Despota-szolgákat egyszerűbb nevelni

A mindennapi pedagógiai viták, mint arról már szóltam, nem kicsit vannak felpörögve. Ennek sok olyan, különben hasznos hatása is lehet, lehetne, ami túlmutat azon, hogy a CKP-t mennyire, vagy mennyire nem tartjuk hitelesnek. Az egyik ilyen hatás az, amire egy korábbi írás újraközlésével céloztam. Az egyes pedagógusok megpróbálhatnak tükörbe pislantani. Meg esetleg egyes fogalmakat leülepedni hagyni.

Talán fokozottabban is figyelni kezdünk az egyes fogalmakra, és azt övező tévedésekre is. Időrendisége miatt nem írnám, hogy ezért szúrt szemet, amikor Pukli igazgató úr olyan fogalmi katyvaszt adott elő, amivel összemosta a liberalizmus sokkal inkább társadalmi, politikai, illetve közösségszervező elvekkel telített fogalmát, a laissez faire-rel. Mely utóbbi sokkal inkább egyfajta vezetési stílus. Mely összemosásért egy közoktatási vezetői szakvizsga megszerzése során kínos vizsgahelyzetért fizethetne valaki. Mely szakvizsga szerintem kell egy iskolaigazgatónak. Meg, ha jól rémlik, vagy négy éve törvényileg is elvárt egy intézményvezetői képzettség. De hagyjuk a szegény igazgatót tüntetést szervezni, és maradjunk a fogalmaknál? Hagyjuk! Már csak azért is, mert az említett összemosással többet árult el a saját fejében uralkodó fogalmi zavarnál.

Ezt akkor kezdtem gyanítani, amikor egy olyan írásba botlottam, pontosabban ajánlották elolvasásra, mely a liberális nevelés megbukottságáról értekezik. Az írás sok szempontból „üres halmaz”. Egyszerűen azért, mert ugyanazokat a gondolati kliséket sorakoztatja fel, amelyek bőséggel hallhatók úton-útfélen. Nyakon öntve a féligazságok olyan mártásával, amely féligazságokkal nem nagyon lehet vitatkozni. Mert az az állítás, hogy a gyermek azt a viselkedésmintát fogja „zsigerből” követni, amit megtanítanak neki, az kétségtelenül igaz. Ezt valószínűleg hordában élő őseink is tudták már. Ezt leszögezni tehát nem nagy kihívás. Maga az írás felütése már inkább szembeszökő. Azzal az állítással indít, hogy egyre több a „hisztis” gyerek, és ez a liberalizmus bűne, és majd az írásban megtudjuk a megoldást. Legelőször azt, hogy „ha egy gyerkőc életében nincsenek szabályok, nincs rendszer és főleg következetesség, akkor jön” az, amit a köznyelv „hiszti”-nek tekint.

Ami tulajdonképpen nem más, mint a kielégítetlen vágy okozta frusztráció kitörése. Egyfajta szociális zsarolás a környezettel szemben. S persze ebben az értelemben semmi köze nincs a liberalizmushoz. Ahhoz sem, hogy ez elnyomható-e? Mert különben elnyomható, ezt tudjuk a történelemből. Azonban az elnyomás semmit nem jelent arra nézve, hogy a gyermeknek maradnak kielégítetlen vágyai, amik frusztrálnak, és következetlenség hiánya szintén frusztráló marad. Egy hidegen autoriter családban a gyermek látszólag nagyon korán szabálykövetővé válik. Miközben nagyon megfélemlítetté is. Nem véletlen, hogy amikor a szorítás enged, akkor a rabiátus, keményen konzervatív családok gyermekeit ott találjuk meg a másik végletet képviselő csoportokban. Egyfajta késleltetett „hiszti”-ként ki-, és megélve minden frusztrációt. Esetleg a saját problémáikat a környezetükön levezetve.

Miközben tehát a szabálykövetésnek, az igények késleltetésének, a várakozás képességének, és az ehhez szükséges önfegyelemnek a megtanulása fontos lehet a társadalmi játékszabályok betartása érdekében, nagyon nem mindegy, hogy a határokat hol húzzuk meg, és milyen módszertant választunk. A boltban a kasszáig nem várni képes gyermekkel szemben például aligha az érzelmi megfélemlítés, a „csend vagy nem szeretlek”, a legjobb eszköz. Ezzel a tudással egy pedagógus-képzés során a kettesért is fel kell vérteződni. De ez a társadalmi játékszabályok globális ismeretének megtanítását, és a zsigeri alkalmazkodás képességének kialakítását természetesen nem ignorálja. Leszögezve azt, hogy a liberalizmus ebből a szempontból sokkal komolyabb kihívást jelenthet, mint a despotizmus. Leszögezve egyben azt is, hogy a liberális szemlélet egyáltalán nem jelenti a lovak közé dobott gyeplő, a „gyermeknek, és mindenkinek mindent szabad” esetét. Bármennyire is közkeletű ez a nézet, és bármennyire szimpatikus egy politikai kalandort számára azzal élni, hogy a liberalizmust szitokszóvá tették azok, akik számára a szabadság csak a saját, személyes és diktatúrához való joguk szabadságát jelenti.

Visszatérve a valósan liberális szemlélethez, az a kölcsönös szabadságokat jelenti. Olyan hexagonok kialakulását a társadalom szociológiai játékterén, amelyen belül mindenki szabad. A határa pedig a többiek hasonlóan elidegeníthetetlen szabadságjoga. Azt eredményezve, hogy a liberális környezetben mindenki szabadsága addig terjed, amíg a másik ember, azonosan jogos szabadságát nem sérti. Ezek után össze lehet hasonlítani ezt a játékteret azzal, ahol egy ember vagy egy szűk csoport alakítja ki a játékszabályokat, és azok a szűk kör kizárólagos szabadságérvényesítését szolgálja. Nevelésileg a gyermeknek egy diktatórikus helyzetben egyszerű a „dolga”. Tudomásul kell vennie, hogy a „diktátornak mindig igaza van”, és ezzel a társadalmi játékszabályok teljes körét megtanulta. A nevelőnek is egyszerű a dolga. Nem kell alternatívákat ismerni, kommunikálnia. Az „ez van, ezt kell elviselni” szemléletét kell tolmácsolnia, és ezzel eleget is tett a társadalmi elvárásoknak.

A liberális játéktéren a helyzet sokszereplőssé válik. Egyszerre kell tudni figyelni arra, hogy a társdalomnak megvannak a nagyléptékű szabályozói, a törvények, a szokásjogok, és ugyanakkor megvannak a közvetlen környezet saját szabályozói. A környező társadalom-társak említett szabadságai. A gyermek nevelése tehát egy soktényezős egyenletrendszer mentén, megannyi rész-szabály közös metszeteként alakul. Lényegesen bonyolultabb tanulási feladatot szánva a gyermeknek, és nevelésit a környezetnek. Nem véletlen, hogy a feladatkerülő, tulajdonképpen elhanyagoló nevelők és nevelésügyérek, „pedagógusok” számára sokkal vonzóbb és populistább úgy kezelni a világot, hogy a liberalizmus az a „mindent szabad” undorító világa. Szemben a feltétlen, egy szabályt követő, despotizmussal. Mely kényelmes, egyetlen vezérmondatot ismerő, igazi megúszós szemléletet biztosít.

Dobálózva olyan lózungokkal, mint azzal, hogy a gyermeket meg kell tanítani „a tiszteletre, a fegyelemre, az önuralomra”. Melyből a fegyelem elég plasztikusan kezelt fogalom a történelem tanúsága szerint. Az önuralom ugyanakkor triviálisan elvárt a társadalmi környezetekben. A „tisztelet” pedig korántsem olyan egyszerű. Mert ahhoz először a tisztelnivaló tárgyát, fogalmi körét kellene tisztázni. Döbrögiéknél ez egyszerű. A tisztelet ekkor nem más, mint a hatalom, és a hatalmasok feltétel nélküli imádata. De azért tudjuk, érezzük, hogy a tisztelet, a presztízs ennél kicsit „másabb”.

Andrew_s

Kis kormány-őszinteségek képzésügyben

A hatalom konszolidálódását, illetve az önnön megingathatatlanságába vetett hitét egyaránt jelezheti, hogy bizonyos területeken elindult egyfajta tisztulás a kommunikációban. Az oktatáspolitika, és az ifjúsági testedzés kérdéskörei például kétségtelenül ezt a folyamatot jelezhetik. Eddig, talán emlékezhetünk rá, volt szó a mindennapos testnevelés körüli indoklásokról, a tanárok megbecsülésének emlegetéséről, a jövő diáknemzedékének jelentőségéről, és hasonlókról.

Hoffmann Rózsa ígéreteit, vagy csendőr-pertuban írt levelét az érettségizőknek, már talán számba venni, és emlegetni is kár, miközben a tanárok életpályamodellje továbbra is az ablakban maradt. Vakablakban. Ahogy a tanárok fizetésemelése is ott maradt befalazva. Balog Zoltán miniszter erről teljesen világos nyilatkozatot tett, amikor kijelentette, hogy csak 2017-re várható a teljes béremelés pedagógusok körében. Tiszta és világos üzenet arról, hogy az Orbán-kormány az égvilágon semmit nem kíván tenni a tanárok megélhetési lehetőségeinek érdekében. Ahogy különben a szakszervezetek sem. Mert azzal, hogy Galló Istvánné, némi morgás kíséretében, de csak annyit fűzött a kérdéshez, miszerint: „remélhetőleg a jelenlegi tervekkel ellentétben már 2017 előtt megvalósul a teljes béremelés”, azzal gyakorlatilag jelezte a behódolást. Egyben támogatását az Orbán-kabinet felé, mely a következő választás utánra dobta át a trágyalabdát. Meg a tanárokat a palánkon.

Balog Zoltán, üzenete egyébként más tekintetben is oszlatja a homályt. Az ugyanis teljesen világos, hogy még a töredékes fizetésemelés sem feltétlenül annyi, amennyi. Tekintve a pótlékok rendszerének átszabását, könnyen lehet, hogy a számlára korántsem az eddigi jövedelemhez képest arányosítva érkezik meg a pénz. Nyilván nem ez teszi világosabbá a helyzetet, hanem az, hogy a költségvetésből fizetett dolgozók között alapvetően fedezet nélkül kelt bérfeszültséget, és ezzel ellentéteket a kormányzat. A tanárokat tehát bedobták az arénába és lehúzták mögöttük a rácsot. Márpedig kiket szoktak tradicionálisan beküldeni? Akikről a „tulajdonos” lemondott, akikért szerinte nem kár, akik munkájára nem számít, és különben is tesz a fejükre. A kormányzat tehát világosan megüzente: a minőségi oktatás, illetve a tanárok egzisztenciális megbecsültségének, irányába nem hajlandó lépni, és mindenki menjen a nyugodtan a fenébe, akit ez zavar. Márpedig ezt a szintjét a lenézésnek csak akkor engedheti meg magának a hatalom, ha érzi, hogy nincs valós kontroll, és nincs valós ellenállás.

Ha pedig valakinek nem lenne teljesen világos, hogy a kormányzat tényleg nagy ívben tesz a szellemi erők kibontakoztatására, annak ott van a felsőoktatás helyzete. Beleértve Klinghammer István remekbe szabott megnyilatkozását is az egyes szakokról. De annak érdekében, hogy ne kelljen közvetett magyarázatokat keresni, maga a miniszterelnök magyarázta el a helyzetet. Ráadásul nem is csak középiskolás fokon, hanem gyakorlatilag generáció-függetlenül. Ha ugyanis egy élsportoló jól fut, akkor az edzője külön juttatásba, fix fizetésemelésbe részesül. Ám, mit érdemel az a felsőoktatás, amely nemzetközileg elismert szakembereket, tudósokat képez? Igen, jól tudja a nyájas olvasó! Forráskivonást és kényszernyugdíjazást. Orbán Viktor tehát világossá tette véleményét a tudás presztízséről. Számára nincs. Talán az önkritika, vagy csak az abszolút vezető kritika-fóbiájának részeként.

Alkalmasint persze szó nincs arról, hogy a testnevelés káros voltát szeretném kihangsúlyozni. De az is világos, hogy kormányzati erőforrásokat a kormányzat arra fordítja, ami felé a mérleg billen a szemében. Amikor a miniszterelnök kifejti, hogy „Magyarország jövője a gyermekeinkben van”, és nem az oktatás, hanem a versenysport támogatására ad ezzel milliárdokat, akkor ez egy világos állásfoglalás a részéről. Aki tanulni akar, és minőségi oktatást szeretne, az keressen másutt iskolát, és fizesse maga a tanárt. Úgy általában. Miközben kétségtelenül ott maradnak a tanári pályán azok a „szent őrültek”, akik lassan maguk fizetnek azért, hogy taníthassanak. Minőségi oktatást és készségfejlesztést nyújtva azoknak, akiknek nincsenek millióik az állam által stadionokban eldorbézoltak pótlására. S minőségi oktatást, és tehetséggondozást nyújtva egy olyan társadalomnak, melynek vezetői jelenleg talán még ki is röhögik eközben.

Mindezt úgy, hogy az érdekeiket hamarabb fogják megvédeni azok, akik megkínálják egy tál süteménnyel a falunapon, mint azok, akiknek a szakmai érdekképviselet a feladatuk lenne. Viszont legalább őszintén reménykedve abban, hogy a hatalom asztaláról az ő ölükbe is hullik némi javadalom. Újra aktuálissá téve a korábbi kérdést arra nézve, hogy „PSz elnök-asszonya még meddig kívánja betölteni az említett posztot”.

Andrew_s

Az Arkhimédész-kódex üzenete.

Arkhimédész titka. Egy film címe, és alkalmasint egy ismeretterjesztő film címe, melyet a Spektrum adott le annak idején. Aki tehát megnézi, hiába vár valami ezoterikus, idősíkokon átívelő kalandot. S mégis egyfajta kalandról szól, amennyiben a régi tudás rekonstrukciója is egy kaland. Akkor is, ha eltekintünk a filmben előforduló, néha hatásvadásznak tűnő kijelentésektől. Bár talán nem is annyira hatásvadász az a megállapítás, hogy egész jelen technológiánk más lehetne, ha az ókori tudós, és számos társának teljes tudása a rendelkezésünkre állt volna az időközben eltelt évszázadok során.

Amiért pedig ez eszembe jutott az az a kérdéskör, amit az oktatásügy kapcsán is felvetettem. Az, hogy miként is állunk a tudomány, a tudás társadalmi értékelésével. Mert az az, ami teljesen nyilvánvalóvá válik annak, aki az említett ismeretterjesztő filmet megnézi, hogy alapvetően ez lehet az egyik kulcspont a kultúra, a technológia fejlődésében. A másik nyilvánvalóan magának a megörökítésnek a kérdése, hiszen egy elfeledett, meghaladott kódrendszerben rögzített tudás gyakorlatilag akkor is elvész, ha maga az adat hordozója tökéletesen megőrzött. Erre legfényesebb példát éppen napjaink technológiája, az informatikai rendszerek kódrendszerei mutatják. De ez nyilván nem „játszik” az ókori tudósok esetében. Bár a réges-régi írások megfejtése sem véletlenül lehet nagy, és sokszor szinte meddő kihívás. Nos, Arkhimédész művével kapcsolatban még ez sem állt fenn. Munkájával kapcsolatban ténylegesen a megbecsülés hiánya, illetve megbecsülés hiánya vezetett ahhoz, hogy szinte elveszett.

Annak idején, amikor Arkhimédész működött, a természettudományok megbecsültek voltak, és amikor a geometria, a matematika történetét tekintjük nem véletlen, hogy rég elporlott, ókori mesterek nevével találkozunk. Azt azonban valóban csak elképzelni tudjuk, hogy mi lett volna a technológiai fejlődés sorsa, ha néhány régi mester nem csak a legendárium részeként él tovább. Megtudni sosem fogjuk. Azt azonban tudjuk, hogy legendákban csak a „Heuréka!” felkiáltásról híres egykori technológiaelméleti szakkutató kéziratát annak rendje és módja szerint módszeresen próbálták elpusztítani. Szerencsére nem rosszindulatból, csak lebecsülésből. Így nem tűzre hányták, mint annyi más régi iratot, hanem gyakorlatilag olvashatatlanná tették, hogy alapanyagként hasznosíthassák. Olyan alapanyagként, melyre aztán a középkor szellemiségének jobban megfelelő szent szövegeket írhatnak. Világosan jelezve azt, hogy a természettudományokkal kapcsolatos tudást mennyire becsülték akkortájt. Különösen akkor, ha az szembement az egyház támogatta aktuális hitvilággal és az ez által verifikált tudással. Azt eredményezve, hogy több évszázados kihagyással kellett számos dolgot újra felfedezni. S Arkhimédész műve még jól járt, mert a modern technológiák biztosította rekonstrukciós kísérletek legalább azt feltárták, hogy nagyjából mit vesztettünk a tudás megbecsülésének hiányával.

S ez talán a legfontosabb üzenete, hiszen sem ennek a műnek, sem a többi, ténylegesen megsemmisített műnek már csak a mához lehet üzenete. Azt üzenve, hogy saját magát taszítja a sötétebb szellemiségbe az a kor, az az ideológia, mely nem a kultúrát, hanem annak hordozóját méricskéli. Legfeljebb felülírandó papírlapokat, beépítendő kődarabokat, átmosandó agyakat látva ott, ahol fejlődés lehetőségének záloga lehetne.

Andrew_s

Tíz deka presztízs elvárásra?

Amikor a tanári pályát volt szerencsém különböző írásokban érinteni korábban, többször előtérbe került a tanári presztízs. Pontosabban az iskola és a pedagógus presztízse. De ugyanúgy, és ettől elválaszthatatlanul tudás társadalmi értékelése is, hiszen a tudás értéke fogja meghatározni annak elismertségét, aki ennek a tudásnak a gyermekbe plántálásban részt vesz. S az intézményét is, melyben ez a tudás megszerezhető.

Mivel, mint említettem, a pedagógia kapcsán erről a szakmai presztízsről többször esett szó, most inkább nem erről, hanem egy általánosabb kérdésről fogalmaznék meg pár gondolatot. Lévén a presztízs lényegesen szélesebb fogalom, melyet legtöbbször kétségtelenül az elismertséggel rokonítva használunk. Ez egyben korántsem jelenti azt, hogy a többi jelentése elhanyagolható lenne. Ha akár csak a neten megpróbálnók a jelentésére rákeresni, akkor is a becsület, befolyás, tekintély, vagy a tisztelet szavak fognak szemünk elé keveredni az elsők között. Ha ezeket az említett fogalmakat nézzük, akkor egy valamit elég gyorsan észrevehetünk. Az adott jelentéstartalmaknak azért van egy igen jelentős, és alighanem a személyes értékítélettel is kapcsolódó, közös vonása. Nevezetesen az, hogy elsősorban megszerzett értékekre, és nem „alanyi jogon” megkapottakra vonatkozik.

Például, akármely szakmában, a szakmai tekintélyt nem lehet alanyi jogon megkapni. Azt ki kell, illetve ki kell tudni érdemelni. S amennyiben a politikát szakmának tekintjük, akkor a politikai tekintélyt sem lehet másként megszerezni, mint kiérdemelni. Mely politikai tekintély ebben az értelemben nem tévesztendő össze azzal ami a hatalom eszközeivel kikényszeríthető. Kifejezetten a presztízsre gondolok ezúttal. De nem érdemes a politikát belekeverve esetleg feleslegesen eltévelyedni hagyni a gondolatokat. Így gondoljunk egy tetszőlegesen más szakmára. A bevezetőben említett pedagógiától, az informatikáig bármire. A szakmai elismertséget éppen úgy, mint a bizalmat, a nagyobb tudásnak, gyakorlatnak szóló tiszteletet csak másokkal interakcióban tudjuk értelmezni. Hasonlóan a presztízsnek ahhoz a filozófikus megközelítéséhez, melyet például Leopold Lajos a múlt század tízes éveiben megfogalmazott műve előszavának legelején „a presztizs nem logikai, nem erkölcsi, nem esztétikai, hanem lélektani, szűkebben meghatárolva: társadalomlélektani tünemény, mely a logikushoz, erkölcsöshöz, esztétikushoz, hasznoshoz éppen úgy tapadhat, mint azok visszájához.” 

A fentiekből persze az is következik, hogy a presztízsveszteség néven illetett esemény lehet éppen úgy egy, az egyén által érzett szubjektív veszteség, mint a a környezet által visszaigazolt valós tekintélyvesztés. Az első esetben könnyedén válhat önmegvalósító jóslattá, mivel az, aki folyamatosan azt figyeli, hogy mikor csökkent az elismertsége a többiek szemében, könnyen olyan helyzetbe navigálhatja magát, hogy valóban veszít értékéből a többiek szemében. Ha ezt követően görcsösen próbálja erősítgetni, hogy neki már megint csökkent pár centivel a presztízse, előbb utóbb olyan szinten válthat ki ellenérzéseket, hogy valós erényeit is „áron alul” fogják értékelni. Ez, gondolom, számos olvasó számára ismerős helyzet lehet. Iskolából, munkahelyről, közéletből egyaránt.

Így az is könnyen belátható, hogy a presztízs tényleg nem olyan valami, amit el lehet várni. Nem, vagy csak nehezen értelmezhető az a helyzet, ha valaki mintegy elvárja a környezetében élőktől, dolgozóktól. Nem azért, mert nem érezheti úgy, hogy ez az adott, általa leadott teljesítmény alapján „ez jár” neki. Ezt sokan, sokszor érezhetjük így. A környezet azonban nem a saját elvárásaink alapján, hanem a környezeti normarendszer alapján fogja „beárazni” az adott teljesítményt. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy kapcsolatban hiába tekinti magát valaki a kapcsolat mártírjának, az ügyeletes problémamegoldónak akkor, ha nem azt a problémát oldja meg, ami a másiknak is probléma, és nem abban segít a másiknak, amibe az valóban segedelemre szorul. De természetesen ez a helyzet is értelmezhető akár munkahelyi kapcsolatrendszerben, még a munkahelyi hierarchia mentén kialakuló viszonyokban is. Ilyen esetekben elvárható lehet például a kollegalitás, a vezetőhöz való lojalitás, mivel ezek nem annyira a szubjektív értékítélethez, hanem a munkavégzéshez kapcsolódnak.

Ilyen esetekben tehát hiába lép fel bárki azzal az igénnyel, hogy neki tíz dekával több presztízs jár, azt aligha fogja pusztán ettől megkapni. Ellenben könnyen előfordulhat, hogy kisebb elvárással, a környezet erőszakos manipulálása nélkül nagyobb elismertség lehet a jutalma emberünknek. A bevezetőre visszakanyarodva, a keret bezárásaként tehát a tanársággal kapcsolatban is igaz, hogy ott sem lehet alanyi jogú elismerésről beszélni. Az is egy komplex, az emberi viszonyokat, az általános teljesítőképességet, és a szűkebb-szélesebb emberi, társadalmi környezetet is figyelembe vevő koordinátarendszerben értelmezhető csupán.

Simay Endre István

Irodalom:

Leopold L. (Ifj.) 1912: A presztizs. Athenaeum, Budapest