Az MI gyűlölve dicsért a Hegyalja út miatt

A Tabán a lebontása előtt.
Forrás: Budapest Anno

Alighanem valami túlétkezéses gyomorgörcs álmatlan hányódása közepette születhetett az ötlet a Hegyalja út átnevezéséről. Elvégre az út földrajzilag is meghatározó helyen van, és generációk nőttek fel úgy, hogy nem valami percéletű politikai szellentés görcséhez kell igazodniuk. Aztán mégsem lett Mádl Ferencről elnevezve. Alighanem az ott, és a környéken lakók nagy többségének megelégedésére.

Mert azért a közterület mégis csak azé a közé, aki használja. Ha a köz szerint jól van úgy, ahogy van, és nem sért az elnevezés egyetlen méltánylandó közösségi jogot, akkor elég masszív diktatórikus szemlélet kell az erőltetett köztérelnevezésekhez. Függetlenül attól, hogy Mádl Ferencet szerette-e valaki, vagy nem szerette. Holtában már csak igazat szabad róla írni. A szeretet ellenben szubjektív. Így alighanem értelmetlen lenne azon polemizálni, hogy elődjéhez képest milyen lemaradásban volt elismertség tekintetében. Már csak azért is, mert az elnöki székét olyanok is megörökölhették, mint a nemzeti plagizátor. Úgyhogy köztársasági elnökként legfeljebb csak láncszem volt a lefele szaladó láncban. Borítsa tehát megítélését a méltó homály. Az útelnevezésektől függetlenül.

Már csak azért is, mert az út megmaradt Hegyalja út. Az útvonalat érintő három kerület polgármesterének, Hoffmann Tamás a XI., Nagy Gábor Tamás az I. és Pokorni Zoltán a XII. kerület polgármesterének, köszönhetően. Akikről érdemes tudni, hogy mindhárman a Fidesz képviseletében ülnek a helyükön. Amiért aztán a Magyar Idők címet viselő izé tollnokától meg is kaptak minden fejberúgást. Szikszai Péter ugyanis felhatalmazva érezte magát, hogy végigpróbálgassa a gyűlölködő bunkók teljes stílustárát abban az írásában, amiben a keresztvizet is leszedni volt hivatott a három polgármesterről. Mintegy mellékesen fontos ismeretterjesztő munkásságot folytatott. Ami minden bizonnyal hiánypótló lehet a sajtóetika mocsarában vergődők számára. Mondván, illetve írván, hogy: „A javaslatot viszont nem a gyűlöletfüggő liberálisok vagy az amőbák intelligenciájával rendelkező szocialisták fúrták meg, hanem három fideszes kerületi polgármester”.

Amiből teljesen nyilvánvaló információként leszűrhető, hogy aki nem illiberális Fideszes, hanem a szabadságot hirdeti, az gyűlöletfüggő. Világos, mint a Nap. Az mondjuk kérdéses, hogy a gyűlölködő mennyire gyűlöletfüggő. De, ha elfogadjuk, hogy a permanens szabadságharcban gyűlölködő Fidesz-vezér gyűlöletfüggő, akkor ezzel azt is kinyilvánítottuk, hogy Orbán Viktor, Szikszai Péter szerint liberális. Namármost! Azt tudjuk, hogy Orbán Viktor annyira liberális volt, hogy pártjának főkomcsizója, Kövér, annak idején az SZDSZ támogatásával lett képviselő. Így a most éppen az MI-nek írkáló betűvető nyomán már fel is oldottuk azt a dilemmát, hogy miként lett az egykor magát liberálisnak mondó Fidesz-vezetőből habzó szájú ellenségkereső, ókonzervatív diktátor. Megmaradt ugyebár gyűlöletfüggőnek. Mondjuk, az senkit ne zavarjon ebben, hogy a liberalizmus pont az ellenkezőjét jelentené. A sajtóetika fennkölten bérutálkozó, és most éppen fideszes polgármesterekre acsargó tollnokát ilyen pitiségek nem zavarják. Ahogy az sem, hogy a szocialistákra tett dehumanizáló megjegyzés elég rokon azzal, amit retorikájában a fasizmus használt. De gyűlölködőnek mindenképpen az. Tehát Szikszai Péterről is megtudhattuk, hogy gyűlöletfüggő.

Ugyanakkor akkorát rúgott a három polgármesterbe, hogy tulajdonképpen megdicsérte őket. Ami, például Hoffmann esetében talán tényleg túlzás. Már akkor, ha a Zöld Pardon bezárása körüli hercehurcát, a Móricz Zsigmond körtér elhúzódó felújítását idézem emlékeimbe. De most ezzel az útelnevezéssel kapcsolatos ténykedésük során mindenképpen kiérdemelték az MI cikkszerzőjének dicséretét. Mert azt írja az intelligencia felkent apostola, hogy az a polgármester, aki a környékben, a körzetében élők véleményét képviseli nem több „voksfetisiszta” hőzöngőnél. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy az esetleges újraválasztásához felkészülve a szavazatokat, a voksokat tartja szem előtt. Melyeket nyilván egyszerűbb megszerezni, ha figyelembe veszi a szavazók érdekeit, véleményét.

S itt van a dicséret elhantolva. Ez a fajta „voksfetisiszta” szemlélet tehát azt jelentheti, hogy a polgármester az őt megválasztók érdekeit, véleményét előbbre helyezi az esztelen pártpolitikai lojalitásnál. Márpedig, a küldő párttól függetlenül, ez valószínűleg alapvető elvárás lehetne bármelyik polgármester esetében. De akár a képviselők esetében is. Netán még a miniszterelnök esetében is. Úgyhogy azt nem bánom, hogy a Hegyalja út neve megmaradt. De az szinte biztos, hogy a parlamenti képviselők és a kormánytagok is lehetnének annyira szavazatfetisiszták, hogy az országban lakók érdekeit az oligarchikus hűbérrendszer kialakításának szándéka elé helyezik.

Andrew_s

Lázár a semmi téves ágán

Fotó: Marton Szilvia - Origo

Amint azt Kövér László (nő)veretes mondandója kapcsán már magam is írtam: megvolt a Fidesz kongresszusa. Természetesen Orbán Viktor is megszólalt, és elmondta a magáét. De az ő beszédére annyian fognak még hivatkozni, hogy maradjunk egyelőre a mellékszereplőknél. Nem a politikai, hanem a kongresszusi mellékszereplőknél. Mert különben Lázár János sok minden, de nem mellékszereplő. Még.

De azért persze lehet, hogy azzá válik. Ahogy Pokorni Zoltán is szépen, lassan, de biztosan kiúszott a politikai történések centrumából. Pokorni, Lázárral és Kósával együtt immár az alelnöki posztból is távozik. Lázár János azonban megmarad miniszter, és Kósa megkapja a Fidesz-frakciót vezénylő korbácsot. Ami azt jelenti, hogy Rogán Antal helyére igazán méltó utódot találtak. Mintha a politikai érzék kizáró körülmény lenne a kormánypárti frakció vezetőjének jelölése esetén. Miközben az elvtelen szervilizmus kétségtelenül előnnyel bír. De hagyjuk Pokornit visszavonulni, és Kósát frakciót vezetni. Az utóbbiról úgyis fogunk még hallani. Amint kinyitja a száját, és mond valami vezértől leesett okosságot. Maradjunk Lázárnál.

Már csak azért is, mert alighanem rá osztották a leköszönők közül a megmondó-ember szerepét. Esetleg nem is osztották rá, de hagyták, hadd mondja. Biztosítva ezzel az önkritika hangját. Mert az önkritika fontos egy párt életében. Már régen is azt vallották, hogy a „párton belüli bírálat és önbírálat a pártpolitika szerves része, a szüntelen változó valóság feltételeihez való hozzáigazításának, a párt fejlődésének egyik alapvető eszköze”. Mert „a pártalapszervezetek ennek segítségével közvetítik a vezetőkhöz a politikai gyakorlat során tapasztalt ellentmondásokat, a szubjektív okok miatti fogyatékosságokat”. Hogy aztán a párt, mint a társadalom vezető ereje „ellenőrizze a végrehajtást, támogassa a helyes kezdeményezéseket, tárja fel a fogyatékosságokat és adjon helyes választ a felmerülő kérdésekre”. Igazi címlapos történet, és eszmerendszer. Ráadásul tényleg az. Az idézetek valóban egy címlapon láttak napvilágot. 1978-ban, az Új Szó, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Napilapja címlapján. A CSKP KB aktuális ülése kapcsán megjelent híradásban. De akár Lázár János is mondhatta volna.

Mert szinte rímel az olyan, szintén elég semmitmondó kijelentésekre, miszerint a „Fidesznek nincs kormányzóképes alternatívája, ugyanakkor ennek ellenére sem dőlhet hátra”. Egy füst alatt „Lázár János a korábbi kishitű, szervilizmusra építő hozzáállás megszüntetését, valamint az ország függetlenségének és szabadságának megvédését nevezte a legnagyobb kormányzati sikereknek, megjegyezte azonban, hogy a hatalommal járó káros mellékhatásoktól nem tudták mindig teljesen függetleníteni magukat”. Ez annyira, de annyira szép, hogy még Andropov elvtárs szeme is könnybe lábad a túlvilágon. Eközben maximálisan kielégíti az önkritika iránt párt-elvárásokat is. Az egyetlen, amibe beleköthetnénk: miért a leköszönése alkalmából világosodott meg a Miniszterelnökséget vezető miniszter. De nem kötözködünk. Annyira mag vagyunk hatódva, hogy eszünk ágában sincs.

Ha pedig mégsem lennénk teljesen meghatódva, akkor itt van az, ami mindent visz: „nem elég, ha fideszes vagy, jónak is kell lenned!”. Ami kicsit enyhébb annál a korábbi, nem Lázártól elhíresült kijelentéstől, ami alapján „nem elég tisztességesnek lenned, annak is kell látszanod”. De talán azt még leköszöntében is érezhette Lázár János, hogy az utóbbi túl erős lett volna. Egy Fidesz-kongresszuson. Azonban az sem gyenge, amit mondott. Ugyanis egy vezérelvű, személyi kultuszos, és ezzel a kontraszelekció útjára lépett pártban egyszerűen nem igaz. Egyszerűen nem lehet igaz. Mármint akkor, ha a „jóságot” olyasmiben akarnánk kifejezni, mint kezdeményezőkészség, kritika-képesség, szakmai felkészültség, önállóság, szellemi autonómia, demokratikus humanizmus, és hasonlók. Ez utóbbiak kihalásra vannak ítélve. Nem is okvetlen a Fidesz-vezetés genetikusan gonosz volta miatt.

Egyszerűen azért, mert egy személyi kultuszos rendszerben tilos a meg nem engedett kritika. Tehát az autonóm, nem kizárólag talpnyaláshoz értő szervilisták kiesnek a rostáláskor. A kontraszelektált, hiper-hierarchiában a túlélés, az előrejutás záloga az illető előtt terpeszkedő fenék tulajdonosának döntése. Az ellentmondás tehát kizárva. A kvalifikáltabb, hozzáértőbb egyén előrejutása gyakorlatilag kizárva. Lázár tévedése tehát nyilvánvaló. A vezérelvű Fideszben bőven elég, ha valaki fideszes. Jónak pedig nem, hogy nem kell lenni, de egyenesen tilos lennie bárkinek.

Andrew_s

Rezsiharc a társasház-államosításért

Németh Szilárd megmagyarázza
Forrás: Csepel.info

A miniszterelnök által meghirdetett szlogenháború jelenlegi fordulója a rezsiről szól. Ennek szünetében volt egy kis mizéria Simon Gáborral kapcsolatban, de azért a kormányzat mégis csak a vezér lemezéről énekelt. Amibe a minap kicsit fals hangok is vegyültek, de ezen elegánsan átsiklottak. Érthetően. Mert nagyon ciki, ha egy államtitkár nyilvánvalóan ostoba az általa ellátott poszthoz.

Az említett Simon-intermezzo, mint olvasható volt, arról szólt, hogy be nem vallott pénzek ausztriai bankszámlákon való landolására derült fény. Az MSZP azonnali hatállyal kirakta a szűrét az elnökhelyettese, és ez rendben is van. Rogán Antal felszólította az MSZP-t, hogy adjon tisztázó választ Simon Gábor vagyonosodásáról. Ez is rendben van talán. Talán, mert a kormánypárti képviselők kedvenc szófordulatával élve: tegyen feljelentést, ha valami nem tetszik. De különben tényleg illene tisztázni a kérdést. Ha ugyanis Simon Gábor az ellenzéki hatalmával visszaélve vagyonosodott, akkor tegyék hűvösre. Ahogy akkor is bűnhődjön, ha bármi más törvénytelenség róható fel neki. Rogán Antalnak nem is ezért kellene kicsit visszavenni az arcából, hanem egészen másért. Például azért, mert Simon Gábor, vagy bármely más ellenzéki politikus bármilyen galádsága nem teszi meg nem történtté a Fidesz képviselőinek, talpnyalóinak, és baráti körének egyik tettét sem. Akkor sem, ha a parlamenti erőfölénnyel sikerül ezek mögé jogszabályt is illeszteni. Akár törvényessé is téve Rogán Antal budapesti tanyafejlesztési mutyiját. Legfeljebb ők is mehetnek a levesbe az ellenzék törvénysértőivel együtt.

Rogán az említett tanyafejlesztésről, és megannyi más dologról nem beszélt. Szólt ellenben, ki tudja hányadszor, a rezsicsökkentésről. Aligha okozva ezzel meglepetést bárkinek is. Minthogy már a vízcsapból is a rezsicsökkentésről gagyogó csobogás kél útra. Amivel kapcsolatban persze ismét el lehetne ugatni, hogy a rezsi nem egészen az, amiről Orbán Viktor és csapata beszél, és a csökkentés fedezete a nemzetközi árváltozás, és nem a kormányzat jóindulata. Mely utóbbi egyrészt nincs, másrészt a semmiből a kormányzat sem tud költeni, illetve kieső bevételeket pótolni. Ahhoz, hogy az istenadta nép ennek ellenére a Fidesz gázmegváltó erejét elhiggye, ahhoz nem csak a Rogán által emlegetett határozott kormány kell, hanem határozottan hülye hallgatóság is. Olyan, aki beveszi a gazdasági perpetuum mobile-vel felérő demagógiát. Függetlenül a kormánypárti frakcióvezető személyi kultuszt idéző talpnyalásától, mai szerint „Orbán Viktoron kívül nincs más, aki ki mer állni és dönteni mer”.

Az, hogy a nemzeti gázóra-leolvasó is letette a maga bélását az ügyben, se nem oszt, se nem szoroz. Németh Szilárd közölte, hogy a gáz-, a villany-, és a távhő ára az uniós átlagra fog csökkenni. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a béreket, például a túléléshez is alig elég közrabszolga-díjakat az uniós átlagra gondolnák emelni. Azonban a kormányzati kézivezérlés kiterjesztését minden esetre megüzente azzal, hogy egy „előterjesztésben meghatározzák a jegyzők társasházak felett gyakorolt törvényességi felügyeletére vonatkozó feladatköreit is”. Ami nem a rezsicsökkentés szempontjából említésre méltó, hanem a sorok közti tartalom miatt. A társasházak ugyanis önálló jogi személyek, melyet a tulajdonosközösségek alkotnak. A bármikor testre szabható törvények keretein belül megvalósuló jegyzői felügyelet nem jelent mást, mint a társasházak önállóságának felszámolása irányába tett lépést. Gyakorlatilag elindítva a társasházak államosításának folyamatát. Ugyanis Németh Szilárd nem a közös képviselők tevékenységéről, hanem az önálló jogi entitásként működő társasházakról beszélt. De még a közös képviselők felügyelete sem jelentene mást, hiszen azok megválasztása és ellenőrzése ugyancsak a tulajdonosközösség dolga. Aligha lenne normálisan a kormányzati tevékenységek közé sorolható. Aligha véletlen tehát, hogy Németh Szilárd a rezsicsökkentéses saláta leveleibe csomagolta a kisebb feltűnés kedvéért. A társasházak közvetlen hatósági ellenőrzése talán a Németh Szilárd által meglebegtetett újabb, immár negyedik, rezsicsökkentő harci táskába lesz eldugva.

Amely újabb, és újabb csomagok fényében Pokorni Zoltán, az emberarcú pártbürokrata megszólalása is új értelmet nyerhet. Az MTI közleménye szerint a Keszthelyen elmondott körmondatgyűjteménye szerint a rezsicsökkentés a nemzeti önrendelkezés visszanyeréséről szól. Ami enyhén szólva is képzavar, mivel önmagában egy ilyen intézkedéscsomagnak aligha van köze a szuverenitáshoz. Legfeljebb ahhoz a kormányzati szuverenitáshoz, ami nagyjából azzal írható le, hogy: „Mi még ezt is meg merjük, és meg is bírjuk tenni! Bibibi!” Ami nem igazán a gazdasági átgondoltságon alapszik. Ellenben összecseng Rogán Antalnak az Orbánról tett megállapításával. Miközben Pokorni tagadja, hogy ezek az intézkedések a gazdagoknak kedveznének. Amivel kapcsolatban a Fidesz alelnöke azt mondta: „ez a kritika akkor lenne indokolt, ha a kormány a beszedett adókból osztogatna támogatásokat”, Holott gyakorlatilag pontosan ezt teszi. A be nem szedett adó, a „az adón kívüli juttatás” pontosan olyan, mintha az adóból osztana vissza.

Andrew_s

A diákok és Hoffmann Rózsa.

Forrás: Stop

Még éppen csak véget ért az a diáktüntetés, ami az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Hallgatói Hálózat szervezésében indult fórumból csírázott ki. Alapvetően jogos követelmény az, amit menet közben kiabálnak arról, hogy „semmit rólunk, nélkülünk”. Ahogy különben Hoffmann Rózsa menesztésének igénye sem látszik különösebben megalapozatlannak. Ha másért nem, akkor azért a mérhetetlen csúsztatásért, amit a Parlamentben előadott azzal, hogy ez a tandíj kérem nem is tandíj. Mintha egy újabb ponton csatlakozott volna tündérország ezoterikus vezetőjének lázálmaihoz. Abban, hogy a szómágia minden ellen jó. Talán nem kellene mindenkit egy menetben hülyének nézni, egy olyan helyzetben, amikor elég puskapor kering a fagyos levegőben enélkül is.

De azért persze az oktatáspolitikáért felelős államtitkár-asszony még erről is tudott szintet lépni. Kifejtve azt, hogy a diákok tulajdonképpen nem a csökkenő keretszámok miatt, a tandíj bevezetése miatt tüntetnek, hanem puszta dekandenciából. A változások okozta páni félelem miatt. Mert általában valóban az ifjúságot, a saját egész jövőbeni életét berendezni vágyó fiatalok szoktak félni a változásoktól. Világért sem. Hoffmann Rózsa nem tudni milyen alapon kezdi provokálni az egyetemi ifjúságot, amikor pillanatnyilag a saját pártelnöke keveredett bele egy etikailag alig védhető helyzetbe, és saját minisztere tett olyan vállalhatatlanul aljasan cinikus kijelentést, hogy a szülők előre megfontolt szándékkal sorvasztják gyermekeik tehetségét akkor, ha nincs pénzük különórákra, de talán még fűtésre sem. De Lázár Jánostól tudjuk, ezek a gyermekek nem is érdemelnek talán többet, hiszen a szülők sem érnek többet, mint amennyit össze tudnak harácsolni. Talán nem ártana olykor a kereszténységet szóban oly nagyra tartó politikusoknak elolvasni egy könyvet, amit talán csak a polcon láttak eddig. A címe: Biblia.

Így finoman szólva sem teljesen érthető Hoffmann Rózsa magabiztos elhatárolódása a diákoktól, akik talán okkal szeretnének beleszólást a saját sorsukba. Nem kellene ugyanis elfelejteni azt az apró mellékkörülményt, hogy az egyetemen nem gyengeelméjűek szoktak diákként előfordulni. Nagykorúként, és így döntésképesen. Élve azon olvasmányok mai leképezésével, amit az ókortól napjainkig vetettek papírra, és témájuk a demokrácia. No meg persze a diktatúra is akár, melyből nem feltétlenül kérnek. Hiszen az a saját sorsukról való döntés szinte totális átruházását jelentené egy olyan hatalomnak, melynek oktatásügyben illetékes vezetői láthatóan hadilábon állnak a mások sorsával kapcsolatos döntéshozatal képességével. S persze, ez, valamint éppen Orbán Viktor korábbi kiállása a tandíj ellen, teszi érthetővé azt, hogy a diákság átverve érzi magát. Teljes joggal különben, és nem is hazafiatlanul, mivel hazájuk előrejutásának záloga mégis csak az ő kezükben van. Akkor is, ha a partenogenézisben hívő államtitkár-asszonynak a biológia távol áll az érdeklődési körétől.

Az csak fokozza a környezeti cinizmust, hogy két napja a belügyi erők ismét minden beavatkozás nélkül tették lehetővé a szélsőségekkel rokonítható, és a Jobbik által pártolt gárda avatási ceremóniáját. Így, miközben Pokorni Zoltán is megértéséről biztosította a tiltakozókat,  csak remélhetjük, hogy a diákok még egy papírzászlót sem fognak összegyűrni a tiltakozó akciók során. Mert esetleg még provokációnak fogják tekinteni a szélsőségesek. Okot látva arra, hogy a diákok ellen forduljanak. Miközben azért nem árt emlékezni arra, hogy annak idején a HÖOK és a Fidesz között nem volt túl éles ellentét. Így csak remélni lehet azt, hogy a most megmozdult, és apátiából felébredt fiatalok tömege nem valami hatalmi megvezetés eszközekén fognak csúfosan orcára esni. S az ilyen helyzeten akkor is úrrá tudnak lenni, felül tudnak emelkedni, ha akár nyílt hatalmi provokációkkal kell szembe nézniük. A Hoffmann Rózsa által manapság elkövetett provokációnál szofisztikáltabb és durvább esetekben is. A mai tüntetés minden esetre békében ért véget.

Simay Endre István

Szaksuli-keretettan.

 Az iskolai évad megindulásával a gyakorlatban kellene vizsgáznia a nyár során gondosan kidolgozott és a szakmai szervezetek által elemzett, véleményezett és közös kompromisszum alapján kialakított oktatáspolitikának. Azonban valami zavar lehet a erőben, ha még a Fidesz szakpolitikusa, a valamikor oktatásügyi miniszterként is bemutatkozott Pokorni Zoltán is gyakorlatilag atomjaira szedte Hoffmann Rózsa művét. S ez a szakmai zavar az erőben akkor is fennállhat, ha Pokorni Zoltán azzal zárta le a vele készült interjút, hogy „fogamat összeszorítva azon dolgozom, hogy ez az általam nem jónak tartott rendszer működjön”. Talán érdemes lenne megtudni, hogy egy rossz rendszer görcsös működtetése miért jobb, mint valami jobb előkészítése, de ez legyen a lojalitásbajnokok titka. Különösen, mivel a szakiskolai képzések kapcsán újabb vélt vagy valós furcsaságok láttak napvilágot.

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) anyagaira hivatkozva az Magyar Nemzet azt a hírt közölte, hogy a szakiskolában tanulók felelés és dolgozat nélkül abszolválhatják a tanulmányokat. Azokat a tanulmányokat, melyek három éve alatt nem ez lenne az egyetlen sajátosság. Már akkor, ha valóban így állna a helyzet. A hír ugyanis elég széles körben felbolygatta a szakmai közt ahhoz, hogy az OFI szükségét látta korrigálni. A szakiskolások a hivatalos kiigazítás alapján mégsem ússzák majd meg dolgozat nélkül az életet, és egyben sajnálatosnak értékelték, hogy a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke nem értette meg kellően azokat a pedagógiai nagyszerűségeket, melyekre alapozva megreformálják az oktatást ezekben az iskolákban. Egyébként természetesen szó nincs arról, hogy a szakiskolákban ne lehetne szükség speciális képzésekre, mivel az ide beiskolázott tanulóknak alighanem tényleg számos tanulmányi és szocializációs problémával kell majd megküzdeniük. Az utóbbiban a mindennapi testnevelés kétségtelenül segíthet annak ellenére, hogy beszámításra került a közismereti tárgyak közé. Így aztán, olvasgatva a Szakiskolai Közismereti Program (SZAKI) honlapjának anyagait legalább megtudtam, hogy a bukfencezés, illetve az iskola épületének körbefutása nem fizikai állóképességhez, mozgásra való motiváltságnak, és készségeknek a függvénye. Mivel közismereti tárgyak óraszámában végtik, nyilvánvalóan egyenértékű a számolni tudással, vagy akár a nyelvtanulással. Jó tudni. Bár lehet, hogy akinek amúgy is tanulmányi gondjai vannak, másként kellene kezelni. Mert, sarkítva, az, aki a számokkal egy egész órát foglalkozik hetente, a heti öt testnevelésóra hatására hiába fogja tudni lefutni azt a buszt, aminek nem fogja felismerni a járatszámát.

Így aztán, akár az a hír az igaz, hogy kell majd felelniük a szakiskolásoknak, akár nem, a saját közismereti szintemet máris sikerült megemelnem. Ahogy a szakiskolásoknak javasolt kerettanterv olvasgatása szintén hasznos. Már a bevezetés szintjén is, mivel olykor némileg zavarosan fellengzősnek tűnik a megfogalmazás, míg más passzusok hatására az embernek kedve támadhat névsorokban gondolkodni. Azokat szedve rendbe, akikre szintén ráférne ezek szerint egy kis szakiskolai képzés. A fejlesztési tervek erkölcsiségi részében például kifejezetten furcsa azt olvasni, hogy a diák „Felismeri, hogy az egyes törvények és társadalmi egyezségek általában azért érvényesek, mert saját magunk által választott etikai elvek követésén alapszanak”. Nem azért, mert nem lehetne kellően filozofikus magyarázatot találni arra, hogy ez így miért jó. Inkább azért, mert mi van akkor, ha az osztályközösség más etikai elveket választ, mint a tanári előírás? A józan belátás azt mondatná, hogy a törvények jó része általában ettől függetlenül érvényesek. De nem csak az erkölcsi neveléssel kapcsolatban lehet elmeditálni a célokon.

A családi életre nevelés során például a tanuló jártas lesz „a munkaeszközök célszerű, gazdaságos használatában”. Az olvasó fantáziájára bízva, hogy ez vajon a háztartási munkaeszközökre vonatkozik-e a csavarhúzótól a villáskapáig. Esetleg az esztergapadra is kiterjed? Netán amúgy is azzal számoltak, hogy az itt végzők számára amúgy sem lesz munkahely, és inkább vegyék tudomásul, hogy otthon lesz csak munkaeszközük. Vagy éppen ellenkezőleg annyit kell majd dolgozniuk a puszta létért, hogy a családi életüket is a munkaeszközükkel fogják élni? S aztán ott van az is, hogy „megismeri a háztartásban, közvetlen környezetében alkalmazott, felhasznált anyagokat (különös tekintettel az egészségkárosító anyagokra)”. Kétségtelenül feltételezve, hogy a háztartásban számos egészségkárosító anyagot használ majd fel. Ami különben igaz lehet, de gyanítom, hogy a tanárok zömét is zavarba lehetne hozni két víztiszta anyaggal töltött pohárkával, és a kérdéssel, hogy szerintük melyik micsoda. Márpedig, ha eltekintünk attól a lehetőségtől, hogy a szakiskolában végzettek minimum beépített tömegspektrométerre tesznek szert, a véletlen mérgezések elkerülésére felismerni legalább olyan fontos lenne az említett anyagokat. Különösen akkor, ha figyelembe vesszük azt a korábban említett feltételezést, hogy különböző nehézségekkel küzdők is jócskán kerülhetnek ezekbe az iskolákba. S ez még csak a bevezetés egy-két kiragadott pontja.

Ahogy kiragadhatnánk azt a minősítési módszert is, ami például a matematika-oktatási segédletben található. Az értékeléshez ugyanis javasolják, hogy „tanuló önmagához viszonyított fejlődését díjazzuk!”, illetve „óránként azonnali visszajelzés (szóbeli, ponttal, jeggyel)”. Ami szinte kínálja magát egy pedagógiai baklövés beépítésére a tanári munkába. Nem azért, mintha vitatnám azt, hogy a diákot motiválni kellene, és inkább a munkája elismerésével, mint a negatív visszacsatolásokkal. Idáig rendben is volnánk. De kár lenne, ha valaki úgy értelmezné, hogy az osztályzást is ezzel kössük kizárólag össze. Egyfelől ugyanis lehet más-más követelményrendszer alapján minősíteni az egyes gyermeket, de ha ez a kizárólagos szempont, akkor tanár legyen a talpán, aki ezt el is tudja egy közösségben fogadtatni. Azt, hogy ugyanaz a teljesítmény az egyik gyereknek jeles, míg a másiknak következetesen elégséges. Borítékoltan nehéz dolga lesz, és nehéz lesz elejét vennie az ebből fakadó, akár iskolán kívüli, torzsalkodásoknak. Azért persze sok sikert kívánok azoknak a pedagógusoknak, akik megpróbálják majd. S elismerésem annak, akinek majd sikerül. Bár gyanítom, hogy akkor többet köszönhet majd annak, amit a gyakorlatban felcsippent emberismeretből és humánumból. Többet, mint annak, amit kivont brossurákkal és kormányzati irányelvekkel a kézben intézményileg lepapíroznak.

Simay Endre István

Egoterek a sarctér felett.

Forrás: http://www.flight404.com/

A centrális erőterekkel általában az a gond, hogy szinte egyenes utat jelenthetnek a személyi kultusz felé. Elvégre a legcentrálisabb legerőterebb mégiscsak az, ha valaki egyedül képviseli ezt az erőteret. Aztán koncentrikus körökbe rendeződhetnek a kegyencek különböző rétegei. Az éjjeli-sikálótól a fő kóstolómesterig. Virtuálisan, átvitt értelemben vagy szó szerint. A történelmi koroktól függően. Jobb esetben úgy, hogy abból az istenadta népnek is van valami haszna, míg ellenkező esetben az erőtér egotérré alakul. A centrális alfa elszigetelődik a valóságtól, időnként elüvölti magát, hogy hadba kell vonulni. A piszkos munkát meg elvégzik a hatalmi hagyma héjain leledzők. Miközben szép csendben újabb erőterek alakulnak ki.

Nem egy esetben akár káosszá alakítva azt, ami olyan snájdig rendként indult. Elvégre, hol van az előírva, hogy az egotéri centrumnak következetesnek kell lennie? Na ugye, hogy sehol. Ő azért centrum, mert alfa és ómega. A pórnépnek meg azon kívül, hogy jól szabályozott formában engedelmeskedik, és olykor valami szavazásszerű közfeltapsolással jelét adja elragadtatásának, nem igazán van köze az egészhez. A hatalmi elit központja jól el van magában is. Öntörvényei szerint alkot törvényeket, és meg van arra is a garnitúrája, hogy minden egyes sóhajtását paragrafusokba foglalják. Ezt a modellt a történelem számos helyére és időszakára ráhúzhatnánk, és legfeljebb a vezért hívnák különbözőképpen az el első polgártól a császárig vezető skálán. Bár hívhatják végső soron akár miniszterelnöknek is, mivel a nem a szómágia, hanem a cselekedetek döntenek. A hasonlóság a hazai miniszterelnök hasonló tartalmú egykori kijelentésével csak az álvéletlen műve. Csak annyira véletlen, mint hatost dobni a cinkelt kockával. Márpedig a hatalmi kocka sokszor elég cinkelt. Néha akár kívülről is ellátva súlyfelesleggel. Aztán azt elnevezik korrupciónak akkor, ha valaki nincs benne, és lobbi-tevékenységnek akkor, ha baksis üti a markát. Így például a Közgép Zrt. testre szabottnak tartott szerződéseit is kívülről és belülről biztosan másként ítélik meg. Belülről esetleg csak egy „kaparja magadnak, nagyobb leszel” jelszavú mozgalom egyik állomása. Mely mozgalom már szinte a miniszterelnöktől függetlenül is működik.

Különösen, mivel a mozgalom jelszóalapító atyája, Lázár János, a Fidesz egykori frakcióvezetője, megannyi egyéni indítvány beterjesztője, vagy beterjesztetője felbukott az irányítás magasabb polca felé. Közvetlenül lehetőséget kapva, hogy közvetlen közelről akár a kollegák nyakán is rajta tartsa a papírvágó kézi készüléket. Amivel bármikor kivághatja azokat a papírokat, melyből kinek haszon, kinek csőd jön ki. Mert miközben a belső Orbán-csapat ott a centrális magon ücsörögve tényleg el van azzal foglalva, hogy olykor kiad egy közleményt, mond valamit, amitől vitustáncba kezd a gazdaság, a tényleges hatalmi centrum mintha kissé átrendeződne. A gazdasági hatalmat ugyanis nehéz elképzelni egy olyan gazdaságirányító kezében, akit nem, vagy csak fenntartásokkal szabad mikrofon közelébe engedni, és aki valami gazdasági harctérként látja a világot, és benne szűkebb környezetünket. Márpedig Matolcsy György már többször megfutotta ezeket a köröket, melyek legutóbbika szerint most éppen az eurozóna két évtizedes belharcát vizionálta. Amivel gondolom nincs egyedül, mivel az ország önjáró szabadságharcáról is tudhatunk Orbán Viktortól. Igaz, erre sokan már csak mélán legyintenek, de biztos van egy pont, ahonnan már a tények sem érdekesek annyira. Olyasmik, mint például a folyamatos beruházási visszaesés, a recesszió, az IMF-tárgyalásokkal való legutóbbi felsülés. Elvégre ezek egy olyan eszmei síkban zajlanak, melytől ugyan megnyomorodik az ország, de a vezér szintjétől messze elmarad.

Így aztán kell is egy alternatív hatalmi centrum, ami alkalmas, vagy alkalmasnak hiszi magát az operatív cselekvésre. Beleértve a tevőleges hatalomgyakorlást és a gazdasági erőkoncentrálást egyaránt. Lázár János az erre való törekvésének nyilvánvaló jelét adta már frakcióvezetőként, és kellően arrogánsan cinikus ahhoz, hogy magasabb poszton se feltétlen szakítson a saját árnyékával. Átugrani úgysem fogja tudni. Aztán persze előfordulhat, hogy miközben lesz egy előretolt miniszterelnök, aki eljátsza a politikai pofozóbáb szerepét, s jobb és balfelével olyanokat mond, ami szerinte a népnek tetsző, a háttérben más hatalmi leosztások kezdenek kialakulni. Az erre utaló jelekben sem szegénykedik a hazai politikai kommunikáció. Mert egyre inkább némely kormánypárt közeli cégekre vetül az üzletkötési levajazások árnyéka, miközben a pszeudoegyenruhás kvázisereg is köszöni jól érzi magát. Azokon a gyűléseken feltétlenül, vagy csak az időjárástól befolyásoltan, ahol a rendőri erők inkább védik a betiltott gárdára megemlékező neogárdát az ellentüntetőktől, mintsem a betiltásra emlékeznének és annak legalább szellemében eljárnának az egyenruhaszerű burkolatban felvonulók ellen. Ellenben legalább demonstrálják, hogy például a Jobbik, és vezetője Vona Gábor által pártolt szélsőséges szervezetekkel kapcsolatos miniszterelnöki véleményt mennyire lehet komolyan venni. Pont annyira, ahogy két pofonnal haza vannak zavarva. Meg annyira, amikor a neohorthysta szoboravatások kapcsán egy szóban kifejezhető vállvonogatásra sikerült Orbán Viktornak ragadtatnia magát.

Márpedig ez azért is kellemetlen lehet, mert miközben a retorika szintjén természetesen demokraták a Fidesz-ben előfordulók, és maga Orbán Viktor is, a gyakorlat erre éppen úgy rácáfolhat, ahogy arra is, hogy a centrális erő tulajdonképpen ki által képviselt. A szavak és a beosztás szintkén a miniszterelnöknél. Annál az Orbán Viktornál, akinek a szava annyit ér, mint azt annak az IMF-nek a kiebrudalása megtörtént, akinél most nem győz kuncsorogni. Akármi is van a melldöngetés visszhangjaiba belekiabálva a hordóról. Egyszerűen azért, mert a pénzcsap odaát van. A magyar gazdaság, az unortodox, matolcsysta ámokfutásnak köszönhetően, meg a tündérmese békájának a feneke alatt. Amikor azonban a szavak függönye mögé nézünk, lehet, hogy azt látjuk, hogy a valós hazai gazdasági hatalom néhány cégvezető, például Simicska Lajos kezében van, és Matolcsy György adóötletelésének csak az a szerepe, hogy biztosítsa azt a sarcot, ami ennek fedezeteként rendelkezésre áll. A valós politikai hatalom pedig egyre inkább Lázár János kezében látszik összpontosulni. Az arrogáns decibelküzdelem szintjén, és nem a beosztásból fakadóan. Ahogy az már a lex-Antallné kapcsán is felvethető volt, de szinte nap-nap után látszik. S persze ott van egy egyre kettősebbnek tűnő karhatalmi centrum. Ha rendőri erőket, illetve az általuk olykor vigyázott gárdaszervezeteket tekintjük, akkor ez a hatalom egyre inkább megosztódni látszik a Pintér-Vona páros tagjai között. Már ami a befolyási tereket illeti. 

Kialakítva azt a potenciális hatalmi elitet, mely lehet, hogy alkalmas lehet az orbáni vezetés leváltására, de akikkel nem okvetlenül jár az ország jobban. Ellenben esetleg bevíve egy új hasadási rést a kormányzati hatalom rendszerébe. Ez ma még nyilvánvalóan nem „játszik”, mivel Orbán Viktor helyzete jelenleg sem populizmusában, sem pozícionálisan megkérdőjelezett. Bár az olyan külpolitikai baklövések, mint az azeri baltás gyilkos kiadásának köszönhető elszigetelődés, kétségtelenül erodálhatja ezt. Ugyanakkor látszik az a vonulat, mely egy olyan hatalmi tengely felé látszik eltérülni, mely kiszorítja azokat, akik megpróbálnak valami szakmaiságot becsempészni a rendszerbe. Ahogy, mint az például a Hoffmann Rózsával szembeni kritikák fogadtatása mutatja, Pokorni Zoltán is egyre inkább marginalizálódik. Nem kizárva, hogy mindez Orbán, mint centrális vezető tudtával és beleegyezésével zajlik. Miként egy fórumhozzászólásban megfogalmazódott, egyfajta hatalmi versenyeztetésként, ahol a potenciális utódlás van a mézként a madzagon. Ha így van, akkor ez legfeljebb a tünetlicit része lehet, mivel ezt a szellemet sem lehet majd többet visszagyömöszölni a palackba. Egy füst alatt akár az egész kormányzópártot egyre inkább a hatalomcentralizáló szélsőséges lejtőre csúsztatva, melynek tünetei mintha már felsejlenének. Miközben számos „mérsékeltnek” tekinthető politikus esetleg magától távozik a Fidesz környékéről. Míg mások vagy elmerülnek a lobbi-harcokban, vagy radikalizálódnak. Ami eközben szinte egyedül stabilnak látszik, az egy olyan sarctér, melynek megfinanszírozása egyre nagyobb terheket ró arra a társadalomra, mely egyre inkább egy egymással foglalkozó hatalmi centrum alá kerül beszorításra. Csikorogva, de nagyrészt építve azokra a reflexekre, mely évtizedek távolából köszön vissza.

Simay Endre István