Átlátszó naivitás?

Hétfőn keveredett az Átlátszó jóvoltából a köztudatba az a hír, ami a Gamma International egyik szerverének a feltörését, illetve annak következményeit tárgyalja. Eszerint egy magát Phineas Fishernek nevező hacker forráskódokat, és dokumentumokat töltött le egy kémprogrammal és megrendelőivel kapcsolatban. Azzal a Finfisher –rel kapcsolatban, ami az Átlátszó szerint egy kifinomult, fejlett kémprogram, s amelyet nem mutatnak ki a vírusirtó programok.

Az utóbbi megállapításnál azért tűnik célszerűnek az Átlátszót citálni, mert a lapjukon található internetes link jelenleg nagyon link. Nem mutat sehova. De ez lehet persze átmeneti üzemzavar is. Noha végső soron szinte lényegtelen. Az ugyanis elsőre, és minimális krimi-olvasói gyakorlattal is nyilvánvaló, hogy egy igazán kifinomult kémprogramról nem szoktak cikkeket közölni. Ahogy James Bond utódai sem valószínű, hogy házfalnyi hirdetésekben számolnának be a ténykedésükről. A hazai első hírek még 2013. szeptemberében láttak napvilágot. A Wikileaks-re hivatkozva. A mostaniak pedig egy számítógép-feltörésre hivatkoznak. Ennek alapján bukni látszik a James Bond-hasonlat. Holott a Wikileaks-hivatkozás csak arra vonatkozik, hogy hazánkban is üzemel egy Finfisher-szerver, és a hekker-támadás sem létezés tényének, legfeljebb a működésmódnak és kuncsaftoknak szerzett publicitást. Ami persze lehet kellemetlen egy-egy országban. De, ahogy olvashatjuk: „a multinacionális cégcsoport sokféle kémtechnológiát és ezekkel kapcsolatos tanácsadást kínál kormányzati hírszerző szervezetek, elsősorban titkosszolgálatok és bűnüldöző hatóságok számára”. Állítólag zártkörű expókon reklámozva. Annyira, hogy például a kormányzati szerveknek ajánlott megoldásokat és tréninget a cég főoldalán hirdetik. Titkosan.

A nagy hírből az a kitétel, hogy „nem mutatják ki a vírusirtók” pedig üzletpolitikailag látszik irreálisnak. Még visszacseng az a réges-régi sajtótájékoztató, amikor valami ilyen tárgyú kérdést szegeztek neki egy vírusirtókat gyártó cég képviselőjének. Aki egyszerűen visszakérdezett valami olyasmit, hogy: amennyiben ők nem mutatják ki, akkor miért ne mutatná ki egy politikai és üzleti konkurens terméke? S azért ebben akkor is volt valami. Ahogy ma is. Antivirus eszközöket ugyanis a föld számos pontján fejlesztenek, és már az alacsony internet-penetráció korában is sok hozzáférhető volt. Ha tehát valaki olyan állítással él, hogy „A” programot nem mutatnak ki, akkor érdemes lenne odatenni, hogy melyik szoftverrel kísérelték meg hiábavalóan a kimutatást, illetve leszedést. A pongyolaság és szakmaitlanság ebben az esetben lehet blikkfangos, de a hitelesség rovására megy.

Ezzel szemben próbálkozzunk egy másik nézőponttal. Tegyük fel, hogy tényleg léteznek kémprogramok, lehallgató-rendszerek, és olyan eszközök, amik alkalmasak akár a teljes internetforgalom szűrésére. Ebben az esetben egy lebukás azonnal kompromittálná az adott eszközt. Ettől kezdve akár tényleg szabadon letölthetővé tehetik, ugyanis használhatatlanná válik. Célszerű lehet ugyanakkor olyan körítést és dezinformáció-tömeget mellécsatolni, ami hihetővé varázsolja a történetet. Nem fukarkodva olyan adatokkal, amelyek más csatornán már kikerültek, tehát növelik a hitelesség látszatát. Ráadásul meggyőzővé is varázsolják a történetet, hogy a kompromittált eszközt a gyártó cég tudta ellenére szerezték meg. A módszer annyira nem lenne új, hogy analógiája elolvasható Ewen Montagu-nak, a hazánkban „A sosemvolt ember” címen megjelent, könyvében. Az adott „feltörés” és „adatszivárgás” ráadásul azzal a kényelmet nyújtó mellékhatással is jár, hogy eltereli a figyelmet a ténylegesen működő eszközökről. A közfigyelem a dublőrre terelődik és el van azzal foglalva. Ahogy azzal is, miszerint a nagyonfedettentitkos szervezetekről konkrét adatbázist vezettek, amelyben „egy nbsz.gov.hu-s email címről, SSNS Hungary-s aláírással” érkezett elektronikus levél is van. Amellyel kapcsolatban azért érdekes lett volna, ha a technikai fejlécről készült képernyőképet is közzé teszik. Miközben érdemes talán azzal a mellékhatással is foglalkozni, ami óhatatlanul az internetet használók öncenzúráját erősíti. S amelyhez az Átlátszó most, akarva-akaratlanul, nagyban hozzájárult. Talán már írják is nekik a kormányzati köszönő levelet.

Eközben persze nem árt az olyan trivialitásokról sem megfeledkezni, amelyek szinte közhely-számba mennek.

•           Amit két ember tud, az nem titok;
•           A legbiztosabb titoktartás a kommunikáció hiánya;
•           Az interneten a valós anonimitás jórészt megvalósíthatatlan;
•           Bizonyos titkolt információk beszerzésére az ókortól igény van;
•           A legbiztosabb tűzfal az internetkapcsolat hiánya;
•           A legbiztosabban megőrzött információ az, amit sosem írnak le, és amiről nem beszélnek;

Úton a lakatlan sziget felé, vagy kilőve a Holdra.

Andrew_s

Ábel-margó

Forrás: Borsonline

Borderline szindróma. Egyike azoknak a betegségeknek, melyek a személyiséget támadják meg. S ez az a betegség, amit S(omogyi) Ábel esetében is diagnosztizáltak. Annak a fiúnak az esetében, aki legutóbb a Móricz Zsigmond körtéren hívta fel magára három lövéssel a figyelmet.

Nem rabolni akart, és valójában a korábbi fenyegetődzés, mely 22 ember életét vette célba, szintén nem vált valóra. Amit, gondolom, nem egyedül nem sajnálok. A legutóbbi lövöldözés alkalmából talán tényleg a nagymama halála volt az utolsó csepp. Miközben kétségtelenül ott motozhat sokakban a kérdés, hogy miért nem teszik orvosi értelemben is takarékra a fiatalembert. No meg társadalmi értelemben is, mivel korántsem megnyugtató, hogy egy igazoltan „flepnis” fegyveres mászkálhat szabadon. Bár, kétségtelenül érdemes lehet feltenni egy másik kérdést is. Azt, hogy, függetlenül az elmeorvosi állapottól, miként is lehet minden ellenőrzést megkerülve, és ezek szerint nem is túl nagy nehézségeket leküzdve, éles lőfegyverhez jutni. Ez talán legalább annyira fontos kérdés lehet, mint Orbán Ráhel alighanem gazdaságilag is erősen motivált esküvőjének biztosítása, vagy biztosítatlansága. Lassan a századforduló filléres füzeteinek nyálas színvonalán megtárgyalva a nagyságos úrék lagziját.

Ugyanakkor szintén érdemes lehet azzal a jelenséggel is foglalkozni, ami elvezethetett a fenyegetődzésekig, illetve most a lövöldözésig. Az ugyanis elég nyilvánvalónak látszik, hogy szindrómáktól függetlenül is egyfajta figyelemfelkeltésről van szó. Ellenkező esetben talán nem a plafon lett volna a célpont. S megannyi más példa bizonyítja sajnos azt is, hogy gyilkosságokat márpedig lehet előre tervezetten elkövetni. Ezt legutóbb például a romagyilkosságok kapcsán tapasztalhatta meg a társadalom. Ezért aztán lehet, hogy nem is annyira a nagyi halála lehetett a mostani eset kiváltó oka, hanem a korábbi ítélet lazasága. Amennyiben ugyanis a másban talán kitűnni nem tudó elkövető azt tapasztalta, hogy korábbi fenyegetéseit senki nem vette komolyan, akkor most, úgymond, emelte a tétet. Valóban elsütve a fegyvert. Ezért, noha látszólag embertelen ötletnek tűnhet egy tartós, kényszergyógykezeléssel egybekötött kivonása a közforgalomból, tulajdonképpen a saját érdekében is szükség lehet rá. Megadva azt az igazolást, hogy lám, komolyan vették. Nem vitatva persze azt a veszélyt sem, hogy ez nagyon gyorsan visszaüthet. Ha ugyanis az önigazolás útját vélheti megtalálni a sérült személyiség abban, hogy lövöldöz, akkor a „komolyan vevés” végső soron egy jövendő sorozatgyilkosság nyitánya is lehet. A bérgyilkosság felé pedig csak azért nem, mert aligha van épeszű megbízó, aki egy „feltűnősködő”, bármikor lebukó elkövetőt választana.

Így aztán, amikor ebben és a hasonló esetben demonstratív eljárásokért liheg fel a köz, akkor talán érdemes lehet a következményekkel, a lehetséges következményekkel is számot vetni. Márpedig arra számos példa van, hogy az orvostudomány, bármilyen nagy eredményekkel is bír, mégsem mindenható. S talán ezek azok a mérlegelési szempontok azok, melyek az amúgy is néha csikorgó, jogszolgáltatási, fogaskerekek közé homokot hintenek. Alighanem eljutatva a döntést meghozót oda, hogy nem tud valóban jó megoldást. Különösen akkor nem, ha a következményhalmazba az asszisztált öngyilkosság lehetőségét is beveszik. Azt a jelenséget, hogy S. Ábel, vagy bármelyik kór-rokona, mások halála árán próbálja meg saját magát kiiktatni az élők sorából. Olyan módon, hogy kiprovokálja a saját, hatóságilag végrehajtott lelövését egy fegyveres akció következményeként. A személyiségzavar ugyanis nem garancia ennek ellenkezőjére. A bűnügyi híreket, és a bűnügyi történelmet látva még csak nem is az első lenne, aki önigazolás-keresésből, a figyelem önmagára irányításának igényéből ezt az utat választja. Minden bekattanás nélkül várva a számára a világot, és annak végét váró kattanást.

Azt az utolsó kérdést is ott hagyva lebegni a levegőben, hogy még hány potenciális ámokfutó szaladgál a nagyvilágban. Illetve hány, és hány olyan személyiségzavaros ember szaladgál a világban, akik nem fegyverrel, hanem más módon hajszolják saját maguk fontosságának mindent elsöprő kényszerét.

Andrew_s

A Propeller-en szintén olvasható.