2017. április 29., szombat

Parafaatomok

A különböző fórumokon, a baráti levelezőlistáktól közösségi terekig sokszor felmerül: a megosztó kommunikáció egyik legnagyobb bűne a kisebb közösségek szétveretése. Illetve szétverülése. Mert ez aligha jöhetne létre az „ottlakók” közreműködése nélkül. S most egy kicsit felejtsük el, hogy a társadalom atomizálása minden diktatórikus hatalom elemi érdeke.

Maradjunk a kisebb, valamikori, és nyomokban talán ma is baráti közösségeknél. Ami, mi tagadás mostanság azért kezdett az eszembe furakodni, mert egykor egy olyan közösségben fordultam elő, ami akkor sok szempontból „ellenzékinek” számított. Nem mostanság, hanem lassan negyven éve. Egy egyetemi klub rendezősége. Mely ezer szállal kötődött a helyet adó egyetem nagyobb léptékű, jobbára a tanulásra szövetkezett közösségéhez. Aki még emlékszik az akkori viszonyokra, akkor a felsőoktatásban komoly verseny zajlott az intézmények szervezettsége szempontjából. Ami ez esetben annyit jelentett, hogy az egyetemek a diákok KISZ-tagságának arányával „menőztek”. Korántsem nélkülözve az akkori hallgatók aktív közreműködését. Valószínűleg számosak írtak különböző hangulatjelentéseket a különböző évfolyamokról. Nem számítottak ritkaságnak a pártmegbízásból megnyert KISZ-titkárok. S korántsem volt ritka az egzisztenciális, illetve tanulmányi prostitució. Képletesen, az ideológiák szintjén kifejezetten. A szóbeszédek szerint a szó szerinti értelemben is. Aki tehát akkortájt volt egyetemista, és most jön a „bezzeg az én koromban” kezdetű szövegekkel, bátran elküldhető a melegebb éghajlatra. Nagy valószínűséggel nem lesz mit kikérnie magának.

Még akkor sem, ha „csak” az akkor szokásos kompromisszumait kötötte meg. Csendben elviselve és igyekezve túlélni az akkori körülményeket. Ahogy tanszékvezetőtől igazgatókig sokan mások is megtették. Miközben természetesen voltak olyanok, akik bátran bevállalták a világnézeti másságukat. Az egyetem keretein belül általában igen rövid ideig. Mert vagy megtanultak hallgatni, vagy távoztak a felsőoktatásból. Ez van. Illetve ez volt. Namármost. Amikor az ember gyereke, megöregedvén, de nem teljesen elhülyült állapotban, azt olvassa a kor-, illetve iskolatársaktól, hogy ők mekkora nagy ellenállók voltak, akkor olykor felnyerít a röhögéstől. Mert emlékszik az akkori kirohanásokra a KISZ mellett. Mert emlékszik az akkori helyezkedésekre. Esetleg arra is, hogy a ma fideszes önkormányzatainál nyomuló, és a kormány-pártpropagandát a baráti levelezőlistákra is behozó, figura akkor a tanácsrendszerben nyalt be lengőbordáig. Egy egészen más pártpropaganda mentén.

Aztán persze felbukkannak azok is, akik ma éppen a radikális nézetek hangoztatásával kompenzálják túl azt, hogy annak idején fújták az Internacionálét. Megtalálván magukban nem csak a sosemvolt istenhitet, hanem a sámánturul hónaljából kisarjadó decibelmagyarságukat is. Ami talán rosszabb, még a kormánypropagandával házalóknál is. Mert a valamikori baráti társaságokat, nem csak az egzisztenciális kurvulás, hanem származásideológiai törésvonalai mentén is kikezdik. Nem csak önmagukat járatva le, hanem az egykori iskolatársakat, munkatársakat, barátokat és ismerősöket is megcímkézve. Sőt! Átcímkézve. Nem egy esetben olyan ideológiai gyökerekre támaszkodva, amelyek előbb sarjadtak elő, mintsem megszülethettek volna. S nem egy esetben mélyen lenézve azokat, akik olyan balgaságokkal jönnek, hogy a migráns, a munkanélküli, a cigány, a zsidó is ember. Nem ilyen, vagy olyan ember, hanem „csak” ember. Alkalmasint elfeledve persze, hogy hány ezernyi, különféle náció gyermekei éltek, haltak, közösültek a Pannon medencében.

De erről eszünkbe juthatnak azok a tömegek, akik sörhast düllesztve veregetik bottal a sosemvolt humanizmusuk nyomát. Hatalmas vággyal, hogy mást is veregethessenek bottal. Vagy bármi mással. Lehetőleg úgy, hogy ne kelljen tartaniuk a pofon visszakapásától. Lelkesen csatlakozva a sakálhordákhoz. Valószínűleg maximálisan megelégedve magukkal. Abban a szent meggyőződésben, hogy igen bátrakat cselekszenek. Önigazolást látva abban is, amikor hasonló vonyítások és csaholások sejlenek ki a hatalom kommunikációjából is. Megveregetve önnön vállukat, és meglapogatva az arctalan tömegben mellettük üvöltőét is. Elfeledkezve néhány apróságról is eközben.

Arról például, hogy a hatalom szekerét tolni, a büntethetetlenség látszatának tudatában, nem kell nagy bátorság. De arról is, hogy egy embertelen ideológia támogatásához embertelenség kell. Alapvetően dehumanizálva azt, aki a másik emberi mivoltát támadja.

S csak egy kérdést hagyva szabadon. Azt, hogy milyen tempóban váltanak szólamokat, és segget, ha változik a rendszer. Mert ők azok, akik bármely rendszer fősodorvonalában úsznak a takony tetején.

Andrew_s
Comments on Facebook

2017. április 25., kedd

... és provokátorok

Fotó: Bődey János / Index
Volt egy tüntetés az orosz befolyás növekedése ellen. S a jelek, pontosabban a tudósítások, és a felvételek alapján szinte menetrend szerűen megjelentek a provokátorok. A tudósítások és a felvételek alapján pedig tulajdonképpen elismerés illetné meg a rendőröket, amiért nem nyomultak rá a tüntetőkre. Mert akkor nem csak a provokátorok válnak mócsinggá.

Márpedig a tüntetés, pontosabban egy alapvetően békés alaphangú tüntetés ezt nem érdemli meg. Még akkor sem, ha a részt vevők láthatóan nem akarnak, illetve nem tudnak mit kezdeni a provokátorokkal. A rendezők pedig hasonló szerepzavarban lehettek. Nem először. Holott a CEU-tüntetések során már megtörtént a „jelmezes főpróba”. Provokátorilag. Szerintem mindkét oldalon. S amennyiben igazam lenne, hogy Gulyás valójában előre megfontolt, megkomponált, és legfeljebb nem egészen a történtekre tervezett provokációt hajtott végre, akkor a tüntetők bénultsága egy kicsit az ő sara is. Mert óhatatlanul azt a dilemmát veti fel, hogy kinek a provokátora provokátorabb, mint a másiké. Ha Gulyás tényleg provokált.... De az általa lejátszottakhoz hasonló forgatókönyvek akkor is elbizonytalaníthatják még a szervezőket is, ha csak felmerül a provokáció gyanúja. Az ön-mártírképzés szándéka, vagy bármi más, a hitelességet kikezdő körülmény.

Ugyanakkor a rendezőknek, szervezőknek egyértelmű a felelőssége. Nem okvetlenül az, hogy személyesen emeljék ki a tömegből és vezessék el a nyakánál fogva azokat, akik a „balhét mindenáron” jelszavával érkeznek. De az igen, hogy legyen előre kommunikálható forgatókönyv, és egy felszólítás: „Ne üljetek fel azoknak, akik mást mondva, cselekedve balhét akarnak”. A sok évvel ezelőtti diáktüntetéseknél ez a felszólítás jól megtapasztalhatóan működött. Valószínűleg most is működne. De szükség is lenne rá, mert az orosz nagykövetségnél világosan látszott, hogy van olyan csoport, ami a rendőrök és a tüntetők összeugrasztásában érdekelt. Demonstrálandó a hatalmi szócsövek hívőinek: a mostani tüntetések nem békések. Valamint alkalmat adva arra, hogy a tüntetéseknek hatalmi szóval vessenek véget. Akkor is, ha mint mások leszögezték: a valódi törésvonal nem az objektumvédelmet ellátó rendőrök, és az objektum által szimbolizált rendszer ellen tüntetők között van.

De Török Mónika azon kijelentésével is nehéz lenne vitázni, hogy a provokátorok sokkal kevésbé lennének bátra, ha az orosz karhatalommal állnának farkasszemezve. Mert „ha az orosz rendőrséggel állnának szemben, az nagyon fájna”. Amiről viszont eszembe jutnak a 2000-es évek egyéb eseményei, és a sokkal korábbi, más jellegű emlékek. Olyan víziókkal villanva fel, hogy az Erzsébet-híd lezárása nyomán, esetleg, akkor is néhány kiflibe hajlított autóval lehettek volna gazdagabbak a szétkergetett tüntetők, ha az 1970-es évek katonai rendészetével találkoznak. Ahogy pár évtizeddel korábban a TV-székház védelmét irányító parancsnok is elég sokáig lapátolta volna a sódert, ha akkor is egy gyakorlatilag szimpla sorfallal gondolta volna megoldani a problémát. Miközben a hangadók határozott kiemelése, izolálása igen sokszor alkalmas a mesterségesen felkorbácsolt decibelek lehalkítására. De ez egy másik történet és kár lenne a fotelszakértőség hibájába esni.

S valószínűleg mindenki jobban jár azzal, ha a provokátorok otthon maradnak. Vagy nagyon gyorsan elizolálódnak. Akár olyan áron is, ha szervezők az amúgy is ott levő karhatalomtól kérnek ehhez segítséget. Jól artikulálva, hogy szervezőként és a rendezvény valós kereteinek, céljainak érdekében teszik. Már akkor, ha a szervezésnek nem célja a provokátorok buksijának simogatása, és a „majd csak lesz valahogy” szintjénél kicsit komolyabb elképzelései vannak a tüntetésszervezés felelősségéről. Mert még a tüntetésben megjelenő véleménynyilvánítási joghoz is tartozhat némi kötelezettség, felelősség is.

Andrew_s
Comments on Facebook

2017. április 23., vasárnap

Oktatás és lexCEU: hova tova?

A közoktatásnak, illetve az oktatásnak mostanában kiosztott taslik hírének újabb hullámai a jelek szerint az MSZP-t is elérték. Erre utalhat, hogy a korábbi János-táblázás után Kunhalmi Ágnes, közel egy héttel a történtek után, de jól megmondta a magáét a kormánynak. A közoktatók szívatása kapcsán is. Miközben a kormányzati gőzhenger is megy tovább a maga útján. Jórészt az előre megfontolt szándékkal elkövetett öntökönrúgás kijelölte úton.  

Az ugyanis eléggé nyilvánvaló, hogy a CEU elleni nagy felbuzdulást csak úgy lehetett menedzselni, ha egy általános érvénnyel bíró törvényt hoznak. Legalább látszólag. A legutóbbi hírek szerint azonban az Oktatási Hivatal hat külföldi egyetem engedélyének visszavonását eredményező eljárást folytatott le. Ha ezeket valahogy ki akarják majd vonni a lex-CEU hatálya alól, akkor még jobban ki kell dugni majd a lólábat a kormányzati köpönyegből. Ha viszont nem, akkor könnyedén megvalósulhat a totálisan zártkörű felsőoktatás, ami valószínűleg a kormányzatnak sem érdeke. Ahogy ugyanis a civil szervezetek általában is ellátnak nemszeretem kormányzati funkciókat, akként a külföldi egyetemek képzései is alkalmasak arra, hogy számos fiatalt kivarázsoljanak munkanélküliségi statisztikából. Nem is csak az ott zajló képzések nyomán, hanem minden olyan, más intézményben zajló tevékenység kapcsán is, amelyben a rendeletileg külföldiesített oktatók közreműködnek. Ugyanakkor egy iskola bezárása mindig felvet pár olyan kérdést, ami visszahullhat az zsigerből intézkedőkre. Nem hiába elismert évtizedek óta annak az idézetnek az igazsága, amely alapján az erőszak az inkompetens vadmarhák végső menedéke („Violence is the last refuge of the incompetent” – Salvor Hardin [Asimov]).

Az egyik nyilvánvaló kérdés, hogy mi legyen az ezeken szerzett diplomák beszámíthatóságával? S mi legyen a folyamatban levő képzésekkel? S mi legyen a folyamatban levő képzéseken majdan megszerzett papírokkal? Különösen az államigazgatásban, illetve az állami pénzből fenntartott intézményekben. Mert a versenyszféra munkáltatói, ha tetszik saját kockázatukra, továbbra is nyugodtan elfogadhatják referencia gyanánt ezeket a diplomákat. De azt mindképpen érdekes lenne látni, amint esetleg államtitkárok, kormányzati tisztviselők felsőfokú végzettsége száll el a semmibe. A folyamatban levő képzésekbe ölt pénzekkel egyetemben. Amely veszteség különben mindenkit érint, ha nem teremt a kormányzat egy tisztességes átjárást más intézmények képzéseire. Mármint az országon belül. Mert az ellen nem igazán lehet „védekezni”, hogy bármely más, a határainkon kívül működő egyetem átvegye ezeket a diákokat. Nyilván nem ingyen, de a tudásukat elismerve. Ami lehet a kormányzat nagyon rövid távú érdeke, de az országnak biztosan nem használ.

Ha a cél pedig a lex-CEU által képviselt szemlélet következetes alkalmazása, akkor persze nem csak a hazánkban szerzett papírokat teheti kérdésessé az intézkedés. A következetesség ugyanis megkövetelné, hogy az olyan papírok honosítását is tagadja meg az állam, amelynek megszerzésében a CEU-hoz hasonló működési modellt követő iskola működött közre. Egyben visszavonva a már honosított papírok érvényességét. Érvénytelenné téve minden más olyan továbbképzés eredményét is, amely az ezáltal érvénytelenített végzettség felmutatásán alapult. Ami azért is kínos lehet, mert egyes pletykák szerint a miniszterelnök, saját lábunkon álló leánykája is valami hasonló papírral rendelkezik. S igen érdekes lenne látni ebben az esetben, amint Orbán Viktor egy hátizsákkal felkerekedik, vonatra száll, és elindul Svájcba magyarázkodni. Esetleg elvonul a leányka munkahelyére megmagyarázni, hogy két tök egyforma képzési rendszerből miért nem egyforma az, amelyikben személy szerint, vagy a családján keresztül érdekelt.

S valószínűleg az az a pont, ahol az ellenzéknek is lehetne némi keresni valója. Elvárni az elfogulatlan, következetes alkalmazását bármely ökörségnek. Könnyen lehet, hogy eredményesebb lenne, mint a sajtótájékoztatós beolvasás. Különösen akkor, ha a beolvasás napokat késik. Mintha valami háttéregyeztetés állna a beolvasás mögött. Miközben az a követelés, hogy kormány „lehetőleg ne döntsön semmiről a közoktatásban 2018-ig, amíg az akkor felálló Botka-kormány át nem veszi az oktatáspolitikát”, még megkésve is komolytalan. Egyrészt azért, mert lehetnek szükségszerűen meghozandó intézkedések is. Másrészt azért, mert Botka nem nyerte még meg a választásokat. Harmadrészt viszont azért is, mert ha az oktatáspolitika terén azt kívánják végrehajtani, amit eleddig kommunikáltak oktatáspolitika címén, akkor valaki nekiállhatna megmagyarázni, hogy az mi is a gyakorlatban. Nem vitatva, hogy a tanártüntetések jelmondataiban szerepelt a 2010-es állapot visszaállításának a követelése. Azonban talán nem ártana arra is emlékezni, hogy 2010 előtt az ellen tüntettek. Különben joggal. Mert Orbán „érdeme” legfeljebb annyi, hogy a folyamatosan lecsúszó oktatáspolitikát zuhanó pályára állította. Amit megállítani kellene, és nem csupán egy lassan, szállingózva, pottyanó pályára terelni.

Andrew_s
Comments on Facebook