Trump Kína elől fogatta el Venezuelát?

Illetve Madurót, és az olajat

2025. január 3. könnyen lehet, hogy tartósan bevonul a történelembe. Azzal a reménnyel, hogy lesz aki majd olvassa is azokat a történelemkönyveket. A Donald Trump vezette USA ekkor hajtott végre katonai akciót Venezuela ellen. Az első hírek alapján általánosabb, bombázásokkal egybekötött akció zajlott. Később precíziós támadást emlegettek, amelynek a célja Nicolas Maduro elnök elfogása volt, akit a feleségével együtt az USA területére szállítottak. Majd Trump bejelentette, hogy átveszik Venezuela irányítását. Az akció kétségtelenül, és az USA technológiai, illetve hadászati fölényének kihasználásával gyorsan zajlott. Az áldozatok számát illetően korántsem biztosak, később akár lefele is korrigálhatók remélhetőleg, a pillanatnyi adatok. A beavatkozás azonban ettől még beavatkozás.

Az USA-nak ugyanis aligha volt korábban fennhatósága Venezuela felett. Így az USA beavatkozása, legyen bár Maduro bármekkora csirkefogó a hazájában, aligha tekinthető másnak, mint az USA fennhatóságának a kiterjesztéseként egy tőle független országra. Ezt, noha a széplelkűeknek valószínűleg nem tetszik, nyugodtan hívhatjuk agressziónak, megszállásnak. Akkor is, ha venezuelai diaszpórák karneváli hangulatát mutató videókkal mentegetik, ahogy az megtörtént az első reakciók között. Már csak azért is tekinteném ezt felmentésnek, mert annak idején a Hamasz vérengzését is számos helyen ünnepelték az arab iszlamistákkal, bocsánat, a hősiesen erőszakoló, embereket elraboló, illetve legyilkoló hős biomorfokkal szimpatizálók. Akikre hivatkozva a hamaszos akciót sem mentegetném.

Ha pedig az USA egy vele barátságos kormányt állít az ország élére, akkor azt a kormányt tekinthetjük bábkormánynak. Az így jellemezhető folyamat nem az első ilyen eset lenne a világtörténelemben, és volt olyan korszaka a történelemben, amikor bevett gyakorlat volt a nyílt gyarmatosítás szalonképtelenebbé válásának korszakában. Az ilyen beavatkozások célja, bármilyen szép, illetve hangzatos címkét ragasztottak rá, valójában a gazdasági hatalom kiterjesztése, rövidebben a pénz volt, és maradt. A jelen esetben az olaj. Azzal a csomagolástechnikával, hogy Trump az olajcégeket bízta meg a gyakorlattal. Mert ahogy régen is tartotta a közmondás, nem árt tudni, hogy kinek is az érdeke a történet ilyetén fordulata.

Az USA-nak nyilvánvalóan. Valószínűleg nem is feltétlenül azért, mert az olajszükségletét ne tudná más módon kielégítené. Azonban van egy világpolitikai konkurense, amelyik előszeretettel szerezne befolyást a globális erőforrás-piacokon. S lehetőleg nem túl drágán. Így Trump gyarmatosítási akcióját talán nem is annyira az olaj mint nyersanyag megszerzése motiválta, mint az, hogy előbb tenyereljen rá, minthogy Kína jelentősen bevásárolná magát a venezuelai olajba. Kuba potenciális megfojtásának a lehetőségét sem veszítve el szem elől.

Mely ok fennállása esetén sem lesz az agresszió kevésbé agresszió. Az erőszakos fennhatóságszerzés sem válik kevésbé annak minősíthetővé attól, hogy kevesebb ártatlan áldozattal járt egyelőre, mint egy, a területet katonailag leuraló totális háború. A hosszútávú mérleg azért lehet kérdéses, mert egy esetleg elinduló polgárháborús eseménysorozat sok embert áldozhat az amerikai befolyásszerzés oltárán. Ez sem lenne új jelenség. Gondolhatunk akár Chilére is, ahol a pletykák szerint az USA-nak szintén lehettek elévülhetetlen érdemei a Pinochet-rezsim hatalomra-kerülésében.

De addig is veszélyes precedens lehet az amerikai akció arra, hogy egy elég gyors akcióval bármelyik szuverén ország vezetésváltását előidézheti egy egresszor. Ha elég erős. A másikhoz képest. Miközben elég erősen csökkenti az USA morális alapját arra, hogy kritizáljon bármilyen befolyásszerző agressziót. S persze azok hasonló morális alapját is eliminálta, akik kiállnak most az USA mellett.

Andrew_s

Jönnek a budapesti vasfüggönyök?

Emberárnyék
Foto: EISimay

A hajléktalanok problémahalmazának kezelése gyanánt most újabb csontot dobtak a médiának. A röpke hír szerint rácsokkal, illetve elektromos zárlattal zárnák le az aluljárókat éjszakára. Nem mintha ez megoldaná a hajléktalanok problémáit, de látszólagos megoldásként be lehet mutatni a fővárosiaknak. Azonban, ha jobban belegondolunk, nem is feltétlenül a hajléktalansággal kapcsolatos problémák generálták az ötletet. Elég a közelmúlt híreit összerakosgatni.

A mozaik darabjai között természetesen fel fog tűnni az, hogy a közterületeken életvitelszerűen hányódók okozhatnak valós problémákat. Közbiztonságiakat és közegészségügyieket egyaránt. Miközben a lakással, lakhatással még rendelkezők jogos igényének tűnik az élet-, és vagyonbiztonsághoz való jog is. Így a roppantnagyonhumanisták véleménye akkor is érdekelne, amikor a kisgyereküknek, unokáiknak magyarázzák, hogy a kurvaanyázó bácsik, illetve nénik az aluljáróban nagyon kedves és rendes népek ám. A néninek meg csak a smink kedvéért van monoklija, és a bácsin színpadi kellék a rászáradt vér. Majd a vélemény kutatásakor érdekelne ugyanezen szülők, nagyszülők véleménye akkor, amikor a gyermekről a tetveket vadásszák egy röpke autóbuszos ücsörgést követően. Az esetleg összeszedhető fertőzésekről nem is beszélve.

De az éremnek ez nyilvánvalóan az egyik, a mozaiknak meg egy meglehetősen alárendelt darabja. Nem a lakosság, hanem a hatalom szempontjából is. Ez utóbbit az mutatja, hogy a hajléktalanság valós okainak feltárása, a már hajléktalanná vált emberek kisegítése a gödörből alárendelt pontjai a kormány kommunikációjának. Holott a hajléktalanok fizikai eltávolítása, illetve távoltartása a közterekről ez utóbbi csomag kérdéseire nem ad választ. Pedig azokra sürgetőbb lenne a kérdés. Mert válaszok híján olyan válaszok maradnak csak fenn a nem egyszer fasizálódó közhangulat rostáján, amely majdnem ekvivalens a gettósítással, illetve a fizikai megsemmisítéssel. Melyhez a tél közeledtével a hatalom is felzárkózik. Csak sortűz helyet a decemberben várható hidegfrontokra kívánják bízni a megoldást. Elzárva az alig melegebb helyeket a meghúzódók azon rétegei elől, akik nem kívánják a zsúfolt és korántsem biztonságos emberi tömegraktárakat igénybe venni.

De ez még mindig csak az egyik oldal mozaikdarabjai. Azonban a karhatalmi mozaikdarab már szervesen kapcsolódhat a kirakós egy másik nagyobb szigetéhez. Ebben a szigetben találjuk meg azt a darabkát, amelyre a protektorátus szó is felkerülhetett. Amennyiben Tarlós hathatós segedelmével gyakorlatilag kormányzati kézivezérlés alakítható ki a fővárosban. Abban a bűnös városban, amelynek lakói már többször bebizonyították az orbániai irányítással szembeni ellenszenvüket. Orbán szerint valószínűleg rászolgálva a folyamatos basztatásra. Már csak azért is, mert a fővárosi közvélemény megosztása, illetve manipulálása elemi érdeke. Amolyan pánik elleni placebo gyanánt. Ahogy már korábban is emlegettem azt is, hogy a Vár-körzetbe költözés sem szolgál valószínűleg mást, mint egy stratégiailag jobban védhető pánikszoba kialakítását a vezér számára.

Az említett nagyobb kirakós-szegletben azért megtaláljuk azt a nem túl régi ötletet is, hogy a köztereket szelektíven bocsátanák a köz rendelkezésére. Amely önmagában is felveti a felkészülést a rendkívüli állapot kihirdetésére. Abban az esetben, ha a megosztás egyszer csak csődöt mondana, és százezrek jelennének meg tiltakozni. A dísz-ellenzéki szervezetek működése dacára. Miközben a köztérelzárásnak van némi áthallása a kijárási tilalom felé is. Abban az esetben, ha bármiért, bármilyen jogcímen kijárási tilalmat rendelnének el, akkor az aluljárók igen erős zavaró tényezőkké válnak. Az egyik lejárat irányából tetszőleges másikon távozhat ugyanis a delikvens. Az „üresség” fenntartása is nagyobb erőket köthet le, és a tömegoszlatást is csak nehezítheti. A lezárhatóság sokkal hatékonyabb. A hajléktalanok ellen éjszakára. A hajléktalanságra hivatkozó technikai megvalósítással pedig valószínűleg bármikor.

Így, miközben a kirakós egyik csücskében ott látható a hajléktalanok okozta problémák kicsiny kockája, addig a másik pacában egészen más rajzolódik ki. Sokkal inkább egy, a főváros lakossága elleni, felkészülés harci színei kezdenek vibrálni.

Andrew_s

Conteo: Eliostól lőtávolig

Barátpéldasági kézfogó
Forrás: 24.hu

Gyors Elios-ügyi áttekintés gyanánt leszögezhetjük, hogy a Főnix Mozgalom szervezett egy tüntetést, ami nem mozgatott meg milliókat. Ellentétben azzal, hogy még az uniós vizsgálódások szerint is milliárdok mozdultak meg az ügyben korábban. Alkalmasint maradjunk is ennél a szónál: korábban. Mert érdemes talán más szálakon is eltűnődni a korábban történtekről.

Az egyik ilyen szál a tüntetések várható jövője. Nem azért, mert a szervezők elbénázzák, hanem azért, mert a hatalom beszabályozza. Illetve, Semjénnel adatják be törvénymódosítás gyanánt. Talán azért, mert a rénszarvasokból hiány van Budapesten, és valamit mégis kell csinálnia a nemzeti fővadásznak. A kommunikáció szerint az ünnepek méltóságát megőrzendő. Más vélemények szerint a kiemelt, a tüntetések lehetséges helyszíneinek listájából most kiemelt területeket is megvédeni szándékozva. Köztük a Kossuth teret is kiemelve a listából. Amiről a nem egészen napjainkban születettek tudhatják, hogy a Nagy Őszi Pisis Forradalom alkalmából olyan mértékben elszennyezték az ott táborozók, hogy a tér átalakítása meg sem állt a szinte teljes betonozásig. Azt a megmozdulást papíron ugyan nem a Fidesz szervezte, de azért a Kossuth téren megjelentek, beszédet mondani, olyan szereplők, mint a Fideszhez egyértelműen köthető, köztársasági elnökként megbukó nemzeti másolóbajnok, és Wittner Mária. Orbán kordonbontós képét most nem is említve a térrel kapcsolatban.

A még kevésbé most születettek, illetve a történelemkönyvek olvasói arra is emlékezhetnek, hogy volt olyan eset, amikor sortűzzel üdvözölték az itt felvonuló tömegeket. Egyfajta hatalmi pánikreakcióként. Ami nem ritka azoknál a diktatúráknál, ahol a széles támogatottság legfeljebb a különböző erőszak-eszközökkel felszerelt, fegyveresnek látszó erők széles rétegének a támogatását jelenti. Kezdetben. Mert az ellenzők megfélemlítése, illetve elfogyasztása után akár teljes is lehet a látszó, és közvéleményileg kikutatott támogatottság. Az újabb generációk agymosása után pedig már az erőszakra sem, csak a látszata fenntartására is bizton lehet építeni. Amely utóbbihoz nyilvánvalóan meg kell szállni, illetve központi ellenőrzés alá kell vonni az iskolákat, illetve az ifjúsági szervezeteket. Amely központosítás gyakorlatilag folytatólagosan folyik Orbániában.

A nyílt erőszakhoz természetesen nem lehet „csak úgy” folyamodni. Mármint akkor nem lehet, ha a valós társadalmi támogatottság közepesnél kisebb. Ellenben muszáj ehhez folyamodni akkor, ha a vezetési pánik a közepesnél nem kicsit nagyobb. Ebben a cselekvési sávban jelennek meg a szinte már kóros ellenségkép-festések, és az olyan lépések, amelyek a képét is úgy mutatják be, hogy alábeszélik a harci elefántot. Érthető tehát, hogy mi lökte rá már három éve is Orbánt arra a vágányra, amely potenciális ellenséget látott még a keresztény vallású háborús menekültekben is. Látványos gyűlöletet keltve a menekültek felé, miközben a háttérben vidáman üzleteltek a letelepedési kötvényekkel, és a határon túlra játszották a hazai politikai döntések választói lehetőségének egy részét. Megérlelve azt a helyzetet, hogy már 2015 őszére megteremtsék a válsághelyzet kihirdetésének a lehetőségét. A következő év elején pedig már alaptörvényesítették a szükségállapot tetszőleges kihirdethetőségét. Csak emlékeztetőként: a Jobbik és az LMP teljes támogatásával. Annyira, hogy Novák Előd jóvoltából intézkedési terveket is szivárogtattak a köztudatba. Mostanra pedig a honvédelmi törvényig is szétszivárogva.

Az így kialakult kép nem vidám, de laglább sötét. Az egyik oldalon gyakorlatilag leszorítják a feszültséget is levezető tüntetések felett a fedőt. A másik oldalon pedig adottak a formális jognak megfelelő törvényi keretek egy szükségállapot kihirdetéséhez. Mely utóbbihoz még mindig kellhet a casus belli. A migránsozás láthatóan a kezdetektől befulladt ebből a szempontból. Mert növelte ugyan az általános idegengyűlölet mértékét, de még akkor sem váltott ki komolyabb reakciót, amikor Budapesten felduzzasztották a menekültek jelenlétét. Valószínűleg pont a Fidesz hatalmát biztosítani hivatott, az ellenzék megosztására épített stratégia nyal vissza azóta is. A megosztottság nem szült olyan tömegreakciót, ami elegendő lenne a karhatalom, és a velük „spontán” fellépő gárdák, esetleg az ultrák, bevetésére. Nem véletlen tehát a kommunikációs fókuszváltás.

A cafetéria ügyei és társai olyan kérdések, amelyek szinte pártállástól függetlenül alkalmasak az emberek froclizására. Az sem biztosan véletlen, hogy az internetes fórumokon az utóbbi időben elszaporodni látszanak a nyilvánvalóan provokatív, illetve az esedékes gyűlöletszólamokat szajkózó trollok. Eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy vajon mi tudna megállítani több százezer embert, ha a saját méltóságuk megvédése érdekében elindulnának a Kossuth tér felé. Akár a pártoktól is teljesen függetlenül. A gondolatkísérlet könnyen arra az eredményre vezethetne, hogy leginkább a tömeget üdvözlő lövések. Fejmagasságban. Melynek megelőzésére, természetesen csakis a tiltakozók védelme érdekében ki is hirdetnék azt a rendkívüli állapotot, amelynek a kihirdetése végre, legalább látszatában legitim, teljhatalmat biztosítana az Orbán-körnek.

Valószínűleg alig várják már néhányan, hogy a nyugdíjak, a cafetéria, az Elios-ügyhöz hasonló gyanúsnak tűnő ügyletek valamelyike, vagy bármi más miatt tömegekben pattanjon el a cérna.

Andrew_s

Conteo: Az ősz 2015-ben kezdődött

Néhány napja jelent meg a KAPOS-T oldalán az a hír, hogy a készenlétisek gőzerővel készülnek a tömegoszlatásra abban az épületben, amely egykoron a munkásőröknek is otthont adott. Az, hogy az elmúlt napokban mi jelent meg az ügyben, az talán kevésbé érdekes. Az inkább, hogy mi nem jelent meg. Nevezetesen az, hogy megjelenése óta sem cáfolta senki a hírt, de azt a szövegkörnyezetét sem, amely szerint az őszre beharangozott zavargásokra készülnek. Mely zavargásokról egyelőre csak a kormány tud a jelek szerint. Miközben arról sem tudunk, hogy Rogán feljelentést tett volna azt követően, hogy ő már a zavargások szervezéséért felelősöket is ismerni vélte.

Az utóbbi különben szintén felvetheti, hogy az említett feljelentés mögött esetleg az áll: személyesen ismeri az illetőket. Aminek aztán egyenes következménye lenne az, amit a KAPOS-T azzal a kérdéssel tükröz le, hogy a barrikád mindkét oldalán vajon ugyanazok szervezik majd az erőket? A kérdés sajnos könnyedén jogossá válhat, mert már két éve is felmerülhetett az a kérdés, hogy a kormány mennyire gyúr a szükségállapot kihirdetésére. Mert elég sok lépést megtett annak érdekében, hogy ez bekövetkezhessen. Miközben ez a lépés a választások közeledtével egyre jobban beérhet. Különösen, ha a Fidesz vezére veszni láthatja a hatalmát. Akár a saját pártján kívüli erők összefogása következtében, akár egy spontán megmozdulás-hullám eredményeként, vagy a saját pártkján belüli szakadás „jóvoltából”. De ez a jövő zenéje. Most inkább tekintsünk vissza azokra a két évvel ezelőtti eseményekre, amelyeket a hatalom képviselői a kétségtelenül létező menekülthullám által leosztott hatalmi kártyák kijátszásával gondolt megnyerni. Beleértve azt a szocioprovokációt is, amelynek egyik szükséges, de láthatóan nem kellően elégséges következménye volt a déli szarvascsapda megépítése. De kár lenne elfeledkezni arról, hogy a 2015-ös év szeptemberére az is világossá vált: akinek olyan barátai vannak az EU-ban, mint Orbán, annak nincs szüksége ellenségekre.

De talán az sem teljesen véletlen, hogy 2015-ben is a szeptember hónap volt az, amikor néhány szál elkezdett összeérni, illetve összegubancolódni. Mintegy pattanás-ugrásra kész állapotba hozva a hatalmi gépezetet egy esetleges, talán októberre várt, konfliktusra. Amely, részben az érdeklődés hiánya miatt elmaradt. Spontán módon láthatóan nem akart senki balhét. A menekültek sem, de az ellenzék, és a lakosság sem. Noha szeptember idusa előtt nem is sokkal már kipakolták azt a bizonyos pisztolyt a színpadra. Olyan képzetet keltve, hogy néhány fiatal rendőr kórházba-jutásának az árán is, de csak lesz valami ott délen. Nem lett. Szerencsére. Olyan szintű semmiképpen, ami erőteljes hatalmi fellépést indokolt volna. Talán éppen azért, mert alig pár nappal korábban bejelentették a szinte szükségállapottal felérő válsághelyzet kihirdetésének lehetőségét. Mintegy kicsit finomított változataként annak a belső puccsnak, amelyhez a folyamatosan zajló provokációk adhatták volna az aláfestő zenét. Mely belső puccs, szintén szerencsére, szintén elmaradt. De talán csak azért, mert a 2013-ban példaképül választott Törökországban, kicsit késtek a példamutatással. Meg az ellenség szerepére ebben az esetben a menekültek nem is igazán bizonyulhattak szerencsés választásnak.

Talán ez utóbbi is okozhatta, hogy az ellenség képzetét nagy erőkkel igyekeztek a hazai ellenzékre, illetve a civil szervezetekre átvinni. Azok ugyanis mindig kéznél vannak. Kellő kommunikációs megalapozással bármilyen ellenzéki tüntetés, de akár csak egy egyszerű demonstráció is betiltatható. Akár olyan áron is, hogy egy ünnepi megemlékezést kiáltanak ki az ellenség kezének betoppanásaként. A kiszámíthatatlan menekültek helyet pedig ott lehetnek a tömegbe delegált provokátorok. Akiknek nem is kell megvárni a csúcspontot. Elegendő lehet pusztán elindítani egy hangoskodó zavarkeltést a kétségtelenül létező elégedetlenség talaján állva. Utána el is sunnyoghatnak a helyszínről. Mire kiderülhetne, hogy valójában „idegenkezűség” történt, addigra már árkon-bokron túl lehetnek a valós szervezők. Mely megoldás aligha lenne egyedülálló a történelemben. Ahogy a hatalomvesztéstől lábrázást kapó, és attól rettegő diktátorok sem ritkák.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: polgár(h)idegháború

Pár napja pörög a kommunikáció a legújabb kampányplakátok körül. Azok körül, amelyek immár a mindennapi sorosozás jegyében születtek. Ezekre a kék plakátokra a járókelők jelentős része szelektíven már régen vak. Miközben Orbán hívei révült mosollyal csettinthetnek. Néhányan meg háborognak. Alkalmasint joggal, de látványos eredmény nélkül.

Egyébként, személy szerint eléggé kíváncsi lennék Orbán hithű tapsoncainak a reakciójára egy olyan plakát láttán, amin az szerepelne: „Ne hagyjuk, hogy Orbán röhögjön a markába utoljára!” Holott egy ilyen plakát, pontosabban annak sejtetése, hogy Orbán röhög a markába, valószínűleg jobban leírná a kialakult helyzetet. S nem csak azért, mert a plakátok készítése elég jó üzlet lehet annak, aki hajlandó megcsinálni, és kihelyezni egy-egy ilyen szellemi végterméket. Azért azonban mindenképpen jól mulathat az ország adófizetőinek a kárára, hogy a kialakult kommunikációs offenzíva jól mutatja: a Fidesz stratégiája visszaigazolódni látszik. Az a stratégia, hogy nagy ívben tojnak a társadalom egészére. Kiszúrják a seggfejek szemét néhány üveggyönggyel, egymásnak ugrasztják az embereket, és eközben a saját híveiket átvitték az árkon. Meg a bokron is. De az utóbbit már nem veszik észre. Valójában az a néhány millió szavazó biztos szavazat hajtja a motort. Valamint az, hogy ezeket a szavazatokat be is biztosítsák maguknak. Ebből a szempontból a Soros-plakátok valójában legfeljebb egy mérföldkövet képeznek az út mentén. Esetleg az emberi moralitás egy sírhantját. De alig valószínű, hogy ez utóbbi érdekelné a Fidesz kommunikációs gépezetének szorgos szénlapátolóit. Hagyjuk is őket lapátolni a szenet.

Inkább folyamatában pislantsunk rá a fősodornak tűnő kommunikációs áramlatra. Visszatekintve arra a korszakra, amikor a Fidesz második kormánya felállt. Akkortájt láthatóan megindult, majd 2012-re kifejezetté vált egy nagyon jelentős kommunikációs stratégia. Az, hogy Orbán először csak kicsit, majd egyre inkább kezdett nagyon drasztikus kiszólásokkal élni. Ellenséget keresve, szalonzsidózva, vagy „csak úgy”. Először gondosan vigyázva arra, hogy mindig legyen egy féligazság abban, amit mond, és mindig legyen egy biztos visszavonulást ígérő félmondat a beszédeiben. Ezzel elérve azt, hogy a rá, pontosabban a Fideszre szavazók könnyebben meggyőzzék magukat: jól szavaztak, amikor rá szavaztak. Ezt követően már mondhatott egyre vadabbakat, mert a többség, immár puszta „önvédelemből” is meggyőzte magát, hogy a vezérnek biztos igaza van. Mert ellenkező esetben legalább saját magának be kellett volna vallania, hogy hülye volt, amikor a Fideszre szavazott. Néhányan megtették, és le is morzsolódtak. De nem lévén egy érdemi jobboldali alternatíva, ők inkább otthon maradnak a szavazásokkor. Velük tehát valójában úgy veszít szavazót a kormánypárt, hogy az ellenzék sem nyer szavazatot.

Az önigazolást választó rétegek aztán eljutottak ahhoz a ponthoz, hogy Orbán legvadabb baromságait is hajlandóak voltak, a még elviselhető szintre redukálva, megmagyarázni maguknak. Eközben folyamatosan elszakadtak a realitásoktól éppen úgy, mint a társadalom valós többségétől. Egyre inkább egy zárt kasztot alkotva. Az orbánhívők zárt kasztját. Akik egy idő után már csak azért is egyre hangosabban tapsolnak Orbánnak, mert nincs valós választási lehetőségük. Elvi van, de racionális nincs. Olyan nincs, ami arcvesztés nélkül tehetné lehetővé a visszakozást. S ettől a ponttól önerősítővé, és egymás előtt is Orbán messiás voltát bizonygatóvá válik a folyamat. Annyira, hogy Orbánnak mára már ellenpontoznia sem kell a kiszólásait. Valójában végig sem kell gondolnia. Egyházának hívei már nem igényelnek racionalitást. Ha pedig véletlenül találkoznak a valósággal, akkor átmennek az út túloldalára.

Sajátos módon a társadalom is érthetően marad közömbös. A többség, jórészt egyfajta napi túlélési stratégiaként szelektíven vakká és süketté vált. Legfeljebb fáradtan legyint a legújabb húzások, az aznapra rendelt nagy lopások, plakátok és hasonlók láttán. Ebből a szempontból a sok kicsi, egyenként igencsak fékezett habzású, és hatásfokú  tüntetéske csak fokozta ezt a hatást. Jól láthatóan elérve azt, hogy a legnyilvánvalóbb szemétségek, a nyílt hazaárulás határait súroló jelenségek, megnyilvánulások is csak egy fásult legyintést érnek sokaknak. Értelmét adva annak, hogy Orbán csapata miért élt a sok kicsi provokáció eszközével. A híveiket egyre jobban zárt egyletté kovácsolta. Miközben az ellenzőket kifárasztotta.

A kampányhoz közelebb kerülve jól láthatóan igyekszik még jobban leszakítani a híveket a társadalomról. Elérve azt, hogy meg legyen az a minimális szavazatszám, amivel meg lesz a parlamenti többség. Őket ellenzéki oldalról gyakorlatilag lehetetlenné vált megszólítani. Ülnek a kormánypropaganda biztosította fekete lyukban, és még tapsikálnak is hozzá. Az egyre fásultabbá tett többséget is elég nehéz kimozdítani az apátiából. Ha pedig, valami különleges csoda folytán, mégis sikerülne ezt megtennie az ellenzéknek, és Orbánt sikerülne leváltani? Akkor valószínűleg ott lesz a hívek suttyóosztályú rétege, akik majd megint hidakat zárnak le, köztereket hugyoznak össze, ha a vezér majd azt kéri tőlük, hogy mozduljanak.

Az ország valószínűleg a sok éve folyó hideg polgárháború új fordulójába vágott bele az új kampánnyal. A Soros-plakátok ebből a szempontból nem többek a híveket kondicionáló segédeszközöknél. De legalább rohadt drágák is valószínűleg. Szinte biztosan többe kerülve, egy iskolás ebédjénél. Mely utóbbira Orbán valószínűleg éppen úgy tesz rá, mint a híveire. Mármint nem a szólamok, hanem a valóság szintjén.

Andrew_s