A civilek bűnössége

A civilek, illetve a civilek szervezetei kapcsán olyan kommunikációs nyomás alakult ki az elmúlt hónapokban, illetve években, hogy néha a vízcsapból is az folyik. Ha kiderülne, hogy valamelyik civil szervezetnek köze van a lakossági vízellátáshoz, akkor különösen. Néhány kormányhívő pedig talán szomjan is halna. Inkább.

Mert a kormány szerint minden civil bűnös. Kivéve azokat, akiket ártatlannak neveznek ki. Természetesen vezéri ellenjegyzéssel. Elvégre nagy történelmi elődök mutatják az utat. Abba az irányba, hogy az a bűnös, akit annak neveznek ki. Amiből az is következik, hogy az az ártatlan, akit a hatalom annak tekint. A legtöbb civil szervezet nem tartozik az utóbbi kategóriába. Egyébként érthetően nem tartozik oda. A civilek ugyanis valóban bűnösök. Néhány szempontból mindenképpen. Akkor is, ha azokat tekintjük civileknek, akik valóban azok. De akkor is, ha a társadalmi szervezetek tagságát, aktivistáit tekintjük annak. Mely utóbbi leszűkítés a Fidesz megszólalóinak igen kedves, ám igen ostoba megoldása a kollektív bűnösség „megszemélyesítésére”. Annak érdekében, hogy a valós tartalmat szétmaszatolják, és az „ügyeletes ellenség” képét rájuk testálják. Az, hogy olykor maguk a szervezetek, és az azokat támogató média is él ezzel a beszűkítéssel egy nem kevésbé ostoba befekvés a kormány kommunikációjának, igencsak prokrusztészi, ágyikójába. Mert a társadalom alapvetően a civileké. Kellene, hogy legyen.

A civilek egyfajta bűnössége azonban még a szélesebb értelemben is megáll. Legfőbb bűnük talán a megvezethetőség, illetve a kényelemszeretet. De nem is annyira a kényelem szeretete, mint a kockázatkerülés. Ugyanakkor ezek a jellegzetességek annyira általánosak, hogy a hatalom szinte minden korban számíthat ezekre a jellemzőkre. Az, hogy az emberek tömegben buták, az olyan közismert, hogy szinte minden populista népszónok ki is használja a tömeggyűlések adta lehetőségeket. Az sem tekinthető különlegesnek, hogy még az aktívabbak sem igazán szeretik a „balhékat”. A hatalom ténykedésével szemben elégedetlenek többségének is szimpatikus szervezés az, amelyik lehetőséget ad némi ökölrázásra, de amelyik nem torkollik olyan akciókba, amelyben az ökölrázók esetleg be is azonosíthatók. A hatalom ezt a hatást is szívesen kihasználja, ha teheti. Korábban, a technikai lehetőségek egy alacsonyabb szintjén, nem véletlenül terjesztették el szívesen a beépült megfigyelőkről szóló „híreket”. Amely kommunikációs húzás sokszor akkor is hatott, ha utólag az ilyen híresztelések jó része üres fecsegésnek, legendának bizonyult.

Manapság a legendagyártásra sincs rászorulva az, aki az említett hatással élni akar. A térfigyelő kamerák jól láthatóak, a mobil távközlési eszközök pedig köztudottan bemérhetők. Bőven elég annak a képzetnek a kialakítása, illetve fenntartása, hogy kialakítható egy megfigyelési adatbázis. Amely képzeteket néhány demonstratív hatalmi kiszólással, -akcióval meg lehet erősíteni. Aztán hagyni, hogy hasson. Ha sikerül ezt még néhány olyan tüntetéssel is megfejelni, amelyben esély sincs a vezető spontán kiválasztódására, akkor eljutunk ahhoz a társadalmi fásultsághoz, amelyet ma nap, mint nap tapasztalhatunk. Ebben a szervezők felelőssége elévülhetetlen. Azoké, akik aztán cserben is hagyják a tüntetésre hívottakat, azoké különösen. Azonban ezért a hatalom aligha tekintene rájuk bűnösként. Elvégre az orbáni vezetés érdekeit aligha lehetne ennél jobban szolgálni.

A civil szerevezetek jó részét nem is ezért tekintik bűnösnek. Azért sem, hogy Soros, vagy bárki más, alapítványai járulnak hozzá a tevékenységükhöz. Az egész sorosozás ebből a szempontból szimpla szemfényvesztés. Annak érdekében, hogy a lóláb kicsit kevésbé fityegjen ki, és a személyhez kötöttséggel az említett egyszerűsítést is meg lehet oldani. Amelyre nagyon is rá vannak szorulva a hatalom részéről. Ellenkező esetben, az egyedi estek kommunikációjával egy sor olyan kérdést kockáztatnának, amelyre nincs a vezér nagyszerűségét kicicomázó válasz. Márpedig a civil szervezetek eredendő bűne a hatalommal szemben éppen az, hogy kikezdik a vezér tökéletességének a képzetét. Azzal, hogy olyan kérdéseket visznek a nyilvánosság elé, amelyekre a válasz nem támasztja alá azt a tökéletes országképet, amelyet a Fidesz, illetve a kormány szószólói szeretnének sugallni.

Ha ugyanis a hatalom gyakorlatilag állatként akarja kezelni a menekülteket, akkor ezt a képet igencsak rombolja, ha a háborús övezetből érkezett kismamát, gyermeket, és általában az embert mutatják be. A személytelen „migráncsot” ugyanis bárki képes utálni, és alávetettnek tekinteni. Az éhező, rettegő, fázó gyermek azonban nehezen azonosítható a rettegett terroristával. Az összemosás alapjaiban leplezi le kormány embertelen politikáját. Ez a lelepleződés pedig veszélyes lehet a hatalomra. A civilek elleni hadjárat tehát valójában a hatalom immunválasza az igazság kiderülését ígérő kommunikációs „fertőzésre”. Nem csak a menekültek ügyében, hanem szinte mindenhol, ahol megy a sorosozás és civilezés.

Tulajdonképpen az utóbbiak szinte lakmuszpapír-szerűen jelzik, hogy hol van nagyon nagy gáz az országban. Ahogy az ételosztások sorai is jelzik, hogy az országban nagy a szegénység, és az éhezés korántsem csak „rossz szokás”. Bármennyire is nyomult ezzel Harrach annak idején. A „immunválasz-jelleg” azonban azt is jelzi, hogy a kormány ellenséges fellépése annál erősebb lesz, minél közelebb kerülnek a civil szervezetek a valós képhez, a munkájuk szükségességének, valóságosságának demonstrálásához. Mert ezt a bűnüket magukban hordozzák. A hatalom szemében.

Andrew_s

Tusványosi diktátorív

Forrás: http://www.gandul.info/

A miniszterelnök tusványosi szereplésének egyik „hozadéka”, hogy többen megemlékeznek a hazai szólásszabadság korlátozási szándékairól. Tekintve, hogy Orbán Viktor, a jelek szerint végképp eldöntötte magában: aki nem ért vele egyet, az hazaáruló. Felemlegetve Soros hazai médiabirodalmát, és mindent, ami az eszébe jutott. Vagy a beszédíró eszébe. Miközben a komplexus korántsem új keletű.

Az sem, hogy Orbán Viktornak baja van Sorossal, a civilekkel, az ellenzékkel, és jószerivel az egész világgal. Inkább az lehetne meglepő, hogy a média némely szereplő rácsodálkoztak az idei beszédére, mint az a bizonyos borjú. A csodarombolás jegyében is, érdemes lehet tehát kicsit visszatekinteni. Ha nem is olyan messzire, amikor először kiáltotta ki az Európai Uniót a leküzdendő ellenségei egyikévé. Mert lehetne természetesen olyan messzire is visszamenni. Megemlítve azt is, hogy 2013-ra már kirajzolódtak a közerőszak-tevés körvonalai. De nem szükséges a kórtünet teljes ívét felvillantani. Maradjunk a közvetlen előzményeknél, és menjünk először csak 2014 -ig vissza. Az akkori Bálványosra. Az akkori hő-sokkra.

2014-ben például már beszélt arról, hogy szerinte egyes civilek nem mások, mint „külföldiek által fizetett politikai aktivisták”. Amelynek értékeléshez érdemes figyelembe venni az évszámot. Szó nincs még „migráncsozásról”, és hasonlókról. Ráadásul egy megnyert választás után mondta mindezt a korábban Soros pénzén kiképzett politikai aktivista. Így utólag sokkal inkább arról lehetett szó, hogy Orbán felmérte: a politikai ellenzék nem, de az utca megdöntheti a hatalmát. Gőzerővel elkezdett tehát félni, és megosztani az embereket. Amelyhez remek alanynak kínálkoztak a civil szervezetek. Miközben az évszám azért is lehet érdekes, mert jól mutatja: a több éves gyűlölet és feszültségkeltés valójában a miniszterelnöki program része. A mostani helyzet nem több ennek egyik állomásánál. A mostani bejelentése csak azt jelzi, hogy Orbán elég előkészítettnek tekinti a terepet a nyílt megfélemlítéshez.

Azon az úton haladva, amelynek egyik állomása a 2015-ös, ideihez hasonló rendezvény volt. Amikor már jól látszott az a tendencia, hogy az ellenzéket, jelesül a baloldalt a magyarok ellenségének kezdte kikiáltani. Az egy évvel korábbi szövegével teljesen koherens képzavarban. Elkezdve összemosni az utca ellenzékét, mint külföldről pénzelt aktivistát, és a baloldalt, amelyet olyan politikusok vezetnek, akik „egész egyszerűen nem szeretik a magyarokat”. Gyakorlatilag megágyazva annak a baromságnak, hogy csak az a magyar, aki Orbán Viktornak tapsol. Egyben felidézve azt a korszakot, amikor az első koncentrációs táborok épültek a fasizálódó Németországban. Amely táboroknak nem a zsidók, hanem az ellenzékiek voltak az első „lakói”. Akiben pedig kétségek merültek volna fel a 2015-ös nyár után, hogy kit kell alanyi jogon tisztelni, annak Balog tartott ismertetőt, novemberben, a tisztelet kultúrájáról.

A 2016 pedig már itt van a tegnapban. Februárban már világosan látszani vélhettük a megfélemlítés-ipari háttérszervezeteket. A kormány látványosan ráerősített a határon túl élő magyarul beszélők becserkészésére is. Annyira, hogy Semjén, nyáron, már szinte tervbeszámolót tarthatott az állampolgár-szám duzzasztásáról. Az év őszére ezt sikerült a határ két oldalán élők szembeállításáig fokozni. Talán annak érdekében is, hogy egy esetleges komolyabb utcai affér esetén a hazaiak ne számítsanak a határon túliak segítségére. Mintha a hazai árokásást a pannon kocsma esze nem tartotta volna elegendően megosztó erőnek. Úgyhogy az az idei balogizmus sem minden előzmény nélküli, amellyel talán a hazai szélsőjobboldalnak is gesztust kívánt gyakorolni a miniszter. Amikor felvetette, hogy a határon túliak támogatásából ki kellene zárni a különben magyarul beszélő cigányságot. Világosan megüzenve: a kormány szívének kedves a származás alapú diszkrimináció. Az, hogy ezt az egykor Jézus tanításaira is felesküdött lelkész, Balog Zoltán miként rendezi le a lelki-ismertével, azt inkább talán nem is akarom tudni. Mert könnyen kiderülne, hogy az Emmi miniszterénél nagy ebben a leltár-hiány.

Amiért árulkodó is lehet a cigányság-ellenes miniszteri állásfoglalás az a régmúlt emléke. Annak a helyzetnek az emléke, amikor a talán nem is igen szomjas román bányászokat szállítottak az utcára vonuló erdélyiek, zömmel magyarok, ellen. Akik közül igen sokan talán az életüket köszönhetik az őket megvédő cigányoknak. Márpedig az a mondat, hogy „Ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok!” igencsak utálatos lehet egy olyan hatalomnak, amelyiknek igencsak sok félnivalója lehetne, ha az árkokon felülemelkedve egységes lenne az ellenzéke.

Andrew_s

Tóni a szózivatarban

Rogán Antal, hosszú virtuális szünet után, megjelent a nyilvánosság előtt. A jelek szerint, miközben mindenki a vagyonosodási ügyeire gondolhatott, nem ezek voltak a távolmaradás okai. A propagandaminiszter a jelek szerint egy kiképzőtáborban volt. Ahol megtanították felejteni, és összeesküvés-elméletekből is felkészült. A kiképzése a legutóbbi nyilatkozata alapján még nem teljes. De a jelmezes főpróba lezajlott.

Ennek során, a csepeli Radnóti Miklós Művelődési Házban tartott lakossági fórumon azt mondta, többek között, a Miniszterelnöki kabinetiroda vezetője, hogy ősszel tudatos provokatív kísérletek lesznek. Amelyekre az aktivisták kiképzése már zajlik a civilek kiképzőtáboraiban. Mert, Rogán szerint, a civilek világösszeesküvése lesz a bázisa az őszi provokatív akcióknak. Ami azért különösen érdekes megállapítás, mert ez azt jelentené, hogy Rogán tudhat valamit. Olyasmit, hogy ilyen kiképzőtáborok márpedig vannak. Ráadásul felkészülés is zajlik. Ráadásul olyan felkészülés is zajlik, amelyik nyilvánvalóan fegyveres ellenállásra készít fel. Mert különben aligha beszélhetnénk olyan provokatív akciókról, amelyek minimum a világbékét veszélyeztetik. Ha azonban ennek az aranyszájú hüjepistikének igaza van, akkor ez eegy más dolgot is jelent. Nevezetesen azt, hogy vannak titkosszolgálati információi ezekről a kiképzőtáborokról, de az egész belbiztonsági apparátus nem csinál semmit. Ha ez igaz, akkor Pintér azonnali felmentését kellene indítványoznia Rogánnak. De erről mintha nem szólnának a hírek.

Ha ilyen fegyveres kiképzés nem zajlik, akkor ez azt jelenti, hogy a civilek békés akciókra készülnek. Márpedig békés, a kormányt transzparensekkel sétálva bíráló akciókkal legfeljebb a kormányt lehetne provokálni. Például arra, hogy lemondjon. Ráadásul erre nagy kiképzés és titkos akció sem kell. A CEU kapcsán látszott, hogy békés akciók márpedig lehetnek. Ez ellen természetesen fel lehet erőszakkal lépni, és a diktatúrák, illetve gyarmatbirodalmak történte ismer is ilyen eseményeket. De ebben az esetben két forgatókönyv létezhet. Az egyik ilyen forgatókönyv lehet, hogy olyan csoportok lépnek fel, erőszakot alkalmazva, amelyek nem tekinthetők a belügyi apparátus részeinek. Ebben az esetben a békés akciót folytató civilek megvédése a belügyi apparátus kutya kötelessége. Ha tehát Rogán a várható békés tüntetéshullám ellen, erőszakkal fellépni készülő csoportok várható akcióiról rendelkezik információkkal, akkor már régen meg kellett volna tennie a feljelentés a paramilitáns szervezkedés miatt. Ha nem tette meg, akkor vagy blöfföl, vagy a kormány hallgatólagos támogatását üzente meg az említett egyleteknek.

A másik forgatókönyv sem jobb. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a kormány a teljes belügyi apparátust hajlandó bevetni a békés, de kormánykritikus tiltakozások leverésére. Mondván: a kritika provokálja a hatalmat. Ezzel Rogán üzenete nagyjából azt jelenti, hogy befenyegetett egy totális diktatúrával, kijárási tilalommal, és az ezt megszegőkkel szemben érvényesítendő karhatalmi fellépéssel. Másrészt, részben az előzőekkel összhangban, Orbán kritikáját a felségárulás szintjére emelte. A hallgatólagosan, például a felvonulásokkor, a Hősök terén anno megejtett gyűlésen, megtámogatott paramilitáns egyletek ebben az esetben is hathatós segítséget adhatnak a kormánynak. Például, mint önkéntesnek feltüntetett, és ezzel regulárisnak hazudott járőröző-brigádok. S akkor már csak a megfelelő karszalagokról kell gondoskodni.

Ugyanakkor Rogán amnéziájának is biztos jelei lehetnek. Nem csak a lakásviszonyai kapcsán, hanem egy tucat évre visszamenőleg is. 2006 őszén, amikor a Nagy Őszi Pisis Forradalom kapcsán összeszarták-hugyozták a Kossuth-teret, akkor olyanok is feltűntek a tér környékén, mint a nemzeti indigófelelős, és az akkori gyűlöletfelelős. Márpedig Schmitt Pál és Wittner Mária akkortájt sokkal inkább a Fideszhez volt köthető, mintsem valami fanatikus civil mozgalomhoz. Ahogy a karhatalmat valószínűleg szándékosan provokáló Révész Máriuszt sem valószínű, hogy Soros küldte oda, ahol nyakon vágták végül. Amely eljárás kapcsán azóta is csak találgatni lehet, hogy vérnyomok alapján agyba-főbe vert fidesznyik miként tudott olyan szép, és összefogott pofázást előadni. Hacsak nem színpadi vérrel egészítették ki a sminkjét. Az, hogy Rogánnak milyen emlékei maradtak a 2006-os események kapcsán, azt természetesen nem tudhatjuk.

De meg kellene várni még pár megnyilatkozását. A vagyonosodással kapcsolatos kérdések mellett talán arról is elárul pár dolgot a sorok között, hogy hol, és milyen kiképzésen esett át az utóbbi időben.

Andrew_s

Orbánia Kasszandrái nevében: A semmit szervező tüntetés-szervezők

A CEU-s tüntetések kapcsán már korábban is igyekeztem a hazai jellegzetességeket a jól látható párhuzamok alapján áttekinteni. Azonban Lendvai Ildikó legutóbb publikált írása után, azt hiszem, időszerű lehet a kezdetektől átfutni néhány korábban már leírt gondolaton. Érintve azokat a tüntetéseket, tüntetéssorozatokat is, amelyek az utóbbi néhány évben, a kormány egyes intézkedéseit kritizálandó, néhány tíznél több embert vonzottak az utcára.

Valószínűleg sokak szemében önkényesen, a 2011-es évbúcsúztatóval kezdeném. Azért is, mert addigra már elég nyilvánvaló jelek mutattak a köztársasági hagyományok eltörlésének irányába. Addigra megjelentek az ételért sorban álló ezrek, és elkészült az a törvénygyűjtemény, ami az Alkotmány kihajítását, leváltását volt hivatva szolgálni. Az elégedetlenség okkal csapott fel, és megnyitotta az utat a következő Operaházhoz szervezett tüntetéshez. Ez utóbbinál érdemes kicsit elidőzni. Egyrészt azért, mert egy, az ország jövőjét erőteljesen meghatározó kormányzati lépés nyomán szerveződött. Másrészt azért is, mert évekre, máig hatóan megadta azt az alaphangot, amely fékezett habzásúvá tette a tiltakozásokat. Az akkor összejött sokaságban állva világos volt, hogy igen sokan azért jöttek el, mert a virtuális ökölrázáson túl is hajlandóak tenni a kormányváltás érdekében. A színpadon ezzel szemben egymást váltották az előadók. Unalmasabbnál unalmasabb szövegekkel fárasztva el a hallgatóságot. A felszólalók jó szándékát nem vonom kétségbe. De amikor a sokadik felszólalóról alkotatott a hallgatóság olyan véleményt, hogy elsősorban önmagát bátorítja a felolvasott spontán szövegével, akkor bizony nem kevés kuncogás hallatszott. Ott lent. A tömegben.

Amikor a világosan kinyilvánított programtalanságra, céltalanságra is reagálva felhangzott a tömegből, hogy „Menjünk be!”, akkor láthatóan kitört a szervezői pánik. Egyre kapkodóbb reakciónak tűnő szövegek következtek, majd mindenkit felszólítottak a csendes elvonulásra. Egy lendülettel két legyet lecsapva. Legalább. Egyrészt megoldva azt, hogy a kormányzatot nehogy zavarja bármi nesz, Másrészt formálisan azonnal elhatárolódtak mindenkitől, akik ott maradtak. Elsunnyogtak haza, és egy igen nagy vehemenciával indult tüntetést fojtottak érdektelenségbe. A tömegnek sem programot, sem célt nem adva. Legfeljebb önmaguknak katarzist aratva. Akik ott ebben a tömegfárasztásban szervezőként részt vettek, azokat egyértelmű felelősség terhel minden olyan későbbi tüntetésért, amely ugyanezt a mintát követve, a tömegeket kiszólította, majd semmit sem nyújtva hazaküldte. A politika páriáivá téve mindenkit, aki az indulati ötpercnél többet várt el az ellenzéki, a civil, vagy bármely más mozgalmi kezdeményezéstől.

S félreértés ne essék. Nem lövöldözésre, gyújtogatásra, pofozkodásra gondolok. Hanem arra, hogy csak olyan szervezzen tüntetést, szólítson az utcára embereket, akinek konkrét célja van vele. Konkrét előremutató célja. Amihez nyilvánvalóan legalább szándék kell egy programalkotásra. Legalább a szervezők fejében kell annál több elképzelés, mint az, ami Orbán kormányát amúgy is mozgatja. Az ellenségkép-képzés, és a „minden hatalmat a szovjeteknek” szemlélet. Akkor is, ha az ellenség a kormány, és akkor is, ha a hatalmat az utcáról szerveződve gondolják megszerezni. Ugyanakkor a szervezők felelősségét csak növeli, hogy az egyre inkább diktatórikus eszközökhöz folyamodó kormánynak a fásultságnövelő tüntetések egy szépségflastromot biztosítanak a demokrácia létéről. Egyben tényleg növelik a politikai közöny, cselekvésképtelen céltalanság érzetét sokakban.

Ennek egyik illusztrálására ugorjunk 2014-be. Ha valaki nem emlékezne rá, ekkor volt az internetadó elleni tüntetések ősze. A kormányzat, talán a közhangulat tesztelésére, bedobta az internetadó ötletét. A Facebook-on elég gyorsan megindult egyfajta szerveződés. Amelyben tüntetésre hívták az embereket. S amely esetében már a kezdetekkor látszott, hogy a több sebből vérzik az ötlet. Nem alapvetően azért, mert ne lett volna indokolt a tiltakozás. De az internetadó elleni megmozdulások kapcsán a kormány a tervezet tervezetét úgy tudta visszavonni, hogy nem szenvedetett komolyabb arcvesztést. Ezt lehet a tüntetés sikereként elkönyvelni, és példálózni a későbbi szervezéseknél. De azok az akkor felvetett kérdések máig nyitva maradta. Olyanok, mint:

·         Milyen cselekvési tervet szeretnének pártfogoltatni a jelenlevőkkel?

·         Mi az A-terv?

·         Mi a B-terv?

·         Mi az elérendő cél, illetve mi a minimálcél, amit mindenképpen el szeretnének érni?

Azóta már tudjuk: az internetadó elleni tüntetés ebből a szempontból igazán sablonteremtővé vált. A jelzett kérdésekre adandó válaszok összegereblyézése ugyanis bármilyen tüntetés szervezésekor a szervezők egyik alapvető felelőssége kellene, hogy legyen. S amely felelősség elől a mai napig elbujdokol a szervezők jó része. Ugyanakkor a tüntetést követően megindultak a Fidesz-székház felé. Az ott történtek alapján már akkor felmerült, hogy alapvetően egyfajta kormányzati megegyezés nyomán jutottak arra, amire. S azóta nem egy megmozdulás kapcsán elgondolkodhattunk azon, hogy vagy a kormányzattal kidolgozott egyfajta feszültségcsökkentésként szerveznek tüntetést, vagy a szervezők kötözni valóan tehetségtelenek és ostobák. A novemberi tüntetésen pedig már kínosan jelent meg, mert a Parlamentnél történt, a korábban említett motívum is. A szervezők otthagyták a tömeget, és távoztak a felelősségből. Decemberre már tudtuk, hogy program nincs, de adománygyűjtő számlaszám már van. 2015. januárjára pedig az is kiderült, hogy a programtalanságért tulajdonképpen nem is a szervezők a hibásak. Mert ők szentek. Az a résztvevő tömeg. Az tehet mindenről. Az újabb kérdésekre elmaradó válaszokról is. Mert az is szemét ellendrukker, aki kérdést mer intézni a szentté avatandó szervezőkhöz.

Az említett két kiemelt eseménysorozat alapján megállapítható, hogy egyfajta egyetemes recept alakult ki a kormányzat elleni tüntetésekre. Olyan alapvető pontokkal, hogy:

-       A szervezéshez nem kell cél, csak néhány jelmondat;

-       A szervezőktől nem elvárt a felelősség, mert azt pótolja az elégedetlenek csodavárása;

-       A szervezők hagyják magukra a tömeget, hogy minden későbbi történésért moshassák a kezüket;

-       Folyamatosan lecsengő tömegfárasztásokra van szükség, ami stabilizálja a hatalomban levőket;

Ha a későbbi tüntetésekre emlékezünk, gyakorlatilag ugyanerre a kaptafára húzták rá azokat is. Ha nincs alternatív pedagógiai program? Aki hiányolja az a hibás! Ha nincs a tüntetésnek menetrendje? A szervezők mossák a kezüket a demokrácia jegyében! Ha órákig tartó uncsi szövegek hangzanak el? A közönség nem elég emelkedett a nagy gondolatokhoz! Ha a szervezők magukra hagyják a tömegeket? Ők kérem mindenkinek mondták: menjenek szépen haza! A lex-CEU elleni tüntetések hivatalos forgatókönyve eltér mindettől? Nem kérem nem tér el. A különbség legfeljebb az, hogy most többen gondolják úgy, hogy afterparty-t tartanak a tüntetés után. De már megindult a valós elégedetlenségre rárepülő szervezők megszaporodása. Ahogy megindultak a provokátorok is. Körbezöngicsélve a valós program, a valós célok, cselekvési tervek hiányát.

Ebből a szempontból hasznos, hogy Lendvai Ildikó most leírta azt, ami már évekkel ezelőtt pontosan ugyanígy probléma volt. Némi cinizmussal azt is mondhatnám: jobb később, mint még később megtalálni a csőben a lukat. De ettől függetlenül is hasznos. Neki talán azok is elhiszik, akik egy blogot egyszerűen félrehessentenek a kérdéseivel. Neki talán még a pártbeliek is elhiszik: a fenti receptre szervezett, ugyancsak befejezetlen, ellenzéki megmozdulások valójában éppen úgy nem vezetnek sehova, mint a civil sétálgatások.

Andrew_s