Palkovics a kápó?

Fotó: Index.hu

Az utóbbi napokban sokan csacsognak azon, hogy Palkovics, a miniszter, kiszervezné az MTA kutatóintézeteit az MTA kereteiből. Biztos talál rá még vagy száz magyarázatot. Végső soron bármit meg lehet magyarázni, és kellő hangerővel és sokszor mondva az igazságtartalma is mellékessé válik. Ahogy azt egy német birodalmi propagandaminiszter már bebizonyította.

A leginkább égető kérdésként azonban az motozz a nyakamon levő csontbuborékban, hogy kinek tetszett meg vajon, az MTA székháza? Mert annyira hülye, magától, még Palkovics, a miniszter, sem lehet, hogy az MTA de facto megszüntetése mögött ne is sejtse: egy kiüresített, saját kutatói hálózat nélkül maradt szervezetnek nem kell akkora székház. Miközben persze egy pillanatig sem vitatom, hogy az akadémiai rendszerre valószínűleg ráfért, illetve ráfért volna egy átszervezés. Az ilyesmi sosem árt néha egy hiperhierarchiát mutató és ezért kontraszelekcióra hajlamos szervezetnél. Márpedig az MTA ilyen. Elvégre nehéz azt mondani, hogy akinek nem tetszik az akadémiai rendszer, az menjen át egy másikba. Nem lévén hazánkban másik. Külföldön persze van, de az mégsem egy alternatív MTA, hanem valami egészen más. Na, mindegy. Ezen polemizáljanak a tudománypolitikusok.

Már csak azért is, mert a saját, korántsem felhőtlen emlékeim az akadémiai rendszerről lassan három évtizedesek. Akkor, az ezerkilencszáz nyolcvanas években, kifejezetten az volt az érzésem, hogy alapvetően a kutató pályán megfeneklett pártkáderek intenzív osztálya. Akadémiai minősítésekkel, és olykor igen érdekes világszemlélettel. Leginkább azon fáradozva, hogy a szervezeti hatalmuk megtartásával intenzíven titkolják a saját inkompetenciájukat. De ez egy nagyon szubjektív, és nem is teljesen igazságos kép. Számos olyan embert ismertem meg a kutatásban, akik ismeretségére mai is büszke vagyok. Még akkor is, ha sokaknak közülük már csak az emlékét őrizhetem. Igaz, ezek többsége nem az akadémia székházában töltötte a mindennapokat, hanem a kutatóintézetekben. Még akkor is, ha birtokoltak valamilyen bizottsági tagságot. Ám magam sem ismertem, ismerhettem mindenkit. Így nyugodtan zárójelbe is tehető mindez.

Az azonban aligha, hogy maga az intézményi hálózat jelenti a tulajdonképpeni akadémiát. Nem a vízfejet, illetve a kirakatot, hanem a tényleges tudomány szövetét. A napi munkakapcsolatokkal, a formális és informális emberi hálózatokkal. A napi mosolyokkal, az eltört kémcsövekkel, és olykor az anyázásokkal. Ez aligha változott az évtizedek folyamán. Nem azért, mert a tudomány olyan, amilyen, hanem azért, mert az emberek olyanok, amilyenek. Korántsem véletlen, hogy egy igazán merev hierarchia elsősorban az emberi kapcsolatokat igyekszik lezúzni. Mert azt a legostobább vezető is tudja: nem a termelési értekezletek színes grafikonjai dolgoznak, hanem az emberek. A legostobábbak azonban ehhez mindig hozzágondolják, és ritkán ok nélkül, hogy a beszélgetések a büfében, egy konferencia szünetében veszélyesek. A hülyékre.

A most teritéken levő intézkedéscsomag így két legyet is üthet. Egyrészt okafogyottá teszi az önálló székházat. Másrészt igyekszik egymás ellen fordítani azokat is, akik eddig még nem hozták volna az utálati normát. Legfeljebb az jelentkezik bökkenőként, hogy Palkovics, a miniszter, maga is kutató volt. De talán éppen ezért tudja, hogy hova kell ütni a vezér szolgálatában. Azt is lehetne persze mondani, hogy „van az a pénz”. Szerintem nincs. Ha valaki csak egy kicsit kutató volt a büdös életben, és nem csak egy volt a kutatói székbe hullott párt-forgácsok közül, annak nincs az a pénz. Ettől még Palkovics, a miniszter, lehet a kontraszelektált rendszer állatorvosi akadémikusa. Némi kápó-mentalitással. Esetleg megzsarolva.

Andrew_s

Mészáros gazdasági coming out-ja

Fotó: MTI / Bodnár Boglárka

Több helyen olvasható volt az MTI híre alapján, hogy Mészáros Lőrinc kamionos pihenőt adott át. Mégpedig saját kezűleg vágva át azt a szalagot, amelynek tartásában Palkovics László, az innováció és technológia minisztere is segédkezett. Szó szerint. Óbaroknál.

Azt, hogy ténylegesen ott sertepertélt a miniszter azért érdemes megjegyezni, mert még valaki azt hinné, hogy a segédkezést úgy értettem, hogy segített összelapátolni a pénzt a beruházásra. De nem. Mészáros Lőrinc, az Autohof Óbarok tulajdonosa ugyanis kiemelendőnek érezte, hogy az 1,1 milliárd forintból megépült parkoló, „teljesen saját forrásból, hitel és támogatások nélkül” valósult meg. Amely fél mondatnak valószínűleg nagyobb a hírértéke, mint az egész sajtóhírnek. Miniszterestől, kamionostól. Már csak azért is, mert a vezér falubarátjának szalagot tartani igenis kitüntetés egy miniszter számára. Különösen, ha az innovációkból momentán kevesebb tapad a nevéhez, mint a felsőoktatás szétveréséből. Még államtitkár korából. De most miniszter és ez töretlen karrierutat jelent számára. Amelyen egy fenékkel több, vagy kevesebb, már talán nem is számít. Akkor sem, ha Mészárosé az esedékes.

Naszóval. Amiért az a bizonyos pár szócska külön gondolatokat érdemel az a kijelentés jelzésértéke. Az ugyanis világos, hogy az orbáni oligarcha-poltika is nagyjából abban a szellemiségben fogant, hogy az első milliók eredetét nem illik feszegetni. Pontosan tudva, hogy a történelemben nem viselnek ebben úttörő szerepet. Nem az elsők azok közül, akik a más irányú forrásokat, a gazdaságon kívüli hatalmat a gazdaságban, vállalkozásokban bevonva kamatoztatják. Ha sikerül a törvényi környezetet is ennek érdekében kialakítani, akkor még pénzmosásnak, síbolásnak sem tekinthető. Egy-két generáció elmúltával, ha sikerül addig kibekkelni, már a kutya sem fog foglalkozni a részletekkel, mert a milliárdok önmagukért fognak beszélni. Amikor tehát az orbáni klikk valamelyik tagja már jelentős önerős beruházásokra képes, akkor ez egyfajta „coming out” az említett úton.

Mészáros Lőrinc kijelentése is jelzés értékkel bírhat ebből a szempontból. Függetlenül attól, hogy milyen rögös, fényesre nyalt, vagy napraforgómagos út is vezetett idáig. Végső soron bejelentette: a gazdasági hatalommá konvertálás első lépése megtörtént. Amely persze azt is jelentheti, hogy esetleg rátévedhet a Simicska-ösvényre is. Különösen, ha igazat állítanak azok, akik szerint Mészáros pénze valójában nem Orbán pénze, hanem külön kasszán vannak. Ebben az esetben jelenthet némi veszélyt az, ha valaki önálló hatalmi tényezőként kezdi magát definiálni. Márpedig a tőkefelhalmozás kísérő média-birtoklások fényében a nemzeti gázszerelő is beleeshet ebbe a hibába. De még akkor is rávetülhet a vezéri gyanú, ha nem fitogtatja a hatalma megerősödését.

Orbán hatalomféltésének még ebben az esetben is áldozatává válhat. Alkalmasint akkor is, ha vezéri strómanként működött ezidáig. A vagyon ugyanis a jog előtt azé, akinek a nevén szerepel. Ha papíron nem Orbán Viktor nevén szerepel, akkor nem Orbán Viktoré. Függetlenül attól, hogy a kormányközeli kerekasztal fura lovagjai milyen kardokat szegeznek esetleg egymás torkának a háttérben. Könnyedén előfordulhat, hogy Mészáros kijelentése arról a bizonyos saját erőről önveszélyessé válhat ebből a szempontból. Még akkor is, ha elsőre nem tűnik rossz kommunikációs fogásnak. Annak igazolására, hogy az orbáncsinálta milliárdos nem orbáncsinálta milliárdos. Elvégre mindenki láthatja ezennel, hogy milyen befektető, illetve gazdasági lángész az udvari gázcső-varázsló. Talán persze érdekes lenne tudni, hogy a Simicska-ösvény elkerülésére milyen garanciális feltételek állnak fenn. Milyen garanciákat kaphatott a vezértől, illetve Orbán mivel tarthatja a kezében, ha mégis csak egy stróman.

Mert kellő garanciák nélkül még eljöhet Mészáros „G-napja” is egyszer. Orbán látható pánikreakcióit látva nem is feltétlenül a távoli jövőben. Ami persze legyen az ő problémája. Bízva, hogy a következő, jelzésértékkel bíró hír nem az lesz, hogy egy emeleti, erkély nélküli lakás erkélyén kell friss levegőt szívnia.

Andrew_s

Kásler nem Harrach, de rosszabb még lehet

Hát tévedtem. Annyiban, hogy a jelek szerint nem Harrach nyeri majd el Balog méltó helyét a csak erre méltó kormányban. A kiszivárgott hírek szerint az Országos Onkológiai Intézet igazgató főorvosa, Kásler Miklós kapta meg a lapos-elem-minisztérium fő-sodorvonalának továbbpedrését. De nem lehetett kifizetetlenül hagyni a nagy egyetemsüllyesztési szakmogult sem. Úgyhogy Palkovics Lászlóból is miniszter lesz.

A kettő együtt különösen érdekes lehet. Mert Palkovics kinevezése azt jelenti, hogy innovációs és felsőoktatási miniszterként fog dolgozni. Amiből azonban az is következik, hogy nagyjából a szerszámfának nagyon alkalmas valamelyik faanyagból kísérlik meg a vas előállítását. Természetesen elfogadva, hogy ez utóbbi is komoly innováció lenne. Illetve, nem is. Inkább mennyiségi kérdés. Azt ugyanis tudományosan elfogadhatjuk, hogy a fák is tartalmaznak vasat. Ha elég sok fát kivágnak, akkor a hamvaikból összejöhet egy kisebb vaskarika alapanyaga. Előbb-utóbb, és baromi nagy befektetéssel. Azért nagy újdonság lenne. Talán már meg si született Palkovics fejében, hogy egy ilyen újdonságot megérné megművelni. Különösen, ha sikerülne valami jó hazaffy zsebébe tenni utána a bevételt.

Az egész miniszterség ezen irányvonaláról azért nehéz nem eszünkbe idézni a régi jó tervfelajánlásos tudományos kutatásokat. Amelyek leginkább kutatási jelentésekben teljesítettek jól. Az innováció, hasonlóan a tudományos kutatáshoz aligha végezhető normára. Mármint akkor, ha valós eredményekben és nem eltört kémcsövekben számítják. Még az alkalmazott kutatások esetében sem más a helyzet. A piacra törő újdonságok alapjait sem úgy szokták „kitalálni”, hogy bezárnak egy tudóst egy szobába, és közlik vele: délután ötre kérjük a nagy ötletet. Ha tetszik az innovációt. Vagy annak legalább az alapjait. Ha valaki az egyébként elég ingoványosan hétköznap-értett innovációt miniszteri irányítás alá vontan, és nem a sokféle, különböző helyzetben, amúgy is ténykedők „fennhatósága” alatt képzeli el, az evolúciósan a hatökör felé tett hatalmas lépéseket. A könyvtárral ellenkező irányba. Ahol olvashatna elég sokat arról, hogy a normatívan elképzelt kutatás és fejlesztés milyen múltra tekint vissza a rendszerváltásnak nevezett izé előtti korok évtizedeiben. Liszenkó elvtárs ajánlásával.

Akár hozzácsapják a felsőoktatást akár nem. Különösen úgy, hogy a felsőoktatást a normatív újítókkal zárják közös kalodába, de az oda vezető életút többi állomását meghagyják a nagy vízfej alatt döglődni. Az EMMI nevű vegyes hordalékhalomban. Függetlenül annak a minisztériumnak a vezetőjétől. Mert az oktatási rendszer kettészakítása azt is eredményezheti, hogy lesz egy külön, a gyermeket a középiskolás koráig, idomító korszak a tanulók életében. Az egyik minisztérium fennhatósága alatt. Majd átkerül egy másik rendszerbe, amely legfeljebb köszönő, rosszabb esetben betartó viszonyba lesz ezzel. Mely rosszabb esetben mindkét minisztérium presztízskérdést csinálhat abból, hogy a másikat lejárassa. Amely presztízsharcnak a következő generációk isszák meg majd a levét. Megerősítve azt, amit már 2011-ben is emlegettem. Azt, hogy a hazai oktatáspolitikát inkább egyfajta gyermekkísérletként kezeli a hatalom. Sokkal inkább, mintsem egy, generációkon átívelő jövőképpel próbálkozna.

Azért természetesen nem mindegy, hogy az állampolgári lapos-elemekért ki lesz a felelős. A lakossági húsdaráló- és téglafaragó szakiparnak mégis csak az a bemeneti oldala. Itt lép a képbe az a Kásler Miklós, akivel kapcsolatban elég gyorsan siettek leszögezni, hogy nem hisz az ősrobbanásban. Ezzel szemben hisz Istenben. Ami nyilvánvalóan a magánügye. Az, hogy a vele készült beszélgetés során a tudomány fölé helyezte az Istent, az is. Az már egy kicsit kevésbé, ha szerinte az emberhez méltó élethez elsősorban hit kell. De még ez is sokban függ attól, hogy ki mit ért „hit” alatt. Mert általánosságban vett hitek, és az egy konkrét isteni elrendelésben való feltétlen vakhit közt azért igen komoly különbségek vannak. Ahogy az emberek különböző szintű identitás-élményei között is. Kásler azzal, hogy ezt legalább egy beszélgetés erejéig elfogadja, akár még szimpatikus lenne.

A problémák ott kezdődnek, amikor nagy ívű szellemi hátra-szaltókat kezd ugrani. Annak érdekében, hogy valahogy kiutat találjon ebből a labirintusból. Mert az egyes identitásszintek elismerése szinte törvényszerűen vezethetne el az identitásválasztás szabadságához. Ami azonban szembe megy azzal az hatalmi akarattal, ami felülről szeretné megszabni, hogy ki számít hazafinak, magyarnak, és kik merhetik magukról azt mondani, hogy „család vagyunk”. Márpedig az emberi öndefiníció szabadsága, az ebből fakadó, csak a mások hasonló szabadságától korlátozott emberi lét idegen a diktatórikus hatalomtól. Így az orbáni rendszertől is. Káslert meg mégis csak az fogja fizetni. Az ő királyi útja erre a problémára az, hogy meghirdeti, illetve nem cáfolja: a méltó emberi létezés feltétele a lemondás. Megtagadva ezzel a szabad cselekvés jogát. Mintegy azonosságot tételezve fel a mások hasonló jogának belátásán alapuló cselekvés szabadsága, valamint a szabadosság közt. Ami legfeljebb csak azok szemében áll fenn, akik maguknak bármilyen jogot fenntartanak maguknak. Elvárva másoktól a hasonló jogról való lemondását. Ezzel gyakorlatilag azt sugallva, hogy az emberi szabadság vezet az autokráciához. Holott a történelem elég kevés valóban liberális autokratát ismer.

Kásler inkább hinne a lapos Föld elméletében. Békésen, együgyűen. Elefántokat rajzolgatva alá. Kisebb kárt okozva, mint olyan miniszterként, aki a gyermekek korai szocializációjáért felelős tárca vezetőjeként a törvény és a vallás mindenhatóságát hirdeti meg. Betűkkel az odamaszatolt szabadosság elleni harc jegyében, de valójában az engedelmes szolgák „előállítása” érdekében. Mintegy az orbániai oktatáspolitika mottójaként.

Andrew_s

Holocaust emléknap - 2017

Fotó: Botár Gergely/kormany.hu

Január 27.-e 2005 óta a Holocaust áldozatainak emléknapja. Ennek kapcsán jelent meg Zalmen Gradowski hagyatéka. Hivatalosan azért nem lehetne azt mondani, hogy a kormányzati vízcsapokból a megemlékezések sora folyt volna. Ellentétben azzal, hogy a budapesti Olimpia ellenzőit hazaárulózók még mindig tematizálják a kommunikációt. Kicsit talán érthetően. Miközben tudjuk: olimpiai szereplőket sem kímélt a náci gépezet.

Ugyanakkor talán nem is baj, hogy a kormányzat mélységes hallgatásba bocsátkozott az emléknap alkalmából. Tulajdonképpen nem is nagyon hiányzott volna, ha folyamatosan azt hallom, olvasom, hogy Orbán itt, Balog ott, jelent meg, és haknizta végig a pénteket. Egészen egyszerűen azért, mert azt sem igazán lehetett volna elhinni, amit kérdeznek. Ahogy két éve Orbán (fején kalap) az emléknapot megelőzően tartott egy megemlékezést, és már akkor is hiteltelen volt. Eltekintve attól, hogy egy nagyon kétfenekű beszédet mondott a zsidó katonák hamvai felett. Olyan publikum előtt, amelyben képviseltette magát az előző kormányok neohorthysta hordalékát képviselő Boross is. Az, aki szerint a zsidótörvények tengernélküli tengernagya egy morális példakép. S aki szerint a moralitás mélypontját képviselte az a korszak, amelyben, többek között, igazgató is volt. Miközben önként csatlakozó harcos volt a nyilas kormány ideje alatt. S akkor tényleg kellett volna egy ilyen csapattól egy „őszinte” megemlékezés? Aligha.

Azért persze az sem baj, hogy az oktatásért felelős államtitkárság részéről megszólalt Palkovics László. Megemlékezve a holokausztról, és naponta megnyilvánuló előítéletek elleni küzdelem fontosságát emlegetve. Ez utóbbi fontosságát kár lenne alulértékelni. Elég baj az, hogy miközben az államtitkár ezt fontosnak tartja, aközben tudjuk: a diszkrimináció kormány-propaganda. Mert nehéz lenne másként értékelni a szegények iránti megvetést, az iskolai szegregáció pártolását, a szélsőjobbnak tett gesztusokat, és számos más megnyilvánulást a kormány egyes tisztségviselői, olykor intézményi részéről. Tudva, hogy eközben elfelejtenek elhatárolódni a két éve még a miniszterelnökkel haknizó Boross Pétertől, a szalonzsidózó kormánytagoktól, az egyes embereket származásalapon állatnak tekintő párttagoktól.

Így aztán, visszatekintve a tegnapi napra, tényleg kár lett volna, ha komolyabban megerőlteti magát a kormányzati propaganda. Függetlenül attól, hogy álmatag résztvevőt sikerült összerántani a Páva utcai emlékközpontba.

Andrew_s

Szünidőtlen oktatásvízió

Forrás: Wikipedia

Élt egyszer egy ember, aki számos dologban hitt, és ezek között előkelő helyett foglalt el az, hogy hitt az emberekben. Valamint abban, hogy minden gyermek nevelhető, és születéstől adott joga, illetve képessége van tanulásra, mert „eszes teremtmény”, és a környezet uralására teremtett. Ezért hitt abban is, hogy a gyermekeket tanítani kell.

Ennek érdekében maga is sokat tanított. Egyben kidolgozott egy hétosztályos tanítási rendszert, melyben nagy szerepet kapott a láttatva tanítás, a példákkal és szemléltetéssel bővített oktatás. A szemléltetve oktatás hatékonyságát éppen úgy igazolta a gyakorlat, ahogy ma már közhelyszerűen emlegetik, hogy a tanár az egész személyiségével és a személyes példájával vesz részt az iskolában végzett pedagógiai munkában. Akiről szó van, az a XVI. század utolsó évtizedében született, és így munkásságának java része a XVII. század első felében teljesedett ki. Akkor, amikor a tudományok fejlődése már sikerrel kezdte felvenni a harcot a gyermekhalandósággal. Amely neveléstörténetileg Comenius korára, mert róla van szó, egy szeretőbb családmodell, a gyermekben lehetőséget látó szülői attitűd kialakulását elősegítette.

Ugyanakkor a gyermek mégis szóba jöhető munkaerőnek, a családi munkamegosztásban részt vevő szereplőnek számított. Különösen a mezőgazdasági területeken. Annak érdekében tehát, hogy a tanítás minden gyermek számára elérhető legyen, érthető, hogy a hagyományos iskolarendszer az téli hónapokra tette az oktatást. Amely megoldás később azért hatékonynak bizonyulhatott, mert a meleg, a tantermekben megrekedő hőség igencsak megviseli a koncentrálóképességet. Nem véletlen talán, hogy az eltelt évszázadok során sem a közismereti alaptanulmányokra szánt idő nem tért el jelentősen attól a hétosztályos modelltől, sem tanórák hossza, sem a tanév beosztása nem nagyon változott. Egyszerűen azért, mert a gyakorlat visszaigazolta, és a generációk sora is ehhez alkalmazkodott. Annyira, hogy még a jelen korunkban megszokott szabadságolási szokások is ezt tükrözik vissza.

Érthető tehát a rendszer tehetetlensége, és az ellenállás minden olyan kezdeményezéssel szemben, amely igen alapos szakmai érveket nélkülözve kíván belenyúlni a tanévbe. Márpedig Palkovics államtitkár által korábban emlegetett átalakításoknak nem igazán van szakmai alapja. Ezt az újabb fejlemények alapján a tanárok különböző szervezeti is többszörösen kifejtették. Ugyanakkor a kilátásba helyezett rövidebb nyári szünet, az ennek kompenzálására átstrukturált tanév, és átkutyult tanterv elég alapos ok lenne egy igazi, szinte mindenkit megszólító tömegmozdulásra a tanévet megelőzően. Ilyenről azonban nem érkezett hír mostanában. Holott más tanári témákban íródott levél, és elhangzott interjú a mozgalom arcaitól. De maradjunk a tanévváltozásos témánál.

Már csak azért is, mert szakmailag nem lesz attól indokoltabb, hogy a kormányzat esetleg bebizonyítja: hatalmában áll akár gágogásra is kötelezni a tanulókat. A nyár sem lesz hűvösebb, és valószínűleg légkondicionált tanterem sem lesz több ettől és a tanári munkának is megmaradnak a korlátai. Ahogy a szülők szabadságolási lehetőségei sem fognak bővülni. A rövidebb tanóra ugyan lehet nagyon vonzó, de ha a tanóra szakaszait tekintjük, akkor nem sokkal lehet rövidebb. A gyermekek figyelmének tárgyra hangolása időt igényel. Figyelembe véve, hogy a padokban nem ki-, illetve bekapcsolható, gombbal állítható tanulógépek, hanem gyermekkorú emberi lények ülnek. Még akkor is, ha az Emmi prominensei hajlamosak is puszta erőforrásként, illetve parancsvégrehajtó szolgaként kezelni mindenkit. Alkalmazkodva a feudális oligarchia rendszerét majmoló vezérséghez.

Egyébként a 168óra kérdésére sem ígértek több légkondicionált termet, hanem inkább azt emlegetik, hogy a szülők szabadságolási lehetőségeinek érdekében is dolgoznak. A gyakorlatban azonban a szülő munkáltatói nem okvetlenül fognak ehhez alkalmazkodni. Amennyiben az Emmi mégis olyan nyilatkozatokat tenne, hogy ami erre utal, az gyakorlatilag a kormányzat által közvetlenül felügyelt foglalkoztatás bővülésére is utalhat. Például, a közmunkában részt vevők számának növekedésére. Ebben az esetben inkább óvakodnék attól a szabadság-ajándéktól, amit a kormányzat akar adni. Ennél egy kicsit kevésbé zűrös, amikor a nyári felejtésre hivatkozik az Emmi. Bár, erre azért lehetne azt mondani, hogy a gyermeket motiválni képes tanár még ebben az esetben is gyors visszazárkózást tudhat elérni.

Még „olcsóbb” ötleteléssel azt is lehetne persze mondani, hogy szakítva a magyar társadalom közmunkaalapú, illetve segédmunka-alapú szemléletével a szülőket is motiválni lehetne. Annak a gondolatnak az elültetését segítve, hogy tanulni érdemes. S akkor akár egy, a szünet derekán beiktatott, korrepetálós hét is beleférne a szünetbe. Majd egyszer. Talán.

Andrew_s

Oktatás: Lapátot az évtizedes salakhalomhoz

Fotó: EISimay

Az oktatással kapcsolatban érthető, ha a pártok rámozdulnak arra a probléma-halomra, ami az iskolarendszer és az oktatáspolitika háza táján található. A politika már csak ilyen. A probléma valószínűleg az lehet, ha a hazai oktatás több évtizedes halódását ismét a felszínen elvégzett kapirgálással gondolják rendbe tenni. Akár csak a látszatok alapján.

A Demokratikus Koalíció (DK) három pontos javaslata sajnos alkalmas az ilyen látszat keltésére. Azzal, hogy alapvetően személyek, személyi kérdések felhánytorgatásának tűnik. Függetlenül attól, hogy Balog Zoltán valóban olyan miniszter, aki tökéletesen alkalmatlan az oktatáspolitika szakpolitikai ellenőrzésére. Ahogy Palkovics László sem az, akit fenntartások nélkül lehetne az oktatás közelében tudni. Azonban a DK kifelejt, vagy csak a közleményben a szőnyeg alatt felejt egy egyszerű tényt. Orbán Viktor szempontjából a tökéletesen megfelelő emberek a számukra megfelelő helyen. Egy miniszter, akinek az arcbőrére a szegények cinikus lenézése éppen úgy ráfér, mint a békemenetes vazallushad kitüntetése. S egy államtitkár, akinek elég nagy egyetemi gyakorlata van az oktatás napi rendszerének ismeretéhez, és elég kevés morális gátlása ahhoz, hogy ezzel az ismerettel visszaéljen.

Ugyanakkor jellemző a Fidesz válasza is a Niedermüller Péter által elővezetett DK-nyilatkozatra. Azzal, hogy röviden közölte: a baloldal tehet mindenről. Ezzel gyakorlatilag persze elismerte azt is, hogy a hetedik éve kormányzó pártnak sosem volt olyan közvetlen cselekvési terve, amely alkalmas az oktatáspolitika problémáinak kezelésére. Egyszerűen azért, mert az előző kormányzat bármely hibás döntéséhez képest már látszania kellene az alagútban a következő fénypacninak, ha a jelenlegi kormányzat bármit tett volna a javulás érdekében. Ha ma az oktatás helyzete nem jobb, hanem rosszabb állapotban van, mint a Gyurcsány-kormány bukásakor, akkor a Fidesz saját magáról állított ki szegénységi bizonyítványt az aktuális „nyócévezéssel”. Miközben persze a kormánypárt is „megfeledkezik” pár korábbi történésről, illetve tendenciáról.

Az egyik ilyen tendencia kétségtelenül a teljes oktatási szférát (is) átszövő, és már egy évtizede is régóta tartó jelenségként ismert, kontraszelekcióról. Alkalmasint okkal. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi politikai elit jórészt a Kádár-rendszer nem kevésbé kontraszelektált, a pártlojalitást a szakmaiságnál jobban díjazó egyetemi rendszerében csiszolódott. Azok a káder-csemeték, akik akkortájt a szülő párt-viszonyainak köszönhetően kerülhettek értelmiségi pályára a vályogvetés helyett valószínűleg szelektíven vakok a saját életútjukat egyengetőhöz hasonló jelenségekre. Holott az iskolai kontraszelekció, a tanárképzés válsága elég régóta tart ahhoz, hogy akár a rendszerváltó kormány is programjára tűzhette volna a változtatásokat. Nem tette. Ellenben olyan szinten szétverte a magyar gazdaságot, amely időzített bombát jelentett a későbbiekben. Az azt hatástalanító kormányt követő Fidesz-kormányzat sem sokat tett az oktatásért. Különösen annak fényében, hogy az oktatási rendszert átalakítani szándékozó minisztere, Magyar Bálint mögül a kormánya is kihátrált.

Ez utóbbi regnálása alatt Balog Zoltán már ott liheg a politikában és különböző pontokon fényesíti a nagytiszteletű ülepeket. Bizonyítva, hogy pozícionálisan csereszabatos, és minden pozícióban seggnyaló. De még nem miniszter. Talán azért, mert az első Orbán-kormány korszakában a vezér még nem volt annyira vezér, hogy a teljes kézi irányítást kockáztathatta volna. Így az oktatásért olyan emberek feleltek, akik legalább láttak iskolát. Pokorni Zoltán majd Pálinkás József. Akik nevéhez szintén nem fűződött különösebb, az oktatáspolitika szintjének emelése érdekében végrehajtott, tett. Mégis egyfajta aranykor lehetett a jelenhez képest. Szakmailag. Mert legalább csak csendben süllyedt az oktatáspolitikai passzivitás következtében a színvonal a robbanásszerű zuhanáshoz képest. Alkalmasint már kirajzolódtak a lojalitást preferáló rendszer körvonalai. Elég ehhez azokra a szülői értekezletekre emlékezni, amikor az óvodavezetőt, általános iskolai igazgatót is jobban segített az önkormányzati és politikai kapcsolatrendszere, mint a szakmaisága.

De ez utóbbi lehet szubjektív vélemény. Az azonban tény, hogy a Gyurcsány-kormány regnálása alatt, a Miniszterelnöki Hivatal kiadásában jelent meg a „Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért”. Ami talán kicsit megkésve, de foglalkozott a tanárképzés igencsak szükségszerű reformjával. Mely reform kétségtelenül a tanárok alkalmasságának kérdését is felvetette. Ezzel a szakmai anyaggal az akkori ellenzék nem igazán tudott, illetve akart szakmai alapon foglalkozni. Még emlékezhetünk arra, hogy a Fidesz minden politikai tevékenysége a totális obstrukcióban, kordonbontásban, és acsarkodásban merült ki. Beleértve azt is, hogy tandíjrendszer átalakítása ellen még nép-hisztit is szervezett. Holott az világos volt és ma sem homályosabb: a kontraszelekciót támogató ösztöndíj és tandíjrendszerek, illetve a tanárképzés változtatása nélkül kevés az esély a valóban előre mutató változásokra.

Azon is el lehetne gondolkodni ennek fényében, hogy a vezető tanárok fémjelezte pedagógusmozgalom miért irtózik ugyancsak ezektől a kérdésektől. De a Fidesz elementáris erejű védekezése az ilyen kezdeményezések ellen talán nem véletlen. Elvégre nem érdekük egy olyan értelmiség kialakulása, amelyet nem lehet egzisztenciálisan sakkban tartani. Nem lévén alkalmas arra, hogy bármely más rendszerben elérje azt a pozíciót, amelybe a politika jóindulata révén került.

Andrew_s

Szak és képzés röghöz kötve?

Talán a meleg teszi, de egy kicsit amolyan „bezzeg az én időmben” hangulatba kerültem annak olvastán, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának felsőoktatásért felelős államtitkára Felsőrajkon vendégszerepelt. Olyanokat nyilatkozott ugyanis, amelyektől magam is elindultam egyfajta időutazásra. Bár ez alighanem semmi ahhoz képest, amelyet az ország hajt végre.

Arról van szó, hogy annak idején, az én időmben, a szakképzés még képzés volt. Szakilag és képzésileg is. Az 1970-es élvek második felében a szakközépiskola ugyani szakiskola és középiskola volt. Nem csak abban az értelemben, hogy mi volt a kapufélfán levő címeres táblán, hanem tartalmában is. Már akkor is sokan nosztalgiáztak a technikumok után. Mely nosztalgiát az volt csökkenteni hivatott, hogy a szakközépiskolát végzettek előtt nyitva volt a technikusi vizsga. Nem pontosan így hívták, de akkor is. Tehát az, aki egy kertészeti szakközépiskolába járt az kétféle bizonyítványt kapott. Egyrészt kapott egy szakmunkás-képesítést. Másrészt kapott egy érettségi bizonyítványt. Mely bizonyítványok alapja egy olyan vizsgarendszer volt, amelyben a gyakorlati vizsga a szakmunkás-képesítéshez, és egy elméleti az érettségihez egyaránt helyet kapott. Nem zárva ki azt, hogy olyan érettségit tegyen valaki, amely egyben az egyetemi felvételinek is megfelelt.

Innen a mai nap felé utazva az időben még emlékszem arra az értetlenségre, amellyel a fiaim képzése során szembesültem. Ekkor tudatosult az, hogy a szakközépiskola ad ugyan egy érettségit, de szakmunkás-papírt nem. Így a közgazdasági szakközépiskolában járók elmehettek ugyan egyetemre, de egy bukott felvételivel két szék közt, a könyvelői pálya mellett találhatták magukat. Utána olvasva sajnos kiderült: ez egy általános állapot. Melynek ingáját később sikerült egy olyan irányba lendíteni, amely a jelek szerint a szakmaiságot látszik középpontba helyezni. S amely mára egyre inkább ki akarja iktatni a szakképzés környékéről is az általános, és ugyanakkor középszintű ismeretek megszerzésének a lehetőségét is. Nehogy már egyetemre mehessen az, aki kistinédzserként nem döntötte el, hogy mi lesz, ha nagy lesz. A szakmai képzések szinte biztosan nagyon magas színvonalúak ezeken a helyeken.

Erre a következtetésre akkor kellett jutnom, amikor megpróbáltam egykori középiskolámba visszamenni, hogy tanítsak. Másra nem is tudok gondolni annak alapján, hogy egy mérnöktanári diploma, és egy, a szakmához kapcsolódó egyetemen megvédett doktori cím nem volt elegendő képzettség ehhez. Mert ellenkező esetben csak az lenne a megfejtés, hogy a teljesebb időutazás során, 2013-ban, ismét a feltétlen PÁRT-lojalitás és hasonlók jutottak kiemelt szerephez. Ami a hihetetlen magasan ívelő képzést illeti, azért vannak kétségeim. Nem a személyes tapasztalatok, hanem a napi hírek nyomán. Annak ellenére látszik a szakképzés a „még indultak” közt leledzeni, hogy szinte biztos vagyok: nem a tanárok hülyültek el egyik évről a másikra. De valószínűleg egyik öt-évről sem a másikra. Ha tehát a szakképzés társadalmi megítélése, presztízse folyamatosan csökkenni látszik, akkor valószínűbbnek tűnik, hogy a jelenség mögött egy erősen elcseszett oktatáspolitika áll. Ami nyilvánvalóan visszahat a képzésre jelentkezőkre is.

Amikor magam végeztem az akkor igen hosszú nevű, ma Varga Márton nevét viselő szakközépiskolában, akkor igen komoly rang volt oda bekerülni. Pont azért, mert egy erős szakmai képzés mellé kaptuk az érettségit. Volt út az egyetemi és volt út a szakmai karrier felé is. Igen, a diákok közül nem kevesen morzsolódtak le. Akár végérvényesen is. De akkor, ha a szakképzés, akár az egyetemi szintű szakképzés a pályára alkalmatlanok ejtőzését is lehetővé teszi, akkor egy idő után jobbára azok fogják felkeresni ezeket a helyeket. Akkor is, ha a tanárok vért izzadva próbálnak védekezni ez ellen a helyzet ellen. Mert a külső szabályozók beszorítják az iskola lehetőségeit, és beszorítják a végzettek lehetőségeit.

S ezért olvastam kifejezett mélyütésként azt, amit Palkovics nyilatkozott Felsőrajkon. Az egyetemi képzési központ ugyanis lehetne egy nagyon szép gondolat. Akkor, ha egyfajta felvételi előkészítő gyanánt szolgálna. Ezzel semmi baj nem is lenne, és akár beleférne abba a koncepcióba is, amelyet mintegy egy éve emlegettek. Eszerint a „felsőoktatási stratégia egyik kitűzött célja, hogy azoknak az állampolgároknak is lehetőséget biztosítson a felsőoktatásban való részvételre, akik az ország hátrányos helyzetű régióiban élnek, és településük közelében nem található felsőoktatási intézmény”. Még akkor is, ha már ez az idézet is egyfajta helyhez kötés árnyait veti előre. A jelen közlemény esetében az egyetemi előkészítő jellegnek végképp ellentmondani látszik a tudósítás egy másik mondata. Eszerint Palkovics azt mondta: „A fiataloknak meg kell kapniuk a lehetőséget, hogy szakmát, szaktudást szerezzenek, amellyel hozzájárulnak a családi gazdaságok sikereihez”.

Ennek az egyik olvasatával tulajdonképpen semmi baj nincs. Elsőre legalább is. Az sosem árt, ha valaki nagyon komoly szakismeretek birtokában vállalkozik a mezőgazdasági munkára. Kevesebb csalódás éri, és megtanulja: a jégeső ellen nincs békemenet és ima sem. A másik olvasattal van baj. Azzal, hogy Palkovics azzal számol: ezeket a fiatalokat ki sem engedik a családi gazdaságok kereteiből. Ez egyfajta képzettségi röghöz-kötést jelenthet. Egyfajta zsellérnosztalgiának a jegyében. Amely csak növelni képes a vidéken élők kiszolgáltatottságát. S amely zsellérnosztalgia nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a „rendszerváltást” követő kormány regnálása után szinte kő kövön nem maradt abból a magyar mezőgazdaságból, amely képes volt egy teljes feldolgozóipart is ellátni alapanyaggal. Amelynek pusztulásához elegendő a magyar konzervgyárak, cukorgyárak, a növényolajipar helyzetét megtekinteni.

Illetve hopp, van egy harmadik olvasat is. Akkor, ha az MTI elírta a tudósítást, és a családi gazdaságokat nagybetűvel kell érteni. Imígyen: „Családi gazdaságok”. A mondatot pedig úgy értelmezni, hogy a fiatalokból a kiemelt Családok gazdaságait majdan fenntartó szolgaszemélyzet kinevelése a cél.

Andrew_s

Palkovics nagy tárgy-egyesítése

S akkor megteremték a banánt
Fotó: Marton Szilvia - Origo

A Magyar Narancs interjút készített a kormány iskola-kivégző altisztjével, mely interjúból részletet közöl a portál-felületen is. Amelyből például megtudható, hogy az az oktatási államtitkár az MTA tagja. Mely tény lehet meglepő, miközben fordított irányban megmagyarázza azt is, hogy a tudós testület miért nem hajtotta el Orbánt a hülyeségeivel. Palkovics interjújában azonban a tárgyösszevonások ötlete azt sugallja: az agyvíz általánosan emelkedett.

Mert a szellem emelkedettségéről nem igazán lehet beszélni. Annak hatalmi földhöz tapadását jól mutatta a közelmúltban a budapesti főpolgármester komolyzenei magánszáma. Amely alapján nem is földhöz ragadásról, hanem inkább a bányászbéka alfelén való fityegésről lehetne beszélni. Ehhez képest Palkovics László akár még egy magasabb szintet is képviselhetne. Viszonyítás kérdése. Mint a hazai oktatás helyzete. Ha például a barlanglakó ősember korszakához viszonyítjuk, akkor szárnyaló magasságokban van. De még ez sem biztos. Az viszont valószínű, hogy akkortájt elég holisztikusan közelítették meg a világot és a tudományt. Ha tetszik, az volt a nagy egyesítések korszaka. Nem is bíbelődtek olyasmivel külön-külön, hogy fizika, meg kémia, netán biokémia. A bogyótól vagy meghaltak, vagy nem. Tiszta empíria. Semmi tudományos locsogás szénvázakról, és fényvisszaverődésről.

Szénvázak helyett legfeljebb szánvázakról beszélhettek, ahogy jöttek felfelé északra ezek a derék ősök. Akik, eltekintve az űrből érkezett fantasztikus útmutatásoktól, nem igazán foglalkoztak a földrajzzal. Csak úgy vándoroltak bele a nagyvilágba. Benépesítették a Földet, és közben genetikailag is elkülönültek az egyes csoportok. Pedig, ha foglalkoznak genetikával, és a jóslástechnikájuk is jó, akkor ilyet biztosan nem tesznek. Lehet, hogy inkább a kollektív kihalást választják, ha tudják előre: vándorlásaik következtében dúlni fog a rasszizmus, és a genetikai változatosságot nem a faj túlélésének zálogaként, hanem az egyes hordák közti háborúk indokaként fogják kezelni. Tehát világos, hogy genetikai ismereteik hiányosak voltak. Az emberiség egésze szívta meg, a biológiai ismeretek barlanglaki hiányát. De, mint írtam, bogyóügyben sem sokat terhelték magukat botanikával.

Bizonyos szinten talán nem is kell. Manapság sem. Emlékszem még arra, amikor gyermekként, az általános iskola alsó tagozatában, összevont, Környezetismeret nevű tárgyként meséltek a környező világról. A tárgyak önálló oktatása felső tagozatban érkezett. Az alapokra építve, és önálló tárgyként, a részletekre is koncentrálva. Mert az emberiség tudásbázisa azért kicsit emelkedett az utóbbi évezredekben. Nem mindenkié. De az általános szummázat azért mégis. Ahhoz, hogy valaki ne kövessen el genetikai alapú tömeggyilkosságot, ahhoz például nem árt ismerni a genetikát. Amihez némi biológiai alapok is tartoznak. S ez alighanem a többi tárgy esetében is igaz lehet, mert a térkép ismerete nélkül esetleg Ausztráliában köt ki az ausztriai munkával lépre csalt honleány. S nem okvetlenül mosogatóként. De az oktatáspolitika szerint a földrajz a liberalizmus mételye. Meg talán a többi tárgy is.

Az államtitkár véleménye alapján ugyanis tök jó ötlet lenne egy nagy összevonás. Legalább a szakképzés egy részében. Elvégre a szakképzésünk olyan szárnyalóan magas színvonalú. hogy alig látjuk. Mikroszkóppal. Valószínűleg még nem érte el azt a szintet, ahol az az 1970-es évek vége fele tartott, de azért igyekszünk. Rombolni. Mert mi a fenének az olyan szakképzés, ahonnan esetleg még egyetemre, főiskolára is kerülhet a diák. A végén még nem lesz kellően manipulálható, minden idegenre ráuszítható és felül képes emelkedni a gombnyomogató majom szintjénél. Ami, tekintve a parlamenti szavazások szinte automatikusan érkező statisztikáit korántsem lehet túl alacsony elvárás. Ott ülnek a gombnyomogató szakmunkások, és nem foglalkoznak túl sokat a részletekkel. Ráadásul remekül megélnek belőle. Így fel a kies szakképzésre. Ha sikerül elég keveset megismerni a valóságból, a tudományokból, akkor még képviselő is lehet a gyerekből. Csak meg kell tanítani, hogy mikor melyik feneket kell tisztára nyalni.

De az ilyen helyek és fenekek száma korlátozott. Azok számához képest mindenképpen, akiket egy életre megfosztanának a tanulmányi kitörés lehetőségeitől. Mert a nagy ötlet, a science (tudomány) keretében összevont tárgyhalmaz nagyjából ezt jelentené. Úgy biztosítva középszinten „képzett” rabszolgákat, hogy az ismereteik szintjét nagyjából a negyven évvel ezelőtti alsó tagozat szintjén konzerválnák. Az ötlethez tényleg csak gratulálni lehet Palkovics Lászlónak, az MTA tagjának, az Orbán-kormány oktatási államtitkárának. Meg az MTA-nak is az ilyen, tudásromboló tagokért.

Andrew_s