A Milla-korszak végéhez

Úgy tűnik lezárult egy korszak a magyar ellenzék működésében. Az a korszak, amit talán majd Milla-korszaknak fognak nevezni. A végét, egyelőre, az Együtt megszűnési szándékának kinyilvánítása jelzi. Egy kicsit sajnálom. Azokat, akik hittek benne, és anyagilag is támogatták.

Ugyanakkor az utóbbiak azért megmutattak egy olyan lehetőséget, ami az összes párt, egyesület és egyház számára is utat jelenthetne. Tartsa el a tagság a szervezeteket, és az állami támogatás egy adott feladat teljesítésének támogatására szolgáljon és ne egy szervezet alanyi létének szóljon. Miközben persze tudom, az Együtt is megkapta a pártoknak szóló támogatásokat. A megszűnés talán egy kicsit emiatt is következett be. Függetlenül attól, hogy amióta a Milla párttá alakult, azóta igen sokat megtettek a levegő elfogyasztásáért maguk körül. Amely folyamatban Juhásznak, és gyanítom, hogy Szigetvárinak is, elévülhetetlen szerepe volt. Mert az sosem volt, és sosem lesz alapja egy együttműködésnek, ha meghirdetik az eleve elzárkózás politikáját.

Márpedig csak a politikai újszülötteknek lehet újdonság, hogy az amikor Juhász annak idején sem a kormány, hanem Gyurcsány leváltását gondolta az első célok egyikeként elővezetni, akkor valójában megalapozta a későbbi aknamezőt. Azt, ami gyakorlatilag az „Együtt senkivel” politikai mozgalmát jelentette. Még akkor is, ha kétségtelenül talált ehhez partnert az ellenzéki szerveződések, illetve ellenzéki politikusok között. Még akkor is, ha a politikai realitás azt mutathatta volna: a megosztás politikája nem az ellenzékiség, hanem a kormány érdekét szolgálja jobban. Ahogy a mostani választások előtt az MSZP színeiben felbukkanó Botka szereplése is eredménnyel fogyasztotta el a legjelentősebb erőforrások egyikét. Az időt. Ahogy a 2014-es választások előtt is ebből volt a legkevesebb. Meg valóban együtt képviselhető programokból.

Amely utóbbiak szempontjából az „Együtt” neve is maga volt a megtévesztés. Amennyiben az MSZP-vel még csak-csak együtt szerepeltek, de még talán van, aki emlékszik Kónyára és mozgalmára. Annak ellenére a partszélre küldték, hogy valószínűleg egy sokkal reálisabb politikai irányvonalat képviselt azoknál, akik végül elhitették magukról: ők jelentik az ellenzék magját. Egyfajta kétfejű, de alapvetően vezérelvű szerveződésként, amiben a vezér-szerep kijelölés útján keletkezik. Amely kijelölés akkor is kijelölés marad, ha az „értelmiség”, illetve egy része a támogatásáról biztosítja. Az utóbbi azonban legfeljebb egy valamire volt jó. Arra, hogy a párt körül kialakult támogatói kör felüljön a saját retorikájának. Egyben be is zárva a pártot egy olyan ketrecbe, amiből láthatóan nem sikerült kitörni. Egy olyan ketrecbe, amin a felirat: „az elitista értelmiség mozgalma”.

Ebből az utolsó kitörési lehetőség talán 2013 nyara lehetett volna. Akkor, amikor a szárszói bulin, azon a bizonyos színpadon, két biciklin illegette magát az Együtt és az MSZP kirakatembere. Mert Bajnai, sajnos, nem volt más. Ahogy Mesterházy sem. Még akkor sem, ha a politikai celeb szerepe, legalább az utóbbinak láthatóan nagyon is tetszett. Akkor a szervező is megtehette volna, hogy mindenkit, aki akkor az ellenzéket jelentette, felszólít a színpadra. Akkor a szereplő páros is megtehette volna, hogy lerúgja a két biciklit, és maga szólít fel mindenkit a színpadra. Ez a gesztus elmaradt. Valójában az idei választásokig elmaradt. Meg is látszik. A választások eredményén. Amely után láthatóan elindult egyfajta konszolidáció az ellenzékben.

Ebből a szempontból az Együtt megszűnése könnyedén lehet, hogy csak az első lépés az úton. Amelyen valószínűleg végig kell mennie a pártoknak. Alkalmasint a kormánypártnak is. Amely út kapcsán valójában, talán, nem is egy-egy párt megszűnése lehet a legérdekesebb kérdés.

Andrew_s

CEKA: jó'megmondtuk Juhásznak

A CEKA (Civil Ellenzéki Kerekasztal) írt egy nyílt levélkét az általuk sírómasinának becézett Juhász Péternek. Annak ürügyén, hogy az említett vajszikla nyafog, amiért az MSZP macska-egér partit tart az Együtt-tel. Amely utóbbiról lassan talán az is kiderül, hogy kivel együtt. Lehet: pont ez a baj.

A nyílt levél kapcsán azért érdemes kicsit az előzményekről, és az elmúlt évekről is elgondolkodni. Alkalmasint Juhász szerepvállalása kapcsán is. Már csak azért is, mert számos olyan folyamatban volt elévülhetetlenül ócska szerepe, amelynek hatásaként 2014-ben legfeljebb a zakó méretén lehetett vitatkozni. Azóta már csak azon, hogy melyik zakó-ujjban fér el a magát demokratikusnak nevező ellenzék. Faltól falig. Juhász, a levél szerint azt hitte, hogy majd egyedül kikaparja a gesztenyét, miközben a csatlakozása lépéskényszert jelentett volna a Momentumnak és az LMP-nek. Csakhogy... Az, aki a korábbi szereplések alapján valami mást várt, az alighanem némi amnéziától is szenved. Illetve, ő talán nem szenved. De a környezete...

Mert ugyebár annak idején volt valami Milla. Egymillióan ugyan nem lettek, de azért pártosodtak, vagy mi. Akkor, Juhász még nem tudta, hogy kivel szeretne együttműködni, de azt nagyon tudta, hogy Gyurcsány menjen a fenébe. Nem ment. Ellenben gyakorlatilag Juhász akkori fellépésének két dolgot mindenképpen köszönhetünk. Az egyik, hogy a zsigeri unszimpátia, majd Bajnai visszatérésekor az összes párt elutasítása legalább egy évre megbénított minden konstruktív együttműködési kezdeményezést a több politikai erővel. A másik, hogy letette annak destruktív ellenzéki politikának az alapjait, amelyet máig szív az ország.

Az együttműködés megbénításának egyik jele volt a pártjelképek kitiltása, a többi politikai erő fellépése 2012 októberében. Akkor, amikor a szinte egyetlen reálpolitikai, tényleges befogadást hirdető kezdeményezés a Szolidarítás volt. Kónyát ki is focizták a partvonal mellé az idők során. Mert ugyan alapítója volt az Együttnek, de olyan renitens nézeteknek, amelyek nem fértek össze a vezérelvű ellenzékiséggel nem igazán volt helye a placcon. Ott, ahol a magukat nehéz-páncélosnak hívő politikai prostik hajtottak. A saját gesztenyéjük kikaparása érdekében.

A destruktív megnyilatkozásoknak pedig tényleg szép hagyománya teremtődött. A nagy gyurcsányozáshoz való csatlakozással Juhász annak idején letette az alapjait annak, hogy az ellenzékiséget még Botka is összecserélte Gyurcsány leváltásának szándékával. Miközben az ellenzékiség a mindenkori hatalom ellenzéke szokott lenni. Egy másik párt vezetőjének kívülről való leváltása pedig sok minden, de nem demokratikus gesztus. Ellenben kiválóan alkalmas a tényleges kompromisszumokon alapuló megegyezés megbénítására. Mellékhatásként, az ellenzéki erők elaprózásával, a hatalom megszilárdítására. Orbán valószínűleg ki is küldte kedvenc tányérnyalóinak egyikét az újabb csomag szotyiért.

Juhász Péter minden esetre elérte azt, hogy foglalkozzanak vele. A nárcisztikusok magabiztosságával lehet büszke arra, hogy korszakos politikussá, máig ható tendenciák élharcosává vált. Valószínűleg erre vágyott. Megkapta. Ezek után, az a megállapítás hogy „Elb@sztad” nyugodtan kiegészíthető azzal a szervvel, amivel az említett műveletet szokták végezni. Juhász politikailag az lehet. Na és? Ki a fenét, és mi gátol meg, hogy egy felejthető politikai figurát elfelejtsen? Legfeljebb az, aki megkerülhetetlennek hiszi a megkerülhetőt, és megugorhatatlannak a megugorhatót. Neki bűnbak kell.

Ebből a szempontból pedig a CEKA nyílt levele is kicsit keserédes. Egy kicsit magyarázza azt a bizonyítványt, amit a kölcsönös köldöknézéssel állított ki magáról az ellenzék. Mert kár lenne elfeledkezni arról, hogy a destruktív, „ki-kivel nem működik együtt”, szemlélethez partnerek kellenek. Például az a párttagság, amelyik nem kényszeríti ki a vezetőségből az együttműködést. No meg azok a pártvezetők, akiknek a programalkotása ki is merül ebbe a köldöknézős pótcselekvésben.

Andrew_s

Juhász a póluson

Forrás: Logboat Brewing Co.

Aki még emlékszik a 2012-es nagy ellenzéki nekiugrásra, annak ismerős lehet az a sajátos szövetséges-keresési stratégia, amit a Milla akkori arca hirdetett meg. S ami idén is visszaköszönt már a Momentum esetében. Az, hogy nem a pozitív üzenetek mentén születő kompromisszumban, hanem az ellenfél, illetve ellenségkeresésben gondolták megtalálni a kormányváltás nyerő leosztását. Az eredményt ismerjük. A tanulásra vonatkozó közmondást is.

Azt, amelyik szerint a bölcs a más kárán tanul. A hülye pedig a sajátján sem. Annak idején ugyebár Juhász Péter eleve elrendelten ecsetelte, hogy Gyurcsánnyal ő márpedig soha. Valamint a DK-val sem. Ezzel elérve, hogy a választási hajrára ráfordulva sem lehetett valós ellenzéki összefogásról, programegyeztetésről beszélni. 2014-ben nem véletlenül bukott akkorát a két vezérfejjel fejnehézzé tett, de pozitív programüzeneteket alig felmutató ellenzék, mint a nagykabát. Mert egy másik közmondás is ismert arra nézve, hogy az iszapbirkózásnak mi értelme van olyanokkal, akik a dagonya bennszülöttei. Az ellenségkép-gyártásban professzionális Orbán-csapattal pusztán ugyanezt felmutatni ostobaság. A Fidesznek ez kérem a terepe.

Őket megverni ugyanezzel elég bajos. Különösen akkor, ha a meg nem alkuvást ismerő mutogatás nem is annyira a Fidesz irányába hat, mint egymásra. Bőszen definiálva, hogy az egyik statisztikai hibahatár miért nem tárgyal a másik statisztikai hibahatár nevében a harmadikkal. S ezen az sem sokat változtat, ha látszólag túl van egy szervezet a hibahatár-szinten. A mutogatás, a kompromisszum-készség hiánya, a betonfejű elzárkózás inkább viszi a szavazókat, mint hozza. Amin az sem segít, ha egyik sem következik be. Azáltal, hogy a választók inkább otthon maradnak.

S mindez jobbára annak a nyomán jutott eszembe, hogy a Juhász Péterrel készült Index-interjú egyik igen markáns eleme, hogy egy új pólust kíván megszervezni. Azzal, hogy nem kér a 2010 előtti világból, és nem kér a „gyurcsányi, MSZP-dominálta világból sem”. S mit kíván ráépíteni arra, hogy leginkább „a mit nem akar” talaján áll? Ki nem találnánk. Egy szerethető kampányt. Ez a retorika alig különbözik attól, hogy: „aki nem velem van, az nem akar szerethető, az embereket képviselő kampányt”. Ami igen erősen rímel arra, hogy: „aki nem velem van, az ellenem van”. Illetve nincs is. Ezek után tulajdonképpen az érdekelne, hogy Juhász Péter milyen messzire pozícionálja a retorikáját Orbán Viktortól. Nem a lózungokat, hanem a retorikát, illetve a szellemi alapvetést. Amihez képest szinte pöttömnyi az a bibi, hogy Juhász Péter akkor is aktív szájtépő volt, amikor az Együtt, amelynek most ő az elnöke, választásvesztő szövetségben volt az MSZP-vel. 2014-ben. Így ez a „nem kérünk a játékotokból” igazán hiteles kiszólás a részéről.

Miközben szinte borítékolhatóan megbénít minden potenciális kompromisszumkeresést a Dk-val, illetve az MSZP-vel. Botkával nem. Ha kilép az MSZP-ből. Az interjú felvezetése szerint „közös választási listát és jelölteket szeretne az LMP-vel, a Párbeszéddel, a Momentummal és a Kétfarkú Kutya Párttal Juhász Péter”. Mely vágyhoz a szólás és vágyszabadság jegyében a legteljesebb mértékben joga van. Ahogy teljesen joga van szemben állni a 2010 előtti, szerinte baloldali világgal is. Elutasítva az MSZP-t, a DK-t és a Liberálisokat is. S miként Juhász Péternek joga van ehhez a véleményéhez, úgy a véleménynyilvánítás szintjén megfogalmazható az is, hogy ilyen politikai hozzáállással, a potenciális szövetség-építés helyett az egyszer már kudarcot hozó betonketrec politikáját folytatva, Juhász Péter nem más, mint egy politikai kókler. Akinek ezen az úton lépdelve igen komoly felelőssége lehet majd abban, hogy Orbán Viktor akár dinasztikus hatalmat is kiépíthessen.

Annál is inkább, mert az általa vágyott szövetségesek közül némelyiknek az ellenzékisége is megkérdőjelezhető. A tömegbázisa nem különben. Miközben nem kérdőjelezhető meg az, hogy a jelen ismereteink szerint sem az LMP, sem a Momentum nem kíván szövetségre lépni más pártokkal. A MKKP pedig a Szíriuszi Sörpártot vagy a Ganümédeszi Galaktokolinalista Pártot részesíti előnyben Juhász Péterrel szemben. Mert nekik van ízlésük. Meg programjuk.

Ellentétben Juhásszal, akinek a jelek szerint saját pólusa lesz. A 2010 előtti, illetve a 2010 utáni pólus között. Talán a 2010-es választás éjfélének utolsó percét lerögzítve. Ami szimbolikus is lehet. Ha célja a politikai percemberke-lét biztosítása. Miközben az ország majd tovább várhat. Ha másra nem, hát a csodára.

Andrew_s

Az MSZP morális gerinctörése

Forrás: Népszava

Az MSZP politikusainak legújabb menekült-ügyi haknija a jobboldalon talán nem is a legfrissebb hír. Az egykor az oktatásért is felelős Hiller István nyilatkozata már szinte lecsengőben volt, amikor Gőgös Zoltán, az MSZP elnökhelyettese erősített rá a kerítéspártiságra. Egyelőre még csak két fecske. De egyik sem repül a jelek szerint. Se tökkel, sem anélkül. A kérdés nem is ez. Sokkal inkább az, hogy mennyire marad elszigetelt jelenség.

Az egyik forgatókönyv ugyanis kétségtelenül az, hogy nem marad elszigetelt az MSZP két vezető politikusának egyfajta pálfordulása. Az ugyanis kétségtelen, hogy a kerítések a változatlanság látszatát, a kihívások elkerülésének lehetőségét kölcsönzik az azokra bámulóknak. Amellett egyfajta krétával homokba húzott vonalat is jelképeznek. Hasonlót ahhoz, amit a falu bikája húz a sarkával. Jelképezve, hogy azt senki nem meri úgysem átlépni. Rendszerint azonban átlépik, és a falu bikáját detronizálják. Úgy leverik a magas lóról, hogy az aszfalt adja a másikat. Hazánkban esetleg nem is kell leverni senkit a magas lóról. A hagyományos magyar lónak ugyanis enélkül is csak túloldala van. Az MSZP vezetése a jelek szerint minden esetre a felkapaszkodás mellett döntött. A hordóra. Mindenki Viktora mellé.

Elfeledkezve eközben pár apróságról. A jobboldal zsigeri neofitái számára teljesen mindegy, hogy mit mondanak, mit tesznek, mert akkor sem fognak rájuk szavazni, ha személyesen kell a kezükkel együtt levágni a szavazócédulát és a mellette szorongatott egykori MSZMP-s tagkönyvet. A zárkózás a populizmushoz szintén értelmetlennek tűnik. Ezt a műfajt, a goebbelsi életművet esetleg sűrűn forgató szakértőkkel megtámogatott címzetesen nemzetes vezető, I. Feltsuthy Orbán Viktor kétségtelenül jobban űzi, mint az ellenzék. Tisztelet a kivételnek. Akit viszont az MSZP-ben legalább szívből rühelnek. Az tehát szinte biztos, hogy új szavazatokat, támogatókat nem nagyon fog hozni a Hiller-Gőgös nyilatkozatpáros. Ha tehát eltekintünk attól, hogy hirtelen betekeredtek szellemileg egy adag konzultációs kérdőívbe, akkor valami más okot próbálhatunk feltételezni az orbánikus szövegek mögé.

Ez pedig alighanem az, hogy az MSZP támogatásának legalább a csökkenését megpróbálják lefékezni. Alighanem abból a feltételezésből kiindulva, hogy az MSZP-re egykor szavazók között sem kevés az alapvetően xenofóbra paraméterezett személyiség. Márpedig van az a támogatási szint, amikor már az ő potenciális szavazatuk is számíthat. Egy-egy képviselői hely elnyerésében. Amelynek birtokában ugyan nem kell okvetlen gerinccel is rendelkezni, de a fizetés legalább biztosan több, mint a közrabszolgák bére. A nyilatkozatok mögött tehát, a hirtelen agylágyuláson kívül, akár egészen pragmatikus szempontok is lehetnek. Olyanok, amik egy szűk körre vetítve akár hozhat is a konyhára. S az vesse az első követ az első megpörgők felé, aki a képviselői fizetésnél többet akar ígérni a kartársaknak és kartársnőknek. S még el is találja a nagy forgolódókat.

Ugyanakkor mindezek a nyilatkozatok akár csak enyhe füstjelek is lehetnek. Annak a jelzéssornak a részeként, amelyek nyomán már a választások környékén is kétségek merültek fel az ellenzékkel kapcsolatban. Leginkább az, hogy mennyire ellenzékiek az ellenzékiek. Ha pedig ellenzékiek, akkor hogy a szöszben sikerült olyan lépéssorokat produkálni, ami szinte egyenes ágon vezetett a választási vereséghez. S amelyet ebből kifolyólag akár a Fidesz-székházban fénymásolt itiner alapján is megtehettek volna. A menekültek kapcsán elhangzott legutóbbi nyilatkozatok szintén beleilleszthetők akár ebbe a sorba is. Miközben persze, kormánypárti oldalról, helyeslésként, az ellenzék megtöréseként értelmezhető. De nem csak kormánypárti oldalról. Hanem általában is. Egy olyan helyzetet teremtve, amiből az MSZP, mint párt sem tud jól kijönni. Ha elhatárolódik a saját vezetőinek egy részétől, akkor azért, ha felzárkózik mögéjük, akkor azért. Az egyik esetben pártként, a másik esetben, mint morális entitás bukik meg. Ebből a szempontból az is szinte mindegy, hogy a többi ellenzékinek kikiáltott formáció miként reagál minderre. Az általuk kinyilvánított rosszallás, a gyengén muzsikáló átlagos támogatottságuk miatt igencsak pillekönnyű. Talán a DK, mint még versenyben levő párt kivételével. De csak talán.

Ugyanakkor az MSZP gerinc-, és tér-vesztése hangsúlyozottabbá teszi azt a problémát, ami tendenciaként nem új. Azt, hogy Orbán hivatalosan bejelentett ellenzéke az egyre kisebb tortaszelet további morzsálásában látszik a legjobban teljesíteni. Miközben talán nem is mindenki ellenzéki, aki annak hirdeti magát. Mert elég nehezen tudom elhessenteni azt a képet, amely alapján az egykori LMP és az egykori Milla ilyen-olyan törmelékeinek ma különböző pártokba hullott darabjai sokkal inkább a Fidesz balszélét, mintsem az ellenzéket képviselik. Nem papíron, hanem a gyakorlatban. Olyan akciókkal, megmozdulásokkal, amelyek többet hoznak a kormánynak, mint amennyit ártanak az orbanizmusnak.

Andrew_s

Juhász Péter sikamlós esete a Jobbikkal

A „rendszerváltásra”, így idézőjelben, visszanéző rendezvényeknek úgy látszik megnőtt a politikai keletje. Nem olyan rég a Szakály (idegenrendész) Sándor által fémjelzett Veritas rendezett konferenciát a Parlamentben. Most, úgy látszik, a másfeledik oldal is igyekszik zárkózni. Ki is verte sokakban a biztosítékot. Okkal. S nem a kormányoldalon.

Orbán Viktor és talpnyalói ugyanis nyugodtan hátradőlhetnek, berendelhetik a következő zacskó szotyolát, és békésen köphetnek az egész országra. Az ellenzéknek nevezett hangyaboly el van magában. Békésen szorongatva a bicskát a kezében, és békétlenül forgatva önmagában. A Fidesz számára pedig a piszkos munkát elvégzi a Jobbik. S persze a önmagát demokratikusnak kinevezett politikai ellenzék. Az a banda, amelynek megmondó-emberei részéről a legpregnánsabb ténykedés a 2014-es választások szinte előre eltervezett elvesztése volt. Egy előre kiszámítható, és jól körvonalazható „sikergörbe” mentén. Melynek mentén pont azokat a párt-képződményeket láthatjuk, akik a jelenlegi alternatív rendszerváltó-konferenciát szervezik. Nagyrészt. A DK kivételével. Bár a DK volt az a pária, akit Szárszón is lefelejtettek a színpadról, és amelynek vezetőjével Juhász Péter deklaráltan nem volt hajlandó szóba állni. Gyurcsány Ferenc erre akár büszke is lehetne. Különösen a mostani konferencia fényében. Ahova a Jobbik, a piszkosmunka elvégzése érdekében is hivatalos.

Bár állítólag, és elvileg, mondhatni teoretikusan a szervezők meghívására érkezve. Azt, hogy ez így teljesen rendben van, maga Juhász Péter erősítgette a Facebook-on. Tehát tiszta ex-millás forrásból tudhatjuk, hogy így van ez kérem teljesen jól. Még akkor is, ha az érvrendszerben akkora csúsztatások vannak, amire alapozva földkörüli korcsolyafutamot lehetne rendezni. Ha jégre lehetne változtatni. Önmagában talán szót sem érdemelne, de mostanában Juhász bejátszotta magát a politikai megmondók közé, és hangosabb, mint a rendszerváltás óta valaha. Nem mintha akkor kihallható lett volna a hangzavarból. De nem is kell. Utána is volt, és lesz élet. Még akkor is, ha világos: aki bőszen értékeli újra a múltat, annak jobbára nincs programja a jövőre. Márpedig a „rendszerváltás”, az MSZMP-s Pozsgay Imre szervező munkájával gründolt, emberek feje fölötti hatalomátadási egyeztetést akár el is feledhetnénk. Előre tekintve, és nem állandóan visszafele bámulva. Igaz, ehhez programok kellenének. Amikből, a jelek szerint igen komoly a deficit. Ahogy a választások előtt sem volt. Alkalmasint a Jobbik hirdette féligazságokkal megalapozott lúzungparádéval szemben is sokkal hatásosabb lenne egy reális alternatívákkal számoló, kommunikálható program. De az, láthatóan, hiánycikk.

De jöjjenek inkább az említett csúszkák. Juhász Péter hangszerelésében. Előre jelezve, hogy kiragadások. Terjedelmi okokból. Egy percig sem vonva kétségbe bárki jogát, hogy bekötött szemmel szaladjon konferenciázni. Tehát:

Juhász Péter mondá: „Tudomásul kell venni: a Jobbik ott van a politikai palettán.

Nem azért mert mi leülünk velük vitázni. Hanem azért ülünk le, mert ott van.”

A Jobbik valóban ott van a politikai palettán. Ez kétségtelen. A Fidesz és Orbán Viktor komoly erőfeszítéseinek eredményeként, de valóban ott van. Ezt tudomásul kell venni. Vitatkozni azonban olyanokkal lehet érdemben leülni, akikkel az alapvetések nagyjából azonosak. Ha egyet értek valakivel, hogy „A”-ból „B”-be kell ejutni, akkor lehet vitatkozni az útról, a tempóról, ezer mellékkörülményről. Ha ezt tekintjük, akkor adódik a kérdés: Juhász Péter egy authoriter, csengőfrászos, rasszizmusra alapozott hűbéri oligarchiába kíván eljutni? S ennek édekében megvitatni a visszamutató közös kiindulópontot? Talán ezt kéne bejelenteni egy markáns coming out-tal, és hagyni a dagadt rizsát a fenébe.

Lépjünk tovább: „A politikai legitimáció egy párt esetében azonban nem azon múlik, hogy egy politikailag mást gondoló közösség tagja leül-e vitázni egy antidemokratikus gondolkodású másikkal. A politikai pártokat ugyanis nem az ellenfelek legitimálják, hanem a szavazóik száma.”

A csúsztatás kiveri az ember szemét. A szavazatok ugyanis nem a poitikai, hanem a parlamenti legitimációt „fedezik”. Éppen a Fidesz jelen jelenléte mutatja, hogy ez mennyire nem esik egybe. A sokat hivatkozott kétharmad mögött ugyanis egy ötven százalék alatti valós politikai felhatalmazás van. Már amennyiben politikának a „polisz” ügyeivel való ügyködést és nem a hatalmi manipulációt tekintjük. A „vitát” érintő részt fentebb taglaltam. Az úgy hülyeség, ahogy leíratott a Milla kinyilatkoztatója által. Alkalmasint egy nyilvános vitának természetesen nem csak politikai, hanem erkölcsi, morális tartalma is van. Juhász Péter erről így vall: „Ugyanis az erkölcsi legitimáció az én felelősségem a magánéletben”.Amire nyugodtan mondhatjuk egy nyilvános vita kapcsán, hogy: „a frászt a magánügyed öcsisajt”.

A Jobbik populista, képviselőinek rasszista kiszólásaival, és a féligazságokra alapozó szövegeiről megtudhatjuk zárszóként a tutit: „Egy demokratikus párt csak azt teheti, hogy vitázik minden fórumon ezekkel a gondolatokkal, ezt tesszük mi is.”

Nacsókolom! A gondolatokkal úgy is lehet „vitázni”, hogy alternatív véleményt fejt ki valaki, és megpróbálja annak jobbságáról, emberségéről, valós cselekvésterveiről és realitásáról meggyőzni az embereket. Ehhez éppen, hogy nem egy asztal mellé kell leülni. A féligazságokat nem érdemes cáfolni, mert léteznek. De el lehet mesélni a másik felét, és a teljes halmazra egy átfogó programot adni. Ezzel lassan két éve adós a demokratikusnak önkijelölt ellenzék. S ma sem látszik, hogy létezne. Pedig kellene. Mielőtt a féligazságokból csak a gazság és a programokból csak a pogromok maradnak.

Nem visszamenőlegesen, vitának nevezve, pofázni kellene, hanem előremutatóan, és nem magyarázkodva, dolgozni.

Andrew_s

Blá'en tüntetéskéi

Nem annyira sűrű és tömött sorok
Forrás: Galló Rita / Magyar Narancs

A zavaros médiahírek dömpingjében talán nem is árt olykor megkésve reagálni egy-két jelenségre. Különösen akkor, ha az első gondolatok akörül csaponganak, aminek körberágása unos-untalan megtörténik. Ahogy a hétvégi tüntetések esetében is. Mert arra az esetre, ha valakinek nem tűnt volna fel, voltak.

Nem csak szerintem értelmetlenül, de voltak. S a Magyar Narancs cikkírója tulajdonképpen nagyon visszafogottan írt az eseményről. Habár kétségtelenül meg lehet az értelmezési tartományok oldaláról is közelíteni. Ahogy a szervezői felelősség irányából is. Ahogy korábban a civilnek beharangozott ellenzékmegosztó röpgyűléssel megtettem. Azon a ponton különben biztosan összeér a két halmaz, hogy csak nagyon felelőtlen szervezők hirdetnek meg alapjában véve értelmetlen tüntetést. S az értelmetlenségen itt most nem is azt értem, hogy a transzparenseken közzétett gondolatok lennének értelmetlenek. Hanem maga tüntetés. Amelyekkel kapcsolatban nincs okom nem fenntartani azt a korábbi véleményem, hogy bármilyen megmozdulás meghirdetése előtt nem ártana választ keresni a közvetlen célokra, a hosszú távon elérhető lehetőségekre, és egy pislantást pazarolni a bátorságtartalékra is. Mert a legértelmetlenebb tüntetés az, amelyik több hasznot hoz az ellendrukkereknek, mint a tüntetőknek, és amelyet a szervezők csak meghirdetni elég bátrak.

Végigvinni, a teljes íven végigkövetni már nem. Aztán persze jönnek a nagy Nevek, akik az egyik oldalon most a langyos víz feltalálójának szerepében tetszelegnek, de éles helyzetben korábban a színpadon beszélő kelléket biztosították. A jelenség nem új. Sajnos. Alig egy hete Majtényi László érezte megmondandónak, hogy a kormánynak orvosi receptre előírt ellenzéke van. Kissé elfeledve azt, hogy annak idején az Opera előtti gyűlés színpadán is ott volt. Beszédet is mondott. Népharagot is emlegetve. Aztán ott volt, és szava nem volt akkor, amikor ugyanezt gyűlést szép csendben feloszlatták. Nem a karhatalom, hanem a szervezők. Nehogy a népharag több legyen, mint szóvirág. Nehogy véletlenül megzavarják a hangoskodással az Operaházban önmagát ünneplő kormányzatot. Egyébként nem akarom megbántani vagy bántani az egykori ombudsmant. Neki erre futja.

A nagyobbik baj, hogy láthatólag ez vált ellenzéki normává. Annak idején, talán még emlékeznek rá, volt egy majdnem valaminek számító Milla nevű valami. Egy számító vezérrel, akiről manapság azt hinnénk, hogy ő az igazi ellenzék. Elfeledve azt, hogy Juhász Péter gondolta úgy a kormányellenes egységszövetséget az ellenségek megnevezésével megalapozni. Nem a túloldali ellenfeleket, hanem a potenciális szövetségesek közül kiemelt ellenségképeket firkálva a zászlóra. Tulajdonképpen évekre, a választásokig borítékolva az ellenzéki összefogás megvalósíthatatlanságát. Biztosítva azt a zavarost, amiben most halászgatva önmagát mutogattathatja az ellenzék centrumának. A retorikai szemfényvesztés rekordereként.

De természetesen még Juhász Péter, az egykori link-bajnok, is kevés lenne egymagában, ha nem lennének számosan azok, akik követik a jó példát. Jelenleg a kormány ellenzéke tényleg olyan képet fest önmagáról, amiről leginkább a „Brian életében” felvázolt kép juthat az eszünkbe. Minden lépcsőfokon ott gubbaszt egy, a másikkal véletlenül sem szót érteni akaró kis klikk. Arra számolva, hogy majd pont az a klikk, és annak vezetője lesz majd a Nagy Megmondó. A Nagy Tuti letéteményese. Persze, a korábbi pecsenyesütők is tartanak legalább egy vasat a tűzbe. Olykor aztán lezárnak ezt-azt, és közben biztosan úgy gondolják, hogy most aztán jól megmutatták. Orbánnak azt, hogy nem kell aggódnia. Lassan minden sarokra jut majd egy ellenzéki, civil, még civilebb és még ellenzékibb tüntetésszervező.

S gondolom, hogy most azok közül többen is, akik mindezt elolvasták esetleg, legyintenek. Azzal: hogy kibicnek semmi sem drága. Meg egy ellendrukkernek sem. A baj csak az, hogy jelenleg a kibicek a Jobbikban röhögnek az ellenzék önfelaprózásán, és az ellendrukkerek a Fidesz-székházban készülnek a jobbikos koalícióra. S azt talán nagy felelőtlenség lenne, bizonyítékok nélkül, állítani, hogy a jelen ellenzék egyes vezérkéjét Orbán környezetéből irányítják, egy másik gondolattal, legalább részben egyet lehet érteni. A civil-szerű szerveződések, és az ellenzéket feldaraboló, kifárasztó tüntetések szervezői remek PR-munkát végeznek a szélsőségek számára.

Andrew_s

Tüntetés lesz? Mi végre?

Felszólalók, és adománygyűjtő számla már van.
Pozitív célok még mincsenek

Január elejére előretekintve megindult a civilek vetélkedése. Indult ugyebár a zászlólicittel. Lehetnek-e pártzászlók vagy sem? Fontos kérdés kérem szépen. Az is hülye, aki nem látja be elsőre. Aztán azt is pontosan lehet már tudni, hogy kik szólalnak majd fel. A mínuszokat látva, szinte mindegy is talán. A tömeg meg menjen ki.

Valamiért pedig az ember szkeptikus gyereke meg csak ül, és néz ki a buta fejéből. Vakargatva azt a buta tököt a nyakán. Eltöprengve azon, hogy vajon a népeknek ilyen rövid a memóriája, vagy az övé minek. A zászlók feletti vita ugyanis egyszer már lejátszódott. Akkor, 2012. októberében a Bajnai visszatértét szervező programbizottság legverítékszagúbb szervezője bődült fel a pártzászlók ellen. A realitást akkor a Szolidaritás Mozgalom képviselte. Vezetője felismerte, hogy az emberek közül azokra lehet leginkább számítani, akik felvállalják politikai identitásukat. Felvállalják akkor is, ha nem túl népszerű az, amit képviselnek. Egyben arra a felismerésre is eljutott akkor Kónya Péter, hogy a tömeget alkotó emberektől csak egészen ostoba szervező vár el parancsra amnéziát. A zászlóvita gerjesztője ugyanakkor hosszú távra megmérgezte a valós együttműködés felé vezető ösvényt szegélyező kutakat. A Millának és Juhász Péternek tehát utólag is gratula ezért.

De azért is, mert utat mutattak abba az irányba, hogy tetszőleges rendezvény esetén miként lehet előre borítékolni a feszültségeket. Ami most visszaköszönt a 2015. január 2.-ára, az Operaházhoz szervezett nosztalgiagyűlés előjátékában is. Amelyről, mármint az első, 2012. január 2.-án lezajlott gyűlésről, azért érdemes tudni, hogy gyakorlatilag a csúcson fejezték be a szervezők. Csak remélni lehet, hogy utána nem kértek elnézést a kormányzattól. Akár azért is, mert zavarni próbálták az Alaptörvény feletti önvállveregetését a centrumnak. Mert érdemes emlékezni arra, hogy mire a számos szervező mind elmondta a magáét, a megjelentek eléggé lefáradtak. Ahhoz is, hogy hazakullogjanak. Még mielőtt, bent az épületben, érdemben elkezdődött volna bármi is. Hazaküldve a szervezők által. Meg nem zavarva akár egy pisszenéssel is a nagyurak szórakozását. Most nem kevésbé hatásos összejövetel vetíti előre árnyát.

Eddig, a szervezők Facebook-oldalán olvashatók szerint nyolc felszólaló van. Ami arra enged következtetni, hogy legalább másfél óráig fog tartani, amíg mindenki elmeséli, hogy miért utálja a jelenlegi helyzetet. Azt pedig csak remélni lehet, hogy a „Vágó Gábor - magyar állampolgár” feliratú címke mögött nem a volt LMP-s, országházi képviselő bújik meg. Elvégre, ha egy rendezvényt pártmentesre terveznek, akkor volt pártképviselőktől is legyen mentes. Legyen kérem steril, és baba-illatú. Vagy nem kell zászlók körül nagyképűsködni. No de térjünk vissza az időfaktorra. Tehát lesz egy-másfél órája mindenkinek a fagyban, hogy torokgyulladásosra kiabálja magát az „orbántakaroggyy” skandálásával. Aztán megelégedve, hogy megtette a magáét, hazamehet. Szégyent is hozna a három évvel korábbi rendezvényre, ha mást akarna. Meg nem is igazán tudható, hogy mit akarhatna.

Az idén októberben, az internetadó tervezetével kapcsolatban felmerült égető kérdések ugyanis továbbra sem bírnak megnyugtató válasszal. Pontosabban, minden tüntetésnek, így ennek az esetében is feltehetők. Feltételezve, hogy a jelen tüntetés szervezői nem magamutogató önreklámnak szánják a rendezvényt továbbra is érdekes lenne. Az akkori kérdéseim, pusztán az ismétlés kedvéért, ezek voltak:

• Milyen cselekvési tervet szeretnének pártfogoltatni a jelenlevőkkel?
• Mi az A-terv?
• Mi a B-terv?
• Mi az elérendő cél, illetve mi a minimálcél, amit mindenképpen el szeretnének érni?

A szervezői Facebook-oldalon ezekre a kérdésekre most sem igazán lehet megtalálni a választ. De legalább adománygyüjtő számla már van. Az is valami. Az ott feltett kérdésre a szervezők részéről nem igazán érkezett reakció, míg másokkal egész érdekes vita bontakozott ki. Nem a válaszokról, hanem arról, hogy egyáltalán minek is kérdezni. A legütősebb ellenérvek egyike az volt, hogy pusztán kérdezni fontoskodás. A válaszok hiányában pedig okoskodás is. Elvégre az 1960-as években is milyen jó bulik voltak a tüntetések. Másutt. Másért. Miközben azért megjelentek azok a vélemények is, hogy a megvezetés ellen a legbiztosabb gyógyszer a kérdések kibeszélése lenne.

Az egyes tüntető ugyanis a legkülönbözőbb okokból kimehet egy tüntetésre. Magánügy. A szervezőktől azonban elvárható lenne a felelősségtudat a kihívottakkal szemben. Aminek egyik jele lenne a valós célok, egy pozitív cselekvési program őszinte feltárása. Ja igen, az őszinteség is elvárható lenne. Többek között. A többiek között. Akár zászlókkal, akár zászlók nélkül. Mert a zászlók léte vagy nem léte sokkal kevésbé érdekel, mint a tüntetés valós célja. Mert egy tömeg összehívása lehet eszköz. De cél csak akkor, ha valaki önfényezésre készül. Mint a „kétmilliós” hatalmi gyűlés esetében, annak idején.

Andrew_s