkaerő-túlkínálatot fog jelenteni azokban az esetekben, ahol tranzakciós költségeket kímélve lehet a munkajövedelmet megszerezni. Mivel pedig referenciaként a megélhetésre gyakorlatilag elégtelen, államilag megállapított 47 ezres minimum fog szerepelni a keresleti oldalon, egyfajta modern rabszolgaság kialakulását, egy éhséggazdaságon alapuló foglalkoztatási rendszert eredményezhet. 

Az teljesen egyértelmű, hogy ezek a családok nemhogy taníttatni nem fogják tudni a gyermekeiket, de az is társadalmi szerencsének számíthat majd, ha nem szocializációs krízis lesz a végeredmény. Olyan krízis, mely rögtön értelmet ad a közelmúlt egy másik vitát kirobbantó ötletének. Nevezetesen az iskolai milíciák ötletének. Egyszerűen azért, mert amikor a fentebb említett körülmények közül kerül a gyermek az iskolába, akkor alighanem érzékenyítettebb lesz azokra a hatásokra, melyek agressziót váltanak ki. Így az iskolaőrök ötlete tulajdonképpen a jelen adócsomagra való cinikus felkészülés láncolatába is beilleszthető. 

De a gyermekek akkor is vesztesei lehetnek a legújabb kísérleti hevületnek, ha a családja képes valamilyen szinten lábon kihordani a gazdasági vezetés mindent elsöprő ötleteit. A családi megszorításoknak ilyenkor is azok a beruházások eshetnek elsőként áldozatául, melyek a gyermek iskolai fejlődését szolgálhatnák. Mert nem kell internet-adó ahhoz, hogy egy családnak ne legyen pénze kultúrára. Nem, hogy számítógépes és internetes kultúrára, hanem még egy folyóiratra sem. Persze internetre pláne nem marad esetleg költségkeret. Még akkor sem, ha vagyonok közvetett adóitól, a biztosítási adóktól nagyvonalúan el is tekintünk. Így a gyermek, vagy akár az egész osztálya elmarad a kortárs csoporttól. Akkor is, ha esetleg remekül fogja összestokizni a cuccát a katonai foglalkoztatások nyomán. S akkor is, ha pár év múlva bármelyik iskolába bevethető, de esetleg rejtett irigységektől frusztrált iskolaőrré válik majd. Ha a gyermek erre a spirálkarra keveredik a család fokozódó kisemmizése miatt, akkor csak alacsonyabb jövedelemmel fog a következő évtizedekben is rendelkezni. Így a szegénységet fogja átvinni generációkon át. Végső soron akár végletesen leszakadva a felzárkózás lehetőségétől is. 

Így az új adókísérleti csomag úgy tűnik a gazdasági megszorításokon keresztül egy mély társadalmi, szocializációs válsághoz is elvezethetnek. Adott esetben generációkat áldozva fel a hibásnak tűnő adópolitika, például az egykulcsos szja oltárán. Már akkor, ha ez a pesszimista forgatókönyv valósul meg. Azonban tekintettel az oktatási törvényre, a fiatalok munkaerőpiacra vezénylésére, és arra, hogy maholnap a tehetségeseknek szinte csak a tartós külföldi tartózkodás marad, nem tűnik úgy, hogy a gazdaság-, és oktatáspolitika a véletlenek összejátszásaként és ideiglenesen alakul úgy ahogy. Legfeljebb az adótervek nem minden burkát sikerült eddig lehántani.

Simay Endre István

Biztonsági morálcérna.

Mi liberális ifjak indulunk, mert...

A Schmitt Pál lemondását megelőző, majd követő politikai és kommunikációs adok-kapok visszhangjai, úgy látszik, nem nyugodnak le egyhamar. Erre mutatott rá az ideiglenes köztársasági elnök abban az interjúban, melynek kapcsán abbéli örömének is hangot adott, miszerint nem ő lesz véglegesítve. Természetesen nem az jelezte az örvényeket, hogy ennek örül, mivel ez tényleg mindenkinek a magánügye. Sőt, felületesen akár azt is takarhatja, hogy Kövér László felmérte saját alkalmatlanságát a feladatra. Ennek következtében az öröme őszinte is lehet. Éppen úgy, ahogy takarhat valami keserű önfelmentést is. Mint amikor a vesztes utólag megmagyarázza, hogy ő tulajdonképpen nem is akart nyerni. Mert kétségtelen, hogy az akit olykor „köteles” előtaggal emlegetnek, vagy olykor a fél parlamentet tekinti illegitimnek, az akkor sem teljesen képviseli az egységet, ha az utóbbiért később elnézést is kért.

Ezzel az önigazolással sem lenne természetesen semmi baj, mivel olyan emberi tulajdonság, aminek megnyilatkozása egyike lehetett volna Kövér László emberi megnyilatkozásainak. Amiért emlékezetessé vált az említett beszélgetés az aligha ez. Sokkal inkább az a kijelentése, amiben azt sokat idézett megállapítást tette, hogy „néhány nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” az, aki tehet az előző elnök bukásáról. Ami nyilvánvalóan, és sajnos, azt az értelmezést is lehetővé teszi, hogy tulajdonképpen nem az a baj, hogy Schmitt Pál plagizált, és hónapokon keresztül valótlanságokkal mentegette magát. Kövér szerint az is lehet talán, hogy mindezt az tette hibává, hogy kiderült. S ebben nyilván az azt leleplező újságírók a leghibásabbak, akik a közélet tisztaságát a kormányzó párt hatalmi érdekei elé helyezték. Miközben még az sem biztos, hogy a kialakult helyzet árt, és nem használ a hatalmi játékban. A kiderülések kapcsán azonban ugyancsak rejthet némi fenyegetést is akár. Ha ugyanis egy tényanyag feltárása a házelnök, és ideiglenes köztársasági elnök szerint terrorizmus, akkor az akár koncepciós vádak szelét is előre lengetheti. Ami könnyedén elvezethet odáig, hogy „holnaptól minden másként volt”. Akár az is, hogy Kövér László talán a parlamentben sem ülne, ha első jelölésekor az éppen általa sokat szidott SzDSz nem támogatja megválasztását.

S ez nem kevésbé érdekes, egy esetleges másik, Schmitt Pál esetén jóval túlmutató, olvasata is az ideiglenes köztársasági elnök mondatainak. Mert az egy dolog, hogy Áder Jánossal kapcsolatban mi fog kiderülni a közelebbi, vagy távolabbi jövőben. Különösen azért, mert a korábbi elnökcsinálásának vakondokos nyomakodása olyan valami, amiről eléggé elhíresült már. Nem most kell kiderülnie a FIDESZ-jelölt sajátos demokrácia-felfogásának. Azonban a kövéri gondolatok azt is jelezhetik, hogy kissé fordítva sikerült rátelepedni arra a bizonyos éjjelire. Így a nehéz munka eredménye valahogy visszafele kezd nyomakodni a kínos ücsörgés közepette. Mert az egyik kínos kötelességérzet nyilvánvalóan a lojalitásnyilatkozat kellene legyen. Nem a közönségnek, hanem a FIDESZ egyszemélyi vezetésének címezve. Bizonyítva azt, hogy bármi áron próbálják továbbra is menteni a szinte menthetetlent. Azt az egyszemélyinek tűnő döntést, mely annak idején Schmitt Pált a bársonyszékbe emelte. Ám az is valószínű, hogy erre a kinyilatkoztatásra nem csak Orbán Viktor pillanatnyi jó közérzete okán lehet szükség.

Szükség lehet azért is, mert mintegy előre előkészíti a terepet annak, ha Áder Jánossal kapcsolatban lenne bármi nemű problémája a médiának a közeljövőben. Előre felmentve a miniszterelnököt az esetleg ismét hibásnak bizonyult döntés esetére. S persze mintegy előre szólva, hogy „mi megmondtuk, hogy ok nélkül is belénk fognak kötni” azok a bizonyos „nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” elemei a különben tökéletes szép új magyar világnak. Melyben nincsenek megszorítások sem, csak szép új adóötletek. Azt azonban jó lenne tudni, hogy Kövér László, mint régi harcostárs, vagy társharcos, vajon mit tudhat Áder Jánosról, melynek esetleges kiderülésére ekként kell előre felkészülni. Ez kíváncsiság azonban nyilvánvalóan nincs összefüggésben az előbb említett éjjelivel. Legalább is részben. Ugyanakkor más részben mégis csak van. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem a hatalmi tényezővé válás után kellene átgondolni a korábbi életet, hanem előtte. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a világot szembe lehet hazudni, és kellően fanatikus követőkkel tetszőleges menetek és felvonulások szervezhetők a hatalmi diadalok demonstrálására. Van azonban alighanem valaki, akit normális személyiséggel elég nehéz lehet becsapnia a politikusnak is. Önmagát. Azt az egyetlen személyt, akinek talán maradhat ereje a tükörbe fésülgetni át a frizuráját és bajuszát. Így alighanem a hatalmi recept megbízhatóan működne fordítva. Ha nem a már kinevezésre kiszemelt esetében kellene az eltusolásokról gondoskodni, hanem azokat lehetne választottként köszönteni, akiknél nem gond, hogy mi derülhet ki. Nem azért, mert a politikusok hibátlanságával áltatnám magam. Sokkal inkább abban az értelemben, hogy a jelöltről ne utólag derüljenek kis turpisságok, hanem előre lehessen tudni mindazt az előéletéből, mely problémássá válhat a későbbiekben. Ha pedig imigyen „látott” állapotban is megválasztásra kerül, mindenkinek lelke rajta.

Nixon elhagyja a Fehér Házat
forrás: Wikipedia

Egy azonban biztos. A közélet tisztaságáért tollat emelő újságíró nem terrorista. A terrorista ugyanis aligha az, aki megpróbál tenni azért, hogy ne a szürke zónák világfijai és hatalmi önsakkozói befolyásolják mindennapjainkat. Ahogy annak idején a Watergate-botrány kirobbantói is sokkal inkább a közlési szabadság harcosai voltak, mintsem terroristák. Bár kétségtelenül nem volt egyszerű az ő feladatuk sem, amikor a világ egyik legerősebb posztján levővel szemben vették fel a kesztyűt. Azonban annak idején Nixon lemondásához vezetett ez a sajátos szabadságharcuk. Amit alighanem nem is annak, hanem munkájuk részének tekintettek. Így talán a minden kommunikációs bozótban terroristát sejtő permanens fülkeforradalom szabadságharcosainak sem kellene feltétlen ellenségként kezelni a médiát. Mert az igazi újságírás a tények feltárásából, és a közérdekű tények közzétételéből is áll. S még az, ha a megfélemlítés, a lehetetlenné tevés, vagy frekvenciák, csatornák, sávszélességek hatalmi játékával sikerülne is ezt a tükröt összetörni, és a szilánkokra szolgai mikrofonállványokat állítani, a lényeg akkor is keveset változna.

Meg nem történtté ugyanis ez sem tenne semmit. Ahogy lehet bárhogy kommunikálni például a plágiumot is. Az attól még nem lesz dicséretes. S lehet rendeletileg kimondani, hogy a Föld egy narancs körül forog. Attól egy narancsban a jelen tudásunk szerint nem támad világközpontosító gravitáció. Így talán nem árt, ha biztonsági kötél gyanánt legalább a morál cérnája nem szakad el, ha valaki nyilatkozik. Akár, ha címzetes elnökként is tegye azt.

Simay Endre István

Adópótszerek.

A politikai ötletelések kapcsán igazán kár is lenne az oktatásügyre korlátozni a kísérleti területet. Hiszen tulajdonképpen bármely más területe is alkalmas az életnek arra, hogy a politikai hatalom gyakorolhatóságának a jelenlegi határait kipuhatolja, illetve tágítsa. Mert másra aligha lehet gyanakodni akkor, amikor újabb és újabb adóztatási tervek kezdenek levegőre jutni a szellőztetések alkalmából. Megannyi olyan potenciális gumicsontként mely, ha kellően megrágva, és ezáltal a közvéleményt is megpuhítva, ám biztosan megnyúlva a sok huzavonában, csontig vág az emberek húsába.

A tranzakciós adó fellebbentése után, melyet nem ok nélkül csekkadónak is hívtak számos közleményben megérkezett a legújabb ötlet. A telefonálás és az internet megadóztatásának ötlete. Ami akkor, ha féltetelezzünk pár dolgot, nem is tűnik teljesen elvetélt ötletnek. No nem a lakosság, a majdani adóalanyok részére, hanem a hatalmi sakkjátékosok számára, akik szerint befogott fülű és bekötött szemű parasztokként kellhet leütni a hétköznapok szereplőit. Mert az kétségtelen, hogy a jelentős mobil-telefonos penetráció azt mutatja, hogy a zsebre vágható kommunikáció beépült életünkbe. S bár nagyszüleink elég jól el voltak akkor is, ha húsz évig kellett várni telefonra, vagy akár nem is volt, mára a társadalom széles rétegére nyugodtan rányomható a bélyeg: „Kommunikációfüggő”. Mert ezen beszélik meg az üzleteket, az állásinterjúkat és a randevúkat is az emberek.

Ha tehát valaki úgy dönt, hogy megadóztatja, az látszólag majdnem olyan hatású, mintha a levegővételt adóztatná meg. A gyakorlatban természetesen nem egészen, mert az is nyilvánvaló, hogy sokan a telefonhasználat csökkentését fogják választani. Ennek a láncreakciónak teljesen nyilvánvaló következménye az, hogy a távközlési cégek a csökkenő kereslet nyomán csúsztatják a fejlesztéseket, ami technológiai lemaradást okoznak a gazdaság egyik alappillérében, a kommunikációban. S persze az erre épülő szektorokban akár munkanélküliséget is. Ami a fentebb említett feltételezendő alapparaméterből máris leleplez párat. Azt, hogy az ötlet felvetőjének haloványan lila fogalma sincs a kommunikáció valósjelentőségéről a vállalkozások életében és az emberek mindennapjaiban. De még kevesebb ismerettel rendelkezik a technológiai trendekről. Tehát egyfajta kommunikációs analfabéta. Illetve, ha mégsem, akkor a pillanatnyi bevételt előbbre sorolja a technológiai fejlesztésektől később várható, a gazdaságot vélhetően serkentő hatásokból származó későbbi bevételeknél. Tehát az is lehet, hogy egyszerűen szűk gazdasági látókörrel látta el az az egyetem, ahol végzettségét hozzávágták annak idején. Talán azzal a kísérő szöveggel, hogy: „Itt a diploma fiam, de ígérje meg, sosem megy a valós gazdaság közelébe”. 

Egyébként egyfajta rövidlátásra a tranzakciós adók esetében is szükség van, mivel gyorsan megjelentek azok a vélemények, melyek a tranzakcióexport veszélyére hívták fel a figyelmet. Arra a természetes gazdasági reakcióra, hogy azok a multinacionális, vagy jelentős tranzakciós forgalommal bíró cégek, akiknek megéri, egyszerűen külföldön fogják lebonyolítani, különben jogilag teljesen rendben levően az átutalásokat. Ez a tervezett adóbevétel csökkenésén kívül értelemszerűen szintén visszahat a munkaerőpiacra. A külföldre telepített könyvelés például felszabadítja a hazai pályán a munkaerőt a stadionépítések és ároképítések számára a könyvelőirodákból. Ha esetleg árokból a politikaiak nem bizonyulnának elegendőnek például. S persze a forgalmát vesztett olyan területeken is szabadulnak fel majd munkahelyek, mint a bankok és akár a postahivatalok. Mert nyilvánvaló, hogy a magánemberek is olyan kevésszer fogják mindezt igénybe venni, amilyen ritkán csak meg tudják oldani.

De a csekk-adóra való rövid visszatekintés után érdemes az internet megadóztatásáról is megemlékezni. Nevezzük egyszerűen bit-adónak az új ötletszerű megvámolását az információáramlásnak. A bevasalás technikájának buktatóit tárgyalják majd még sokan, és kár is belemenni a javaslatfelmerülések pillanatában. Sokkal érdekesebb lehet, hogy szinte adódik a feltételezés, hogy ennek az adónemnek talán nem is annyira a bevétel növelése a fő mozgató rugója, mint a hatalomtechnikai indíttatása. Az információ, mint arra már Ray Bradbury is felhívta a figyelmet a „Fahrenheit 451” című tudományos-fantasztikus művében. Különösen az ellenőrizetlen információáramlás lehet a központosítandó hatalom számára veszélyes, mivel diffúz, alternatív ismeretszerzést tesz lehetővé. Márpedig, ha valami alternatív információterjesztési lehetőséget kínál, akkor az internet feltétlenül. A korlátozási kísérleteket nevezhetnénk akár digitális Fahrenheit –nek is. Ha tehát akár egy új adóval sikerül fékezni az internet-használatot, akkor végső soron egy-egy területen az információáramlást is megfékezheti. 

Ha esetleg tartósan munkanélküliként valaki sem telefonon, sem interneten nem lesz majd elérhető, akkor pedig vessen magára, ha olyan szakmát választott, amiben az álláskereséshez ez és nem az ásóforgatás demonstrálása a lényegesebb szempont. Azt, hogy a szolgáltatók alkalmazotti létszámára is lehet kedvezőtlen hosszú távú hatása, már nem is emlegetem, mert mindenki maga is kitalálhatja. Elvégre minden olyan intézkedés, mely egy korábban nagy gyakorisággal igénybe vett szolgáltatás piaci bevételeit közvetlenül vagy közvetve csökkenti, a szolgáltatásokat nyújtók számát is csökkenti. Ezen az sem sokat lendít, hogy nagy nehezen az internet megadóztatásának kósza ötletéről végül úgy tűnik lemondott a kormányzat. Ezt azért is érdemes óvatosan értékelni, mert már többször bebizonyosodott, hogy ezek a lenyugvások átmeneti jelentőségűek csupán. Hiszen legutóbb a sokszor pihentetettnek tűnt Corvinus-szétvagdosás került ismét terítékre. Így könnyedén előfordulhat, hogy az internet adóztatásának pillanatnyi elvetése csak a mobil-adók könnyebb elfogadtatását szolgálja. Hogy majd egy kicsit később újult erővelpróbáljanak rátelepedni a hálózatos kommunikációra. Miközben a mobil internet adózása alkalmasint továbbra is kérdés maradhat. Adó szempontjából vajon mobil, vagy internet lesz a véglegesítéskor?

Azt, hogy a szolgáltatók alkalmazotti létszámára is lehet kedvezőtlen hosszú távú hatása, már nem is emlegetem, mert mindenki maga is kitalálhatja. Elvégre minden olyan intézkedés, mely egy korábban nagy gyakorisággal igénybe vett szolgáltatás piaci bevételeit közvetlenül vagy közvetve csökkenti, a szolgáltatásokat nyújtók számát is csökkenti. Azonban azt, aki hetekre is nehezen tervez előre, nyilván kár lenne olyan elvárásokkal bombázni, hogy pár évre előre próbálja megjósolni a tervezett intézkedések hatását. Nem véletlen tehát, hogy több pontján a ma még adómentesen elérhető kommunikációs csatornának, szinte a bejelentés napján megindult a találgatás, hogy mi lesz a következő roppant átgondolt adónem, ami be lesz dobva a közvélemény megtörésére, fárasztására. Olvashatunk ilyen ötletelést folyóirat-portálon és fórum-portálon egyaránt. Bár kérdés, hogy az ördögöt mennyire jó a házmester orra előtt a falra pingálni. Bár lehet, hogy tényleg jobb viccesen kezelni azt, amin lehet, hogy hamarosan sírva vigadhatunk kiforgatott zsebeinkben matatva.

Simay Endre István

Ha a pornóadó beszélni tudna.

Mi lenne akkor, ha az adó beszélni tudna? Talán nagy mesemondó volna, mint a cipő a valamikori slágerben. Aztán, hogy belépne-e a történelembe, az persze sokára derülne ki. Bár maga az adó, mint a közhöz való közünk anyagiasított megtestesülése talán nem. Túl régóta ismert, és korokon átívelő ahhoz, hogy így legyen. Bizonyos adónemek azonban mégis csak eltűntek az idő sodrában, míg mások keletkeztek helyettük. Vagy egyes adók olykor eltűntek, majd újabb virágzásnak indultak. Akár nem is évszázados történelmi távlatokat átívelő idősszakok során.

Ilyen adóvá vált úgy tűnik, a kulturális javakat érintő 2009-ben eltörölt kulturális járulék is, melynek részleges visszahozásáról mintegy tíz napja szóltak a hírek. A részlegesség azt jelenti, hogy egy bizonyos, elég sajátos kulturális termékkört, a pornót érintve kerülne ismét kivetésre, illetve beszedésre. Az akkor elhangzott javaslat alapján az így befolyt pénzekből a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), előzőleg megnyirbált költségvetését egészítenék ki. Óhatatlanul felidézve azt a történelmi mondást, hogy „pecunia non olet”. Az az „a pénznek nincs szaga”. Még akkor is, ha annak idején, a császári tisztébe 69-ben beiktatott Vespasianus által hozott törvény mást, a nyilvános illemhelyeket adóztatta meg. Bár, aki a tudja, hogy magának a „69” es számnak is markáns pornóbéli jelentése vagyon, némi sorszerűséget is láthat abban, hogy éppen a pornográf tartalmakat adóztatná meg a jelenlegi kormány a kulturális termékek közül. Azért reméljük, hogy az említett szám leírása még törvényes lesz, és Vespasianus korát sem tiltják ki emiatt a történelemtanításból. Bár az ördög nem alszik. 

Az említett misztikus megközelítés helyett elfogadhatóbbnak tűnik az érvek azon köre, hogy ezzel a lépéssel is szeretnék az ifjúságot elriasztani a pornográfiától. Az, hogy a tiltás miért nem jó, azt pontosan tudjuk. Minél jobban tiltják, annál nagyobb vonzerőt képvisel majd az erre fogékony korosztályokban. Ahogy azt pontosan tudhatják azok is, akik ma a Parlamentben elhelyezett székeken ülve töltik a munkaidőt. De amennyiben azt tételezzük fel, hogy az egészséges szexualitásért való harc, sőt, háború egyik csatalépését kell az intézkedésben látni, akkor is furcsa egy lépést jelent. Például azért is, mert a pornográfia és az egészségtelen szexualitás közé egyenlőség jelet tenni pont olyan álszent vélekedés, mint a prostitúció kezelésében tapasztalt számos vélemény esetében. Nem azért, mert nem lehet a pornográfiának személyiségromboló hatása, hanem mert ez a hatás korántsem törvényszerű. Ahogy annak idején a köztiszteletben álló urak is látogatták a nyilvánosházakat. Sokkal valószínűbb, hogy ilyen hatások akkor léphetnek fel, ha a szocializáció során a nemiséget, s benne ezeket a megnyilvánulásokat, nem tanulja meg valaki a helyén kezelve megélni. Némi túlzással tehát az is kimondható lehetne, hogy a konzervatív prüdéria többet árthat, mint az ésszerű határok közt kezelt pornográfia. Különösen, mivel magának a pornográfiának a köznapi meghatározása sem teljesen egyértelmű. De még az sem mondható, hogy mindenki szemében egységes.

Így erősen kétséges, hogy az adóztatása bármi behatással is bírna a szexuális problémákra. Ismét kiemelve, hogy nem annyira a pornó védelme, mint a sajátos helyzet kialakulásán való elgondolkodás a jelen írás célja. A pornográf tartalmaknak ugyanis a Káma Szutra, de inkább még régebbi korok óta van szerepe az emberi közemlékezésben. De, ha figyelembe vesszük Onán történetének személetes leírását, még a Biblia sem teljesen mentes a szexuális tartalmaktól. Azért persze remélhetőleg nem fog a pornóadó hatálya alá esni. Miközben tudható természetesen az is, hogy az, akinek kizárólag a pornográf képek, szövegek nyújtják a kielégülés gyúanyagát, könnyen alanyai lehetnek egy pszichoterápiának. De az adózás ezen sem segít jobban, mint annak idején az amerikai szesztilalom segített az alkoholizmus elleni harcban.

Más tekintetben, ha figyelembe vesszük, hogy a költségvetési lyukak befoltozásának egyik eszköze volt az NKA költségeinek megkurtítása, majd mostani ilyetén kiegészítése, akkor végső soron, mint arra a Hírszerző vélemény-rovatának szerzője is rámutat, a kormányzat nem a pornográfia visszaszorításában érdekelt. S tulajdonképpen akár oda is eljuthatunk, hogy nem hogy nem kívánatossá, hanem egyenesen elvárttá válhat az egészségtelen életmód és a pornográf tartalmak birtoklása. Különösen a haza felvirágzását szívén viselők körében, hiszen minél többet élvezik, hazafias kötelességgé is téve, az említett kultúrakört, annál több adót fizetnek be a költségvetésbe. Az illegális pornóélvezőket ellenőrzők akár jelvényükké választhatják majd a gyertyatartót. De egy biztos, hogy a költségvetési bevétel és az egészséges erotikát központba állító kommunikáció nem teljesen hozható fedésbe ebben az esetben.

A sors pikantériája lehet az is, hogy a pornóbevételek teremthetik meg a fedezetét annak, hogy valós felvilágosító kampányokat finanszírozzanak a pornográf tartalmak forgalmának visszaszorítására. De, még abban az esetben is, ha ilyen messzire nem kalandozik a fantáziánk, a színházak, a könyvkiadás finanszírozási költségeinek fedezeteként szinte biztosan megtalálhatunk pár pornófillért. Mivel ezeknek a pénzeknek sincs szaga, akár a legkonzervatívabb kulturális misszionáriusok is abba a helyzetbe kerülhetnek, hogy ténykedésük állami támogatása nem jöhetne létre az említett, és általuk mélyen megvetett és elítélt, tartalmak forgalmazása nélkül. Megteremtve ezzel a kulturális álszentség kiesen teljes láncolatát. Még akkor is mosolyt fakasztó helyzetet teremtve, ha a színházi világ legutóbbi botrányát nem is említjük. Bár, amennyiben az új Új Szinház kap az NKA keretéből támogatást, akkor annak esetében sem kizárható majd az említett jelenség. Ha pedig még sem lesz pénz elegendő a támogatandónak kikiáltott kultúrára, akkor esetleg majd új jelszó kél a nemzeti kultúráért aggódók ajkain: „sarokra lányok, asszonyok”. De szigorúan csak a kormányzatilag ellenőrzött sarkokra természetesen.

Simay Endre István