Demagógisztáni napló: Oktatási lózung-fórum

Vannak olyan nyelvi fordulatok, amelyek úgy égnek bele a közbeszédbe, hogy csak sejteni véljük a mögöttes tartalmukat. Nem újdonság ez, és talán csak véletlen, hogy éppen most sokaltam be egy kicsit. Még akkor is, ha talán magam is használtam korábban, jobbára valószínűleg idézetként, a szakmával való tárgyalásra való utalódást. Most azonban az oktatással kapcsolatban kifejezetten zavarni kezdett.

Talán azért is, mert a diákság kezdeményezését, a Független Diákparlament szerepvállalását követően kifejezetten zavaró a politika rányomulása a helyzetre. Akkor is, ha a nyomulók között egyes szakszervezetek is ott vannak. Akkor meg különösen, ha arról a szakszervezetről van szó, amelynek elnöknője már végigkiszolgálta a politika szinte teljes palettáját. Ami akkor is igaz, ha a Fidesz most éppen nem vett részt a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) fórumán. Nem egyedüli távolmaradóként, ha tekintetbe vesszük, hogy a tudósítás szerint, csak az MSZP, a Demokratikus Koalíció (DK), a Jobbik, az LMP, a Magyar Liberális Párt (Liberálisok), a Modern Magyarországért Mozgalom (MoMa) és a Momentum fogadta el az invitálást a tucatnyi meghívottból.

Egyébként ezzel kapcsolatban akár azon is el lehetne gondolkodni, hogy a többieknek az oktatás ügye lényegtelen, vagy a Gallóné-féle egyletet nem tartják tárgyaló félnek. A hazai közállapotokat ismerve az elsőn sem csodálkoznék, és az utóbbit sem tartanám meglepőnek. Ugyanakkor a határozatlanság idejét populizmusba öntő szavak nem a szakszervezeti vezetőktől, hanem Hiller Istvántól kerültek idézésre. Amennyiben, mert a 2011-ben elfogadott törvény megbukott, ezért az „MSZP új közoktatási törvényt alkotna a szakmával folytatott egyeztetést követően”. Na ez az! Elképzelem, amint az MSZP, mint emberek sokasága felemelkedik a kényelmes karosszékből, és elmegy az oktatáshoz, mint szakmához vendégségbe. Megisznak egy pofa sört, és egyeztetnek. Nagyjából úgy, ahogy a mesebeli város beszélgethetett a szintén mesebeli széllel.

De elfogadom, hogy a hiba bennem van. Amennyiben legalább a választások előtt elvárnám, hogy ne személytelen, számon nem kérhető semmikkel dobják meg a közvéleményt. Ha nem lehet, mert esetleg nem merik nevesíteni, hogy „X” tárgyalni fog „Y”-al, akkor inkább ne is hozzák szóba a témát. Mert akkor legalább nem feltűnő, ha egy adott szakpolitikai kérdésnek nincs politikai felelőse, és halvány lila gőzük sincs, hogy kivel, illetve honnan kezdjenek neki az egyeztetéseknek. Ahogy esetleg arról sincs, hogy valójában miről szeretnének egyeztetni. Tudva, hogy a 2010 előtti állapotok éppen úgy rosszak voltak, mint a 2011 utániak. Legfeljebb azt engedve vitatni, hogy csendes zuhanás, vagy sikoltó mélyrepülés zajlott-e korábban az oktatásban.

Amely oktatásban egyébként nem is minden pénz kérdése. De elhiszem, hogy a látatlanban beígért 35 százalékos béremelés nagyon komoly mézadag a madzagon. Felér egy intenzív buksi-simogatással. Amely béremelés, ha nominális, feltételhez alig kötött, és nincs mögötte egy évtizedekre szóló, gyakorlatilag nagykoalíciós konszenzus, akkor pont annyit fog segíteni az ország szürkeállományán, mint az eddigiek. Gyakorlatilag semmit. Az utóbbira, a szakmai pangásra különben garancia lehet az a mozgalmárság is, amely Tanítanék mozgalom még a tanárok nagy részét sem volt képes megszólítani. A szülők nagy részét megszólítani pedig már meg sem próbálták. Amely kijelentésemen természetesen lehetne vitatkozni. Lehet is. De a tévedés esélyét erősen csökkenti, hogy nem látunk százezres pedagógustüntetéseket, és a pedagógusokkal szolidaritásból felvonuló milliókat. Amely megszólítatlanságot természetesen megannyi ötletes magyarázattal lehet menteni, de azért a nagy mellényű színpadosdi elég rohamléptekkel inflálódott el. Már csak ezért is jó lenne, ha egy párt nem a szakmával egyeztetne, hanem a fentiek értelmében pontosan tudhatnánk, hogy ki fog kivel, illetve miről egyeztetni. Milyen felhatalmazásokkal, és milyen legitimitással. Mielőtt még azt hinnénk, hogy valami személytelen háttérmutyi zajlik. A gyermekek, a jövő nemzedék sorsáról.

Egyébként elfogadom, hogy pénz nélkül nem megy. Azonban talán érdemes lenne megpróbálni a fordított retorikát. Nem úgy pénzt kérni az egyik, illetve pénzt ígérni a másik oldalon, hogy senki nem tudja sem a fedezetét, sem a célját. Hanem előállni egy szakmai programmal, ami mögött legitim, és számon kérhető felelősök vannak. Aztán megmondani, hogy ez mibe fog kerülni az egyik oldalon, és mennyit hoz a végrehajtásban részt vevők konyhájára. Így a szavazáskor mindenki tudhatja, hogy a voksa nyomán kitől mit kérhet számon, és nem tehet szemrehányást a költségekről sem.

De sejtem, a következmények nélküliség országában ez olyan renitens megoldás lenne, hogy a gondolatától is idegláz gyötörné a politikusokat. Valószínűleg szinte pártfüggetlenül.

Andrew_s

Oktatáspolitikai Csipike

A tanév közeledtével ismét felcsillantak a szemek a politika színpadán: lehet beszélni az oktatáspolitikáról. Mert legalább most, ahogy sokan hiszik, majd jól odafigyelnek az oktatással kapcsolatos mondandókra. Ez lehet, hogy így van. Talán nem is ártana. Már csak azért sem, mert jól meg kellene jegyezni az ígéreteket. Csak számolni kell tudni elfelejteni.

Az ugyanis nagyon szép dolognak látszhat, hogy a hazai oktatásért felelős miniszter most milliárdos nagyságrendű ígéreteket tesz. A kommunikációs zuhatagból csak olyan „apróságok” hiányoznak, hogy a jövőidőbe tett ígéretek legalább nagyságrendileg hogyan viszonyulnak a stadionokra már elköltött valósághoz. A jövőidőre vonatkozóan a nemzeti atomhulladék-gyártási programhoz. De ezeknek az adatoknak a hiánya legalább kapaszkodót nyújthatna az ellenzéknek. Alkalmasint számon kérve Balog Zoltánon, hogy miből ígérget, és miért csak a választások eljövetelének előszezonjában. Mert az, hogy eddig korántsem volt fontos az oktatás, azt tudjuk, látjuk, tapasztaljuk. Azon a zuhanórepülésen, amibe a korábbi csendes ereszkedés váltott Orbániában.

Amely ereszkedés korántsem 2010-ben indult. Az oktatáspolitika korábban sem pártok közti nagykoalíciós és érdemi jövőképpel rendelkező „iparág” volt. A tanárképzésben évtizedes a maradványelvűség. Annak minden szakmai, illetve emberi és morális következményével együtt. Így aztán az MTI-re támaszkodó híradást látva arról, Botka szerint mit csinálna az MSZP, nem tudom, hogy sírjak, vagy sírva kacagjak. Azt mondja ugyanis az MSZP ős-demokratája, hogy „orbáni oktatáspolitika” hatására romlott a diákok tudása. Amin úgy szeretne változtatni, hogy megduplázná az ágazatra szánt állami forrásokat. Mely utóbbi ugyebár azt jelenti, hogy az erősen lecsökkent támogatást egy kicsit kevésbé lecsökkentetté szeretnék tenni. Ha nem is teljesen világos a közleményből, hogy ezt a miből szeretné megfinanszírozni. Nem mintha nem férne el az oktatásban a jelenleginél sokkal több anyagi forrás.

Amivel kapcsolatban az ördög a múlt soraiban, és a jelen mozgalmárjainak semmibe menetelésében kaparászik. Vihogva. A mozgalmárokkal kapcsolatban „szép” példája a nagy igyekezettel, illetve még nagyobb várakozással indult tanári megmozdulás-sorozat. Amiről sajnos az elején látható volt, hogy az ominózus és elég üres tucatnyi pont ismételgetésével a vezetők zöme teljesen elégedett. Az alternatív oktatáspolitikai program nemhogy a tüntetésekre, de azokat követve sem igazán készült el. De legalább Pukli pártot tudott alapítani. Kis eredmény, de a tanár-vezetők szerint nyilván teljesen rendben levő. Igaz, hogy közben a mozgalom kifulladt, és a szülőket nem is nagyon akarták megszólítani, de ez marginális probléma a jelek szerint. Nekik. Azoknak, akik azóta sem tudtak a szülők felé közérthetően kommunikálható programot letenni, és a „szakmaiság” kimerült abban, hogy kikeltek mindenki ellen, aki ezt a programot számon kérte. Ez ott kapcsolódik a mostani hírekhez, hogy Botka szólamai mögé odaképzelem azt a tanári kart, illetve azt a „szakmai” vezetést, tanári érdekképviseletet, amelynek hangadói szóba jöhetnek egy szakmai egyeztetésen. Aztán a „kétség” szó egy eufemisztikus megközelítése annak, amit gondolok az esetleges tárgyalásokon részt vevők kompetenciáiról.

Különösen úgy, hogy jobbára most azok szövegelnek a 2010-es év előtti rendszerre való visszatérésről, akik 2010 előtt az ellen keltek ki. Hozzájárulva Orbán győzelméhez. Miközben az akkori ellenérzések sem voltak alaptalanok. 2008-ban például joggal lehetett megemlékezni az iskolai kontraszelekcióról. Pontosabban az igencsak erős kontraszelekciós nyomásról. Amely már önmagában is egy folyamat része volt. Amely folyamatot egy kicsit illusztrál az is, hogy 2009-ben minisztériumi tájékoztató igazolta, hogy a fel nem fedezett, illetve felmentvénnyel nem könnyített diszlexia, diszgráfia, vagy diszkalkulia nem volt akadálya az érettséginek, illetve a felsőfokú képzés felvételijének. Az említett folyamat aktív résztvevői jelenleg is a tanári pályát tarkítják. Cseppet sem nagyobb szakmai alkalmassággal, és korántsem jelentősebb szakmai felkészültséggel. Márpedig 2008-ban egy MSZP-delegálta kormány leledzett az országban. Lehet Gyurcsányozni, míg Botka, és hívei is belerekednek. De a valóság az, hogy a miniszterelnököt nem az emberek választják, hanem egy párt delegálja. Gyurcsány Ferenc, majd Bajnai Gordon az MSZP nevű párt miniszterelnökei voltak. Ennyi.

Amikor tehát az MSZP jelenlegi, igencsak fékezett habzású, miniszterelnök-jelöltje az oktatásról beszél, akkor egy kicsit hitelesebb lenne, ha a történetet nem egyfajta „elmú’tnyocévezéssel” vezetné fel. Ellenben a sok hangzatos kijelentés mellé egy kicsit beszélhetne arról is, hogy „miként”, „miből” és szakmailag „kivel”, politikailag pedig „kikkel” szeretné újjászervezni az oktatást. Mert jó lenne tudomásul venni, hogy az oktatás folyamat nem egy választási ciklust, hanem egy emberöltőt határoz meg egy ország életében. Valamint az sem mindegy, hogy a fedezete állandó legyen. Az anyagi és a szakmai is. Nekem a 2008-ban is miniszter Hiller István egy kicsit vékonyka ajánlat. De az iskolarendszer, illetve az érdekvédelem kontraszelektált, és több rendszert is kiszolgáló túlélőmestereivel együtt sem lesz ütősebb.

Andrew_s

Az MSZP morális gerinctörése

Forrás: Népszava

Az MSZP politikusainak legújabb menekült-ügyi haknija a jobboldalon talán nem is a legfrissebb hír. Az egykor az oktatásért is felelős Hiller István nyilatkozata már szinte lecsengőben volt, amikor Gőgös Zoltán, az MSZP elnökhelyettese erősített rá a kerítéspártiságra. Egyelőre még csak két fecske. De egyik sem repül a jelek szerint. Se tökkel, sem anélkül. A kérdés nem is ez. Sokkal inkább az, hogy mennyire marad elszigetelt jelenség.

Az egyik forgatókönyv ugyanis kétségtelenül az, hogy nem marad elszigetelt az MSZP két vezető politikusának egyfajta pálfordulása. Az ugyanis kétségtelen, hogy a kerítések a változatlanság látszatát, a kihívások elkerülésének lehetőségét kölcsönzik az azokra bámulóknak. Amellett egyfajta krétával homokba húzott vonalat is jelképeznek. Hasonlót ahhoz, amit a falu bikája húz a sarkával. Jelképezve, hogy azt senki nem meri úgysem átlépni. Rendszerint azonban átlépik, és a falu bikáját detronizálják. Úgy leverik a magas lóról, hogy az aszfalt adja a másikat. Hazánkban esetleg nem is kell leverni senkit a magas lóról. A hagyományos magyar lónak ugyanis enélkül is csak túloldala van. Az MSZP vezetése a jelek szerint minden esetre a felkapaszkodás mellett döntött. A hordóra. Mindenki Viktora mellé.

Elfeledkezve eközben pár apróságról. A jobboldal zsigeri neofitái számára teljesen mindegy, hogy mit mondanak, mit tesznek, mert akkor sem fognak rájuk szavazni, ha személyesen kell a kezükkel együtt levágni a szavazócédulát és a mellette szorongatott egykori MSZMP-s tagkönyvet. A zárkózás a populizmushoz szintén értelmetlennek tűnik. Ezt a műfajt, a goebbelsi életművet esetleg sűrűn forgató szakértőkkel megtámogatott címzetesen nemzetes vezető, I. Feltsuthy Orbán Viktor kétségtelenül jobban űzi, mint az ellenzék. Tisztelet a kivételnek. Akit viszont az MSZP-ben legalább szívből rühelnek. Az tehát szinte biztos, hogy új szavazatokat, támogatókat nem nagyon fog hozni a Hiller-Gőgös nyilatkozatpáros. Ha tehát eltekintünk attól, hogy hirtelen betekeredtek szellemileg egy adag konzultációs kérdőívbe, akkor valami más okot próbálhatunk feltételezni az orbánikus szövegek mögé.

Ez pedig alighanem az, hogy az MSZP támogatásának legalább a csökkenését megpróbálják lefékezni. Alighanem abból a feltételezésből kiindulva, hogy az MSZP-re egykor szavazók között sem kevés az alapvetően xenofóbra paraméterezett személyiség. Márpedig van az a támogatási szint, amikor már az ő potenciális szavazatuk is számíthat. Egy-egy képviselői hely elnyerésében. Amelynek birtokában ugyan nem kell okvetlen gerinccel is rendelkezni, de a fizetés legalább biztosan több, mint a közrabszolgák bére. A nyilatkozatok mögött tehát, a hirtelen agylágyuláson kívül, akár egészen pragmatikus szempontok is lehetnek. Olyanok, amik egy szűk körre vetítve akár hozhat is a konyhára. S az vesse az első követ az első megpörgők felé, aki a képviselői fizetésnél többet akar ígérni a kartársaknak és kartársnőknek. S még el is találja a nagy forgolódókat.

Ugyanakkor mindezek a nyilatkozatok akár csak enyhe füstjelek is lehetnek. Annak a jelzéssornak a részeként, amelyek nyomán már a választások környékén is kétségek merültek fel az ellenzékkel kapcsolatban. Leginkább az, hogy mennyire ellenzékiek az ellenzékiek. Ha pedig ellenzékiek, akkor hogy a szöszben sikerült olyan lépéssorokat produkálni, ami szinte egyenes ágon vezetett a választási vereséghez. S amelyet ebből kifolyólag akár a Fidesz-székházban fénymásolt itiner alapján is megtehettek volna. A menekültek kapcsán elhangzott legutóbbi nyilatkozatok szintén beleilleszthetők akár ebbe a sorba is. Miközben persze, kormánypárti oldalról, helyeslésként, az ellenzék megtöréseként értelmezhető. De nem csak kormánypárti oldalról. Hanem általában is. Egy olyan helyzetet teremtve, amiből az MSZP, mint párt sem tud jól kijönni. Ha elhatárolódik a saját vezetőinek egy részétől, akkor azért, ha felzárkózik mögéjük, akkor azért. Az egyik esetben pártként, a másik esetben, mint morális entitás bukik meg. Ebből a szempontból az is szinte mindegy, hogy a többi ellenzékinek kikiáltott formáció miként reagál minderre. Az általuk kinyilvánított rosszallás, a gyengén muzsikáló átlagos támogatottságuk miatt igencsak pillekönnyű. Talán a DK, mint még versenyben levő párt kivételével. De csak talán.

Ugyanakkor az MSZP gerinc-, és tér-vesztése hangsúlyozottabbá teszi azt a problémát, ami tendenciaként nem új. Azt, hogy Orbán hivatalosan bejelentett ellenzéke az egyre kisebb tortaszelet további morzsálásában látszik a legjobban teljesíteni. Miközben talán nem is mindenki ellenzéki, aki annak hirdeti magát. Mert elég nehezen tudom elhessenteni azt a képet, amely alapján az egykori LMP és az egykori Milla ilyen-olyan törmelékeinek ma különböző pártokba hullott darabjai sokkal inkább a Fidesz balszélét, mintsem az ellenzéket képviselik. Nem papíron, hanem a gyakorlatban. Olyan akciókkal, megmozdulásokkal, amelyek többet hoznak a kormánynak, mint amennyit ártanak az orbanizmusnak.

Andrew_s

Ellenzék a langyosban

2014. május 10. A szombati munkanap alkalmából elég korán keltem ahhoz, hogy rádiószó mellett kaparjam össze az elinduláshoz szükséges energiát. Van, aki ilyenkor zenét hallgat, és van, aki a híreken dühíti munkába magát. Valahol a kettő között vannak azok az adások, amik beszélgetős műsorok és azok ismétlései. Egy ilyen műsorban kaptam fel a fejem arra, hogy a választásokat feszegetik ellenzékileg. S tekintélyileg.

Előszedve azt az kérdést, hogy az ellenzék vajon mennyire csapta be önmagát, és mennyire az értelmiségi köldöknézés volt a gondja a vereségnek. S erről eszembe jutottak azok a gondolatok, melyek közül jó párat le is jegyeztem annak idején. Köztük azok is amelyek, melyekben elég korán, például az elhíresülten Bajnait az összefogásba kergető értelmiségi levél ostobaságát emlegettem. Ja, igen, a rádióban is valami olyasmit feszegettek, hogy mennyire volt szerepe az ellenzék tekintélyes hangjainak abban, hogy belekergették a társulatot egy vesztes összefogásba, egyezkedésbe. Erre persze az első reakció nyilván az lehetett volna a kérdező riporter felé, hogy: isten hozta a való világba. Legalább utólag. Ahogy az ellenzéket is. Ami ezek szerint egy eleve vesztes összefogásba ugrott bele egy eleve vesztést garantáló választási rendszer árnyékában. Valamint tette ezt a tekintélyes megmondó-emberek nyomásának engedve. A második reakció egy hajtépéssel összekötött „Atyaég!” felkiáltás lehetne.

Ha ugyanis rádióműsorokban, ráadásul rgy ellenzékinek öndefiniált rádió műsorában még mindig errefele kapirgálják az elrothadt avart, akkor legfeljebb a közben talált varázsgombákban bízhat bárki is. A választási rendszer adottság volt, ahogy annak, bármikor végrehajtható, finomhangolási lehetősége is. Erre a helyzetre fel lehetett volna készülni, és kezelni. Nyilván nem az utolsó pillanatig hangoztatott „menjetek inkább szánkózni” típusú bojkott-ötletekkel, de azért mégis. Utólag ebben mentséget keresni ostobaság. Az összefogás abban a formában valóban hamvába holt ökörség volt, ahogy, illetve amikor megvalósult. De ebben az utolsó pillanatban bekövetkezett összeboronálódásban benne van az eltelt másfél év. Az elszalasztott lehetőségek, az egymás vállának zártkörű lapogatása, a „nőjetek fel a nagyokhoz” szemléletében nem kidolgozott kommunikációs stratégia, és minden más is. Beleértve az utolsó nagy lehetőség elmulasztását is. Amikor Szárszón mindenki, aki számít, közép-jobbtól a majdnem-balszélig mindenki felszólíthatólett volna arra a színpadra. Képletesen, illetve szó szerint egyaránt. Tudom, már ezt is leírtam százszor. Mégis az az érzésem, hogy az ellenzék és médiája még mindig nem érti a lényeget. Nem egymásnak kell elmesélni, hogy mindenki más hülye.

Rendben: ez is egy megmondó-emberi megközelítés. A mentség legfeljebb csak annyi, hogy ilyeneket akkor is leírtam, amikor a választási vereség nem volt tény. Mára ellenben az. Még mindig ott tartani, hogy ez borzasztóság, és mennyi ebben az értelmiségi tekintélyek szerepe, minősített ökörség. Nem a tény miatt, mert az önmagát nagy súlyba harcolt tekintélyes elefántcsont-toronylakóknak valóban nagy volt a szerepe. De amiatt feltétlenül, hogy most az elszabott összefogásért ezek szerint a tekintélyes levélaláírók a hibásak. Rossz hírem van: nem ők a hibásak. Nekik lehetnek jó és rossz gondolataik. A véleményükkel lehet egyet érteni, vagy sem. Írhatnak levelet, és abban bármilyen marhaságot, vagy a való világtól elrugaszkodott ötlethalmazt. Ám a véleményt meg lehet hallgatni, el lehet olvasni úgy is, hogy utána valaki azt tesz, amit jónak lát. Ha most a legtöbbször Heller Ágnes nevéhez kötött levélben, Konrád György vagy Tamás Gáspár Miklós artikulált véleményeiben véli bárki megtalálni az okot, akkor egyet mindenképpen elismer ezzel. Illetve kettőt.

Az egyik az, hogy alapvetően tekintélyelvű szellemiséggel rendelkezik. Ez nem baj. Nem jó, vagy rossz. Állapot. Azonban ebben az esetben nem érdemes hosszas önbecsapással pazarolni a korlátos időt. Tekintély és vezérelvű megközelítéssel Orbán Viktor ellenzéke nem igazán szólítható meg. Akinek ugyanis ez a berendezkedés a szíve vágya, azt teljes kiszolgálásban részesítik a kormánypártok és csatlósaik. A vallásközpontúságtól a rendpártiságon át egészen az áldemokratikus, de a szélsőjobbos parlamenti alelnök ellen azért mégsem szavazó zöldségekig. Ezen a pályán lehet ugyan focizni, de a már Kádár korszaka óta itt gyakorlatozó, az ellen érdemben soha fel nem lépett csapattal szemben csekélyek az esélyek. Egy vezérelvű ellenzéknek nincs keresni valója a pályán. Úgy meg pláne nem, hogy közben az ellenkezőjéről beszél. De, mint említettem ez csak az egyik gond a fentiekkel. A másik talán még ennél is nagyobb.

Ha ugyanis a jelzett értelmiség gondolatisága a nagy bűnös, akkor az annak elismerését is jelenti, hogy az ellenzék gyakorlatilag saját vélemény nélkül indult csatába. Nem egymásról, hanem az országról, a világról, a kormányról. Mármint túl azon a körön, hogy „Orbán le kell váltani”. Egyébként ez az önállótlanság valóban meg lehetett. Elég arra a tipródásra visszaemlékezni, ami a miniszterelnök-jelölt körül zajlott. Program nélküli szereposztásra, műsorterv nélküli előadásra emlékeztetve. Nem is lett belőle gyakorlatilag semmi. Több millió megkeseredett választót leszámítva. Akiknek az elfordulásából a fasizálódás profitálhat legfeljebb. Nem azért, mert hirtelen mindenki fasiszta lesz, hanem mert a napi gondjaikkal legalább látszólag foglalkoznak a szélsőségesek. S ebben Hiller Istvánnak speciel igazat kell adni. Ő egy TV-adásban emlegetett hasonlókat. Azt, hogy le kell menni az utcára és a népek napi problémáival megpróbálni foglalkozni.

Szép gondolat. Jobb később, mint még később. Az igazi talán, mint azt annak idején írkáltam is, talán a választások előtt, és nem utána lett volna. De legalább azt jelzi, hogy a választások előtt is az utcán agitáló, de pozícióféltésből az ellenzéki pártvezérek által is rühes macskaként kezelt Gyurcsány Ferencen kívül másnak is leesett nagy nehezen a tantusz. Kicsit elkésve, mert Hillernek ezt nem utólag kellett volna mondani, hanem a választások előtt két évvel. Aztán sürgősen lecserélni a pártvezérét egy olyanra, aki ezt képviselni is képes. Az utóbbira amúgy ma sem látszik hajlandónak a pártja. Ezzel tulajdonképpen zöld utat adva a szélsőjobbnak. Nem a Parlamentben, mert ott ezt a Fidesz-KDNP nevű feudális hűbérszövetség már úgyis megvalósította, hanem az utcán. Ahol a tekintély még a sörhashoz is közelebb áll, mint a filozofikus értekezésekhez. Ahol a tekintélyt meg lehet szerezni egy zsebtolvaj fülön csípésével, de nem lehet kivívni a cserebogarak rajzásdinamikájáról folytatott hosszas polemizálással.

Talán neki lehetne tehát állni és csinálni is valamit. Igaz, ahhoz alighanem programok kellenének. S ahhoz emberek. De ezt is leírtam már. Igen. Láthatóan nincs új a nap alatt. Mégis. Valahogy az az érzésem, hogy az ellenzéknek fel kéne találnia a langyos vizet. Esetleg a spanyol-viaszt is. Bár inkább az utóbbit. A langyos vizet, amiből kifele, és egymásra mutogatva próbálnak kikiabálni a langyosítás-felelősöknek, már ismerik. Benne tapicskolva dagonyáznak jó ideje. A nekik kellemesen langyos média hathatós segítségével.

Andrew_s

Szélsőségesen megkoronázott nagykoalíció

A nap híre is lehetne, hogy koalíció alakult ki az a nagy ellenzéki párt, az MSZP és a kormányzó Fidesz között. Nem hatalmi koalíció, hanem szemléleti koalíció. Abban, hogy a korona státusza előtti hódolat mértéke mennyire jelzi a szélsőségességet. Arra a következtetésre jutva, hogy egy korona mind felett, ha ennek megítéléséről van szó. Függetlenül talán minden mástól is.

Az eredeti tudósításban az ezt eldöntő grémium igazi nagykoalíciós egylet lehetett. Még akkor is, ha a nagykoalíció csak egy pódiumbeszélgetés erejéig jött össze L. Simon László fideszes, Hiller István szocialista, Gaudi-Nagy Tamás jobbikos és Schiffer András LMP-s képviselő részvételével. Egyet értve abban, hogy Szent Korona nemzeti jelkép, és az, akinek számára nem, az egyből szélsőségesnek számít. Tekintettel arra, hogy az alakulása óta nagy ideológiai bukfenceket látott Fidesz most éppen a konzervatív keresztény kurzus kiépítőjének szerepében tetszeleg a hatalom hordóján, innen már csak egy lépés lehet a kormánykritika felséggyalázássá minősítése. Mármint annak deklarálása, hogy az, aki nem ért egyet a Fidesz vezérével, az egyben nemzetellenes, és természetesen szélsőséges. Ennek egyfajta, törvényi, előkészítése már korábban elkezdődött.

A korona jelképi kisajátítása június óta lebeg a levegőben. Börtönnel fenyegetve azt, aki kritikát merészel mondani, a Parlament által nemzeti jelképnek minősített tárgyakról. Amelyek közül a tényleg I. István korából származó koronázási palást például nem is a korona megtekinthetőségének helyén van kiállítva. Mely koronát a jelenleg látható formájában például biztosan nem viselte az államalapító király. Ettől függetlenül egyébként valóban jó, ha valami jelképezi a nemzeti összetartozás eszméjét. Azt az összetartozást, mely nem az ősök vélt szellemisége, vagy a szellemlátók hatalmi szűklátókörűsége által, hanem alapvetően a mai, emberi, és családi kötöttségek talaján épül fel. Amely összetartozást aligha az teszi megalapozottá, hogy magukat okosnak gondoló oktatáspolitikusok kiókumulálják a „nemzeti”, esetleg az „orbanista” embertípus legyártásának receptjét az iskolai agymosásban. Ahogy attól sem lesz mélyebb a nemzeti összetartozás, ha rasszista politikusok genetikai magvizsgálatban látják az önmaguk identitáskeresésének kulcsát.

Ami azért kicsit ellentétes Gaudi-Nagy Tamás állításával, hogy a „élő test” lenne, mivel aligha látta valaki is a géntérképét, és még a körülötte ugráló sámán hatására sem igazán látszott megelevenedni. Az meg a demokráciával ellentétes állítás, hogy a hatalom a koronából származna. Ráadásul a minap bronzfétisként felavatott tengernagy sem volt király. Miközben hatalma azért volt ahhoz, hogy százezrek haláláért legyen felelős. Igaz, demokrata sem volt. Miközben a demokráciákban a nép a hatalom forrása, és nem egy régmúlt államforma hatalmi jelképe. Amitől az utóbbi természetesen még jelentheti a nemzetalkotó népesség összetartozásának jelképét. De nem jelenthet semmilyen jogcímet senki diszkriminálására. Ez a Jobbik háza táján lehet talán egy nemzetidgen gondolat, ahogy a Fidesz hirtelen megtalált nemzetieskedő arroganciájától is lehet idegen.

Azonban, mi tagadás, legalább Hiller Istvánból kinéztem volna, hogy nem adja a nevét egy álszent, álnemzeti polémiához. Vannak ugyanis olyan helyzetek, amikor a körülmények akkor is hallgatólagos támogatást jelenthetnek a Jobbik, és a tőle még jobbikabb erők számára, ha különben nem áll valakinek a szándékában. Mert azért nem hinném, hogy az MSZP háza táján egy authoriter és antidemokratikus, a csendőrnosztalgián alapuló rendszert pártfogolnának. Eddig legalább is nem úgy tűnt. Márpedig egy, a Szent Korona tanát is idéző összejövetelhez való asszisztáláson az, hogy L. Simon László lecsaphatta a labdát a nemzeti jelképekhez való viszonyulással kapcsolatban az ebből a szempontból öngól. Egyrészt sugallhatja, hogy az ellenzék legalább részben elfogadja a feudalizmusból örökölt, alapvetően a nemesség hatalomkoncentrációját szolgáló szemléletet. Másrészt hallgatólagosan alátámasztja azt jobboldali retorikát, hogy korábban a baloldal nemzetellenes volt.

Ha ezt követően az ellenzék a demokráciát kezdi emlegetni a királyválasztás ígéretével szemben, akkor a demokráciát, a liberalizmust nemzetellenesnek bélyegezni már csak egy pillanat, és néhány közlemény kérdése lehet. S a kampány során csak igen alacsony IQ-val hiheti valaki, hogy a Fidesz vagy a Jobbik, vagy akár mindkettő nem fog élni ezzel a lehetőséggel. Akár annak érdekében, hogy saját rajongói hitközösségét uszítsa, akár azért, hogy az ellenzéket megossza.

Mert az egy dolog lenne, hogy nehéz a szélsőségesekkel nem közösséget vállalni egy közös fellépéssel. A stratégiai, a kommunikációs hibákat felesleges szaporítani akkor, ha nem feltétlenül szükséges. Márpedig minél közelebb kerülünk a választásokhoz, annál kevésbé lenne szükséges. Már akkor, ha valóban a kormányváltás a cél. Az ellenzék részéről a jelenléttel megtámogatni azt, hogy adott nem az emberellenes, rasszista, antidemokratikus politika a szélsőségesség jelképe, hanem a (még) királynélküli korona előtt térdre borulás sebessége, ostobaság.

Andrew_s