Számlálandj kilencig az kezeden az Fideszben

Kilenc..., kilenc.... Mennyi is az?
Fotó: MTI / Beliczay László

Az ország jövője szempontjából a népességet megtartó ereje legalább annyira jelentős, mint a népesség újratermelődése. Különösen akkor, amikor a jelenlegi kormányzat az állampapírok keltette hozamígéretek, valamint a magán-nyugdíjpénztárak „megvédése” révén végső soron a jövőt adósította el. A népesség létszámának, és a gyermekek születésének statisztikái tehát érthetően neuralgikus adatok. Nem egy esetben neurotikus szólamokat csalva a politikusok szájára.

Egy évvel ezelőtt, 2012. augusztusában Matolcsy György, az akkor éppen aktuális gazdasági tündérfelelős a pirospettyes fenekek tömeges előretörését vizionálta. Alighanem azon kezdeti adatok alapján, amelyek különben még valóságosságuk esetén is sokkal inkább a krízisgeneráció-jelenséget indokolták volna. Azóta már persze tudjuk, hogy az a blöff nem jött be, hiszen a recesszió hosszabb távon támadt, és recesszió ellen meg nem hirdetett szabadságharc nem is győzedelmeskedett. Az állampapírokra ígért hozamok pedig jócskán meghaladják a hiperoptimista, és 2014-re két százalék körüli gazdaságbővülést ígérő jóslatokat. Miközben tudjuk ma már azt is, hogy a foglalkoztatási arány elsősorban a közrabszolga-programok miatt növekedett. No meg azért is, mert arányszámról van szó. Ha csökken a határok közt lakó népesség, akkor azonos számú foglalkoztatott esetén is jobb százalékértékeket dobhat a gép. Márpedig ezen folyamatok közepette erőteljesen hat a társadalom szociális abortusza. Nem kis részben a kivándorlások miatt.

Mely elvándorlás, illetve kezdetben akár ideiglenesnek induló külföldi munkavállalás mértéke olyan magas arányú, hogy már a kormányzat sem állíthatja az ellenkezőjét. Annak ellenére, hogy azért történtek kísérletek a sikerként való kommunikálására ennek is. Ez azonban senki olyannak nem elvont adat, akinek a környezetéből távoztak külföldre, vagy a gyermeke hagyta itt az országot. Így, a vakbuzgó vakhittel csápolók és békemenetelők kivételével, aligha vette be sokaknak a gyomra és a feje azt, hogy a kivándorlás a kormányzati siker biztos jele. Ahogy a gyermekek születésszámának alakulása sem igazolja a sikerpropagandát. Holott, nem kis részben a szociális összefüggésekre való szelektív vakság hatására, a miniszterelnök is vizilónyi bakot kommunikált, amikor februárban országot értékelt. Ami önmagában is nevetséges, mivel nem az országot, hanem önnön kormányának működését értékelte. De elfogadom, hogy történelmileg így alakult ki a szóhasználat.

Orbán Viktor 2013 februárjában azt mondta, hogy 2012-ben „a kisbabáknak kedvük támadt megszületni”. Ami adattal talán nem is kell vitatkozni. A krízis-generációk megjelenését éppen ez jellemzi ugyanis, és a 2012-ben megszületett gyermekek már bőven az orbáni visszaesés hidegzuhanya alatt, 2011-ben fogantak. Ehhez nem kell nagy matematikai ismeret, hiszen egy naptár segítségével is megállapítható. Az is világos természetesen, hogy mindez csak akkor jelentett volna valós tendenciát, ha fennmarad a lakósság bővülésének ez az összetevője. Az azonban az év delelőjére kiderült, hogy az idei születési statisztikák ismételt visszaesést tükröznek az első hét hónapra vetítve. Ebbe az adatba sajnos már belejátszhat a társadalmi szintű szociális abortusz, mivel az országot 2012-ben elhagyó fiatalok értelemszerűen nem feltétlenül itthon nemzettek, illetve fogantak utódot. A gyermekeknek tehát mintha már egyáltalán nem lett volna kedvük megszületni, vagy nem volt kedvük hazánkban megszületni. Matolcsy György gazdasági tündér-blöffje után a kivándorlási pozitivizmus blöffje, valamint a miniszterelnök népességi blöffje is kipukkant mostanra.

A visszatekintést azért volt érdemes kicsit összefoglaló jelleggel is megtenni, mert közben volt talán idő végiggondolni azt, hogy a népesség alakulás biológiai okokból jelentős eltolódást mutat a társadalmi viszonyok alakulásához képest. A gyermekvállalást nyilvánvalóan a kilátások is meghatározzák, miközben a vállalt gyermek kilenc hónapos részletre megvalósuló beruházás eredményeként születik meg. Miközben tehát világosan látszik az adatokból, hogy a külföldi munkavállalás mintegy másfél-két éve ugrott meg, és ezzel nagyjából egybeesik a gyermekvállalási kedv visszaesése is nem kicsit nevetséges a Fidesz legutóbbi megnyilatkozása ebben a témában. A Fidesz részéről tett nyilatkozat ugyanis azt tartalmazza, hogy: „a szocialisták sorozatos megszorításai miatt ment el a kedve sokaknak a gyermekvállalástól és az országtól is”. Márpedig ez csak akkor és kizárólag akkor lenne igaz, ha feltételeznék a szocialisták hatalmát a 2012-es évben. Azonban a Bajnai-Gyurcsány nevével fémjelzett kormányzat 2010-ben megbukott, és azóta a Fidesz adja a miniszterelnököt, és a kormányzatot. A kormányzatot, mert a KDNP-t aligha lehet önállóan kezelni, mivel a választásokon sem indultak külön.

Ugyanakkor persze részben igaz az az állítás, hogy Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon tehet a jelenlegi helyzetről. Ha ugyanis a kétségtelen bénázások miatt nem alakul ki egy parlamenti kétharmad, akkor alighanem a jelenlegi helyet is egy tompábban éles társadalmi állapot lenne. Ez azonban a múlt. A kormányzati jelen mégis csak az, hogy a Fidesz nem teremtett a múlt évben olyan kilátásokat, mely a hazai népességet pozitívan befolyásolta volna. Aki pedig a Fidesz univerzálisan bűnbakot kereső, sablonos és ostoba nyilatkozataival akar egyet érteni, annak a következő recept ajánlható. Fogjon egy naptárat, és akár az ujjai segítségével, próbáljon kilencig visszaszámolni a hónapok sorában. Ez talán még a hoffmanni oktatáspolitikától függetlenül is menni fog. Ha ennek nyomán egy 2010 előtti időpontig jut, akkor szidja nyugodtan a szocialisták vezette kormányzatot. Ellenkező esetben forduljon be magyarázatért a Lendvay utcába.

Andrew_s

Kondérból is jobban teljesítünk

A belföldi híreket, és azok külhoni reakcióit látva sokszor lehet az az ember érzése, hogy igen alaposan melegítik a béka alatti vizet. Különösen, ha olyan híreket olvasunk, hogy Orbán Viktor immár kabaré-témává vált az Angela Merkellel szembeni ostoba kirohanásának is köszönhetően. Melyet olyan belföldi hírek árnyalnak, mint a trafikok ügye, vagy a földpályázatok kapcsán zajló nyomeltüntetésre utaló jelek. Miközben zajlik a kampány, ami szerint az ország jobban teljesít. Még mindig részben titokként kezelve azt, hogy tulajdonképpen mihez, kihez képest teljesít jobban.

A gazdasági teljesítményt illetően ugyanis erős kétségek támadhatnak akkor, ha az ételért sorban állók tömegére tekint valaki. Lehetőleg magasból, mivel a tudósítások szerint rendőrök igazoltatták a sorban állókat. Mert, ezek szerint, a szegények megalázásában például biztosan jobban teljesít az ország. Továbbá jobban teljesítünk adónemekben is, melyek közül most éppen a médiacégeket próbálja megsarcolni a kormányzat. Ahogy korábban a szolgáltatók államosítását készítették elő a rezsi csökkentésével kapcsolatos kampánnyal. Tehát a kormány aláírásgyűjtésben is igen jól teljesít a virtuális Vörös téren. Alkalmasint persze az egész kormányzati kampánymegnevezés is bugyuta. Ugyanis alapvetően a kormányzat teljesítményének kellene mérleget állítani. Már akkor, ha ehhez volna objektív adatokon alapuló lehetőség, és persze bátorság. Sokkal vonzóbb lehet az ország jobb teljesítményét hangoztatni. Bár egy valamiben biztosan jól teljesít az ország. S ez a türelem. Még akkor is, ha a türelem jórészt fásultságból fakad.

No meg talán abból, hogy az ellenzéki oldalon hiányzik az a fajta operatív elszánás, ami lehetőséget adna a tömegek utcára szólítására. Nem mintha egy polgárháborús, flaszterdobálós, TV-felgyújtós mizéria olyan nagyon hiányozna. Noha mindez annak idején, 2006-ban sem hiányzott. S nem csak azért, mert a Fidesz vezérkarának kedvezett a végkifejlett. Annyira, hogy a mai napig görcsös erőlködéssel próbálják a hívekben felgyújtani az emlékeket. Akárkinek kedvező eredménnyel sem hiányzik egy utcai bandaháborúkra emlékeztető közállapot. Amivel alighanem nem vagyok egyedül, és amit a hatalom meg is lovagol. A tömegek alapvetően békére vágyó beállítódását összekeverik a tohonya fásultsággal. Holott erre a tévképzetre már többen ráfaragtak a történelem során. De persze a történelem ismerete, az sokak szemében olyan métely, ami az alattvalóknak nem való, az uralkodót meg nem érdekli. Míg, akár egy választás kapcsán, bele nem verik az orrát.

Az ugyanis aligha valószínű, hogy az emberek tömegei szeretnek koldusként élni, és ételért állni sorban. Mert megalázó, mint minden kiszolgáltatottság. A megalázottakat rendőrökkel igazoltatni is megalázó. Sajátos módon azonban nem csak az igazoltatottaknak. Annak a hatalomnak is, amelyik láthatóan már csak a porban csúszók feletti hatalomdemonstrációban lel önigazolást. Nem vitatva, hogy a sorban állók puszta tömege is jobb cáfolat a kormány sikerpropagandájára, mint az ellenzék minden grafikonja és kimutatása. Nem vitatva, hogy a hatalom képviselőit már csak ezért zavarhatja a sor kialakulása. Miközben azért persze tudjuk, hogy korántsem mindenki állt ott, akinek bőven lett volna oka ott lenni. A vidéken élő szegények például biztosan hiányoztak a Blaha Lujza térről. Ahogy azok is hiányoztak, akiknek az éhség még nem törte meg a gerincét annyira, hogy ott kolduljanak étel-alamizsnát.

Ami természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy feltétlenül szeretnek ülni Orbán Viktor kondérjában, és békésen puhára főnek. Ahogy előfordult már olyan történelmi pillanat jó párszor, hogy a békés ücsörgést, a csodavárásra emlékeztető kivárást felváltotta a közvetlen demokrácia-gyakorlás. Nem véletlen talán, hogy a jobban teljesítős kampányban is szép számmal szerepel a rendőri létszám növelése. Elvégre szintén a történelemből ismert recept szerint a diktatúra biztos megoldása lehet az, ha népesség harmada felügyeli a másik kétharmadot. Azt a kétharmadot, amelyiknek a fele értékteremtő munkát végez, míg a másik fele demonstrációs eszközként börtönben vagy kényszeres foglalkoztatáson van. Az sem vitatható, hogy minél melegebb a víz, annál nagyobb lehet az ellenzék felelőssége.

Mert egyáltalán nem mindegy, hogy feszültségek milyen csatornán keresztül kerülnek levezetésre. Könnyen előfordulhat, hogy kő kövön nem marad, és csak meddővé váló kezdeményezés nyomán ok keletkezik a szélsőjobboldali hatalomátvételre. Könnyen előfordulhat, hogy az ellenzék tehetetlensége miatt valóban polgárháborús krízis alakul ki. Alig különböző eredménnyel, mint az előző megoldás esetén. Könnyen előfordulhat persze az is, hogy véletlenül megnyerik a választásokat. A 2002-es események alapján sajnos ez sem biztosan vágyható állapot. 2002-ben is úgy vesztett a Fidesz, hogy a végén az ellenzéket vádolták az általuk, az Orbán-Pintér páros által, felügyelt és tisztának elismert választás „elcsalásával”. Miközben nem csak ezért lehet kellemetlen megnyerni a következő választást. A gazdaságpolitikai aknazár számos eleme garantáltan a következő kormányzat alatt fog robbanni. Olyan körülmények között, hogy parlamenti ellenzékként pont az, vagy az sem várható el az ország érdekében végzett együttműködésből, mint abban a sokat emlegetett nyolc évben. Semmi. Eltekintve a retorikai puffogtatásoktól, melyben Orbán Viktor profizmusa alig vitatható. Még akkor sem, ha beszédírói az utóbbi időben nekivezették a falnak.

Nem véletlen tehát az, hogy az országban tényleg sokan, sok szempontból fásulnak elfele. A kormány, illetve a Fidesz elérte azt, hogy elmondható: hatalomban maradásuk szinte biztosan rossz, de leváltásuk sem ígéri a mindennapok biztonságát. Még akkor sem, ha a koldusszintre kényszerítettek tömegei esetleg tényleg tetszenek egy valós forradalmat csinálni. Amitől azért az elhírhedett mondás szerzője is félt, mint ördög a tömjéntől.

Andrew_s

A Propelleren szintén olvasható.

A krízisgenerációk és a gazdasági blöff.

Maslow piramisa a csákányokkal

 Alig van olyan hír, ami valamilyen nézőpontból ne érintené a következő generációkat. Felvethető, joggal, a nyugdíjak kapcsán éppen úgy, mint az oktatáspolitika hosszú távú hatása kapcsán. A magyar hon következő nemzedékeit érintő egyik legégetőbb kérdés, azok létszáma, melyet a várható életkor, és a születések száma egyaránt befolyásol. Az előbbit bőségesen ki szokták tárgyalni akkor, amikor az egészségügyet, vagy a szociálpolitikát tűzik tollhegyre. A születések számát illetően azonban valamiért például a gazdaságért felelős miniszter bemondásait is ismerjük, mint a népszaporulatot garantáló nyilatkozatot.

Holott ebben Matolcsy György még akkor is csak közvetve tehetne ígéretet, ha személyesen lenne módjában gondoskodni a gyermekek fogantatása kapcsán. Itt pedig azért még nem tart a hatalmi centrum kézi vezérléses ügyintézése. Miközben kár lenne vitatni azt, hogy a családok anyagi lehetőségei igencsak erősen hatnak arra, hogy racionális döntésként mikor, milyen körülmények között, és hány gyermek felnevelését vállalják. Mondhatni úgy is, hogy hány gyermekre tesznek társadalmi ígéretet. Jórészt a közvetlen társadalmi környezetnek, mert az az, ami a legközvetlenebbül áttekinthető, kezelhető, és hatásaiban felmérhető. Kétlem ugyanis, hogy tömegesen lennének olyan fiatalok, akik a „hazámért teszem” felkiáltással ugornának ágyba, majd egymásnak. Mindamellett az előző mondatokban volt egy olyan kitétel, melynek kapcsán meglelhető a gazdasági helyzet és a gyermekvállalás kapcsolatának gyenge pontja.

Ez az, ami feltételezi, hogy a gyermekek vállalása minden esetben racionális döntés eredménye. Holott meglehetősen sok gyermek születik kevésbé racionális döntés, vagy akár véletlenszerű esemény eredményeként. Még akkor is, ha nagyon okos emberek meggyőződéssel képesek akár órákig tartó előadásokban érvelni a tudatos gyermekvállalás és családtervezés üdvözítő volta mellett. Ha ezt a napi gyakorlat komolyan venné, akkor a gyermekvállalási kedv és a család gazdasági erőforrásainak bősége, és vele az általános gazdasági és politikai stabilitás állapotai között erős összefüggés lenne, és gyorsan elhalnának azok a sokszor előítéletszerű vélekedések, hogy a hátrányos helyzetű családokban, illetve a krízisek következtében gyakoribb a gyermekáldás. Pedig de. Szinte közhelyszerű, hogy háborúk után, a társadalmi krízisek idején, és a szociálisan, gazdaságilag elmaradó körülmények között élő családoknál több gyermek születik. Ha ezt elfogadjuk tényként, akkor persze Matolcsy György előrejelzése is igaz lehet, mivel egy előidézett gazdasági krízissel igenis hozzájárulhat a születések számának növekedéséhez. Még akkor is, ha HetiVálasz.hu által publikált tendenciát az egykulcsos adó kedvező demográfiai hatásáról vitatják.

De ettől eltekintve érdemes talán elgondolkozni az okokon is. Az egyik ilyen ok kétségtelenül az lehet, amit egy ismerős úgy jellemzett: a háborúk után az emberek inkább egymással szórakoznak, ha mással nem tudnak. Ez különben lefedheti azt is, hogy kríziskörülmények között miért nőhet a gyermekvállalási hajlandóság. Egyébként, ellentmondva kicsit az előbbieknek, akár racionálisnak is tekinthető döntés nyomán. Ha ugyanis a munkaviszonyban levő asszonyka bizodalma megrendül a saját munkaviszonyának fenntarthatóságában, akkor előfordulhat, hogy belemenekül a gyermekszülésbe a bizonytalanság elől. Így a fokozott munkanélküliségi nyomás, a bizonytalan egzisztencia árnyékában végső soron racionális döntésként jelenhet meg a gyermekvállalás. Az irracionális momentum ott jelenhet meg, amikor ezzel párhuzamosan egyáltalán nem biztos, hogy a gyermek apjának borítékolható a biztos családfenntartói státusza. Ez azonban független lehet attól, hogy bizonytalan munkahelyi körülmények növelhetik a teherbeesések számát egy adott munkahelyen. Az előbbitől különböző okkal is, de az már általában igaz lehet a kríziskörülmények születésfokozó hatásaira.

Az ember ugyanis, mint ezt a közelmúltban is említettem egy cikkben társas lény. Ebben nincs sok újdonság. S hasonlóan könnyen belátható lesz az is, ami ebből következik. A közvetlen társadalmi környezetből megélt személyes krízisek, hiszen a nagy társadalmi vonulatokból a személy szerint megéltek hatnak közvetlenül, fokozzák a megértés, az egymás felé fordulás iránti személyes igényt. Így megnő mind az igény, mind a hajlandóság arra, hogy a hosszú távú tervezések, és a világ nagy problémái helyett az emberek „egymással szórakozzanak”. Márpedig a felfokozott kapcsolati viszonyok nyilvánvalóan kedveznek annak is, hogy növekedjék fogantatások száma. A gazdasági vezetés által kiváltott egzisztenciális és gazdasági válsághelyzetek tehát tényleg fokozhatják a gyermekszületések számát. Mert a KDNP olykor felbukkanó retorikájával ellentétben az abortusz korántsem annyira a hölgyek unalmas időkre való időtöltése, mint amikor az említett párt politikusai agitálnak a tiltásáért.

Az is igaz, hogy az előbb elmondottak csak részben adhatnak magyarázatot arra, hogy az elszegényedés miért fokozhatja a gyermekek számát. Amit a közkeletű előítélet ezügyben az, hogy a családi pótlékból és segélyből élés magasiskolája a gyermekszülés. Holott ez a jelenség akkor is megfigyelhető volt, amikor ez a vélekedés az ellátási rendszerek állapota okán sem lett volna megalapozott. S itt nem szeretnék elkanyarodni a kormányzat zsellérnosztalgikus szolgaképzési csapásirány-nyitási kísérleteinek irányába. Szóval, tegyük félre a segélyvadász előítéleteket, és térjünk vissza az emberekhez. S vegyük elő azt a modellt, a Maslow-piramist, mely a szükségletek kielégítésének hierarchiáját írja le. Ennek legalsó szintjei nem másról, mint a közvetlen életben maradási szükséglet kielégítéséről szólnak. Itt, a biológiai, fiziológiai igények szintjén a táplálékszerzési és a fajfenntartási igényt biztosan meg fogjuk találni. Nyilván van egy olyan nyomorszint, ahol ezeket az alapokat is kezdi felszedni a társadalom ott élő kisegysége, de legyünk annyira optimisták, hogy éhínség még nem vár a szegényebb honfitársakra. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy akkor, amikor a fizikai fennmaradás is veszélyeztetett, akkor örömszerzési forrásként is felértékelődik a szexualitás. Miközben a védekezési lehetőségekre igény sem biztosan van, de pénz szinte biztosan nincs. Az előítéletek alapjai tehát könnyedén lehetnek fordítva is igazak.

Az elszegényedés hatására megnő ugyan a gyermekek száma, ám életben-maradásuk és egészséges fejlődésük már kevésbé biztosított. Ha ilyenkor belép a gyermekvédelem a képbe, akkor valóban marad a segélyezés és az állam által átvállalt gyermeknevelés. Felerősítve az előítéletességet, és szinte törvényszerűen újrateremtve azokat az élethelyzeteket, melyek alkalmatlanok az ördögi kör megszakítására. Holott hosszabb távra tervezve társadalmilag is hatékonyabb lenne a mélyszegénység megszüntetése. Még akkor is, ha utána, néhány évtized múlva nem lehetne remek gyermekszületési statisztikákat lobogtatni, mint az esetleg megtehető egy krizisgazdaságpolitika rövidtávú eredményeként. Elmesélve, demonstrálva pár hónap, év öndicsérő nagyszerűségét, de olyan taposóaknákon táncolva, amit a szétzilált oktatáspolitika, a megszorításos munkaerő-politika, a kiszolgáltatott generációk, és a fokozódó előítéletesség fémjelezhet a jövőben. A szegénység demográfiájának pedig jelképévé válhat Maslow piramisa a csákányokkal.

Simay Endre István