NAT-fogadás cikk-cakkban

Forrás: ingyeneshatterkepek.eu

A teljes hazai tanári kar gondolom felállva, vastapssal üdvözölte az oktatás új vezérelvét, a hazai oktatás sohanemvolt csúcspontját, amikor elfogadták az új Nemzeti Alaptantervet. Ha figyelembe vesszük, hogy a NAT-ok legfőbb tulajdonsága eddig az volt, hogy jöttek, majd jól elmentek, végső soron ezt is tudomásul lehet venni. Azzal a fenntartással, hogy ez éppen a legújabb kísérleti munkaprogram gyermekeink tanulmányi jövőjével. A NAT ugyanis már kialakulása során kapott annyi kritikát, és vált az ötletelés céltáblájává, hogy vastaps helyett végső soron egy vállrándítással is tudomásul lehetne venni az elfogadását.

Mostanában ismét Dunát lehet rekeszteni az önjelölt oktatáspolitikai szakértőkkel. Most éppen a NAT kapcsán. Ellenzéktől kormány-trollig mindenki felszólal, illetve megszólal. Holott a jelenlegi helyzet, tulajdonképpen mindkét oldalon, pontosan annak a folyamatnak a következménye, ami évekkel ezelőtt elindult, 2012 körül már világosan látszott, és a puklista tünticskézés során sem volt láthatatlan. Csak a szelektív vakság, és a csodaváró ökölrázások hatására kényelmesebb volt a realitások ellen háborogni.

Holott... Az teljesen világos, hogy Orbán és csapata a Kádár-korszak konszolidált korszakában szocializálódott. Illetve járt iskolába. Az, hogy a jelenleg már teljesen nyilvánvalóan visszatértek a bolsevik, illetve demagóg gyökerekhez, az nem annyira meglepő, mint inkább várható állapot volt. Ugyanakkor emlékszem, hogy 2011, 2012 körül még magánbeszélgetésben is egy hitetlenkedő lehülyézést ért annak a felvetése, hogy elő fognak jönni, a hatalomban, és vele szemben is, a kádárista reflexek. Amikor a hatalom beleugat mindenbe, és az emberek a sorok közé írnak, és onnan olvasnak, ha valamit akarnak. A NAT kapcsán sem lesz másként. Az a tanár, aki még nem pótcselekvésként áll a katedrán, valószínűleg meg fogja hágni a hivatalos kereteket. Annak idején sem volt másként. A probléma ezzel kapcsolatban egészen más.

Leginkább az, hogy a maradványelvű tanérképzés többedik generációjának a „termése“ sokkal inkább szabálykövető, mint gondolkodó entitás a katedrán. Alkalmasint a legzseniálisabb NAT legmodernebb gondolatait sem lenne képes hitelesen közvetíteni. Mert ahhoz leginkább hitelesség kellene. Márpedig, ha a kötelező bávulást félretéve teszi a szívére az emberek zöme a pracliját, akkor azt fogja megállapítani, hogy a gyermekét, unokáját hivatalból idomítók nem kis aránya egyszerűen képtelen lenne ennek a látszatát is kelteni. Ellenben hatalmi okoskodásra bármikor képes és alkalmas. Így valójában az alapvetően szabálykövetést elváró, és tudásszintjében leginkább a „primitív“ jelzővel leírható NAT alapjában véve egy komfortos környezetet biztosít a pályára csak szerény mértékben alkalmas iskolai munkavállalók számára. Akiknek valószínűleg nagyobb probléma, hogy a szabályrendszer némi önálló munkát igénylő adminisztrációt is rájuk tól, mint az, hogy nem a tudományra koncentrál.

Ezzel kapcsolatban egyébként eszembe jut, hogy milyen fényes lendülettel utálták a puklisták azt, amikor a tanári alkalmasság kérdését, a szülői szolidaritás kiépítésének szükségességét, illetve egy pozitív tüntetési üzenet megfogalmazását próbáltam feszegetni. Jelezve, hogy nem az eső tehet az érdeklődés hiányáról, hanem az, hogy a pár perces ökölrázás katarzisán kívül az akkori szervezők legfeljebb csak a saját politikai, illetve exhibicionista vágyaikat tudták felmutatni. Amikor éppen nem a hatalom érdekeinek a kiszolgálásával voltak, akarva, vagy akaratlanul, elfoglalva. Alkalmasint persze elfogadom, hogy az ellenzéknek, a kormánykompatibilitással törődő tanár-szakszervezeteknek, a kisebb ellenállás akkor sem volt más, és ma sem, mint a kritika elsuttogása. Természetesen kilátásba helyezve, hogy kellene a szülői szolidaritás. Alkalmasint ezért továbbra sem téve többet annak a fejtegetésén, hogy „mi tudjuk a tutit, te meg kedve szülő szolgálj minket”.

Aztán persze megy a csodálkozás, hogy az egyes kinyilatkozásokhoz nem sikerül még a pedagógusokat sem megmozdítani. Pedig talán ma már a CKP-nak is van valami szöveggyűjteménye. Csakhogy azt nem elég összerakni. Valahogy a szülők, tehát a társadalom nagy része felé, kommunikálni is kellene tudni. Az kevés, hogy a nácikat cseréljük le Harry Potter-re. Alkalmasint ilyesmit már egy korábbi NAT-vita kapcsán is javasoltam. Nyolc éve. 2012-ben. Azok, akik most megállapítják a langyos víz vegyi képletét, és roppantul okosok, azok hol a bánatos lóalkatrész-áztató lavoárban voltak eddig? Ja, hogy éppen a saját egzisztenciájukat alapozgatták? Vagy még tartott a párna tölteléke a ketrecben? Mert nem rémlenek abból az időből sem nagy megmozdulások. De a pedagógusokat érintő szakmai konferenciák nagy ellen-kampányai sem.

Az akkori NAT-ötletek is jöttek, majd elmúltak. Az ellenzőinek az ötleteivel éppen úgy. Ahogy a mostaniak is el fognak múlni. Miközben persze tudom: most majd sokan azt fogják mondani, hogy az ilyen fejtegetések miatt hódít a kormánypropaganda. Holott ezzel az érveléssel ugyanaz lenne abj, mint eddig. A blog egy reaktív műfej. Diagnosztizál, vitat. Utólag. Ahogy az influenzát sem attól kapja meg valaki, hogy kap róla egy diagnózist. Ellenben vidáman bele lehet halni, ha a diagnózist félredobják. A hazai képzési rendszer nyomorával kapcsolatban is hasonló a helyzet. A diagnózis jelenleg az, hogy van egy fasisztoid, de inkább bolsevik államhatalom, amelynek a szemében a tudás nem érték, és a szervilizmus minden. Amivel alkalmasint alulmúlja a Kádár-korszak ’80-as éveit is, de a szavazóinak ez, láthatóan, így jó. Emellett van egy kontra-szelektált, a szervilis szakszervezetekkel erősített iskolai rendszer. Valamint olyan tanárok sora, akiknek a szemében a szülő nem partner, hanem a tanítás alanyának „beszállítója”. Nem feledve persze azokat a tanerőket sem, akik szerint a tudomány, a szakirodalom, az ismeretszerzés olyasmi, ami csak másokkal történhet meg.

Nos! Személy szerint az elvárásom változatlan. Várom azt a tanári szervezetet, amelynek a vezetői nem decibelben mérik a programjukat, hanem a „nyóckerben” is kommunikálható formában közzé teszik. Amelynek a programjában reális, és közérthető célok lesznek. Amely minden szülőt, a nyolc elemit 10 év alatt elvégzőt is, partnernek tekint. Amelyik zászlajára tűzi a tudás, mint érték elfogadtatását, és az iskolai rendszer kontraszelekciós spiráljának a megtörését. Ami alatt nem azt értem, hogy a kormánypárti lépcsőfokokat kicserélik egy ellenzékinek mondott, de amúgy csereszabatos darabbal a csigalépcsőn.

Egyébként mindettől a NAT ostoba, korlátozó, buta és primitív. Aki nem hiszi, olvassa el. De az nem program, hogy egy hulladék szagát kritizáljuk, de csak bemondásokkal emlegetjük a jácint-illatot. Amelyhez a jácintot termessze meg más, mert a cserepezése már kényelmetlen lenne.

Andrew_s

Tanitani? Nyílt válasz Fábián Andrásnak

Miközben a világ hírei jelenleg több nagy csoportba sorolódnak, a határmezsgyéken is zajlik a töprengés. Az angol választások, a focisták, és a hazai idegrohamok mellett például felbukkant Fábián András írása Huppa-n a tanárok, vagy inkább a tanári mozgalmárok védelmében. Tanítani címmel. Ezúton, és minden külön promóciós szándék nélkül jelzem: érdemes elolvasni.

Aki persze nem akarja, ne olvassa. Azért, különösen annak, aki a kommunikáció, mint műfaj iránt érdeklődik, mindenképpen érdekes olvasmány lehet. Ugyanúgy, ahogy számos más írás elolvasása. Elvégre nem egyetérteni kell vele, hanem ismerni. Mint véleményt. Mint olyan véleményt, amelyik biztos kézzel fogalmaz meg olyan gondolatokat, amelyet hallani szeretnének azok, akik a tanárok mozgalmában a világ megváltását, a vezetőkben pedig az ügyeletes messiásokat akarják látni. Lehetőleg kritika nélkül. Mindamellett nem szeretnék abba a hibába esni, vagy legalább nem mélyen, hogy csak vagdalkozok a semmiről. Tehát jöjjenek, igaz kiragadottan, a gondolatok, amelyek erősen vitathatók az említett írásból.

A felütésben olvashatunk arról, hogy „Lassan minden napra jut egy olyan hír, néha kettő is, amely arról tudósít, hogy pedagógusok hogyan alázzák, kínozzák, szekálják a reájuk bízott gyermekeinket.” Majd a gondolatsor azzal zárul, hogy a „statuálás a lényeg”. Mármint az elmarasztalással kapcsolatos példa statuálása. S bár a gondolatsor zárása mögött érezhetnénk némi iróniát, azért ez az érzés gyorsan megbicsaklik. Még akkor is, ha utána jön némi írásrész arról, hogy bezzeg a gyermekszegénységgel nem igazán törődnek ilyen súllyal. Már akkor, ha a közétkeztetésben részt vevők, illetve részt nem vevőkkel kapcsolatos gondolatot így kellene értenünk. Az említett irónia-kisiklást az okozza különben, hogy, például, tudjuk: a bugyi-lehúzós tanárokat nem érte valós szankció. Valójában fizetésemelési tiltást kaptak, és egy beutalót valami érzékenyítő tréningre. Ami, ha példaállítást nézek, akkor inkább a gyermekalázás feletti elsiklás példájának erősítése. Miközben valahogy, még a tanári mozgalom vezetői részéről sem érkezett olyan jelzés, ami alapján talán érdemes lenne foglalkozni a tanárok alkalmasságának kérdésével. Ahelyett, hogy mozgalmi szinten is úgy kezelik, mint ördög a tömjén füstjét.

De elfogadom, hogy Fábián András akkora iróniát képzelt a szavai mögé, mint ide Tokió. Amivel természetesen elfogadom, hogy nekem meg nincs humorérzékem ehhez az iróniához. Ahogy gyanítom, hogy sokaknak nem lenne a pucsításra kényszerített kislányok szülei közül sem az esettel kapcsolatban. Ahogy valószínűleg a szülők humor iránti fogékonyságának hiánya okozhatja a tömeges tüntetésüket. A tanármozgalom kapcsán. A távolmaradásukkal. Ugyanis a legnagyobb jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy szülők milliói vonultak fel Pukli István egyetlen csettintésére. Valószínűleg nem véletlenül. S aligha azért, mert a kormány állítaná szembe a szülőket a tanárokkal. A szülők, mint azt többször írtam, nem a „tanárokkal” vannak kapcsolatban, hanem X. és Y. tanárral, tanárnővel, iskolaigazgatóval, stb. A szülők többségének a pedagógus egy absztrakció. Miközben napi vitái, nézeteltérései lehetnek a szülői értekezleten, a gyermek „élménybeszámolói” nyomán. Mely helyzetre elég satnya válasz az, hogy „én is szívtam, te is kibírod”. Ha pedig egy pedagógusokat felsorakoztató mozgalom a szülőkkel csak magas lóról, a szülők megszólítása nélkül, a tanításra alkalmatlanok elítélése, kiszűrésének ígérete nélkül hajlandó csak kommunikálni, akkor azt kapja, ami a magyar jelen helyzet. Tömeges távolmaradást.

Amikor tehát Fábián Andrástól azt olvassuk, hogy „a széleskörű társadalmi támogatottságot élvező pedagógus-tüntetés és sztrájkok után és előtt már komoly hangulatkeltés folyt”, akkor nézhetünk, mint tükörtojás a moziban. Egyszerűen azért, mert a pedagógustüntetésen a pedagógusok többsége sem volt jelen. A szülőké sem. Márpedig a széleskörű társadalmi támogatottság legbiztosabb mércéje a megszólítottság, és az ennek köszönhető tömeges jelenlét. Miközben persze tudjuk: a hangulatkeltés ténye ismert. Nem fukarkodott vele a kormányzat sem. De azok a szakszervezeti vezetők sem, akik elítéltek egy tárgyalást, majd leültek az asztalhoz. Akik a sztrájk előtt, után nyilatkoztak. Akik úgy hívtak sztrájkba, hogy sztrájkalap nélkül a máséval verték a csalánost. S kár lenne elfeledkezni azokról a mozgalmárokról, akik egyike hatalmas gigabejelentést lebegtetve hívott tömeggyűlésre, majd a gigabejelentés tulajdonképpen egy demonstratív cigiszünetet jelentett.

Mely jelenségek, a hangulatkeltés mellett alkalmasint hozzájárultak a mozgalom atomizálódásához, az időhúzáshoz, a programtalansághoz. Nem feledkezve meg arról sem, hogy a CKP nem az első tüntetés előtt jött létre, hanem utána. Hogy nem kovásza lett egy mindenki számára kommunikálható programnak, hanem az első lelkesedések gőzének leeresztője a „menjetek haza, az okosok majd kigondolják a tutit” mottójú mozgalom-fékezéssel. Fábián András írja:

„Az erkölcsi lepusztítás, mint a tárgyalási stratégia fő eleme, eddig bevált. Másik fontos eleme persze az, hogy hülyének nézik a partnert, egy harmadik az időhúzás és kifárasztás”.

S igaza van. Ezt követően csak meg kellene keresni azokat, akik a tüntetések elaprózásával, a pozitív üzenetek elmaradásával húzták az időt és kifárasztották a mozgalmat. Aztán rögtön azokat is, akik a pedagógusokat, és a szülőket is hülyének nézik azzal, hogy a pozitív programtézisek helyett ugyanazt a tucatnyi pontot ismételgetik. Amely egyébként követeléseket tartalmaz a kormány felé. Tehát nem tenni akarást, hanem kegy-kérelmet. Ami az erkölcsi lepusztítást illeti, a gyermekalázók el nem ítélése, alkalmasságukban meg nem kérdőjelezése, a szélsőségektől való nyilvános el nem határolódás fényében ki a fene pusztít kit erkölcsileg? Nehogy már kiderüljön, hogy Dúró Dóra, illetve a Kárpátia frontemberének meghívását meghívását kényszer hatására tette Pukli, mint arcember. Ahogy saját szájával nyilatkozott rendpártiságról is. Pilz sem kényszer hatására nem akart kormányt váltani. A szakszervezeti vezetőket sem bloggerek nyomták rá a mozgalomra. A CKP kezéből sem a média verte ki az alternatív oktatáspolitika téziseit.

Miközben írva vagyon: „vigyázzunk a pedagógusokra, ne hagyjuk őket céltáblává válni, vezetőik lejáratásában segédkezni”. S igen. Ezúton kérek mindenkit, hogy vigyázzon minden, a pályára alkalmas, a tanításban még hinni képes, és a pedagógiáért tenni akaró pedagógusra. Ha kell petíciókkal is védje meg őket. Ha kell akár a saját erőfitogtatásukra őket kihasználó, önmagukat is lejárató, hiteltelen vezetőktől is. Mert a pedagógust a saját környezete, a faluközösség, a szülők kisközösségei meg tudják védeni. A nemkormányváltó, programtalan, autoriter hangnyulak nem.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Tanárszervezeti toronymagány

Egy hete arról szóltak a hírek, hogy volt egy tanársztrájk. Most is arról szólnak a hírek, hogy volt valami ilyesmi. Amelynek kapcsán a PDSZ egy kicsit beismerésbe került, hogy mesterségük címere nem kis részben a máséval való csalánverdesés. Míg olvasható olyan vélemény is, hogy szép-szép, de késő már, és kevés is.

Mely utóbbi véleményben van valami. Nem csak betűk halmaza, ha már leírták, hanem lényegileg is. Még akkor is, ha csak 2010 óta hiányolja a tanárok fellépését. Holott valójában, mint azt többször leírtam, a gondok lényegesen mélyebb gyökerekkel rendelkeznek. Még akkor is, ha a kétségtelen: Orbánia oktatáspolitikája az utóbbi évekbe fordult bukórepülésbe. Azzal az oligarchikus uralkodó-osztályt kiszolgáló, és ehhez a vallást köpönyegként forgató szellemi sorvasztással, amellyel ostoba, kiszolgáltatott, és szellemileg visszaszorított szolganépet akar biztosítatni az iskolákkal. Azonban ehhez érdemes számot vetni azzal, hogy ez nem jöhetett volna létre, ha az iskola világának kontraszelektált vezetői, gyakorlatilag pártfüggetlenül, és pusztán a saját ülepük alatti bársonyszékek védelme okán nem szolgálja ki a rendszert. Az a vélemény tehát, amelyik a tanárokat, mint egységes masszát kezelve, egyben szólja le, téves. Legalább is, szeretném remélni, hogy téves.

Miközben igen, a tüntetések létszáma, a jelenlevő sokaság dacára, azt sugallja, hogy a tanárok sem egységesen lépnek fel. Amelyben nem kis szerepe van azoknak a szervezőknek, akik java része ugyanabból a kontraszelektált körből érkezett, amelyik aligha véletlenül nem vette fel a tucatnyi kiáltványpont közé a tanárok alkalmasságának, a társadalmi kontrollnak, illetve a tanárképzésnek a kérdéseit. Ellenben kiváló terepet kapott arra, hogy a saját alkalmatlanságát, politikailag olykor elfogadhatatlan gesztusait érő minden kritikát a tanárok elleni fellépésnek állítson be. Az, amikor tehát olyan adatokkal találkozunk, hogy a tanárok szakszervezeti szervezettsége alig az ötödét érinti a pedagógusoknak, akkor azt érdemesebb árnyaltabban kezelni. Különösen olyan szakszervezetek esetében, amelyek olykor jobban védik a hatalom, mint a pedagógusok érdekeit. A cselekedetekkel. Mert szólamok szintjén éppen úgy tele van a padlás, mint a rendszerváltásokat követően a korábbi ellenállókkal.

Az említett árnyalatokban természetesen nem csak a szakszervezetek mosódnak bele. Ott van például az egykor többet emlegetett, de mára erősen fakuló CKP. Amelyik, minő csoda, nem egy évtizede, de még csak nem a februári tüntetés előtt alakult meg. Még nagyobb csodájára a világnak, azóta sem tett le a társadalom elé egy bárki számára érthető, az akadémiai világtól elrugaszkodó, és kommunikálható programot. Ellenben olykor felböffen valaki abból az irányból azzal: hogy várjatok, mert a szorgos szakik dolgoznak keményen. Kiválóan alkalmas módon arra, hogy a gőzt szép lassan kieressze. Megosztva a tanárokat aszerint, hogy ki hajlandó kivárásra játszani, és ki az, aki nem egereket szülő önérdek-érvényesítő bivalyok látványára vágyna csupán. Akik a CKP hitelességét sem az elvégzett munka, hanem a személyes ismeretség mérlegén képesek csak egyensúlyban levőnek érzékelni.

Márpedig az elvégzett munka, ha tetszik a pálya mellől nézve, igencsak szerény. A szülők százezreit megszólító kommunikáció hiányzik. Az ennek alapjául szolgáló, és valóban a gyermekek érdekeit szem előtt tartó alternatív oktatáspolitikai program hiányzik. Akkor is hiányzik, ha annak munkapéldánya egy szerver oldalfiókjában ott van. Azok számára, akik írták. Meg az ismerőseik számára. Ezzel a két ponttal különben pont az a két pillér hiányzik, amelyre támaszkodva nem elvárni lehetne a társadalmi szolidaritást, hanem kiérdemelni. S amelyek mentén talán nem az oktatási intézményekben dolgozók ötöde érezné magáénak azt. S amelynek közérthető kommunikációja talán nem ébresztene olyan érzéseket sokakban, hogy a tanárok valami külön ketrecben élő kaszt kiváltságos tagjainak tekintik magukat, hanem a köznapilag is a társadalom tagjai. Ha tetszik robotosai. A maguk társadalmi szerepében. Ahogy a kárpitos, az esztergályos, a zöldségkertész sem több. De nem is kevesebb.

Ott a pálya mentén, ahova ki se lát a sok, egymásnak kiosztott vállveregetéstől igen elégedett tanár-szervező. Akiket, a jelek szerint, szigorúan csak befele figyelő, a pálya mentén ácsorgóknak hátat fordító, és azokat legfeljebb ostoba kibicnek gondoló mozgalmi sokaság vesz körül. Holott ez utóbbiak dobják össze azt a pénzt, amiből a tanárt is fizetik, és akiknek a gyermekeit kellene oktatva nevelni, és akiket meg kellene tudni győzni, hogy a szolidaritás csokrait dobálják be a pályára. S akik közt nem egyszer ott vannak azok a tanárok is, akik nem annak az egy ötödnek a tagjai, akik üres kézzel tartják az üres lapokat, miközben üres szólamokat rögtönöznek egy társadalmilag egyre üresebb színpadon.

Andrew_s

Tapsot a pedagógus-szakszervezeteknek! Tapsot a szervezőknek!

Egyre több helyen látok, és nem is csak a saját írásaimra adott reakciók között, olyan reakciókat, amelyek meggondolásra késztetnek. Annak kapcsán okvetlenül, hogy hány autó jön szembe az úton. S ez még akkor is igaz, ha az erre intő figyelmeztetések némelyike azt a korszakot idézik, amikor a „tartsunk össze elvtársak, mert összetartás van elvtársak” szólamvilága a virágkorát élte.

De egyébként ezt sem rosszallom. Amikor a történelmi szemlélet elindul visszafele, és a hatalomgyakorlás nem kevésbé idézi az elmúlt korszakokat, akkor igazán érthető, ha a régi reflexek másokban is éledni kezdenek. A senkinek sem hiányzó barikádok mindkét oldalán. Mert barikád építésben a történelmi olvasmányok alapján is nagyon jól szoktunk teljesíteni. Ritka érzékkel sikerül olyan helyre is barikádot, esetleg negatív barikádként árkot, húzni, ahol különben nem lenne helye. Értelme sem. Ha egy reguláris szerveződés nem képes erre, akkor jönnek az önjelölt segéderők. Mint legutóbb a pedagógusok, szakmailag is teljesen érthető, felzúdulása esetén. Mely szakmaisághoz kevés köze van annak, hogy „tűzzél kockás kokárdát”, ahogy annak is, hogy „ne menjen a gyereked iskolába”. Ellenben az enélkül talán szolidárisabb lakosság, a szülők, és végső soron a diákok közt határokat húzni kiválóan alkalmas dobások lehetnek. Úgyhogy szóljon a taps azoknak, akik hagyományőrző egyesület gyanánt jönnek elő az egyre jobban megosztó ötleteikkel.

Egy percig sem feledve azt, hogy az erők, a tiltakozók megosztása a regnáló hatalmat szolgálja. S tudom, előállhat az a fura látszat, hogy aki a megosztás ellen szól, az tűnik megosztónak. Kipróbálva. De nem is meglepő. Ahhoz ugyanis, hogy kabátok és gombok viszonyáról értekezzünk, nem árt tisztázni, hogy mit tekintünk kabátnak, és mit gombnak. Ha valaki boldogan mosolyog egy tetszőlegesen nagy ruhakupacra, azt frusztrálhatja még egy ilyen egyszerűnek tűnő definíciós kérdés is. Akár erős hajlamot érezve arra, hogy ráhárítsa felelősséget arra, aki a kupacon áll. Függetlenül attól, hogy az illető mennyire hitelesen kabát, illetve gombszakértő, és nem foglalkozva azzal, hogy esetleg a kupacban sem kabát, sem gomb, csak különböző zászlók tömege van. Ellenben megmorogva mindenkit, aki megpróbálkozik a lehetetlennel: legalább arra rábeszélni, hogy menjen egy picit közelebb, és nézze meg maga is a kialakult helyzetet. Nem feledve az előzőekben elmondottakat. Korántsem biztos, hogy nem errefele jönnek szembe az autók.

Marad tehát az, hogy megpróbáljam felvázolni azokat a jelzőköveket, amelyek mentén kicsit jobban járható útra gondolnék a pedagógusok akcióival, vezetőivel, ténykedéseivel kapcsolatban. Egy percig sem vitatva, sok gondolatot már leírtam ezek közül:

1. A pedagógus-akciók esetében elvártam volna, ha olyan szereplőkre testálják a vezetést, illetve olyanok vállalják el azt, akikről tudható: hitelesen, hosszabb ideje, és azonos nézetek mentén képviselik mind a saját, mind a pedagógusközösség érdekeit. Nem az öndefinicióik, hanem annak alapján, hogy következetesen felléptek a jelen helyzet kialakulásához vezető jelenségek, például a KLIK létrehozása, a tanárképzés maradványelvűsége, és hasonlók ellen.
2. A tüntetések előtt elvártam volna, hogy minden szakmailag érintett csoport bevonásával szakmai, és ha kell politikai egyeztetés történjen. Nem szőrszálat hasogatva, hanem annak érdekében, hogy amikor a tanárok, kétségtelenül erőt mutatva, fellépnek, akkor egy szakmailag vállalható, és konszenzus alapján kialakított cselekvési programmal lehessen eléjük állni. Elkerülve azt a helyzetet, hogy egy keretkiáltványt felolvasva, de valós programok nélkül kelljen hazamennie azoknak, akik megjelentek a tüntetésen.
3. Elvártam volna, hogy a célkitűzéseket a vezetők, illetve a tüntetés szervezői világosan, mindenki számára egyértelműen kommunikálják. Elkerülve azt a helyezet, hogy a szakma-politikai és aktuálpolitikai jelszavak, mondanivalók, és igen, lózungok összekeveredjenek. Ha ugyanis a tüntetés az oktatás javításáról szól, akkor abban partner lehet az is, aki a kormánypártra szavaz, és elriasztja az első aktuálpolitikai kiszólás. Aki pedig kormányt megy dönteni, azt nem okvetlenül érdekli a biológiakönyv szerzősége és kiválasztása. A keveredések nyomán azonban mindkét csoportban bőven lehetnek csalódott pedagógusok.
4. Elvártam volna, a fentiek alapján, hogy az „alternatív kerekasztalt” a tüntetés előtt, és nem a tüntetés után, a tüntetéstől, mint erődemonstrációtól, gyakorlatilag biankó felhatalmazást kapva hívják össze. Ez mindenképpen kedvezett volna annak, hogy kevesen érezhessék úgy: csak a jelenlétükre volt szüksége megint azoknak, akik a hátukon állva akarnak felkapaszkodni, vagy felkapaszkodva maradni.
5. Elvártam volna, hogy az esetleges kudarcra felkészülve legyen egyfajta „B”-terv. Különösen akkor, ha csak egy kiáltványról szól történet, amelynek teljesítését a hatalom kegyébe helyezik a szervezők.

Elvártam volna a fentieket azért, hogy a hiteles vezetés ne lehessen tetszőlegesen kikezdhető. Lett légyen az hiteltelen szakszervezeti, inkompetens vezetői munka. Valamint azért, hogy ismert, és valós, alternatíva mentén, egy pozitív üzenet-tartalom mellett állhassanak ki a tanárok. Olyan tartalom mellett, ami nem csak a jelen helyzet tagadása, hanem egy másik felállítása is egyben. Olyan tartalom, amely mellett úgy vállalhat szolidaritást a „külsős” szülő, nagyszülő, diák, hogy közben ne kelljen félretennie nagyon sok, egyes a tanárok, igazgatók alkalmatlanságán alapuló fenntartásokat. De azért is, hogy az ismert programból, pozitív célból erőt merítő, hiteles vezetés által összefogott sokaságot ne lehessen szinte tetszőleges mértékben megosztani. Se kívülről, se belülről. Elérve azt, hogy fél év helyben-totyorgás után, kifáradva, megtörve, megosztva és elárulva, az oktatáspolitika látszatintézkedésire már csak legyintve, minden tiltakozás önmagába roskadva váljon porrá és hamuvá.

De megértem, hogy mindezen elvárások ostobaságok, és a korszellemnek megfelelően önkritikát gyakorolok. Ünnepélyesen elnézést kérek a pedagógusokat eddig leginkább falnak vezető szakszervezetek vezetőitől, a tüntetések felelőtlen szervezőitől, és a Teleki Blanka szerintem antidemokratikus, autoriter és szakmailag inkompetens vezetőjétől. Csak én, és csak én láttam eddig rosszul. A szakszervezetek remekek, és következetesek, Pukli Igazgató Úr maga a földre szállt zsenialitás, és a tüntetés maga volt a programhirdetésben lezajlott tömeges üdvözülés. Csak nekem, csak nekem nem tűnt fel. Vakságomért és süketségemért tehát itt, és most elnézést kérek. Bízva abban, hogy fél év múlva csillogó szemű, a jövőbe vezető programokat ismerő, a pályára kompetensen érkező, és ott csak kompetensen maradó pedagógusokkal fogok találkozni.

Andrew_s

SZOT(ty)ós tüntetések

Harcostársak a Liga-kapuban
Forrás: Origo.hu

Mostanság úgy zajlanak az események, mint a globális felmelegedés előtt a Duna. Két eseményláncolat kétségtelenül feszültségben tarthatja a közvéleményt. Mármint akkor, ha leszámítjuk a karácsonyi készülődést. Az egyik különben ettől sem független, de majd kicsit később is lehet rajta dühöngeni. A vasárnapi záróra-kötelezettség helyett nézzük inkább a tüntetéseket.

Különösen azért, mert az utóbbi időben egy új árnyalattal is bővült a vonulásos paletta. Nem is okvetlenül a radikalizálódásra gondolok. Már csak azért sem, mert a karhatalmi iszapbirkózás egyelőre nem sok meglepetést tartogatott. Egy perc kétellyel sem élve, hogy az orvosi szénnel töltött használt harisnyát otthon felejtőknek kellemetlen meglepetésben is lehetett legutóbb része. Sokkal inkább látszott volna meglepőnek a szakszervezetek felzárkózása az internet-adóval indult tüntetési hullámhoz. Azonban nem a hazai szakszervezetekről lenne szó, ha nem igazi hungarikumként zárkóznak fel. Azaz úgy zárkóztak, hogy nem zárkóztak. Aztán nyugodtan tegye fel a kezét az, aki meglepődött. Aztán tegye le nyugodtan mindenki a kezét és tartsa fel az, aki hatalmas szolidaritási kényszert érez a városlassító tüntetések hallatán. Pedig akár szolidáris is lehetne bárki. A szakszervezetek azonban jól megdolgoztak azért, hogy erre ne nagyon kerüljön sor.

Ahogy azért is jelentősen megdolgoztak egyes szakszervezeti vezetők, hogy általában is idegzsábás tünetekkel kezdjen küzdeni az, aki a közszereplésükről tudomást szerez. Elegendő a pedagógusokat inkább eláruló, mintsem képviselő azon szakmai egyletre gondolni, amelynek vezetője a SZOT-egyenértékben is kifejezhető központilag szervezett kamara létrehozásakor, majd azt követően két vállvonással elintézhető reagálásra volt képes. Galló Istvánné azonban a helyén maradt, és végső soron egy szakmai szervezet élén állva képes a leghatékonyabban fékezni minden olyan tevékenységet, ami esetleg túl hatásosra sikerülne. Azért persze nehéz lenne vitatni, hogy védi az érdekeket. Legfeljebb hossza találgatással terhes társasjátékká válhat a válasz megtalálása arra, hogy kiét és mikor. Mert a ténykedés hatása nagyjából annyira mérhető, mint a kormánypárt klerikális tagozatának önálló támogatottsága.

Azonban kétségtelen, hogy a pedagógusok nincsenek egyedül. Ismerünk, mondhatnánk, hogy közismerünk olyan szakszervezeti vezetőt, akinek közös mozgalmi múltja van Orbán Viktorral. Gaskó István tehát tényleg az a szakszervezeti vezető, akiről első pillantásra elhihető a kérlelhetetlen antiorbanizmus. Különösen azért, mert a szakszervezetektől elvárható baloldalisággal állt ki a jobboldali ellenzék támogatása mellett. Nem most, hanem annak idején, még a második Orbán-kormány regnálása előtt. Amikor azért már bőven lehetett tudni, hogy az egykor liberálisnak maszatolt authoriter vezérke a demokratikus baloldaliságon kívül szinte bármit inkább hajlandó támogatni. A Gaskó által vezetett VDSZSZ pedig Orbánt. Miközben persze nem kell okvetlenül elfeledkeznünk azokról a kisebb súlyú, de legalább is halkabb tömörülésekről sem, amelyek hitelessége vetekszik az említettek által vezetettekével. Már csak azért is, mert még emlékezhetünk az áprilisi választások előtti történésekre.

Ja, hogy nem emlékezhetünk? Na ez az! Az előző négy éves ciklus során hol is voltak a hangos követelődzők? Azok, akik a civil mozgalmak hátán hullámlovagolva most hirtelen megmozdulni látszanak? Nem igazán emlékszem arra, hogy hangos tiltakozó nagygyűléseken szólítottak volna fel ellenzéket és választókat kormányzatot egyaránt. Az ellenzéket valami épeszűen kommunikálható program kimunkálására, a választókat pedig a vezérelvű jobboldalt leváltó szavazásra. Erre persze mondhatná bárki, hogy jobb későn, mint még később. Most bezzeg megtalálták a mikrofon, és újjé, ligulnak a ligetben. Meg hígulnak a tömegben. Ám, ha jól megfigyeljük, akkor nem. Holott, miközben a civil mozgalmakra ellenszenves lehet a pártok rárepülése, egy valós szakszervezet akár szervező is lehetne. Az esztergapadnak a legtöbb esetben nincs pártállása. A dolgozók érdekeinek, és nem ideológiájának képviselete optimális esetben pártsemleges is lehetne. Lehetne, de nem az.

Jól mutatja az, hogy legutóbb a szakszervezetek még véletlenül sem gondoltak vegyülni a tüntetéseken. Megszervezték tehát a maguk tüntetését. Aminek egy komoly eredménye biztosan volt. Nevezetesen az, hogy pár napos eltéréssel szervezett tüntetések kiválóan alkalmasak a kormány ellen fellépni szándékozók megosztására. Miközben a „többiekkel” együtt a szakszervezeti tüntetés erőt, bázist kölcsönözhetett volna a „civileknek”, az eltérő időpontra szervezett külön megmozdulás erőt vonhatott el. Gyengítve a „civilek” tüntetését, megosztva, szétforgácsolva a kormányt ellenzőket.

S akkor vegyük csak elő azt a nagyon régi kérdést, vizsgálati szempontot, hogy: kinek az érdeke lehet mindez. A kormányt ellenzőknek nem igazán. A kormányzati hatalomnak azonban igen. Nekik kellhet az erőket megosztó szakszervezeti rászervezés, mint egy falat kenyér. S akkor most emlékezzünk vissza a korábbiakra. Arra, hogy ezek a szakszervezetek és vezetőik milyen múltat, és milyen „ellenzékiséget”, harcostársakat tudhatnak magukénak. Aztán súlyozzuk azzal, hogy most ők kérnek szolidaritást. De vajon kinek a nevében? Csak nem Orbánéban?

Andrew_s

A képviselet ugatása nem hallik a T-ig

Érdekes gazdasági növekedésnek néz elébe a magyar távközlési piac valamint a távközlésben is használt eszközök gyártása. A Nokia nem is olyan régen jelentette be, hogy a komáromi gyár pályafutásának vége, mint a botnak. A 2012-es fekete február után. Mostanság pedig az a hír, hogy a Magyar Telekom szabadul meg ezerhétszáz embertől. S ez alighanem csak egy szektora a gazdaságnak, és a beszállítói láncokat is figyelembe véve, szinte csak a jéghegy csücske.

Természetesen lehetne az előbbivel, a Nokia ügyével is foglalkozni, mivel a történet a színfalak mögött nyilván nem olyan egyszerű. Már csak azért sem, mert nyilván nem véletlenül került a Microsoft fennhatósága alá. Mely céggel kapcsolatban szintén röpködnek a különböző előjelű hírek. Habár aligha kell attól tartani, hogy hamarosan csődbe menne. Amitől még persze dönthet úgy a cég, hogy az internetes kapcsolattartás, illetve piac, előretörésével nem feltétlenül kell egy önálló magyar irodát fenntartania. Különösen, mert az ország tulajdonképpen azt a pozícióját is elvesztette, hogy kelet felé EU-s hídfőállás legyen. Ahogy Eötvös Gábor mondaná: „Van mááásik!” De ne fessük az ördögöt a Graphisoft-parki épületek falára. Van elég munkanélküli az országban ördögfestegetés nélkül is. Bár könnyen lehet, hogy az említett technológiai szektorból kirakottak jó eséllyel indulnak a határon túli munkaerő-piaci versenyben is. Akkor pedig velük is tovább kozmetikázhatják Orbanisztán statisztikáit.

Az ördögpingálások helyett tehát ragadjunk vissza a szügyig érő dágványba, amiben a hazai gazdaság száguld. Centiről milliméterre. S ebben a valóságban mégis csak a Magyar Telekomot érintő hír az, ami hírszerű. Még akkor is, ha a különadók miatt talán nem is túl meglepő. Ettől még természetesen a kirúgottaknak semmivel sem lesz jobb. Akármilyen személyes tanácsadást, illetve tréninget ajánl fel a magát nagyvonalúnak önfényező munkáltató. Ahogy nyugodtan „lapozhatunk” az olyan szabványrizsa olvastán is, hogy: „A Magyar Telekom a költségcsökkentő intézkedéstől versenyképességének javítását reméli a globális és hazai távközlési piacot jellemző erős versenyben”. Ezek azok a semmitmondó szöveget, amit egy sajtótájékoztató, vagy hírügynökségi közlemény megfogalmazásával megbízott munkatársnak félálomban is ki kell tudni bocsátani. Magából. A cége nevében.

Az is a bejelentés része, hogy az elbocsátások mintegy két évig fenyegetik, több ütemben a dolgozókat. Ebből persze az is következik, hogy jól megfontolt érdekből tették meg ezt a bejelentést így. A hír hallatán az, aki tud és képes váltani, elmegy még az előtt, hogy kirúgnák. Így aztán az ezerhétszázas létszámcsökkentéshez a végső mérlegben kevesebb felmondólevél fog tartozni. Amely tényt, mint a dolgozókért kiálló magatartást lobogtathat a munkáltató és az érdekképviselet egyaránt. Hogy ez átlátszó és ócska trükk? Az! Mégis alkalmazható. Azt hiszem, ezt bárki megerősítheti, aki hasonló helyzetet átélt, vagy ismer olyanokat, akik érintettjei voltak egy ilyen „humánus” elbocsátási expanziónak. S ezzel el is értünk a közlemény egy másik, szintén inkább a sorok közé bépasszíntott mondandójához. Nevezetesen az érdekképviseletekhez.

Az ember azt várná, álnaiv módon, hogy az érdekképviseletek a dolgozók érdekeit képviselik, és amellett a végsőkig kitartanak. Már csak azért is, mert: „Az érdekképviseletek ugyanakkor azt közölték, hogy nem tartják reálisnak a bejelentett létszámcsökkentés megvalósíthatóságát”. Mert a megmaradó dolgozókat irreálisan túlterheli a rájuk szakadt többletterhelés. De nyilvánvaló, hogy az elbocsátások ellen is fel kell lépniük. Akár az érintettek, akár a maradók érdekében. Aki azonban azt hiszi, hogy a közlemény ezt követően a hozzájárulás megtagadásáról, sztrájkok, bejárat-bojkottok kilátásba helyezéséről szól, az óriási tévedésbe esik pofára. Ahogy a dolgozók is. Az érdekképviseletek közleménye szerint: „a megállapodás aláírását a távozó kollégák részére nyújtott juttatási csomag indokolta”. Tehát aláírták. A kirúgandókat tehát kirúgják, és kapnak egy spulni spárgát egy köcsög mézzel. A maradók pedig nyugodtan meggebedhetnek. Talán az érdekképviseleti kartársak is kaptak egy spulni spárgát. S két csupor mézet.

Amiből az egyik oldalon az következik, hogy az érdekképviselet valójában segget csinált a szájából, és fabatkát sem ér. A kormányzat belső rabszolga-politikájának nagyobb dicsőségére. A másik oldalon pedig az következik ebből, hogy a munkáltatók is pontosan tisztában vannak a valós helyzettel. Az érdekek kirakat-képviselőinek ugatására nyugodtan legyinthetnek. A képviselet ugat, a kirúgás halad

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Szakszervezettelen majális - daruval

Fotó: MTI / Kovács Attila

A majális, ami aligha bírhatott komoly politikai tartalommal az ő eredeti állapotában, meglehetősen átpolitizálódott annak köszönhetően, hogy május elsején egyszer a szakszervezetek véresen komollyá vált sztrájkot hirdettek. Amerikában, a chicagói munkás szakszervezetek, 1886-ban. A 2014-es hazai majális szerencsére idáig azért nem fajult.

Ehelyett a hagyományosan munkásmozgalmi, illetve azon belül is szakszervezeti emléknapra a pártok mozdultak meg. Nem kevésbé hagyományosan. De ettől még semmivel sem kevésbé kisajátítva egy ünnepnapot, amely nem a pártokról, és még kevésbé a hatalom pártjairól szól elsősorban. Még abban a korban sem, amikor a hivatalos dogmák szerint a munkás-paraszt hatalom pártja birtokolta a hatalmat. S kihelyezett csápjai mélyen belenyúltak a csak formálisan független, vagy formálisan sem független szakszervezeti mozgalmakba. A tőkés világrend, és a nemzetközi imperializmus és a hasonlók elleni permanens harc jegyében. Hogy a PÁRT vezető ereje mindenütt ott tartsa a szemét, és a fülét, ahol kell. S lecsaphasson vasökle oda, ahova köll. A PÁRT-elit szerint. De nem szeretnék igazságtalan lenni a szakszervezetekkel. Azok egy része igenis ünnepelt. A Városligetben. Egy másik része meg a régi felvonulások útvonalán. Akinek erről a „Brian élete” című film felszabadítási frontjai jutnak az eszébe, vessen magára.

Alighanem a részrehajló média a ludas abban, hogy nem adtak hírt a több százezres, a megalázó közmunkarendszer, vagy a generációkat tanulmányi fekete lyukba taszító oktatáspolitika elleni tömegdemonstrációról. De nyilván ennek eredménye lehetett a pártok meghívása egy kerekasztal-beszélgetésre. Mert az nem lehet, hogy a szakszervezetek előre felnyalják a politikai pártok előtt a vörös szőnyeget, és jelenlétükért is elnézést kérve térdeljenek le a politika előtt. Mert ha mégis, akkor nagy baj van. Ahogy valamiért az sem az igazi, ha a hatalomban levő pártok tartanak önfényező, és öndicsérő gyűlést. Mert túlságosan emlékeztet azokra a bizonyos, sok évtizeddel korábbi május elsejékre. Akkor is, ha a részvétel nem kötelező. Még. S a taps sem. Még. Azért az aktuális kirohanás annak érdekében, hogy érdeket kell érvényesíteni Brüsszelben, már visszahoz valamit a régi fílingből. Ahogy Orbán Viktor meghirdette harcát a multik, és a haveri körébe nem tartozó nagytőkések ellen, most a nemzetközi és akácellenes imperialisták kerültek sorra. A halhatatlan emlékű Hofi Géza, azt hiszem, végtelenül sajnálhatja, hogy kihagyta ezt a kort. Azok, akiknek már közmunkában sem jut kapanyél, talán kevésbé sajnálják. Ők talán inkább egy kevésbé pitiző szakszervezeti mozgalmat szeretnének. Ahogy talán azok is, akik örülhetnek, hogy van munkahelyük. Ahogy azt Bajnai Gordon is emlegette. Egy pártszövetség, az Együtt-PM vezetőjeként. Mert a szakszervezetek nem értek rá. Így megadták a szót és lehetőséget a politikai pártoknak az ellenzék oldalán is.

Az Együtt-PM különben a nagy orbanisztáni szoboremelés szomszédságában majálisozott. Közvetlen közelében annak a szobornak, ami ellen szinte folyamatos a tüntetés. Azért nem teljesen érthető, hogy amennyiben egy komolyan elutasító attitűdöt akartak volt megmutatni, akkor ugyan miért nem vonultak át a szoborépítés helyére. Akár csákánnyal és lapáttal. Így olyan képzetet keltve csupán, hogy az ugróvár is inkább a decibeltalapzaton fújt üres levegő határán végrehajtott semmibe ugrálást szimbolizálta. Miközben a minap már daruk érkeztek a helyszínre. Nem szárnyasok, hanem a szárnyas szobor-torzók emelgetésére valók. Elősegítve azt, hogy a kormányzat szerint hiányzó mozgástérből keveset foglalva helyezzék talpazatára a megszállási szoborzatot. A maradék mozgásteret pedig átengedve a szélsőségeknek ezek szerint. Többek között Jobbiknak, amely párt régóta rendelkezik közel-keleti kapcsolatokkal. Annyira, hogy iráni pénzek pártkasszájukba-áramlása is régóta felmerült.

Márpedig a darunak arrafelé legalább olyan baljós árnyéka van, mint a stadionoknak Chilében. Iránban és néhány más helyen nem egy esetben kivégzőeszköz szerepét tölti be. Ja, hogy pont a május elsejét megelőző napon került oda az a fránya daru. Biztos éppen akkor értek rá, hogy az Orbán Viktor által erkölcsileg makulátlan emlékmű ellen tiltakozók feje fölé emeljék.

Andrew_s