Szex, háború, monarchia

Ártáblák. Későbbről.
Fotó: EISimay

Visszafele haladva a napok sorában, pár nappal ezelőtt harangoztak be egy konferenciát azzal, hogy „csak semmi malackodás”. Mert csak tudomány. Milyen tudomány? Jobbára történelem. Ráadásul az első világháborús korszaké. Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy honlapilag a Terror Háza Múzeum adott otthont a rendezvénynek.

Nem ott volt, hanem a Habsburg Történeti Intézetben. Amely nem Bécsben, hanem Budapesten fejti ki minden bizonnyal hézagpótló működését. Ahogy nyilván hézagpótló volt a háború alatt is bizonyos hézagok, a bakák és a lakosság szexuális hézagainak betömése. Nem, tényleg semmi malacságra nem gondolok. Szigorúan a viselkedési folytonosságban, a szexuális igények kielégítésének szakadékaiban megnyilvánuló szociológiai szakadékokra gondoltam. Annak a címnek a kapcsán mi másra is gondolhatna bárki is, amely azt mondja, hogy: „A háború és a szexualitás”. A konferencia anyaga pillanatnyilag nem letölthető, s így marad az előadás-címek alapján való eljátszadozás a gondolatokkal. Például annak alapján, hogy négy felsorolt előadásból három is érinti az egészségügyi vonatkozásokat. Valószínűleg nem véletlenül.

Egy pillanatig sem vitatva azt, hogy a megfelelő gyógyszerezési lehetőségek híján ez komoly gond lehetett. Vegyük figyelembe, hogy a Salvarsan az 1910-es években indult útjára. Ernest Duchense 1912-ben pedig úgy halt meg, hogy munkásságát a Penicillium glaucum tífusz elleni alkalmazását illetően nem ismerték el, és a penicillin „hivatalos” felfedezése az 1920-as évekig váratott magára. Márpedig a beteg katona hadkészsége erősen lecsökken. Jól mutatja ezt az a tény is, hogy az I. világháborút sokkal inkább az első nagy influenza-járvány „nyerte” meg, mintsem a fronton egymásra lövöldöző haderők. De a konferencia nem ezzel, hanem a nemi betegségekkel, a háborús prostitúcióval látszott foglalkozni a címek alapján. Az MTI-nek kiadott közlemény alapján arról is, hogy miként használták a szolgálatból kiesett prostituáltakat biológiai fegyverként. A sokszor nosztalgiával emlegetett korszak monarchista haderejének nagyobb dicsőségére, a morális magasságok megmászása után. S csak remélni lehet azt, hogy miközben a császári és királyi haderő szexuálisan sanyargatott bakáiról szó esett, talán vesztegettek pár szót, a háborúkban nagyon komoly morális problémákra is. Arra, hogy mi volt a helyzet a háborús erőszaktevésekkel. Mert alig valószínű, hogy az említett haderő csupa szentekből állt. A megszállási területeken pedig nem csak a II. világháborúban és azt követően nyögték a katonák szexuális deprivációját a helybeliek. Az MTI anyagára hivatkozó közlemény erről semmit nem mond.

Az előadáscímek alapján valójában egy különös fogalom felbukkanása szúrt szemet. Ez nem más, mint a Szécsényi Mihály nevével fémjelzett előadás az „Egészségügy, eugenika és a prostitúció” címében szereplő eugenika szó. Aminek igen kevés köze van valójában mind az egészségügyhöz, mind a prostitúcióhoz. Már amennyiben az utóbbi fogalmat legalább részben a hagyományos értelemben kezeljük. Az eugenika ugyanis egy Francis Galton által megalapozott társadalomfilozófiai irányzat. Szó nincs ez esetben arról, hogy ne keveredhetett volna a háborús történetek közé az embernemesítő gondolat. Ismert tény, hogy hazánkban 1917-től már a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt tevékenykedhettek a gróf Teleki Pál vezetésével működő Magyar Fajegészségtani és Népesedés­politikai Társaság. Azonban a háborús prostitúció, illetve kényszeres gyermekvállalás mégis inkább Hitler Németországához köthető, és a II. világháború történései közt ismertebb. Nem vitatva, különösen az előadás ismeretének hiányában nehezen vitatva az I. világháborús események eugenikai vetületét, valahogy, hirtelen olvasatban mégis kakukktojásnak hatott. Ott. Az egészségügy és a prostitúció között. A beharangozóban. Mert erről az előadásról az MTI mintha nem tudna.

S miközben próbálom továbbgondolni, hogy a következő prostitúciókutatási és eugenikai konferencia miről szólhat, egyfolytában az utóbbi idők történései tolakodnak elő. Kezdve attól az ötlettől, hogy a Fidesz szabja meg az ideális párt és táncpartnert. Nem feledve természetesen Novák Elődnak a Lázár János által is leszólt, de a miniszter részéről máig fel nem jelentett megnyilatkozását sem. Azt pedig csak remélni lehet, hogy a jelen magyar történelmét nem az eugenikát felkaroló fasiszta politika fogja tovább írni. De ez már messze vezet a konferenciától.

Andrew_s

Hordában széthordott génjeink

Forrás: Galaktika.hu

Az emberi géntérkép feltárása igen komoly etikai dilemmákhoz vezethet, mivel egy lépéssel közelebb hozhatja a mindennapokhoz a galtoni eugenikát. Márpedig az embernemesítési kísérletek rossz emlékeket idéznek a történelmileg nem is távoli múltból. Ugyanakkor a „másik oldal” a genetikai régészet, vagy régészeti genetika valamint az eredetkérdések újragondolása nem különben vethet fel etikai kérdéseket.

Akár azt is, hogy meddig szabad elmenni azon az úton, melyet Madách Imre zseniálisan megsejtett. Azt írván az „Ember tragédiájában” a teremtés kapcsán, hogy: „Az ember ezt, ha egykor ellesi, Vegykonyhájában szintén megteszi”. Ami látszólag a klónozásra jobban illene, de például a neandervölgyi emberrel kapcsolatban már felmerült a reprodukálásának a gondolata. Aminek az alapja éppen az, hogy a csontmaradványokból igen jó minőségű géntérképek állíthatók össze. S éppen ezek alapján az is megállapítható, hogy a közös ősökkel rendelkező Homo sapiens korántsem vetette meg a neandervölgyiekkel kialakított szaporodási közösséget. Ahogy, mint az már több éve tudjuk a kutatások alapján, a gyenyiszovai emberrel sem. Végső soron tehát, mint azt a még újabb vizsgálatok rámutatnak a három eddig is ismert Homo-nemzetségbeli faj, illetve egy további, leletekkel nem, csak a genetikai hagyatékból azonosított negyedik szolgáltatta a ma ismert emberpopuláció közvetlen génforrását.

A genetikai átfedésekkel egyben azt is jelezve, hogy őseink igen kiterjedt körben kerestek, és találhattak szex-partnert. Megtörve a genetikai izolációhoz vezető utat. Ahhoz ugyanis, hogy egy faj önálló legyen, ahhoz nyilvánvalóan szükség van az izolációhoz. Igaz ez az emberre is, mint biológiai fajra. Ez az izoláció többféle is lehet, melyek egyikének nyilvánvaló formája a földrajzi elkülönülés. Ami, mint arra Darwin klasszikus megfigyelései is rámutattak, életmódbeli, illetve szocializációs izolációt, például az udvarlási szokásoknak a párválasztást izoláló átalakulását is maga után vonhatja. Az emberősökre az életmódbeli elkülönülés a jelek szerint nem volt egyértelműen jellemző. A termékeny utódokat eredményező fajközi szexualitás azt jelzi, hogy a genetikai elkülönülés sem volt teljes. A földrajzi akadályokat a horda-vándorlások során lassan, de biztosan leküzdötték az eszközhasználatban is jeleskedő vándorló „egységek”. Maradhatott volna a szocializációs eltérés, mint izolációs tényező. Azonban mind a távoli rokonok megfigyelése, mind a jelen háborúi azt mutatják, hogy ez nem játszik. A szomszéd hordát lerohanó csimpánzok, és a szomszéd területeket megszálló csapattestek egyaránt magasról tesznek az udvarlási szokásokra. Miközben a szomszéd nőstényeit, hölgyeit magukévá teszik. Miért pont a Homo-fajok korábbi hordái lettek volna különbek? Ahogy a még korábbi elődök, az afrikai ősök sem lehettek sokkal válogatósabbak. A 2011-ben publikált eredmények alapján mintegy 35 ezer évvel ezelőtt arrafele is olyan komoly genetikai keveredés következett be, aminek hatását a mai napig őrzi a bennszülött lakosság.

S itt kezdődhet az ahol a felelősség tisztán természettudományi szintjének vége, és kezdődik a társadalomtudományi felelősség. Még akár ugyanannál a tudósnál is. Mert az egyik oldalon ott van a genetika tudományához hozzáadott érték. A másik oldalon pedig ott van a potenciális muníció a fajelméletek hívőinek. Akkor is, ha adott esetben csak demagóg, tudományos összefüggéseiből kiragadott féligazságokat hangoztatva lehet meghülyíteni a szerényebb képzettségű közönséget. Kifejtve, hogy az egyik fajhibrid mitől kevésbé hibrid, mint a másik. Elméleteket gyártva arra, hogy az afrikai, kelet-ázsiai populációk mitől jobbak, vagy rosszabbak, mint a drasztikus genetikai sodródáson átesett, és így elszegényedett észak-európaiak. Egy füst alatt fétisként kezelve mindaddig a DNS-vizsgálatokat, míg a befogadó közegnek szinte fogalma sincs arról, hogy miként lehet ezt a helyén kezelni. Például arról, hogy szó nincs a modernkori országhatárokkal modellezhető genetikai térképről. Lévén, hogy az emberi géntérkép a jelenkori populációra vonatkoznak. A maga komplex szaporodási közösségének teljességére. Amiben nincs egyértelműen jobb, vagy rosszabb genotípus. Lévén, hogy az evolúció nem percéletű politikai rendszerekben, hanem évezredekben, fajok túlélésében, illetve eltűnésében „gondolkodik”.

Akkor is, ha a teljes élővilág „külhoni” eredetű, és akkor is, ha a pánspermia elmélete tokkal-vonóval téves. Bár, a földi élet biokémiai szinten megfigyelhető „unalmas” egyformasága valószínűbbé teszi a külső eredetet. Azonban élővilág és nem fajszinten. Bár éppen az ember esetében fel-felbukkannak azok az elméletek, melyek a Föld szempontjából import-árúként kezelik a bolygón. Azonban, mivel biokémiailag mi sem térünk el a többiektől, ez csak egy közös ősforrás esetében állna meg. Az egyik ezzel a külső eredettel foglalkozó könyv éppen a közelmúltban jelent meg. Többek között a napsugárzás iránti érzékenységet hozva fel az idegen eredet mellett. Ami, tekintettel a pigmentáltabb bőrű fajtársakra, inkább látszik egy modern árjaelmélet elméleti megalapozásának, mint könnyen emészthető realitásnak. Ami a fajszintű betelepítést nem zárja ki teljesen. Bár, akkor már valószínűbb egy csimpánzalapú irányított-mutációs kísérlet, mivel elég régóta ismert a Pan troglodytes, de még inkább a Pan paniscus, illetve a Homo sapiens közeli rokonsága. De ez csak további etikai kihívásokat jelentene. A rasszizmus iránt fogékonyaknak meg további töltényeket.

Andrew_s

Amikor majd a Párt választ párt mindenkinek

Szigorúan ellenőrzött párválasztás.
A Gattaca című filmből.

A kormány részéről, úgy tűnik, nem sikerül letenni a párválasztásba történő beleszólásról. Talán így kívánják kiteljesíteni azt a mozgalmat, ami valami orbanista embertípust lenne hivatott előállítani, kinevelni. Ennek jegyében, vagy esetleg a neoratkoizmus egyik újabb állomásaként, jelentette be a humán laposelemekért felelős minisztérium egyik államtitkára a maga mozgalmát: „arccal a párválasztás felé”.

Ha nem is teljesen ezzel a címmel, mert a kormányzat részéről „Táncválasztó, párválasztó” névvel indítanak mozgalmat. Ezt követően, ennek sikerén is felbuzdulva, már tényleg csak egy lépés lenne annak meghirdetése, hogy „mindenki hozzon magával még egy szüzet”. Talán egyenesen a minisztériumi bulikra, és akkor az ezért felelős minisztériumi dolgozók saját kezükbe vehetnék az Ügyet. Az alagsorban berendezett önkiszolgáló oltárnál a formaságokat is elintézhetnék. Így Rétvári Bence sem találhatna semmi kivetnivalót a dologban. A minisztériumra pedig kiírhatnák, hogy munkaerő-felvétel csak igazolt agglegényeknek és aggleányoknak lehetséges. Szüzességi vizsgálattal és DNS-teszttel. Az utóbbit már csak azért is, hogy utólag se kelljen sokat magyarázkodnia senkinek, ha leltárhiány mutatkozna később a piros pettyek számában.

Egyébként pedig diszkriminatív az államtitkár úr, mivel csak az egyetemista korúaknak hirdetik meg az említett mozgalmat. Holott ezt semmi nem indokolja. Az abban való hitet sem, hogy más rétegeknek nem kell párt találniuk maguknak. Bár lehet, hogy az államtitkár úr belenézett a statisztikákba, és úgy találta, hogy a magas munkanélküliség miatt a többieknek bőven van idejük. Párválasztásra is. Nos, ez esetben kiábrándító tény, hogy a diplomások, és általában a fiatalabbak közte sem egészen egyenlő a nullával a munkanélküliek száma. S bár kétségtelen, a fiatalabbak jelentik azt a korosztályt, ahol a pártalálás kritikus lehet, közülük távoztak az országból számosan a kormányzat hathatós munkahely-teremtési politikája nyomán, Ők már aligha tartoznak Soltész Miklós fennhatósága alá. Az eltávozók növekvő számáról gondoskodtak az államtitkár úr kormányzati munkatársai. Aztán meg ott vannak azok az egyetemisták, akik akár kényszerből váltak profikká a párkeresésben. A témakörben, például, jó lenne, ha a kormányzat tagjai, különösen a KDNP álszent farizeusai elolvasnák az ezzel kapcsolatos híreket. Bevezetésként pedig Nagy Szilvia és Szabó Anna Eszter, „Egyetemista lány támogatót keres” című könyvét.

A problémák ugyanis aligha ott kezdődnek, amikor egy államtitkár nem talál partnert magának, vagy csemetéjének, vagy csak egyszerűen akar valami blikkfangosat mondani. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem jók a különböző rendezvények az ismerkedésre. Annak idején az egyetemi klubok teljesen jól megfeleltek erre a célra. Erre a kormányzatban üldögélő volt bibósok is emlékezhetnek. Bár lehet, hogy az ötlet pont tőlük származik. Elvégre annyi másban is dúl a nosztalgia, miért pont ebben ne lehetnének múlt-idéző ötletek. Azonban azok a klubok többnyire alulról szerveződtek, és nem minisztériumi parancsra. Még akkor is, ha az egyetemi KISZ-szervezet gyakorolt is felettük valamiféle ellenőrzési jogot. A KISZ kapcsán fanyalgóknak meg ezennel üzenem, hogy azok a klubok pont annyi fiatalnak gondoskodtak az aluljáróban-szipuzásnál kulturáltabb szórakozásról, ahányat hétről hétre falaik közé fogadtak.

S pont azért volt többek között egyfajta rang tagnak lenni ezekben, mert alulról szerveződtek, és nem valami minisztériumi aktatologató adta ki napiparancsban az odajárást. Ettől persze még akár jó is lehet ez a modernizált táncház-mozgalom. Valamire biztos. Akár a pártalálásra is. A baj az, hogy az eddigi gyakorlat szerint ez is egy agyonpolitizálása valaminek, amihez a politikának alapvetően semmi köze. Amennyiben a politika valóban segíteni szeretne, akkor számos eszköz van a kezében, amivel képes lehet hatni. Például a biztos munkahelyek olyan számának kialakítása, amire bárki tud jövőt tervezni. Az olyan megélhetési körülmények biztosíthatóságának megvalósítása, ami alapja lehet egy tartós kapcsolatnak. Továbbá generációs léptékben kiszámítható életpályák. Akár a többszörös szakmaváltást is beletervezve. S alighanem lehetne a sort még hosszan sorolni. Azonban ezek egyike sem feltétlen olyan, amikor a kormányzati nagytestvér kellene kerítőnek. Ahogy a párkapcsolatok előrehaladottabb fázisában sem kellenek az államtitkári gyertyatartók.

Bár kétségtelenül egyszerűbb nagy ötletekkel beleszólni az állampolgárok magánéletébe, mint előre tervezett politikai döntéseket hozni. Ez utóbbi kormányzati hatékonyságát jól bemutatta a mostani elsősök helyzete. Jócskán beletépve az oktatáspolitika amúgy is megtépázott tekintélyébe. Amennyiben hasonló hatékonysággal fogják segíteni a párválasztást, akkor gyermektelen szinglik országává válunk. Már csak ezért sem kellene beleszólnia a kormányzat egyik tagjának se másba, mint a saját pár-, vagy pártválasztásába.

Andrew_s