Karácsony mindfelett

Kiskarácsony, Nagykarácsony
Holdfény feszül dióágon
Tillárom, tillárom
Szél zenél a kötélszálon
Karácsonya pányvaszáron
Továbbállt egy csontszamáron

Vihar előtt
Fotó: EISimay

Simay E.I. 2018. december 24.

GitS 2017: Üres páncél

A „Páncélba zárt szellem”, alias „Ghost in the Shell” kétségtelenül nem tegnap, bár az idén, került bemutatásra. Mármint az élőszereplős változat. Amelynek kapcsán sokat vitatkoztak azon, hogy érdemes-e, jó ötlet-e egy inkább europid színésznővel eljátszatni egy japán lányt feltételező szerepet. Jó kritikát nem igazán kapott. De ez sokszor bizonyulhat megalapozatlannak.

Elvégre az ízlések nem kaptafára gyártódnak. Ellentétben, azzal, ahogy a robotok. Miközben a kiborgok szintén nem. Némely kritika szerint a 2017-es GitS-adaptációból, lényeg, a szellem hiányzik. Nézőpont kérdése. Ahogy az is, hogy jó ötlet volt-e Scarlett Johansson szerepeltetése kiborg-őrnagyként. A filmet a bemutatóhoz képest késve megnézve egyvalami biztosnak tűnik. Az, hogy ha valakinek sok felesleges ideje van, és azt okvetlenül egy rossz filmmel akarja agyonütni, akkor feltétlenül nézze meg ezt a 2017-es filmet.

Különösen akkor ajánlható, ha nem csak az eredeti történetet nem ismeri, de nem látta az Aeon Flux, a Szárnyas fejvadász, illetve Robotzsaru sorozat első részét sem. Ha az eredeti történetet nem ismeri, akkor nem fog hiányozni az a bizonyos szellem. Ha az említett filmeket sem látta, akkor új ötletként tekintheti azokra, amelyek azokban már felmerültek, és legfeljebb leporolták, átöltöztették az idő szavának engedve. Meg becsomagolták egy olyan látványvilágba, ami korábban nem állt rendelkezésre.

Így nem csak a feledékenyeknek és időmilliomosoknak ajánlható. Azoknak akár tetszhet is, akik a látványos semmit is élvezni tudják.

Andrew_s

Negyed századdal Asimov után

25 éve, 1992. április 6-án hunyt el Isaac Asimov. Ismert szerzője a tudományos fantasztikus irodalomnak. Annak ellenére, hogy biokémikusként sem volt teljesen ismeretlen a szakmában. Mégis, inkább a népszerű irodalom az, ami híressé tette a világban. S így szinte biztos, hogy sokkal többen ismerik az irodalmi, mint a tudományos munkásságát.

Nem is teljesen véletlenül. Mert akkor tűnt fel, amikor felfele ívelővé vált a tudományos fantasztikus irodalom. Pontosabban, a tudományos és technikai fejlődés váltott sebességet. Felkeltve az emberek érdeklődését, és felpörgetve a fantáziát is. Fokozva az érdeklődést arra nézvést, hogy a rohamosan fejlődő tudomány és technika milyen hatással lesz a mindennapokra, a jövőre, és az igen távoli jövőre. Esetleg milyen alternatív lehetőségeket tartogat. S ebből a szempontból Asimovról elmondható: jókor volt jó helyen. De azt, hogy ez mennyire kevés lett volna, mutatják a perckarrierrel bíró pályatársak. Az egynovellás, vagy egyfércműves szerzők sora. S azok, akik a saját korukban lehet, hogy olvasottak voltak, de mára csak az irodalomtörténészek lábjegyzetében találkozunk a nevükkel. Esetleg az olyan alternatív ideológiák kapcsán, mint például a szcientológia.

Ezzel szemben I. Asimov művei az örök aktualitás látszatával bírnak. Ha nem is mindről mondható el, hogy profetikus erővel íródott. Azért számos műve, gondolata tekinthető olyannak, amelynek érvényessége alig megkérdőjelezhető. Legalább is akkor, ha a humánum, az ember, illetve az Ember irányából szemléljük a tudományt, illetve a technikát, a társadalmat. Elég a robotika, nevéhez kapcsolt, három alaptörvényére gondolni. Ami a hideg, illetve idegháborúk által cibált, a robotokat gyakran az antiutópiák központjába képzelő világkörnyezetben igazi áttörés volt. S maradt. Mert Asimov történetei akkor is kitartottak ezeknek a történeteknek az alkalmazása mellett, amikor a későbbi műveiben egy nulladik törvényt is beiktatott a sorba. Jelezve, hogy az emberiség, az emberi kultúra iránti elkötelezettsége hajlíthatatlan. Annak ellenére, hogy a Trantor központtal kialakult birodalom világában az antiutópiák irányába térülő mozzanatok is megjelennek.

Apró kavicsok gyanánt a galaktikus fejlődés nagy folyamában. Lassan apróra csiszolódva, és belesimulva a történelem évezredes léptékkel bíró nagy szakaszaiba. Amely Asimov világában a birodalmasodási nagyciklusok történelme. Jól mutatva ezzel, hogy az író, a Föld nevű bolygó korábbi birodalmai nyomán, akkor megsejtett valamit az emberi viselkedés természetéről, amikor a humánetológia legfeljebb ködös elképzelés volt. Korántsem valami egzakt és divatos tudományterület. Miközben Asimov a történelem nagy áramlatainak leírására megalkotta a maga sosemvolt tudományát, a pszichohistóriát. Amely, mint tudjuk, Hari Seldon munkássága nyomán vált a homályos axiómák halmazából egzakt tudománnyá. Nem egy olyan elejtett eszmefuttatással, amit mára nyugodtan tekinthetünk a humánetológia tárgykörébe tartozónak. S nem csak azok, amelyek birodalmi és robottörténeteiben bukkannak fel, hanem az olyan művekben is, mint például a „Halhatatlanság halála”, vagy a „Sötétedés”.

Negyed százada tehát olyan író, tudós, távozott, akit nyugodtan tekinthetünk zseninek. S akivel kapcsolatban nem véletlenül emlegetik a történelem időutazóiban hívők, hogy akár egyike lehetett a visszatérőknek. Ami lehet hit kérdése. Miközben az alighanem tény, hogy műveit megéri időről időre újraolvasni. No meg tanulni belőlük. Amíg nem késő. Amíg még van, aki tud olvasni. Amíg még van, akit érdekel az ember és az emberség.

Andrew_s

Arany iránytű: újra nézve

Majdnem egy évtizede, az akkortájt felfutó fantasy-hullám meglovaglásaként mozikba került az „Arany iránytű” című film. Néhányak szerint a műfaj középszerű alkotása, míg másoknak a könyv elolvasásához is kedvet csinált. Ez annyira ízlés kérdése, hogy beleszólni alighanem a botorságok egyike lenne. Szerintem olyan film, amit pár évente talán érdemes megnézni, de nem erőltetném senkire.

Az biztos, hogy az alternatív világok ötletét nem ez a film dobta be a köztudatba, és még az esetleges információ-átszivárgások teóriáját sem. Legfeljebb annyiban más a hasonló ötletektől az, ami ebben a filmben megjelenik, hogy itt a „por” az, ami ezt hordozza. A por, ami a film magyar szövegében „daimón” névre keresztelt, a lelket hordozó és állat képében megjelenő lényeken át jut az emberekbe. S ezeknek a daimón-oknak az ötlete kétségtelenül szimpatikussá teheti a filmet, illetve az annak alapjául szolgáló könyvtrilógiát Philip Pullman tollából. Például az állatbarátoknak is. Mert aligha kétséges: némelyik állatban több az emberség, mint a két lábon mászkáló csupasz majmokban. De meg is akadhatnánk ezen a néven, mert igencsak hasonlónak hangzik a démonhoz (az angol hivatkozások daemonnak is írják). Amely igen pejoratív, illetve sötét tartalmat hordoz mostanság. Akkor is, ha annak idején inkább csak a testté manifesztálódott éteri erőt jelentette.

A filmben ezek a lények, mint írtam, állati alakban jelennek meg, és sok szempontból az általuk képviselt ember jellemének tükrei. De a szoros kötelék miatt nem is élhet egyik a másik nélkül. Nem véletlen tehát, hogy a tudományos fantasztikus irodalomban különben többször felbukkanó „lélektelenítés” ötlete a filmben az említett kapcsolat elvágásaként jelenik meg. A még kialakulatlan alakkal, azaz rugalmas személyiséggel rendelkező gyermekeken kísérletezve ki a módszert. A daimónok elválasztására, a gyermekek agymosással szembeni fogékonyságának ezzel elérhető növelésére. Végső soron a szabad akarat megtörésére. Olyan gyermekeken alkalmazva a módszert, akiket elrabolnak szüleiktől. A filmben jobbára giptusok gyermekein. Mely csoportban nem nehéz felfedezni a hasonlóságot a cigánysággal. Így, noha a film alapvetően fantasy-filmnek tekinthető, azért nem kell nagy belemagyarázás, hogy az embereken kísérletező lágerorvostannal is felfedezzünk némi párhuzamot.

Van azonban egy sokkal markánsabb üzenete is a filmnek. Ez a Magisztrátus képzete. Mely egy, a világot kézben tartani, a gondolatokat megszabni akaró szervezet. Amely az egész lélektelenítési művelet mögött is ott áll. Biztosítva az ideológiai infrastruktúrát ahhoz. Ahogy a tudomány befolyásolásának igényéhez, és a más világok felé nyitható kapuk hatalmi felhasználásához. Annak érdekében, hogy minden világban az általuk jóváhagyott szellemi esztergapad működjön. Így, miközben a daimónok az embert kísérő lélekhordozók, a Magisztrátus igazán démoni hatalomként jelenik meg a filmben. Jó érzékkel úgy rajzolva meg az intézményesített hatalmi tébolyt, hogy nem utal nyíltan egyik egyházra, vallási szervezetre sem. Sokkal inkább a vak fundamentalizmus általános gúnyrajza.

Talán ezért is meglepő, hogy annak idején egyetlen egyházi szervezet szólított fel emiatt bojkottra. Az amerikai illetőségű Katolikus Liga (Catholic League), amelynek hangulatkeltése talán hozzájárult a film mérsékelt sikeréhez is. De azt mindenképpen demonstrálta, hogy az igazi fanatikusoknak nem kell közvetlen célzás. Igen alaposan beleöltöztek abba az ingbe, amelyet a fundamentalisták számára varrt a film. Tulajdonképpen az említett bojkott akár egyfajta önvallomással ért fel. Jelezve: a fundamentalizmus, a szellemi cenzúra igénye nem egy-egy vallás kiváltsága.

Andrew_s

Asimov: Sötétedés -- A sötétség tudománya és hite

Három nap vonzásában elég nehéz lenne élhető bolygót elképzelni. Mármint emberileg élhetőt. A sci-fi nagymestere Isaac Asimov mégis benépesített egy ilyen bolygót a „Sötétedés (Nightfall)” című, valóban korszakos novellájában. Amelyet nem ezért, a csillagászatilag talán nem is lehetséges helyzetért, tarthatunk jónak.

Talán az alaptörténet sem nagy ötlet, hiszen az egyiptomi történelemből tudjuk, hogy az információk hiányával miként lehet visszaélni. Például egy teljes napfogyatkozás alkalmából. Asimov a novellában ezt a helyzetet viszi még végzetesebbé, még szélsőségesebbé. A három nap megvilágította bolygón állandó a fény. Mígnem eljön az az idő, amikor mindhárom Nap lenyugszik. A „tudóst” képviselő elöljáró, Aton, és a vak próféta, a hitalapú megközelítést képviselő Sor különböző válaszokat talál arra, hogy mi várható a teljes napnyugta alkalmából. A próféciákra, a korábbi sötétségek emlékeire támaszkodó szektavezér világvégét hirdet. Azzal, hogy csak a vakok vezethetik a látókat, a sötétségben elvesző embereket. Miközben a tudomány mesterséges fényt, a hideg ellen védő „bunkert” kínál. Függetlenül attól, hogy a legfontosabb kérdésre egyikük sem tudja a választ: meddig lesz sötét. Amelyről kiderül, hogy nem is olyan sötét. Mert a napok nyugtával megpillanthatók a csillagok. Amelyeket korábban csak a generációkkal korábbi sötéteket megtapasztalt dédszülők láthattak.

Az említett konfliktusból, Asimovhoz méltón, a tudomány kerül ki győztesen. De azért persze tudjuk, hogy ez korántsem mindig ilyen egyszerű. Ahogy a novella nyomán készült, Paul Mayersberg által rendezett, filmben is láthatjuk. Személyes konfliktusok támadnak, és élesednek ki. Családtagok fordulnak egymás ellen. Szerelmek szövődnek és mennek tönkre. Miközben a film egyik legfontosabb üzenete talán nem maga a sötétedés, hanem a közösséget részben, Aton életét pedig teljesen feldúló idegen asszony meséjében hangzik el. Az, hogy mielőtt mindent feláldozol, tudd meg, hogy miért teszed. Nehogy a semmiért áldozz fel mindent. Mindettől függetlenül nehezen ajánlanám az 1988-as film megnézését a mai mozgalmas látványvilághoz szokott közönségnek. De akinek bejön Takovszkij, vagy Kubrik világa, és számol azzal, hogy egy novella a másfél órás film alapja, annak akár tetszhet is.

A filmtől függetlenül azért persze érdemes lehet elgondolkodni az Asimov által megírt szociológiai krízishelyzeten is. Azon, hogy amikor egy különben várható, kiszámítható krízishelyzettel néz szembe a közösség, akkor mennyire válik manipulálhatóvá. Akkor is, vagy talán éppen azért, mert lényeges információk hiányoznak. Olyan információk, amelyek hiányában nem lehet valósan, a körülmények ismeretében felkészülni az eseményre. Holott tudva azt, hogy a sötétség mégsem lesz teljes, s hogy nem kell a városokat felgyújtani azért, mert lemegy a nap, talán a vakhitnek is kisebb lehet a követő tábora. A novellában és a filmben szó szerint vak. De tudjuk, hétköznapjainkban a szelektíven vak és süket, beszűkült hitvilágok hasonlóan működnek. Önjelölt, részigazságokkal házaló vezérekkel. A páriák nyomorában gyökeret eresztő szellemi kuruzslókkal.

S talán ez, az ezen való elgondolkodás serkentése kelthetett érdeklődést Asimov novellája iránt. Amelyről érdemes tudni, hogy bár 1968-ban választották a kor legjobb írásának, a második világháború alatt, 1941-ben íródott. Amikor jól el volt látva sötétséggel a világ. Főleg szellemi sötétséggel, és annak vámszedőivel.

Andrew_s

Eltávozott Umberto Eco

Kevesebb, mint három éve még Umberto Eco egyik, számomra mindenképpen, kedvenc művéről szóltam. A „Rózsa neve” továbbra is kedvenc maradt. Azonban most az írójával kapcsolatos a legfrissebb hír. Umberto Eco, életének 84. évében, eltávozott. Oda, ahol örökké nyílnak a rózsák. Oda, ahol talán továbbra sem tilos nevetni. Akármit is mondjanak a Föld nevű létsík teremtményei erről.

A művei itt maradtak, és az olasz irodalom nagy alakjának sorai továbbra is támaszt, vagy akár szórakozást jelenthetnek. Ahogy az említett, voltaképpen kétszer megírt klasszikus is. Amely akár bűnügyi regényként, akár egyfajta kordokumentumként, vagy akár csak színvonalasan szórakoztató műként is forgatható. Ahogy a belőle készült filmet is érdemes időről időre megnézni. Mert a képkockák közt, ahogy az eredeti műben, felsejlenek azok a rések, amelyek többek a sorok közti üres helynél, a képkockák közti fekete sávnál. Ott van a helye a gondolatoknak. Ahogy Umberto Eco többi műve esetében is.

Azt pedig, hogy a szerző mit gondolt minderről? Azt idővel mindenki megkérdezheti tőle személyesen. Addig azonban őrizzük meg emlékeinkben az írót, a filozófust, az embert, Umberto Eco-t.

Andrew_s