A majális 2021-ben, társadalom hiányában, elmarad

Május 1. A következmények nélküli csend hazájában emlékezzünk kicsit a Chicago-ban felvonult egykori százezrekre. De nem feledve azt sem, hogy a majálisról, illetve a májusi felvonulásokról mindenkinek más emlékei lehetnek. A fiatalabb korosztálynak talán semmilyen. Ami leginkább azt jelenti, hogy a majális kiüresedésével is sikerült elvenni valamit, ami helyett a társadalmi kínálat a nagy semmi. Mondom ezt annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok a „parancsra és dátumra érezd jól magad” mozgalmak, illetve ünnepek híve.

Ugyanakkor az is világos, hogy a társadalmakban kellenek olyan közösségi érzést erősítő csomópontok, amelyek közös élményeket, vagy egyáltalán élményeket biztosítanak. Olyanokat,a melyek az embereknek személyükben nyújtanak valamit. S amihez semmi köze azoknak az összejöveteleknek, amiket „a közösen utálunk, illetve istenítünk” nem pótol. Nem azért, mert ilyenek nem lehetnek, hanem azért, mert a vezérközpontú összejövetelek adta összetartozási pótszer sosem a társadalomról szól általában, hanem egy adott réteg önjelölt önkiemeléséről. Pótszer, aminek a történelem során már nem egy golyózáporos görcs lett az eredménye. A majális hagyományosan más volt. Akkor is, ha nem mindenki szerette, vagy nem mindenki egyformán szerette. Gyerekként emlékszem a szülők céges felvonulásait kísérő rendezvényekre, ahol félrészeg nénik jópofiztak olykor egészen részeg bácsikkal. Ahogy emlékszem a kispesti majálisokra is ökörsütéssel, vándorcirkusszal. Ahol nagyapám megitta az ünnepi, egy pikolónyi sörét, és gulyáslevest ebédeltünk a környékből jöttekkel.

De azt sem feledem, hogy anyám még azokat is jó buliként emlegette a fiatalabb éveiből, amikre szocialista kihívásból, kötelezőként rendelték oda az egész szövőgyárat. Mert közben lehetett beszélgetni, utána közösen virslizni, és általában azt érezni, hogy nem egy atom a végtelen ürességben az ember leánya. Ahogy sok évvel később, már rendezőként egy egyetemi klubban érezhette úgy az ember, hogy ad valamit. Akár csak lehetőséget a közösségi élményhez. Akkor is, ha maga nem igényli az aktív részvételt a kívülről sokszor megmosolyogtató helyzetekben. Amelyhez a keretet akkor ugyan a KISZ adta, de amin valójában magasról tett mindenki a KISZ-re és az ideológiára.

Na, ez az, ami valahogy kiürült, elmúlt, és nem pótolható azzal, hogy kisebb-nagyobb csoportok jönnek össze közösen utálni a másikat. Ahogy azzal sem, ha egy vezér kiáll, és közös utálatra biztatja a híveit. Másokkal szemben természetesen. Miközben ez a közös élmény, vagy akár a közös katarzis az, amitől az emberek hangyabolya társadalommá válik. Az egymáson izzadságszagúan röhögő, vagy agresszíven utáló klikkek halmaza helyett.

Amellett, hogy a klikkeken felül, tulajdonképpen spontán szerveződő, az emberekről, és nem vezérekről, vezér-lózungokról, szóló közösségszerveződést lehet irigykedve nézni másoknál, sosem lesz más, mint irigység, ha alul a népek árja nem válik többé, mint a jégkása szilánkjainak egymást froclizó halmazánál.

Andrew_s

Templomot a dolgozó anyáknak

2016-ban az anyák napja, és az egykori sortűz áldozataira emlékező ünnepnap egy napra esett. Melynek kapcsán akár arra is emlékezhetnénk, hogy ahol lőnek, ott egy anya gyermeke halhat meg. Talán, amikor a majálison habzik a sör, néhányan erre is emlékeztek. Míg mások csak erre, vagy csak arra.

Most jó lenne valami olyasmit írni, hogy a permanens szabadságharcot folytató kormánya az országnak megtette ezt a kettős emlékezést, de nem. Talán azért sem, mert a májusi, a munkások ünnepének hívott, emléknap olyan baloldali, hogy az már kiesik az embereket csupán megcsavarandó alkatrésznek tekintő hatalom szemléleti koordinátáiból. A május 1 munkásokról szóló üzenete persze lehet, hogy azért is áll távol a kormányzattól, mert az abban bársonyszéket foglalók jó része számára a munka valami olyasmit jelenthet, ami csak mással fordulhat elő. Így aztán egyszerűen elfeledkeztek arról, hogy van, aki a munkaereje árából, és nem a kapcsolati tőkéjéből él meg. Ha tud. Mármint megélni. Mert ott, ahol a foglalkoztatás egyre inkább a közrabszolgasággal kozmetikázott adatoktól javul csupán, ez a megélhetés is lehet kérdéses.

Nem véletlen, hogy a jelen államvezetést nyugodtan tekinthetjük a gazdasági exodus kormányának. Egy olyan kormánynak, amelynek tevékenysége százezreket űzött el eddig is az országból. Elérve azt, hogy az ifjúság távozása egyfajta, és a társadalom egészére ható szociális abortuszt okozzon az országban. Megfosztva a családokat a túlélés reményében távozottaktól. Valós gazdasági menekültet faragva azokból, akik különben szívesen élnének a honi határok között. Közel az édesanyjukhoz. Akik számára akár végleges veszteség, de évekre, évtizedekre szóló elszakítottságot okoz Orbánia jelen gazdasági állapota, és a miniszterelnök számára körbetapsikáltatott egzisztenciális romkert. A gyermekszegénység, a családi nyomor, a megélhetési kilátástalanság. Ami elől menekül, aki csak megteheti. Nagy magyar várossá téve például Londont is.

Ami persze nem jelenti azt, hogy az Emmi részéről ne adtak volna ki közleményt arról, hogy milyen nagyon megbecsülik az édesanyákat. Így, ha már a jövőt megalapozó dolgozókról megfeledkezett a templomszentelésbe belefeledkezett minisztérium, legalább az anyákat nem felejtette el teljesen. A közleményt Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár jegyezte. Olyanokat is emlegetve, hogy: „Célunk, hogy kormányzati eszközökkel is enyhítsünk az édesanyák mindennapos terhein”. Ami majdnem olyan szépen hangzik, amilyen szép volt egy korábbi kijelentése is az államtitkár asszonynak. Akkor a nők jogainak nemzetközi védelmét pártfogolta. Miközben itthon vak komondorokról szóltak a hírek. S büszkélkedtek a nők fokozott (köz)foglalkoztatásával.

Közvetve azért mégis szó esik a munkáról az anyák napja alkalmából. Mert a kormányzat döntést kínál a nőknek a jelek szerint. Annyiban, hogy „maguk határozhassák meg, mennyi időt kívánnak otthon maradni gyermekeikkel, és hogy mikor akarnak visszatérni a munka világába”. Csak ugyebár az a baj, hogy ebben a munkavilágban a munkabér nem mindig azonos a nőknek és a férfiaknak. Amellett, hogy jelentős politikusok hangoztatták az olyan nézeteiket, amelyek szerint az asszonynak a falkanálnál és a szülőszobában a helye. S továbbra sem érdemes megfeledkezni arról sem, hogy a munka világa sokaknak a közmunka világa. Ahol a havi bérviszonyok a kormányzati szereplők napi költésének nagyságrendjébe esnek. Korántsem beszélhetünk tehát arról, hogy egy édesanya egyenrangú döntési helyzetben lenne ilyen esetekben.

Akármit is mond erről az Emmi, aligha közmunka-béren fizetett, államtitkára. Akiről alighanem sokan megnéznének egy nosztalgikus ihletésű filmet. Amint kapál egy olyan táblában, ahol a sor vége a föld és ég találkozásánál van. De különben hétágra süt a nap. A bér pedig közmunkásnyi. Hátha utána közbenjárna azért is, hogy a munka ünnepén a templomszentelést a dolgozó emberek iránti tisztelet hangjáról szóló hír szorítsa ki egy olyan minisztérium honlapján, amelynek feladata az emberekkel, és nem a szentekkel való törődés. Lenne. S nem mintha a munka mellett gyermeket nevelő anyák, illetve az anyák általában, nem érdemelnének templomot. Csak nem azt szentelték.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Szakszervezettelen majális - daruval

Fotó: MTI / Kovács Attila

A majális, ami aligha bírhatott komoly politikai tartalommal az ő eredeti állapotában, meglehetősen átpolitizálódott annak köszönhetően, hogy május elsején egyszer a szakszervezetek véresen komollyá vált sztrájkot hirdettek. Amerikában, a chicagói munkás szakszervezetek, 1886-ban. A 2014-es hazai majális szerencsére idáig azért nem fajult.

Ehelyett a hagyományosan munkásmozgalmi, illetve azon belül is szakszervezeti emléknapra a pártok mozdultak meg. Nem kevésbé hagyományosan. De ettől még semmivel sem kevésbé kisajátítva egy ünnepnapot, amely nem a pártokról, és még kevésbé a hatalom pártjairól szól elsősorban. Még abban a korban sem, amikor a hivatalos dogmák szerint a munkás-paraszt hatalom pártja birtokolta a hatalmat. S kihelyezett csápjai mélyen belenyúltak a csak formálisan független, vagy formálisan sem független szakszervezeti mozgalmakba. A tőkés világrend, és a nemzetközi imperializmus és a hasonlók elleni permanens harc jegyében. Hogy a PÁRT vezető ereje mindenütt ott tartsa a szemét, és a fülét, ahol kell. S lecsaphasson vasökle oda, ahova köll. A PÁRT-elit szerint. De nem szeretnék igazságtalan lenni a szakszervezetekkel. Azok egy része igenis ünnepelt. A Városligetben. Egy másik része meg a régi felvonulások útvonalán. Akinek erről a „Brian élete” című film felszabadítási frontjai jutnak az eszébe, vessen magára.

Alighanem a részrehajló média a ludas abban, hogy nem adtak hírt a több százezres, a megalázó közmunkarendszer, vagy a generációkat tanulmányi fekete lyukba taszító oktatáspolitika elleni tömegdemonstrációról. De nyilván ennek eredménye lehetett a pártok meghívása egy kerekasztal-beszélgetésre. Mert az nem lehet, hogy a szakszervezetek előre felnyalják a politikai pártok előtt a vörös szőnyeget, és jelenlétükért is elnézést kérve térdeljenek le a politika előtt. Mert ha mégis, akkor nagy baj van. Ahogy valamiért az sem az igazi, ha a hatalomban levő pártok tartanak önfényező, és öndicsérő gyűlést. Mert túlságosan emlékeztet azokra a bizonyos, sok évtizeddel korábbi május elsejékre. Akkor is, ha a részvétel nem kötelező. Még. S a taps sem. Még. Azért az aktuális kirohanás annak érdekében, hogy érdeket kell érvényesíteni Brüsszelben, már visszahoz valamit a régi fílingből. Ahogy Orbán Viktor meghirdette harcát a multik, és a haveri körébe nem tartozó nagytőkések ellen, most a nemzetközi és akácellenes imperialisták kerültek sorra. A halhatatlan emlékű Hofi Géza, azt hiszem, végtelenül sajnálhatja, hogy kihagyta ezt a kort. Azok, akiknek már közmunkában sem jut kapanyél, talán kevésbé sajnálják. Ők talán inkább egy kevésbé pitiző szakszervezeti mozgalmat szeretnének. Ahogy talán azok is, akik örülhetnek, hogy van munkahelyük. Ahogy azt Bajnai Gordon is emlegette. Egy pártszövetség, az Együtt-PM vezetőjeként. Mert a szakszervezetek nem értek rá. Így megadták a szót és lehetőséget a politikai pártoknak az ellenzék oldalán is.

Az Együtt-PM különben a nagy orbanisztáni szoboremelés szomszédságában majálisozott. Közvetlen közelében annak a szobornak, ami ellen szinte folyamatos a tüntetés. Azért nem teljesen érthető, hogy amennyiben egy komolyan elutasító attitűdöt akartak volt megmutatni, akkor ugyan miért nem vonultak át a szoborépítés helyére. Akár csákánnyal és lapáttal. Így olyan képzetet keltve csupán, hogy az ugróvár is inkább a decibeltalapzaton fújt üres levegő határán végrehajtott semmibe ugrálást szimbolizálta. Miközben a minap már daruk érkeztek a helyszínre. Nem szárnyasok, hanem a szárnyas szobor-torzók emelgetésére valók. Elősegítve azt, hogy a kormányzat szerint hiányzó mozgástérből keveset foglalva helyezzék talpazatára a megszállási szoborzatot. A maradék mozgásteret pedig átengedve a szélsőségeknek ezek szerint. Többek között Jobbiknak, amely párt régóta rendelkezik közel-keleti kapcsolatokkal. Annyira, hogy iráni pénzek pártkasszájukba-áramlása is régóta felmerült.

Márpedig a darunak arrafelé legalább olyan baljós árnyéka van, mint a stadionoknak Chilében. Iránban és néhány más helyen nem egy esetben kivégzőeszköz szerepét tölti be. Ja, hogy pont a május elsejét megelőző napon került oda az a fránya daru. Biztos éppen akkor értek rá, hogy az Orbán Viktor által erkölcsileg makulátlan emlékmű ellen tiltakozók feje fölé emeljék.

Andrew_s