Miért pont a Facebook-tól féljünk?

A Facebook nyilvánvalóan egy olyan fórummá, platformmá vált, ami egyre több szempontból hasonlít a hétköznapi életterekhez. Egy legutóbbi írás szerint már félni is lehet miatta. Mármint amiatt, hogy ki mit „lájkol”, illetve kinek az ismerőse. Holott ez egyáltalán nem a közösségi oldal sajátja, és nem is okvetlenül politikai indíttatású jelenség.

A hétköznapok félelmei igen régóta adottak. Már a barlangban sem volt okvetlenül könnyű lefolyású testi sértés záloga a törzs vezetőjét az orra előtt froclizni. Valójában ezeket a félelmeket szinte minden hierarchikus rendszerben megtapasztalhatja az, aki nem a csúcs közelében éli az életét. Lehet azt mondani, hogy ez a diktatúra sajátja, és ez nagyon jól is hangzik. holott inkább arról van szó, hogy a diktatúra, mint szintén erősen hierarchikus hatalmi rendszer, kihasználja az említett jelenséget, hajlamot. Ahogy a sorok közti lét sem okvetlenül a diktatúrák sajátja, hanem a diktatúra az, ami az általános közéletbe is uralkodóvá teheti. De ettől még igaz, hogy egészen normális jelenség lehet a sorok közé olvasás készségének megtanulása.

Annyira, hogy meg merném kockáztatni annak a kijelentését, hogy az életre felkészítő szülői nevelés részének tekinthető. Már csak azért is, mert aligha hiszem, hogy a családban elhangzó minden megjegyzést, kritikát, vagy akárcsak információtöredékeket mindenki a gyermeke tanárától szeretné visszahallani. Márpedig a „de ezt ne mond el az iskolában” az első lépés azon az úton, amelyen a ki nem mondott gondolatok iránt is érzékenyítjük a gyermeket. A közösségi médiák kapcsán pedig különösen jelentős lenne ez a fajta szülői közreműködés, nevelési tevékenység. Egyszerűen nem lehet elintézni, elkenni ezt a felelősséget azzal, hogy „nincs semmi baj, csak a diktatúra miatt félünk”. Ettől még nagy hasznát veheti ennek az ismeretnek valaki a diktatúra hatalmának kiépültsége esetén. Nem egy esetben a túlélés záloga lehet.

Ahogy egy munkahelyen szinte mindig az egzisztenciális túlélés záloga lehet annak a felmérése, hogy kinek, mit, mikor, és hogyan lehet elmondani. Beleértve azt is, hogy valaki „levegye” azokat a jelzéseket is, amikor viccesen mondanak valamit, de véresen komoly a tétje. Ahogy a mindennapi élet egyes részei, például a napi pletykák is, átkerültek, és folyamatosan átkerülnek a virtuális világba, ez korántsem sokat változott. Csak kibővült. Minden politikai indíttatás nélkül sem ártott, korábban sem, ha valaki nem az összes munkatárs orra előtt szidta főnökét. A Facebook, illetve a hasonló rendszerek, valójában ugyanazt az óvatosságot igényelték már évekkel korábban is, ami egyébként szinte természetes volt a cég folyosóin, vagy a munkahelyi büfében. Ahogy, szerintem, ahhoz sem kell politikai fenyegetettség, hogy ne álljon le valaki anyázni, illetve az ismerőseit sértegetni. Amit a Facebook, illetve a többi hasonló rendszer „hozzátett” ehhez, az az azonnali nyilvánosság. A vélemény közel azonnali „lebukása”. De az, aki ettől tart, az valószínűleg egyébként is inkább a magában morgó, mintsem a nyíltan kiálló típus. Ami nem baj, és nem is dicsőség. A többség ilyen, és ezt a hatalom rendre ki is használja. Ahogy azt is, hogy sokan meggondolatlanabban viselkednek a világhálón, mint a munkahelyükön.

Amely érdemessé teszi, hogy érdemes legyen figyelni a világhálót. Munkát adva a jelentgetőknek, az „ébereknek”. De ez sem újdonság. A világháló jelentgetőinek eszmei elődeit ott találjuk a Gestaponak, majd az ÁVH-nak jelentő éber házmesterek, a diáktársukat, katonatársukat megfigyelő, illetve feljelentő beépített provokatőrök között. Azok között, akiknek a munkásságát verőszobákban szerzett lila foltok, statáriálisan elítélt áldozatok nyomai szegélyezik. De velük, vagy a feljelentő-mozgalommal is kár lenne az internet fórumait azonosítani. Már csak azért is, mert az internet világa nem kis részben olyan is, amilyenné a hálólakók teszik. Mind maguknak, mind egymásnak.

Nem a sorok közti olvasás utáni vágyak, hanem inkább az okszerű használat megtanulása lehet a felbukkanó pánikrohamok megoldása. Tudomásul véve a sajátságokat is. Ahogy azt, hogy amit két ember tud, az nem titok, illetve azt is, hogy ami egyszer felkerült a világhálóra az igen sokáig ott is maradhat.

Andrew_s

Orbán Viktor kámforságához

Forrás: AFP / Kisbenedek Attila

Miközben a belváros-közeli robbantás igencsak elvitte a közfigyelmet, a háttérben, a média-konzervek mögé settenkedve a miniszterelnök mintha szabadságra ment volna. Úgyszólván eltűnt Bécs környékén. Márpedig ezt akár furcsálhatnánk is. Ha példa nélkül való lenne.

De tudjuk, hogy nem teljesen az. Még annak tudatában sem, hogy néhány nyilatkozat erejéig esetleg előkeveredett. S biztos, ami biztos kiadta a vadászati engedélyt a szombati robbantás elkövetőjére. Ami kínossá válhat abban az esetben, ha esetleg szó szerint veszi valaki, és intézkedés közben szólásképtelenné teszi a gyanúsítottat. Megfeledkezve arról, hogy Orbán egy másik félmondatban elvárja, a teljes körű vallatást. Annak érdekében, hogy kiszedjék belőle a motivációs motívumokat. Márpedig ismerünk még a viszonylagos közelmúltból is olyan esetet, amikor a rendőrségi kérdezősködés a gyanúsított halálával járt. Ennek fényében különösen könnyelműnek tűnhet Orbán Viktor mondandója. Ha ugyanis a gyanúsított nem mondhatja el a maga verzióját arról, hogy miért egy csőbombában látta a jövőt, akkor sokkal nehezebb lehet a hatósági önprovokációt vizionáló verziók ellen védekezni. Okkal. Mert a miniszterelnöki nyilatkozat még azt a kétfenekű olvasatot is nyitva hagyja, hogy egyfelől, természetesen, nem adhat tűzparancsot a feltételezett elkövető ellen, de a sorok közt mégis ezt üzeni az elfogásában részt vevőknek. Csak remélhető, hogy nem az említett conteok igazolása, hanem a szokásos felelősségpánik munkál csak Orbánban.

Amely, legalább részben az említett pihenőt is indokolhatja. A hazai közélet a bomba következtében is könnyen elérkezhetett egy mérföldkőhöz. A népszavazás kapcsán azonban egészen biztosan elérkezett egy olyan ponthoz, ami később egy válságpontnak bizonyulhat. Márpedig Orbán már 2012-ben is tanújelét adta annak, hogy egy jelentős pillanatban ő inkább az akkumulátorait igyekszik tölteni. Akkor a gazdaságpolitikában látszott egy töréspont. Most inkább a kormányzati politika kerülhet válságba. A kormányfő, aki a maga kezdeményezte szavazások elől is inkább menekül, nem az a fajta vezető, aki ilyenkor kiáll az erkélyre, és szembenéz a világgal. De legalább az alattvalókkal. Így teljesen belefér, sajnos a képbe az is, hogy most is egy ilyen időszak következett be.

Egy olyan időszak, amikor Orbán Viktor el-el tünedezik a világ nyilvánossága elől. Biztosítva magának a kommunikációs egérutat. Esetleg arra az esetre is, ha egy érvénytelen népszavazás mond ítéletet a keresztény konzervativizmus nevében meghirdetetett, még csak nem is konzervatív, de mindenképpen emberellenes kérdezősködésről. Amellyel valójában éppen a kereszténységgel, Jézus tanításaival megy szembe a jelenleg uralkodó rezsim. Különösen azért, mert ahogy Harrachtól tudjuk, a háborús menekültek között érkező keresztényeket is megtagadják. Önmagában ez a tény is jelzi: az orbáni gyűlöletipar alig jobb, mint az, amelyiknek egyik állomásaként hosszú késeket rántottak elő1934. júniusában. Hogy aztán négy évvel később betört kirakatok csörömpölésétől legyen hangos az éjszaka. Természetesen aligha tételezhető fel a történelem ismeretének totális hiánya attól, aki valaha az ELTE padsorait koptatta. Ahogy azok a történelmi példák is ismertek kellenek, hogy legyenek, amelyek igazolják: a felkorbácsolt gyűlölet önjáró, bárkire „ráfogható” fegyverként kezelhető. A minden felelősségtől menekülő kormányfő pedig valószínűleg nem érzi magát elég felkészültnek, hogy szembe nézzen a palackból feketén kigomolygó belpolitikai helyzetből rá jutó felelősséggel.

Természetesen lehet, hogy Orbán jelenlét-hiányának egészen más okai vannak, mint az, hogy akkumulátorokat tölt. Például a netes közösségek találgatásainak megfelelően, Grazban. De valószínű, hogy a kétségek eloszlatásában nagy szerepet játszhatna a valós szellemi állapotának nyilvánossá tétele. Miközben ennek hiánya felértékeli a korábban feltett kérdést: Miért köz-lelettelen Orbán? Mely kérdésre tudjuk, hogy nincs hivatalos válasz. Holott a találgatások nem újak a miniszterelnök „pályaalkalmassága” körül.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Számokkal nem készülő migránsozók?

A legújabb, az éppen aktuálisan bemondott legújabb, közvéleménykutatás beharangozásainak egyik címe szólt úgy, hogy „Bejött a Fidesznek a migránsos kampány, egyre népszerűbbek”. Tegyük fel, hogy így van. Annak ellenére, hogy az „egyre népszerűbb” állítás alig magasabb, mint egy harmados támogatottságot jelent.

De ez egy rendes diktatúrában már elég az abszolút hatalomhoz. Ha az az egyharmad AK-47essel a vállán kezd érvelni. Esetleg még akkor is, ha szellemi géppuskákkal érvel. Amelyektől, a történelem tanúsága szerint már nem kell sok a fizikaihoz. Akkor, ha az említett szellemi muníció nem érveket, hanem gyorstüzelő demagógiákat, félelemkeltő lózungokat sorakoztat fel. Ahogy a Fidesz a nap huszonnégy órájában képes a menekülteket emlegetni. Amihez kétségtelenül hozzá tartozik, hogy ebből a szempontból kifejezetten ügyesen operál a terror-hírekkel. Amelyek kétségtelenül léteznek. Bár kicsit bővebb információ lenne az elkövetők motivációjáról, ha nem sietnének annyira lelőni a többségüket. De elfogadom: ott és akkor az a célszerű. Mint az állatkertből szökött farkas esetében. Amikor szintén tök ciki lett volna, ha utólag kiderül: nem is annyira vad, és nem is annyira félelmetes.

A kezében késsel torkot átvágó ifjú nyilván más kategória. A Hitlerért rajongó, és kifejezetten bevándorlókra vadászó müncheni ámokfutó pedig még másabb. Azonban nyilvánvaló, hogy még cikibb lett volna, ha mindjárt az első híradásoknál kiderül, például a hazai királyi médiából, hogy alapjában véve nem iszlám fanatizmusból, hanem szélsőjobboldali lelkesedésből ölt. Márpedig a szélsőjobb jön fel, mint a talajvíz. Nagyjából annyira, mint a kétségtelenül szomorú híreket meglovagolóknak lelkesen tapsolók fejében. Mert különben esetleg elgondolkodnának a statisztikákon. Nem a Fidesz támogatottságán. Vagy nem csak azon. Hanem a bűnügyieken is. A nagy migránsozóknak, egyfajta nyílt kérdésként nekik is szegeznék néhányat:

-       Az EU területén hány nemi erőszak, gyilkosság, verekedéses sérülés fordul elő, mondjuk, havonta?

-       A fentiek mekkora arányát követik el a frissen érkezett menekültek? S mekkora arányát követik el vallási fanatizmusból?

A két említett adat alapján például sokkal tényszerűbben lehetne érvelni amellett, hogy a menekültek márpedig jelentős közbiztonsági veszélyt okoznak. A Fidesz esetében például annál is egyszerűbb lenne ez az érvelés, mert csak össze kellene hasonlítaniuk a kerítésállítás előtti, illetve -utáni számokat. Rögtön kijönne, hogy mekkora hatalmas védelmet jelent a „pénznemszámít” kerítés.

Rögtön az említett számok összecsipegetése után jöhet az elvi állásfoglalás, hogy hányadik generációig bevándorló a bevándorló. Mármint valójában, és nem csak akkor, amikor a lózungokhoz kell üzemanyag, és a pálinka már elfogyott. Természetesen alapos indoklással, hogy miért pont az így kijövő szám az igazi. S eltekintve attól, hogy nem túl sokan tudnák már hazánkban sem megmondani, hogy a biológiai felmenőinek üknagyapja kinek az unokája volt. Biológiailag. Hátha kiderülne: egy migráncs pofázik a migránsok jelentette veszélyről.

De maradjunk az említett számoknál. Mert azok jelentik a száraz tényeket. Még akkor is, ha az éppen kioltott életért hatalmas kár. Ahogy a nemi erőszakot sem menti, és nem teszi meg nem történtté. Ám azért a kioltott életért is kár, amelyet nem a sajtóban átdimenzionált elkövetői kör olt ki. S annak a nőnek, gyermeknek sem csökkenti az elszenvedett traumát, ha a munkahelyi vezető, vagy az utcán éppen arra járó csirkefogó az elkövető.

Úgyhogy kedves demagóg migráncsozók: elő a számokkal. Csak úgy ne járjatok, mint a baleseti statisztikákkal. Amelyek azt mutatják, hogy a nagy médiavisszhangot kapó repülőgép-balesetekben elhunytak akár nagyságrenddel kevesebben vannak, mint a közúton balesetet szenvedők.

Andrew_s

Iszlám Állam: Nizzai kommunikáció

Rania Al-Abdullah megnevezte azt a tömegpusztító fegyvert, amit véleménye szerint a terroristák alkalmaznak. Ez, a jordán királyné szerint a félelem. Ugyanakkor a félelemmel való fenyegetés lényegesen gyilkosabb, mint maga a félelem. A bizonytalanság, a bizalmatlanság rombolóbb az ismert ellenségnél. A legpusztítóbb tehát nem is annyira a félelem, mint az erre hangolt kommunikáció.

Ha megnézzük a menekültek ellen félelemre érzékenyítő plakátokat, akkor a hatásuk kétségtelenül észlelhető. De az idősebbeknek bevillanhat az is, amit annak idején a BSA mára múzeumba illő bilincses kampányával kapcsolatban mondtak: a fenyegetés, a félelem a legjobb visszatartó erő. Holott abban az esetben sem okvetlenül a bilincs jelentette a fenyegetést, hanem az, hogy bármelyik munkatársad, akivel egy szoftverről beszélgetsz: feljelenthet. S az ilyen feljelentgetésekre alapozott kampányra akkortájt többen is büszkék voltak. De természetesen az Iszlám Állam (IS) kezében ez a fegyver új dimenziót öltött, illetve ölt. Jól mutatja ezt az, hogy az internetre előbb utóbb kikerülnek a brutális kivégzések felvételei. Megspékelve azzal, amit a szökött foglyok, a kiszabadított szexrabszolgák beszélnek el. Akikkel kapcsolatban, bármilyen cinikusnak is hangzik, nem egy esetben akár a „szökni hagyás” is felmerülhet.

Az elbeszélések nyomán, a potenciális ellenállásként számba jöhető környezetben kitörő bizonytalanság-érzés rombolja a lelket. Miközben aligha van az a marcona katona, aki napalmban elégve gondolná befejezni a hadifogságot. A technológia új, a jelenség régi. Évszázadokkal ezelőtt is a hadászati taktika része volt a félelemkeltés, akár a megkínzott, megcsonkított, majd hazaküldött, illetve futni hagyott foglyok felhasználásával. Ennek a technikának, a kétségtelen hatásossága mellett az egyik „hiányossága” lehet az, hogy megnevezi a félelem kiváltóját, és konkretizálja a helyzeteket. Ellentétben az egyes emberek közt bizalmatlanságot keltő, látszólag békés körülmények között végrehajtható terrortámadások képzetével. Amely globálisan alkalmas a pszichikum rombolására. Akár egyfajta öngerjesztő folyamatot is kialakítva. A kétségtelenül koordinált terrortámadások ugyanis jó ürügyet szolgáltathatnak az egyéni akcióknak.

A valós vallási kötődéstől függetlenül kéznél levő eszköz az iszlám fanatizmusra hivatkozni akkor is, ha akár csak köztörvényes bandák közti leszámolásról van szó. Az érintettek körén kívül ez növeli a disznóságok „presztízsét”. Az IS meg garantáltan nem fogja letagadni. Egyrészt a kutya sem hinne nekik. Másrészt a kommunikációs érdek is ezt kívánja. Akkor is fenntartható a terrorfenyegetettség képzete, ha nincs hozzá közük. Járulékos hatásként leköti a vizsgálatokat folytató hatóságokat. Amelyek, túlterhelten, információs elárasztás esetén, esetleg hajlamosabbak benézni valamit. Ha pedig hibáznak, akkor a valódi terroristák átsiklanak esetleg. A menekültekkel, bevándorlókkal szembeni bizalmatlanságot felkorbácsolva növelhető a velük szemben táplált előítélet szintje. Így pedig kiszámíthatóan nő a fizikai, illetve pszichikai atrocitások száma. Ami az érintettek körében megkönnyítheti a toborzást.

Alkalmasint ezek a kommunikációs előnyök lehetnek akkorák, hogy a terrorszervezeteknek azokat az akciókat is megérheti a nevükre venni, amelyek „csak úgy” leesnek számukra. Lehetőleg olyan módon, hogy az elkövető meghal, és nem mondhatja el a valós okokat. Mert itt van például a nizzai támadás. Az Al Jazeera első információi szerint valószínűbbnek tűnt, hogy a kétségtelenül tuniszi származású elkövető a családi, illetve egzisztenciális problémái miatt „csak úgy” bekattant. Ezen ténytől a bűntett nem lesz kisebb, és az áldozatok egyike sem fog életre kelni. Alkalmasint a kamion vezetője sem, akit megöltek az akció során. A jelek szerint azóta sem sikerült olyan szálat találni, ami a vallási fanatikusokhoz kötné. Noha igen komoly felderítési élőerővel próbálják ezeket a szálakat felderíteni.

Nem véletlenül. A nizzai merényletet követően az IS elég gyorsan bevállalta az ügyet. Megemelve így a felderítés tétjét. S kialakítva a bizonytalanság újabb hullámát. Ha ugyanis a legalaposabb felderítés után sem találják meg a kapcsolatot, a lehetőség még ott fog lebegni a bizonytalanságtól súlyos levegőben. De hatni fog a többi említett tényező is. Így a továbbiakban is lehet arra számítani, hogy az IS szinte minden, a kommunikációja számára hasznosnak ítélt eseményt továbbra is magára fog vállalni. Akár része volt benne, akár nem. Igazi tömegpusztító fegyverré élesítve a félelemmel fenyegető kommunikációt.

Andrew_s