Utat az életerős uszodaépítők városába

Olvasom a legújabb orbáni szövegelésről, az MTI-közlemény alapján, készült tudósítást és könnybe vagyok lábadva a meghatottságtól. Sőt! A meghetetségtől is. Mert, hogy hetedíziglen is megszívja az ország azt, ha Orbán egyszer nagyot mer valamiről álmodni, az biztos. Az egriek helyében már most kezdenék pánikba esni. Gyakorlásként.

Mert azt mondta a mi dolgozó népünk nagy vezére, a mi nagyszerű géniuszunk, és minden bölcsességünk kútforrása, hogy kétféle magyar város van. Nyilván, mert kettőig még megy a számolás. Legyógyszerezve is. A kétféle város egyike az, amit el lehet érni autópályán vagy esetleg autóúton, a többit nem. S mert legutóbb autópályát ígért Egernek, nyilván úgy is lefordítható ez a felosztás, hogy az egyikféle városba elutazik a kormányzati nagyemberek egyike, a többi meg le van ejtve. Egyszerű, mint a faék. Nincs szimpi önkormányzat, nem kap semmit, oda sem megyünk, gebedjenek meg. Tiszta száraz, kertelés nélküli beszéd. Világos, mint kocsmaablak a napkeltében. Hát ne hatódjunk szügyig? Dehogynem. Úgyis addig süppedt az ország a dágványban. Tehát szügyig meghatódunk. Alatta meg úgyis a mocsár van. Aki nem tetszik belenyomjuk. Ne ugassanak autóútról, ne álmodjanak munkahelyekről. Örüljenek, hogy a lakosságot nem hajtják munkaügyi sorozóbizottság elé, és a települést még elfogadják Magyarország részeként.

Az a bizonyos sorozóbizottság különben azért jutott eszembe, mert azt is mondta ez a nagyszerűen karbantartott lángelme, hogy „minden életerős, dolgozni tudó ember” ne segélyből, hanem munkából tudja fenntartani magát és családját. Annyira, de annyira szép és magasztos gondolat. Majdnem olyan szép, mint az a kovácsolt vasban is megörökített másik gondolat, ami a munka és szabadság kapcsolatát emlegette. Ott is eldöntötték, hogy ki az életerős, munkabíró ember, míg a többieket szabadon engedték. A kéményen át. Olykor családosan. Mert Orbán Viktor magasztos gondolata akkor lenne igazán értelmes, ha nem pártállami normatívákban, hároméves tervekben, és felülről jött statisztikai parancsokban nyilvánulna meg, hanem valós munkahelyekben. Nem Londonban, Berlinben, hanem a magyar városokban. Mert az egyik oldalon ki lehet nyilatkoztatni, hogy a hároméves terv végére, 2018-ra legyen teljes foglalkoztatottság. De amíg a jelenleg közkinccsé tett foglalkoztatási statisztikát is csak a közmunkások, illetve külföldön dolgozók százezreivel kozmetikázva lehet „eladni”, és a közrabszolgaságot használják fel akár egész térségek zsarolására, valamint a szegénységet, a szegényeket indulati céltáblának addig jobb lenne mélységes kussban leledzeni a témáról. Szügyig. Mint az ország a dágványban.

Már csak azért is, mert felesleges a nyilvánvaló tudtahasadást még zászlón is lobogtatni. Mert mondá a mi vezérünk: „kéri a polgármesterektől, hogy vegyék előre azokat a fejlesztési terveket, amelyek munkahelyeket hoznak létre”. S ez jó. Aztán mondá másodjára a mi vezérünk: „épüljék Egerben egy nemzetközi úszó- és vízilabdaközpont mintegy hatmilliárd forintból”. Mert nyilván ez fogja felszívni a sok munkanélkülit. Hencidától Boncidáig. Azért, pusztán statisztikusan, érdekelne, hogy vajon hány egri ébredt eddig azzal, hogy: „bakker, miért nincs nekünk vizilabdaközpontunk?”. Rögtön annak számbavétele után, hogy „elvégre főiskolánk van, pályaudvarunk is van. Repülőterünk és űrkilövőnk is már majdnem van. De az az uszoda! Na az még kell!”. Nem, nem irigylem én az egriektől az uszodát. Csak érdekelne, hogy ha nekiállnék a buszmegállótól a várig sétálva megkérdezni az embereket (különös tekintettel az életerős, dolgozni tudó, de a munkanélküliségtől egész nap ráérősen sétáló emberekre) a szívük vágyáról, akkor hánynak hiányzik már csak egy uszoda az életéből.

Ha soknak, akkor uccu neki, ássák az alapokat betonozzák a medencét, hordják bele a vizet, és vizilabdázzanak, míg csak bírnak. Elvégre azt is mondta a mi nagyszerű vezérünk, hogy „fontosnak tartják, hogy ott dőljenek el a dolgok, ahol az emberek élnek”. Ha tehát a helybelieknek pancsi kell, akkor legyen. Akár van a kormányban vidékies beütés, akár nincs. Ha azonban az egriek mégsem egy újabb sport-pénzkidobásban látnák önnön titkos álmának megvalósulását, akkor talán hagyni kellene ezzel békén az ott lakókat. Kerülve még a látszatát is annak a zsarolásnak, hogy „vagy lesz stadion, vagy nem kaptok egy petákot sem”. Mert így a vidékies beütés nagyon úgy fest, hogy Felcsút-külsőn megálmodják, és leverik az egrieken. Akár akarják, akár nem.

Egy pillanatig sem vitatva, hogy Habis László kormánypárti polgármester és Nyitrai Zsolt fideszes képviselő rábólint bármire, ami a naccságos úr száján kiesik. Akkorát, de akkorát, hogy a fejük is leesik. Mert tudják, hogy különben tényleg leesik. Még csak átvitt értelemben. Míg valaki be nem sorolja őket is a dolgozni tudó életerős emberek csapatába. Útban az építkezések felé. Éneklő és szavaló óvodásoktól szegélyezett úton. Orbán-arcképek alatt masírozva.

Andrew_s

Eger, Gárdonyi városa, szobortalanít

Forrás: Stop.hu

Eger városa lehet, hogy a papok városa. S lehet, hogy nem. A csuhások népsűrűségét sem becsülném meg így a távolból, ahogy a polgármestert sem sorolnám ebbe a kategóriába csak azért, mert a KDNP színeiben vált Habis László azzá, amikor a nép kegyelméből megválasztották. Emlékezni azonban könnyen lehet, hogy nem ezért, hanem a fővároshoz való felzárkózása miatt fognak rá.

A Parlament előtti tér átrendezésének egyik „mellékhatásaként” új rendet vágtak. Többek között, a fák mellett, a Kossuth tér szobrai között. Egerben nincs Parlament, de azért a Habis László alighanem mégis ki akarta fejezni, hogy számára a hatalmi centrumhoz való igazodás mindenek elé helyezendő. Parlament nélkül a Városháza előtti terület átalakítása jöhetett szóba. Talán nem is teljesen minden ok nélkül. Elvégre Gárdonyi Géza városa ennyit megtehet a Gárdonyi emlékév tiszteletére is. S persze Dobó István tiszteletére is, aki valóban heroikus küzdelmet folytatott a megszálló hadak ellen. Nem egyedül, hanem azokkal a végvári katonákkal karöltve, akik nélkül minden várkapitányi teljesítmény meddő lett volna. Talán ezt is szimbolizálta tér szobrainak korábbi együttese, mivel a központban álló Dobó-szobrot egy másik kompozíció, a Végvári vitézek lovas szobra egészíti ki.

Az igeidők váltott használata nem stilisztikai kérdés, mivel az utóbbi, Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása, már csak ideig-óráig díszíti a teret. A lakosság által megválasztott polgármester a köz tiltakozása ellenére a szobor elvitetése mellett döntött. Ha már Kossuth-szobor nincs a Kossuth téren, akkor ezzel demonstrálva feltétlen kiállását a hatalomgyakorlás azon módja mellett, miszerint kedvenc ölbéli frakciója bármit megszavaz. Oszt jónapot. Mert azt magától a polgármestertől tudhatjuk, hogy az önkormányzat nyújtotta be a „Dobó tér – Eger patak – Belvárosi térsor funkcióbővítő rehabilitációja” című pályázatot, és a feltételek kidolgozója is az önkormányzati tulajdonú Egri Városfejlesztő Kft. Az 1967-ben a jelenlegi helyére került szobor pedig a projekt keretében lovagolhat a Szúnyog közbe. Részben talán azért, mert néhány nézőpontból takarja a Városháza épületét. A polgármester székhelyét viszont mindenkinek, bárhonnan, bármikor látnia kell. Sőt! LÁTNIA KELL! Csupa nagybetűvel. Kerül, amibe kerül. Elvégre Eger városának az a több mint 328 milliócska meg sem kottyan.

Egy polgármester nem engedheti meg magának, hogy székhelyét ne lássák, utasításait ne hajtsák végre, parancsait ne szavazzák meg. A rossz nyelvek szerint ilyen hatalmi demonstráció az oka a Dobó István Vármúzeum személyzeti átszervezésének is. No meg az, hogy a tudományos, mit ad isten történelmi munka helyett legyen ott móka, kacagás, meg túrizmus, meg minden szép és történelmi. Ja, az nem. Viszont az említett szoborcsoport esetében legalább jelképileg helyes. A „Végvári vitézek” egyik paripája épp a fenekét mutatja a városházáról kilépők felé. Jól jelképezve a polgármester véleményét városának polgárairól, véleményéről. Márpedig nehogy már egy közel két emberöltő előtt odahelyezett szobor mondjon véleményt egy politikusról. Vagy sugallja azt, hogy a győzelemhez az egyszemélyi hatalom kevés, és a közösség is kellhet. Neki? Ugyan már!

Andrew_s

A latrinacsászár ellenségképei.

Forrás: http://cae2k.com

Kísérleti terepek. Nagyjából ez jutott eszembe arról, ahogy a média szép lassan tele lesz azzal a ténnyel, hogy Egerben lezsidózták Székhelyi József színművészt, és erre való hivatkozással látszik megtagadottnak a fellépése. Az ügyben a maga keresetlen bunkóságával megszólalt a FIDESZ egyik őstagja, szellemi őstermelője, Deutsch Tamás is. Azonban az elsődleges probléma aligha önmagában ez. S nem is ezért jutottak eszembe a kísérleti terepek a jelenségről.

Önmagában nem is amiatt a humánetológiai vonatkozás miatt, hogy hordában élő főemlősöktől származunk, ahol az egyes hordák önmegkülönböztetése a másiktól alighanem fontos lehetett. Elvégre a nagyobb vadászterület, a másik horda, majd törzs nőstényeinek meghágása, és hímjeinek elfogyasztása evolúciós előnyt is jelenthetett. Mely esetben azért nem ártott tudni, hogy melyik csapattag hova is tartozik. Amikor tehát az emberiség felnövekedvén országhatárokra váltotta a hordavezér által körbevizelt facsoportot, kormányzati erőre az alfahímet, és elvontabb kategóriákra azt, hogy éppen kit kell hivatalból rühelnie, sokat nem lépett előre a ranglétrán. Csak finomabb módszerekkel utáljuk a másikat, és talán nem esszük meg. Bár néhányan azért ábrándoznak a kicsit csíkosabb, a világot kicsit másként látók lassú tűzön való pirításáról. S ilyenkor talán nem ártana megemlékezni arról, hogy a nem is oly távoli múltban volt olyan hatalom, mely szó szerint próbálkozott hasonló módszerekkel.

Elfeledkezve arról az apróságról, hogy a saját evolúciós nagyszerűségét hirdetve végső soron nem előre lépett, hanem mellét döngetve kiállt a rétre, és visszalépett pár millió évet. Elfeledkezve arról, hogy az emberiség, tetszik-nem tetszik a globalizáció felé halad, és a Föld nevű galaktikus szigetecske erőforrásait fajszinten szokta az evolúció osztogatni. Ha tehát bárki azt hiszi, hogy itt felsőbbrendűsége teljes tudatában üvöltözhet a pálmafán, akkor azért jó rudnia, hogy az csak addig érvényes, amíg valaki derékba nem rúgja azt a pálmát. Melynek lombjából rohadt nagyot lehet zuhanni. S talán fentről még azt sem látja, hogy lent egyedül rugdossa-e valaki a törzset, vagy a zuhanás után kövekre pottyan-e törött derékkal? A párhuzam az elmondottak és a politika sakálszerepre vállalkozó üvöltői között nem a véletlen műve. Egyszerűen azért, mert amikor ellenségképek megfogalmazására, majd azok fennen hirdetésére fordít valaki energiát, akkor azt jelenti, hogy erőforrást pazarol valamire, ami a problémákat nem megoldja, hanem mélyíti. S mert a politikus által használt erőforrások jobbára az általa irányítottak szellemi, illetve anyagi erőforrásai, végső soron a mások erőforrásait használja saját személyes, vagy vélten csoportos céljaira.

Miközben természetesen nem árt felmérnie azt sem, hogy meddig mehet el. Meddig mehet el anélkül, hogy ne magasra emeljék, hanem a mélybe lökjék kedvenc hordójáról, melyről körbe lehet mutogatni, hogy „az tehet róla”, meg „ő az ellenség”. S ez alatt elfelejti azt mondani, hogy „ti tehettek rólam”. Akár szó szerint is, de átvitt értelemben feltétlenül. Kevés politikus szokott ugyanis a választóinak azzal érvelni, hogy „meg ne válasszatok, mert nőni fog a munkanélküliség, újabb adókkal fogok kísérletezni, és eközben a sógoroknak, komáknak adom a földjeiteket”. Ám ettől még ez utóbbi valósul meg. Legfeljebb, ha elég cinikus, és elég bambának nézi az alattvalókat, bocsánat, választókat, akkor még ki is jelenti, hogy „le se tojjátok, amit pampogok, mert majd meglátjátok, amit csinálok”.

Hogy ennek mi köze a zsidózáshoz, cigányozáshoz? Rengeteg. Nem csak azért, mert az uralkodó politikai elit esetleg tevőlegesen támogatja azt, hogy a népség, a nagy közös horda tagjai között keressenek a tagok kicsit csíkosabbat, kicsit más világlátással bírókat. Sokkal inkább azért, mert elbizonytalanít, és életvitelében megingat sokakat. Kibillentve akár társadalmi rétegeket abból a komfortzónából, amit a megszokott viszonyok, és akár a puszta társadalmi lét fenntarthatósága jelez számukra. Mint amikor a kukta alatt csak a tüzet rakják, de a szelepet leszorítják. Nyilvánvaló, hogy előbb utóbb a gőzt muszáj kiengedni, és akkor tudni érdemes, hogy hol, és merre lehet a szelepet megemelni, vagy a szelep alatt megfúrni a fedőt. A feszültség keltette nyomás katlanában pedig szinte önként adódik az, hogy a hasonló helyzetbe kerültek összébb sodródnak, és egymásnak segítenek haragudni mindenki másra. De, hogy felismerjék a mindenki mást, ahhoz történelmi hagyománya van azt utálni, akinek a bőrszíne, vagy vallása eltérő,

Ahhoz pedig, hogy hol kell megfúrni a robbanásveszélyes terepet, célszerű önmagukban izolált helyzeteket teremteni. Így végső soron azonos jelenségláncolatra lehet felfűzni Gyöngyöspata és Eger, de akár az EU elutasításásnak az esetét is. Függetlenül attól, hogy az események végkifejletében bocsánatkérések, leváltások történnek-e majdan. Mert a jelenség a lényeges, és csak kevéssé az utóélete. Akkor is, ha ez is cinikusan hangzik. Ha ugyanis átmegy a szűrőn az, ha feketeruhások masíroznak egy faluban, vagy gyülekeznek a fővárosban, akkor az azt jelenti, hogy abba az irányba lehet a gőzt kiengedni. Az adott irányba tehát a falakat már sikerült látványosan odébb tenni. Nyilvánvalóan társadalmilag nem teljes elfogadottságnak örvendő cigányság kárára építve fel a nagy ellenségkép egyik elemét.

Hasonló a helyzet Egerben is, ahol egy másik tradicionálisnak tekinthetőn megkülönböztetett csoport, a zsidóság kárára zajlott egyfajta kísérletezgetés, a tűrőképesség felmérésére, a szelepek tartóképességére. Gyakorlatilag függetlenül az érintett művész származásától, de kihasználva azt, hogy a színművész eléggé szem előtt van ahhoz, hogy lemérhető legyen a hatás, de nem eléggé ahhoz, hogy feltétenül nemzetközi jegyzékváltást okozzon. Itt úgy tűnik nem járt a polgármester teljes sikerrel, mert végül visszakoznia kellett. Ám kár lenne azt hinni, hogy a hatalom kommunikációs gépezete nem fogja ezt a visszakozást úgy beállítani, hogy mindez a zsidóság nyomására történt, de azért mi, itt a hordón cinkosan összekacsintunk ám veletek. Pontosan annak a mintájára, ahogy a gazdasági döntéskényszer okozta megszorításokat a külső erőkre lehet fogni. Minél hangosabban, hogy elnyomja azokat a kérdéseket, melyek nem a tüneteket, hanem az okokat firtatják. Az okok ugyanis sokszor éppen annak a tarisznyájából kerülnének elő egy leltárnál, aki a hordón kiabál. Ám ameddig a hordó körül egymással vannak elfoglalva a hordabéliek, és akár meg is eszik egymást, addig kevésbé foglalkoznak azzal, hogy a marakodás közben felszabaduló javakat ismét csak a hordó árnyékában várakozók fogják összeszedegetni.

Egyre újabb bástyákat emelve az egyre magasabb hordó köré. Egyre jobban védve azt, aki egyre magasabbról nézi le a lenti kísérleti terepen tébláboló, marakadó, egyre inkább csak kihasználandó masszaként látott tömeget. Mígnem már talán lentről is egyre többen hiszik el, hogy nem egy karizmatikus hordószónokot, hanem Simeon méltó utódját látják. S nem is egy hordón, hanem a szentség oszlopán. Ekkor az, aki már a saját hatalmi gőgjében amúgy sem lát mást, mint amit látni enged a szeme előtti köd, már nyugodtan fütyülhet a világra, és trónolhat az arany éjjelin. A nagy társadalmi kísérlete sikerrel járt. Neki magának, és az éjjelit örömmel a saját fejére borító híveknek mindenképpen. Mert a feltétlen, és a hatalom számára feltétlen módon kiszolgáltatott hívek számára a latrina császára lehet maga az isteni vezér. Olyan, akinek szavára bármikor elhiszik, és életüket áldozva meg is harcolnak azért a hitért, hogy éppen ki a büdösebb, Meg sem érezve már a saját szagukat.

Simay Endre István