Orbáni bőrvastagság menekültügyben

A háború a szomszédban folyton folyvást folyik. S annak kísérőjelenségeként menekültek érkeznek. Nem új jelenség. Sem a háború, sem a háborús menekültek sokasága. Ahogy az sem, hogy egyes politikai szereplők aszerint játszák a humanistát, hogy a politikai hasznuk abból mi. 2015-ben jól lemérhető volt, hogy a magyar kormánypolitikai haszonélvezők szerint a hasznukat az embertelenségben vélték megtalálni. Kormányfőtől főpapig.

Amiért a 2015-ös helyzetre érdemes emlékezni az ukrán humanitárius válság kapcsán az több megközelítésből is kiemelhető. Ezek egyike az, hogy a kormány ugyanúgy az egyébként szinte csak szidott és lenézett civil világra hagyta, illetve terhelte a menekültekkel való humanitárius foglalkozás nagyját, ahogy annak idején sem sokat tett a tényleges megoldásért. Most sem. Mert a karhatalom, illetve rokon testületei vitathatatlanul szükségesek lehetnek egy háborús krízis környékén. De aligha elégségesek, és korántsem biztosan elegendőek.

Persze, lehet azt is mondani, hogy a civileket egyelőre legalább nem kezdték szidni azért, mert segítenek embereknek. De tudjuk a gyakorlatban: Orbán Viktor esetében ez nem is jelent ennél többet. Nála az egyelőre, nem több, de nem is kevesebb ennél. Ha a politikai hasznát abban látja majd, akkor megint mindenki ilyen-olyan bérenc, migránssimogató, vagy bármi más lesz. Akár csak azért is, mert letöröl pár könnycseppet egy menekült gyermek arcáról. Aki nem hiszi, az olvasgassa a 2015-ös trógerhiradókat, az orbanista publicisták, illetve fórumvitézek agyhalott ámokfutásaival.

Az utóbbi napok történései kapcsán ez azért jutott eszembe, mert Orbán Viktor hirtelen megvilágosultságában elkezdte promotálni magát. Gumicsizma-nosztalgiával meglátogatta a határzónát. Mindjárt több helikopterrel is. Aztán nagy hirtelen új menekültfogadási stratégiába kezdett. Amennyiben az atlétikai BOK-csarnok lett az új központja a menekültek befogadásának. Ez akár még jó is lehet, bár pár apróságról azért biztosan nem árt nem megfeledkezni. Ezek egyike a zártság. Aminek lehetnek kétségtelen pozitív, és negatív hatásai egyaránt. Remélhetőleg a pozitív lesz túlsúlyban. Amennyiben nagyobb védelmet fog jelenteni az emberkereskedők, a menekültek helyzetével visszaélők ellen. S nem a hatósági packázásnak való fokozottabb kitettséget fogja jelenteni. Mely utóbbi más határszakaszok tapasztalatai alapján mintha közelebb állna a kormány főcsapásához.

A pályaudvarokat minden esetre kiürítik. Mert a pannóniai szuperhíró csettint és megold. A csarnokban, a bejelentés szerint minden esetre helyet kapnak a segélyszervezetek is. Úgyhogy az adományokat azért még szétoszthatják. Mert mindent mégsem akar megoldani. Miközben a miniszterelnök olyanokat is mondott azért, hogy: „A következő három napban megszervezzük a jövő hét védekezését azért, hogy továbbra is képesek legyünk minden bajbajutottnak segítséget nyújtani”. Ami nagyjából annyit tesz, hogy innentől, amit a civilek tettek, azt ő tette, és innentől csak őt illik babérkoszorúval illetni. Mert „továbbra is”, meg „képesek legyenek”. Mindarra, amit eddig? Eddig hol volt? Vagy Putyin már annyira meggyengült, hogy Orbán állást mer foglalni? Esetleg egy hét múlva hol lesz? Vagy csak az uniós pénzek kellenek a haveroknak?

Ügyes? Pofátlan? Mindenki döntse el maga.

Andrew_s

Válság és embargó

Az Ukrán-Orosz háború kapcsán időnként megjelennek a szinte örömködő megnyilvánulások egy-egy embargós intézkedés kapcsán. Majd a csalódottság hangjai a módokon és mértékeken. Ilyen volt az is, amikor a csalódottak egy része nehezményezte az energetikai zárlat gyakorlati elmaradását Oroszországgal szemben. Amelynek kialakítása egyébként itt és most valószínűleg egy sajátosan elhúzódó gazdasági öngyilkosság lett volna az EU részéről. De ehhez menjünk kicsit vissza. 2008-ig.

Akkor az USA kongresszusa elutasította azt a csomagot, amit egyfajta gazdasági mentőcsomagként lehetett volna kezelni. Az eredményét ma már ismerjük. Az USA, az ezzel útjára indított folyamatokkal valójában kísérletet tett, és ideig-óráig sikeres kísérletet tett arra, hogy a saját válságát „exportálja” szétterítse a szövetségesei és üzletfelei között. De mert a válság természete sokkal inkább egy a birodalmasodó USA szempontjából egyre kritikusabbá váló erőforrásválság volt, és maradt, a válság is maradt. De gyorsabban globalizálódott, mint azzal a világ érdemben szembe tudott volna nézni. Ami önmagában nem is jelent ennél többet. Egy valószínűleg törvényszerűen kialakult globális erőforrásválság kicsit korábban, és kicsit másként vágta orcán a világot.

Amely valószínűleg mostanság, valószínűleg az elmúlt évtizedekben, lépett egy újabb lépcsőfokot birodalmasodási ciklusok éppen aktuális periódusában. Az, hogy Európa ebben milyen szerepet játszhat, azt nem teljesen tudjuk. De az világosan látszik, hogy az emberi technológia itt és most meglehetősen a határán van az eltartóképességnek. A birodalmi centrumok instabillá váltak. Nem zárható ki természetesen, hogy vannak hatékonysági tartalékok. Ahogy jól láthatóan vannak tárgyi tartalékok is. Ilyen az orosz szénhidrogén-tartalék is. Az EU a jelenlegi, általánosnak elfogadott, technológiai szintjén nem tud róla lemondani. Akkor sem tudna, ha holnap megalakítanák az Európai Egyesült Államokat. Jelenleg nincs más lehetőség, mint fenntartani az extenzív erőforrás-egyensúlyt egy globális erőforrásválság közepette.

Az ilyen helyzetekre, az erőforrás-válságokra, eddig az emberiségnek, bármilyen embertelenül és cinikusan is hangzik, nem túl széles repertoáron mozgott az elsődleges megoldás-gyűjteménye. Részben csökkentette az erőforrásokat használók körét, azaz háborúzott. Részben próbálkozott mások rovására újabb erőforrás-tartalékokat bevonni a saját érdekszférájába, azaz háborúzott. Akkor is, ha a gyarmatosítást nem mindig fegyverrel, hanem gazdasági nyomással, a másik gyengeségével való visszaéléssel hajtották végre, vagy különböző címkékkel ellátva magasztosabbá tették. Ha pedig ez a lehetőség is korlátossá vált, illetve válik, vagy egy járvány tette fenntarthatatlanná a korábbi erőforrásokra épülő technológiát, s itt nem a COVID, hanem, mondjuk, a fekete halál szintjére gondoljunk, akkor elindult a tömegesebb technológiaváltás felé. Ami drága. Annak a szemében, aki nem maga megy a frontra drágább, mint az emberek.

S persze nem árt, ha ennek a váltásnak meg van a tényleges lehetősége is. Nem a sci-fi, hanem a megvalósítási lehetőség, és az ehhez szükséges akarat szintjén is. Ráadásul közmegegyezés szerűen. Amíg ez nincs, addig ez van. A konkrét esetben, és konkrét háború esetén érdekes felmérés tárgya lehetne, hogy az interneten erősebb szankciókat követelők, mennyi időre mondanának le. A netről? Nem. Illetve nem csak. Az elektromosságról, a gépkocsi-használatról, a meleg vízről, és mindarról, amit a jelen társdalmasodott technológiája nyújt.

Andrew_s

Hova tova? Egy válasz a sok között

Ukrajnában még zajlanak a harcok. Ugyanakkor a mi lesz utána sem érdektelen. Egy máshonnan indult vitában én is megkaptam a Facebook-on, hogy mit gondolok az azutánról. Vége lesz? Ki mit tudhat, akarhat lépni? A válasz szerteágazóra és hosszúra sikeredett ott a fórumon. S arra gondoltam a lényegibb gondolatokat is közzé teszem. Számolva azzal is, hogy biztos vannak pontatlanságok benne. Mentség lehet rá, hogy egy FB-válasz nem doktori tanulmány. S lehet benne, természetesen, olyan gondolat is, ami nem feltétlen konform mindenki ízlésével. Kedves olvasó...

Belegondoltál már abba, hogy milyen csalóka látszat a "béke" egy olyan sárgolyón, ahol az utóbbi pár ezer év nem telt el úgy, hogy valahol ne lett volna háború? A Római Birodalom megalakulása óta pedig, szinte, nem volt olyan háború, (beleértve a hidegháborút, és a gazdasági neokolonializmust is), amiben valamelyik, vagy akár több, európai ország ne lett volna érdekelt.

A háborúzó feleket, ha erőforrással bírták, a legritkább esetben a győzelem vagy a vereség állította meg. Sokkal inkább egyfajta birodalmi status quo, és ezeknek, egy adott térségben kialakult, kölcsönös egyensúlya. A CCCP szétrobbantása, nem vitatva az egyéni eufóriákat, annak idején, a megvalósított formában baromság volt ebből a szempontból. Annak idején, középiskolában, az I. világháborút lezáró béke kapcsán sulykolta a töritanár, hogy azért volt a lezárása igazságtalan, mert magában hordozta a következő háború csíráját. Alkalmasint a II. világháborút lezáró akta (ld. az azt követő hidegháborút), és a CCCP szétkapása sem volt sokkal kiegyensúlyozottabb. Ha tetszik, ebből a szempontból ez a háború akkor kezdődött. A birodalmi egyensúlyt pedig legfeljebb az Európai Egyesült Államok jelenthetné. Ha kell, akkor az ez ellen háborgó periféria leszakításával. Ebből a szempontból Gyurcsány, noha nyilván nem tévedhetetlen, reálpolitikus. Orbán meg ostoba.

Visszakanyarodva a kérdésekre. Belegondoltam. S valószínűleg kénytelen lesz Putyin megállni. Nem szívjóságból, hanem mert pacifikálnia kellene Ukrajnát. Aztán konszolidálni a helyzetet. Ez a rombolás mértéktől függően 10-15 év, és Putyin sem örök életű. Eközben sokan fognak meghalni, eltűnni, illetve földönfutóvá válni. Mint korábban írtam, velük érzek inkább egyet.

A szankciók feloldására meg részben azért fog sor kerülni, mert szerintem nincsenek, és nem is igen lesznek totális, garantáltan megkeülhetetlen szankciók. Részben pedig azért, mert a szankciók nagyobbat rúghatnak Európába, mint Putyinba. A drága amerikai gázra, a minőségi kérdéseket elengedve sem, fognak tartósan átállni. Ha nem erős kényszer hatására teszik. Miközben ez csak egy nyersanyag skálán. Európából szerintem nem tudják tartósan úgy megszorítani Putyin torkát, hogy ne kezdjenek maguk is fuldokolni. S belenyugodhatsz: ezt Putyin is tudja. Mindezt olyan körülmények között, hogy lassan másfél évtizede tart, szerintem, egy globális gazdasági erőforrásválság. Ergo: a "nyugat" néhány látszatintézkedésen túl pont úgy nem fog lépni, ahogy a CCCP korszakában sem. A játéktere Európának nem nagy, és az USA-tól való totális függés semmivel sem lenne jobb. Miközben az is a játéktér szűkítését jelentené.

Ami nem jelenti azt, hogy ne használnák ki a helyzetet. A pacifikáció alatt majd könnyeket morzsolnak szét, miközben megnyugszik a gáz-, és nyersanyagpiac. Egy, a jelenlegi emelt árnál alig alacsonyabb szinten. Aztán a konszolidáció évei alatt, természetesen "humanitárius alapon" beszállnak majd az újjáépítésbe, mert az is jó üzlet. Ha időközben kitör egy polgárháború, akkor még jobb üzlet lehet.

Az egyik olyan tényező, ami ezt keresztbe húzhatja, az egy globális eszkaláció. A NATO ezt nem akarja a nyilatkozatok szerint. Putyin sem igazán szeretné valószínűleg, bár nem látok a fejébe, és remélhetőleg más sem. Ha nem szívjóságból, akkor azért, mert a molekulák, neutronok, és vírusok mellé nem lehet forgalmi rendőrt állítani. Miközben igen. Valószínűleg ennek a háborúnak nem lesz jobban vége, mint eddig bármelyiknek. De remélem, hogy a következő felvonásig nyer az emberiség pár évtizedet. Ami alatt sok minden történhet. Még az esze is megjöhet.

Andrew_s