Paksi sugárszelek a fejekben

Forrás: Wikipédia

Az atomenergia meglehetősen tiszta energia. Amíg nem kell az évszázadokig sugárzó hulladékot elhelyezni. No meg addig, amíg bármilyen okból nem sérül meg az energiatermelés hermetikusan zárt rendszere. Lett légyen a rés emberi hiba, technológiai gond, vagy természeti csapás következménye. Márpedig mindezekre ismertek a példák. Így az atomenergia egyben az egyik legkockázatosabb energiatermelési forma is lehet.

Egyszerűen azért, mert bármilyen probléma esetén évszázadokra elszennyeződhet a környezet. S bármilyen alacsony a statisztikai valószínűsége a hibalehetőségnek, olyan ez, mint a műtéti műhiba esete. Akinél megvalósul, annak száz százalékos az előfordulás. Nem véletlen, hogy a világ több országában igencsak meggondolják az atomenergetikai bázis bővülését. Ebben a helyzetben a hályogkovácsok magabiztosságával államközi elkötelezettséget vállalni: dőreség. Ez túlmutat azon a jópofizáson, hogy be lehet öltözni bőrszerkóba fotózkodni. Különösen akkor, ha az elkötelezettség évtizedekre, a hulladékkezelés pedig évszázadokra szól. Következésképpen az ország kitettsége is legalább ennyi ideig érvénybe van. Paks esetében például ez arról szól, hogy amennyiben az orosz fél vállalja a hosszú ideig sugárzó hulladék elszállítását, akkor ez itt sugároz a nyakunkon onnantól, ha ettől a megállapodástól bármikor elállnak. Komoly zsarolási potenciált nyújtva Magyarország sakkban tartására. Tulajdonképpen sokkal kisebbet, mint az a szovjet jelenlét, melynek Gorbacsov annakidején végett vetett.

Egyébiránt roppant bátor miniszterelnökünk talán éppen arra a bizonyos, Moszkvában hozott, áprilisi döntésre hivatkozott abban az esetben, ha a Nagy Imre temetésén általa elmondottakat felemlegette neki Putyin. Habár erre aligha kerülhetett sor. Aligha állt érdekében az orosz elnöknek ilyenekkel revolverezni, amikor simán sarokba szoríthatta Orbán Viktort, és beledobhatta abba a kondérba, ahol az ország főhet a saját levében. Mely kondér alatt nem csak az említett Orbán-beszéd szolgáltathatta az önellentmondásokból faragott tüzelőt. Az a Lázár János, aki szerint az évszázad üzlete lehet a paksi kiszolgáltatottság, 2010-ben még azt a véleményt osztotta, hogy az antidemokratikus gazság egyik lépése az orosz féllel szembeni kiszolgáltatottság növelése. Amely nyilatkozatpáros egy normális politikai esetben azonnali arcvesztést jelentene. Ugyanakkor Lázár sem energetikai szakértő. Nyilatkozata tehát egyértelművé teszi, hogy szó nincs szakmai szempontokról a felső szintű döntéshozói szinten. Az, hogy mondjuk erre az MSZP reakciója az, hogy banánköztársaságokban megszokott eljárás zajlott, ez legfeljebb csak azt jelenti, hogy esetleg most feltűnt az, aminek a jelei már 2012. szeptemberében, éppen Lázár János közreműködésének is hála, világosan látszottak. S amibe bőven belefér az, hogy a vezér aktuális igazsága az IGAZSÁG. Függetlenül attól, hogy azt milyen belső folyamatok nyomán alakítja ki az a vezető. Aki különben részben leváltható lehet akár a pártján belül is. Vagy felfele buktatható, melynek lehetősége már Schmitt Pál bukásakor is felmerült.

S amibe belefér az, hogy autokrata módon olyan intézkedéseket hozzon, ami az atomenergetika jelenlegi világ-helyzetét látva akár kettős kiszolgáltatottságot is jelenthet. Az egyik irányba az atomhulladék elszállítása, és a technológiai függéssel, míg a másik irányba esetleg Németország helyett felvállalva mindezt. Végső soron az országnak a nemzetközi veszélyes-hulladék lerakat szerepét erősítve. Amivel kapcsolatban Orbán Viktor feltétel nélküli, a bürokrata bürokreténségének határát feszegető, kiszolgálását mutatja Illés Zoltán viselkedése. Neki ugyanis feltűnik, hogy veszélyes hulladék tárolódik a Hortobágyon, de egy szava sincs az atomerőmű ex-katedra meghirdetett bővítéséről. Az, hogy a magukat reális zöldeknek nevezők nyomatnak egy kis spenótot, már szinte szóra sem lenne érdemes. Ha az említett zöldségnek nem lenne olyan íze, mint amit a rendszerváltás előtt bármelyik pártfunkcionárius megirigyelhetett volna. Már a nyitó mondat mindent elárul erről: „A reális zöldek nagyra értékelik, hogy energetikai kérdésekben a miniszterelnök nyílt kártyákkal játszik és bizonyítja a választópolgároknak, hogy a rezsicsökkentést nemcsak választási csaliként, de komolyan gondolja és még az EU és német antinukleáris támadással szemben is vállalja a cselekvést, bízva abban, hogy a magyarság felismerve valós érdekeit támogatni fogja”. Mintha csak azt írták volna, hogy „a munkásosztály töretlen harcának keretében, legtisztább elszántságunkkal támogatjuk Kádár János elvtársat a nyugati imperializmus támadásaival szemben tanúsított hősies küzdelmében". Azzal a különbséggel, hogy az utóbbi mondat nem konkrét idézet, viszont senkit nem lepett volna meg az 1970-es években. A Reális Zöldek Klubjának közleménye azonban hivatalosan közzé lett tevődve.

A kialakult helyzetre különben az is elmondható, hogy rémes, de legalább már majdnem tragikus. A gyakorlatilag egyeduralkodói döntéshozatal, a szakmai érvek félrehajítása, a politikai és energetikai kiszolgáltatottság nyilvánvalósága, a meg nem tárgyalt lehetőségek, a hatástanulmányok közzétételének hiánya, és megannyi más jelenség a paksi döntést teljes mértékben a politika térfelére utalta. Elérve ezzel azt, hogy amennyiben ötven év múlva mégis jó döntésnek bizonyulna, a miniszterelnök akkor is ellehetetlenítette az érdemi érvelést, és a politikától mentes döntéshozatalt. Elérve azt, hogy egy esetleges népszavazás is érzelmi alapon fog dönteni a kérdésben. Olyanok közti hangulatkeltések nyomán, akik szintén nem atom-energetikusok. Márpedig gyalázatos az a politika, amelyik egy ország körülményeit száz évekre meghatározó döntéseket a pillanatnyi vezér belső, és környezeti széljárásától tesz függővé.

Andrew_s

Orbán októberi komcsijai

Még mindig október 23. Holott tudom, sejtem, hogy sokan unják már a témát. Pedig sejteni lehetett, hogy hosszú vitasorozat kezdeteit vetette el. Miközben talán érdemtelenül keveset foglalkoznak Orbán Viktor vész-kancellári székfoglalójával. Mert a beszédét a permanens mozgósítások felvetésével aligha lehet másként értelmezni. Beleértve a csúsztatásokat és torzításokat is.

Nem utolsó sorban a Fidesz kedvenc homokzsákját, a kommunizmust is, mellyel kapcsolatban Orbán Viktor beszéde sokkal inkább volt egy önmúltfeledtető neofita kirohanás, mint megalapozott szöveg. Nem vitatva persze azt, hogy a saját múltjukat elfeledni, megtagadni kész, illetve megtagadni akaró hallgatóságnak ez kellett. Ehhez elég végigtekinteni azokon a képeken, melyeken jócskán feltűnik az a korosztály, amelyik végigszolgálta az MSZMP pártállami évtizedeinek egy részét. Nekik kell az a beszéd, ami képes át-, és újraértelmezni a saját személyes történelműket. Feloldást kínálva mindenért, amiért talán nem is kellene. Egyszerűen azért, mert ott és akkor, azokban az évtizedekben a rendszer csendes robotosának lenni a túlélés záloga volt sokszor. Ehhez nem kellett besúgónak lenni. Ahogy nem kellett az elitcsapathoz tartozva, párttitkárnak, KISZ-vezetőnek sem lennie valakinek. Mely utóbbiak közül különben a Fidesz számos tagot tudhatna felmutatni, ha ilyen leltárra merészkedne. S akik helyett, szinte biztosan nem került senki börtönbe az 1956-os eseményeket követően. Akárhogy is ezt szerette volna Orbán Viktor kommunikálni. Egyszerűen azért, mert a párt elit katonái, és rokonai számára nyitva voltak az állami munkahelyek és állami egyetemek. Korántsem a sínylődés útja volt az övék. Ha azonban a miniszterelnök arra gondolt, hogy az ő felemelkedésük útja a börtönbe és bitóra kerültek csontjain át vezetett, akkor egy igen ízléstelen metaforát sikerült kieszelnie a beszéd megírójának.

Ennél kicsit több szót érdemel talán az a kijelentés, ami alapján, a kormányfő szerint „háromszor ráztuk le magunkról a kommunista önkényt”. Utalva elsőként a Tanácsköztársaság megdöntésére. Ami kétségtelenül megdőlt, és a túlkapásai miatt alighanem kevesen ontottak krokodilkönnyeket ezzel kapcsolatban. Orbán Viktor történelemértelmezésével csak az a gond, hogy a Tanácsköztársaság leverésében nem kis szerepet kaptak a külföldi haderők. Például azok a román egységek, melyek Budapestig is eljutottak. Nem véletlen, hogy Horthy Miklós csak ezek távozása után vonulhatott be a fővárosba. No meg azt követően, hogy a Russel Clerk brit diplomata vezette Clerk-misszió november 5-i tárgyalásán ígéretet tett a katonai diktatúra elkerülésére. Ebből a szempontból a Tanácsköztársaság bekerülhet abba a sorba is, melyet a külföldiekkel támogatott harcleverések sora alkot. Horthy Miklós pedig a külföldiek által hatalomba segített magyar uralkodókéba. Ami senki érdekeit és bűneit nem csorbítja, csak egy miniszterelnöknek a részletek iránt sem ártana fogékonynak lennie.

Legalább egy kicsit. Ami például azt is megmutatná, hogy Nagy Imre nem a szélsőjobb irányából érkezett középre, hanem a baloldali hatalmat szolgálta korábban. Érdemeit természetesen nem csorbítja ez a körülmény, hiszen a baloldaliságnak mély történelmi hagyományai vannak azóta, hogy egy mártírrá vált judaista fiatalember lerakta annak alapjait. Így a baloldaliság ördögi eredetének képzete az egész kereszténység kigúnyolása és megcsúfolása lenne. Amiért joggal háborodhatnának fel azok, akik a vallást és frissen szerzett keresztény-konzervativizmusukat nem a hatalmuk alátámasztására akarják csak felhasználni. 1956, és Nagy Imre szerepét különben az eddigiek sem csökkentik. Akik azt hiszik, hogy igen, azok alighanem tényleg inkább a saját múltjukkal vannak elfoglalva, mintsem a történelmi hűséggel. Talán azért, mert még ott vonultak 1957 május elsején, és Kádárt éltetve, míg most a Békemenetben kiabálnak. Mert a tömeg bárkit felment és sokakat bátorrá tesz. Miként azt a diktátorok és tömeg manipulátorok régóta tudják.

S fizikailag a tömeg fölött állva még az is bátornak tűnhet, aki különben csak az önmeghasonlásban tud nagy eredményeket elérni. Elérkezve ugyanis Nagy Imre újratemetéséhez ugyanis azt látjuk, hogy Moszkvában már rég megszületett a döntés a csapatkivonásokról, mire egy borostás ex-KISZ-titkár elkezdte azt követelni. Nem annyira bátran, mint hangosan. Az azonban a jelen Orbán-beszédből teljesen igaz, hogy „a Szovjetuniót nem a szabad világ, nem is a vele szemben álló szuperhatalom döntötte meg”. A láncok eltöréséhez ugyanis egy olyan reálpolitikus ténykedése kellett, mint Gorbacsové. Aki világosan felismerte, hogy a kialakult világhatalmi, és világgazdasági állapotban nem tartható fenn a rendszer. Felismerve azt, hogy a nyitás esélye nélkül Oroszországnak sincs esélye. Elengedte tehát a gyeplőket, melyek nyomán valóban nemzetek sora kezdhetett önállóan sáfárkodni a saját további történetével. Nekünk az Antall-kormány jutott. Meg az a sors könyve, amit a pillanatnyi hatalmi ambíciók igyekeznek állandóan újraértelmezni. Ahogy a jelen kormány akár a történelmet is újraírná talán az új, ezt szolgáló intézettel.

Andrew_s

Egy medvébe rugó Cessna emléke

Forrás: Index

Nem kerek évfordulóként, de talán érdemes lehet a nagy nosztalgiázások közepette megemlíteni egy kis repülőgépet. Egy Cessna típusú kisrepülőt, mely 1987-ben, ezen a napon, május 28.-án szállt le a moszkvai Vörös Téren. Nem egy légparádé részeként, hanem egyéni repülési bemutató eredményeként. A pilótája Mathias Rust, az akkori NSZK 17 éves állampolgára. A kérdés pedig függőben maradt, hogy honnan szállt fel a német fiatalember.

Mára egyik, az eseményben érdekelt államalakulat sem létezik. A Szovjetunió szétesett, míg a két német fél-ország egyesült. A Szovjetuniót akkor vezető Michail Gorbacsov később elnöki kegyelemmel engedi haza a négy év kényszermunkára ítélt Mathias Rustot. Akit egyébként, jellemző módon, nem a nemzeti légtér megsértéséért, vagy akár kémkedésért ítélnek el, hanem garázdaságért. Ugyanakkor az előzőt jelzi, hogy a védelmi minisztériumban igen magasan hordott orrok horgadnak le. Majd igen magasan levő fejek hullottak porba. Olyan fejek, amelyek elmozdítása kétségtelenül szükséges lehetett a gorbacsovi nyitási politika sikeréhez. S olyan fejek, melyeket ilyen nyilvánvaló provokáció nélkül nehéz lett volna kimozdítani a helyükről. Alkalmasint az új miniszteri vezetés, és Gorbacsov csapatkivonási szándéka vezetett el oda, hogy nem sokkal ezt követően egy borostás fiatalember minden kockázat nélkül beszélhetett a szovjet csapatok magyarországi kivonásáról. Igaz, nem a Vörös Téren, hanem a budapesti Hősök terén. Lendületet véve azon a politikai úton, melyen lassan, de biztosan visszakanyarodik a lenini ösvényekhez.

Amikor azonban az a bizonyos kisrepülő landolt Moszkvában, még nem lehetett tudni többet, mint azt, hogy komoly botrányt jelentett. Előjelet váltva attól függően, hogy a Varsói Szerződés légvédelme, illetve a szabad közlekedés és a politikai véleményszabadság oldaláról ítélte-e meg valaki. A szovjet hatóságok, alighanem a csúcsig vezető szálak mentén hozott döntések nyomán, a kettő közti utat választották. Amennyiben ugyanis kémkedés lett volna a hivatalos vád, akkor aligha lett volna kinek elnöki kegyelmet adni a későbbiekben. Mathias Rust pedig alighanem egyike lett volna a kihallgatások közt eltűnt gyanúsítottaknak. S legfeljebb sok évvel később derült volna ki, hogy munkatáborban, vagy az izsáki kihallgatási módszerek következtében porlad valahol. Michail Gorbacsov azonban alighanem felismerte a politikai tőkét az esetben, és védte, amennyire védhette az önjelölt szabadságharcost. Aki ellen nyilván még számos más véd is felhozható lett volna. Azonban a kihallgatók érthettek valamit az emberi lélekhez azzal a garázdasággal, mint gyanúokkal. Hazatérése után ugyanis hazájában ítélik el egy nővér megtámadása után. Úgyhogy mégis csak lehetett valami abban, hogy Mathias Rust akciója mögött nem csak fennkölt eszmék álltak.

Ez azonban mára már a történelem része. Mathias Rustot, mint embert lassan elborítja a feledés homálya, miközben repülőgépe múzeumi tárggyá válva hirdeti egy kisrepülő szerepét egy nagy birodalom széthullásában. Valamint egy olyan politikai rendszer bukásában, mely az egyre kontraszelektáltabb parlamenti többség uralmát hirdette a parlamenten kívüli többség felett. Egy olyan politikai rendszerében, mely ellenőrzése alatt tartotta a teljes belbiztonsági rendszert, és politikai megrendelésre indíthatott eljárást bárki ellen. Egy olyan politikai rendszerében, mely ellenőrzése alatt tartotta szinte a teljes kommunikációt, mivel törvényen kívül helyezte, megfojtotta az államin kívüli média-csatornákat. Egy olyan politikai rendszerben, melyet diktatúrának hívunk. Egy olyan politikai szövetségben, melyen belül a Magyar Népköztársaság csak egyik barakk lehetett. Még akkor is, ha Kádár János munkássága nyomán a legvidámabb barakk lehetett. Még akkor is, ha Kádár János csapatának, a diktatúrát puhává tevő, hozzáállása nélkül nem nőhetett volna fel egy olyan politikusgeneráció, mely aztán hozzájárult hazánkban a barakk falainak megrongálásához.

Elbontásához nem annyira, mert a fejekben még ott vannak azok az emlékek, melyek nosztalgikusan gondolnak a személyes felelősség feleslegességére. Az emlékek, melyek alapján az a jó állam, amely mentesít a személyes felelősség alól, mert dönt mindenről. Az emlékek, melyek alapján az állam, és a Vezér minden problémát megold. Az emlékek, melyek alapján a demokratikusnak nevezett olyan szervezetek, mint a felülről szervezett szakszervezetek, csak apró, bármikor lekaszálható virágok a mindent átszövő pártapparátus kertecskéjében. Az emlékek, melyek kedveznek minden, a demokratikus retorika elemeit hangoztató, de a demokráciát különben szembe hazudó, diktátornak.

Május 28.-án tehát emlékezzünk meg egy kis repülőről, mely annak idején leszállt egy nagy diktatúra központi terén. Ha nem is igazán számíthatunk arra, hogy a hivatalosan betiltott gárda belügyi erőkkel kísért avatásainak is teret adó Hősök terén leszáll bármi is. A történelmi poron kívül, mely már mélyre temette az egykori borostás fiatalembert is. Itt hagyva belőle a hatalomvágyat, a diktatórikus nosztalgiát, és a felelősségpánikot.

Andrew_s