Leopárd-adu Putyinnak?

A Spiegel-re hivatkozva több helyen is hozták a nap Ukrajnát érintő híreként hogy Németország a tankszállítások mellett döntött. Azt nyilván majd hosszan és sokan fogják elemezni, hogy az egyértelműen támadóbb jellegű fegyverek beígért mennyisége mire elég, illetve azt is, hogy mennyire forró ez a kása. Remélem, hogy nem ez lesz az a tőrdöfés, ahonnan a következő világháború kezdetét számítják majd az értelemre talált kutyák régészei. Azonban a kommunikációs értéke sem okvetlenül semmi Putyin számára.

Nem vitatva azt, hogy Putyinnak megvan a maga véreskezű különítménye, a háborús kommunikációban nem egyszer Ukrajna fasiszta-menetsítését emlegették. Amellyel kapcsolatban nehéz nem figyelembe venni, hogy az Azovi szabadcsapatot úgy kooptálták az ukrán reguláris erőbe, hogy annak jelvénye egy SS-jelvény. A "2. SS-Panzerdivision 'Das Reich' " jelvénye.

Ahhoz sem kell szerintem különösebb ismeretbőség, hogy a Szovjetúnió hatalmas áldozatokkal járó háborúban győzte le a náci német csapatokat. Amivel kapcsolatban lehet Sztálin kétes érdemein történészkedni, de gyanítom, hogy az ilyen történészi értékelgetésekre az orosz utca embere pont úgy magasról tesz, ahogy tenne sok más nemzet fia hasonló helyzetben. Miközben az egykori győzelem nimbuszával valószínűleg megszólítható, és nem különöseben lepne meg, ha sokak szemében a németek még most is inkább a fasizmus hordozói.

S akkor Németország mit tesz? Páncélosokat szállít oda, ahol egy egykori páncélos SS-egység jelvényét használó szervezet államilag támogatott. Persze, persze. A hazai közösségi média sokat (nagyjából semmit) számító egyes vitaköreiben lehet elpötymölögni azon, hogy ez a Németország nem az a Németország. Ahogy azon is, hogy ez a Leopárd nem az a Tigris. Azért az, hogy németek miért adtak át egy valószínűleg kommunikációs aduként is használható lapot Putyinnak, nem kevésbé lehet érdekes kérdés. Különösen, ha Putyin kijátssza ezt a lapot.

Andrew_s

Az USA esete a háborús előzményekkel

Pár napja olvastam először hivatkozást arra, hogy az USA kormánya mindent is tudott előre az Ukrán-Orosz háborúról. S valóban megjelent a The Washington Post oldalán egy összefoglaló erről. Már a címben is azt sugallva, hogy az USA előre jelezte az inváziós kockázatot a szövetségeseinek. Illetve az ukrán elnöknek is. Magyarul a Portfolio közölt egy ennek alapján készült írást. Itt inkább csak pár gondolatot vetnék fel. Jobbára az utóbbi alapján.

Ehhez visszakanyarodnék a februárban írtakból arra, hogy „a háborúkat, noha eszmék nevében indítják sokszor, a gazdasági előnyök sem kicsit szokták befolyásolni”. Ami akkor is igaznak tűnik a történelmet nézve, ha aligha hagyható figyelmen kívül az emberi tényező. Például, a hatalom képviselőinek, illetve a hatalom valós birtokosainak az egyéni képességei, személyisége, a világhoz való viszonyai. Így, személy szerint kétségekkel fogadnék egy olyan állítást, ami szerint az amerikai hírszerzés erre hivatott szakemberei nem készítettek Putyinról egy teljes személyiségprofilt. Amit aztán nyilván figyelembe is vettek.

Miközben számos adatot gyűjtöttek csapatmozgásokról, telefonbeszélgetésekről, és minden másról, amihez hozzáfértek. Ami alapján azt írják most, hogy a teljes offenzíva-tervet megtárgyalhatták előzetesen. Ellenkező irányú ismeretekkel nem rendelkezve, és a háború forró szakaszának hónapjai után elfogadom, hogy így volt. Különösen, mert nem szeretnék beleesni a „távelemzés” két, a fórumvilágokban gyakran tapasztalható hibájába.

Ezek egyike, hogy egyfajta szurkolóként viszonyulnak bármely félhez. Holott, mint azt szintén írtam korábban, a háború nem videojáték, és nem is egy sportmeccs. Ott emberek nyomorodnak, illetve halnak meg. Amit a szurkolók azonnal megtapasztalnának, ha az első sorokban próbálnák a kedvenceiket megtámogatni és nem a fotelből drukkolnának. A másik, talán a szurkolói attitűdből is származtatható, hiba az, hogy lebecsülik hol az egyik, hol a másik felet. Netán mindenki mást, aki nem ért egyet a fórum-helikopterrel.

De kanyarodjunk vissza ezen a ponton az említett hivatásosan titkos elemzőkhöz. Akiket szintén nem szeretnék lebecsülni. Ha azonban nem becsülöm le az USA hírszerzését, felkészültségét, akkor eljutunk egy logikai csapdához. Ugyanis az orosz külügyi apparátus az amerikai fegyverszállítások kezdetén jelezték, hogy casus belli-nek fogják tekinteni a fegyverszállítások folytatását. Ez nem manapság, hanem a 2022. február 24.-én megindult forró háború elindulása előtt megtörtént. S itt az a bizonyos csapda. Ha ugyanis ismerték Putyin személyiségét, az orosz viszonyokat, illetve minden mást, akkor vajon miért nem vették figyelembe az orosz külügy bejelentését?

Azoknak akik most elkezdenék olyasmin törni a fejüket, hogy ha nem ezt, akkor mit tekintett volna Putyin háborús oknak, azoknak további jó gondolatkísérletezést kívánok. Egyszerűen azért, mert azt tudjuk, hogy az oroszok mit reagáltak a fegyverszállításokra. Azt is, hogy ezt követően mit tettek. Innentől az összes, „mi lett volna ha” mottójú kanapé-latolgatás irreleváns. Nem kicsit, hanem nagyon.

Ugyanakkor, ha amerikai részről szándékosan hagyták figyelmen kívül az orosz üzeneteket, akkor mennyiben lehet fals az a conteo-csokor, amely a köré a vezérmotívum köré fűzhető, hogy az USA felelőssége sem kicsi, de nullánál mindenképpen nagyobb abban, hogy eldördültek az első lövések. Miközben a januári fegyverszállításokhoz az akkori ukrán vezetés hozzájárulása, illetve kérése is kellhetett. Eközben, ahogy a Portfolio-n is olvasható, hogy az egyik nyugati vezető a másik után tárgyalt Putyinnal, illetve az orosz külügyminiszterrel. Ezt követően kissé nevetségesnek tűnő feltételezés lenne, hogy Putyin csak Orbán Viktorral tárgyalta meg a támadást, míg mindenki más a kerek szemű rácsodálkozást gyakorolta a kialakult helyzetre pislantva. Putyinnak bőven volt lehetősége egyeztetni mindenki mással is. S ennek kapcsán csak emlékeztetnék arra, hogy mekkora ellátási pánikot okozott az EU gazdasági nagyágyúinál az első lövések eldördülése. Semekkorát.

Szintén a Portfolio-n olvasható egy eldugott mondat: „A beszámolók szerint Biden biztosra akart menni: tényleg eltökélte magát Putyin, vagy csak a határait feszegeti?” Gondolom azóta erre Biden-elnök megkapta a választ. Putyin eltökélte magát, és az USA szállíthatja a fegyvert. Cui prodest scelus, is fecit...

Andrew_s

Hova tova? Egy válasz a sok között

Ukrajnában még zajlanak a harcok. Ugyanakkor a mi lesz utána sem érdektelen. Egy máshonnan indult vitában én is megkaptam a Facebook-on, hogy mit gondolok az azutánról. Vége lesz? Ki mit tudhat, akarhat lépni? A válasz szerteágazóra és hosszúra sikeredett ott a fórumon. S arra gondoltam a lényegibb gondolatokat is közzé teszem. Számolva azzal is, hogy biztos vannak pontatlanságok benne. Mentség lehet rá, hogy egy FB-válasz nem doktori tanulmány. S lehet benne, természetesen, olyan gondolat is, ami nem feltétlen konform mindenki ízlésével. Kedves olvasó...

Belegondoltál már abba, hogy milyen csalóka látszat a "béke" egy olyan sárgolyón, ahol az utóbbi pár ezer év nem telt el úgy, hogy valahol ne lett volna háború? A Római Birodalom megalakulása óta pedig, szinte, nem volt olyan háború, (beleértve a hidegháborút, és a gazdasági neokolonializmust is), amiben valamelyik, vagy akár több, európai ország ne lett volna érdekelt.

A háborúzó feleket, ha erőforrással bírták, a legritkább esetben a győzelem vagy a vereség állította meg. Sokkal inkább egyfajta birodalmi status quo, és ezeknek, egy adott térségben kialakult, kölcsönös egyensúlya. A CCCP szétrobbantása, nem vitatva az egyéni eufóriákat, annak idején, a megvalósított formában baromság volt ebből a szempontból. Annak idején, középiskolában, az I. világháborút lezáró béke kapcsán sulykolta a töritanár, hogy azért volt a lezárása igazságtalan, mert magában hordozta a következő háború csíráját. Alkalmasint a II. világháborút lezáró akta (ld. az azt követő hidegháborút), és a CCCP szétkapása sem volt sokkal kiegyensúlyozottabb. Ha tetszik, ebből a szempontból ez a háború akkor kezdődött. A birodalmi egyensúlyt pedig legfeljebb az Európai Egyesült Államok jelenthetné. Ha kell, akkor az ez ellen háborgó periféria leszakításával. Ebből a szempontból Gyurcsány, noha nyilván nem tévedhetetlen, reálpolitikus. Orbán meg ostoba.

Visszakanyarodva a kérdésekre. Belegondoltam. S valószínűleg kénytelen lesz Putyin megállni. Nem szívjóságból, hanem mert pacifikálnia kellene Ukrajnát. Aztán konszolidálni a helyzetet. Ez a rombolás mértéktől függően 10-15 év, és Putyin sem örök életű. Eközben sokan fognak meghalni, eltűnni, illetve földönfutóvá válni. Mint korábban írtam, velük érzek inkább egyet.

A szankciók feloldására meg részben azért fog sor kerülni, mert szerintem nincsenek, és nem is igen lesznek totális, garantáltan megkeülhetetlen szankciók. Részben pedig azért, mert a szankciók nagyobbat rúghatnak Európába, mint Putyinba. A drága amerikai gázra, a minőségi kérdéseket elengedve sem, fognak tartósan átállni. Ha nem erős kényszer hatására teszik. Miközben ez csak egy nyersanyag skálán. Európából szerintem nem tudják tartósan úgy megszorítani Putyin torkát, hogy ne kezdjenek maguk is fuldokolni. S belenyugodhatsz: ezt Putyin is tudja. Mindezt olyan körülmények között, hogy lassan másfél évtizede tart, szerintem, egy globális gazdasági erőforrásválság. Ergo: a "nyugat" néhány látszatintézkedésen túl pont úgy nem fog lépni, ahogy a CCCP korszakában sem. A játéktere Európának nem nagy, és az USA-tól való totális függés semmivel sem lenne jobb. Miközben az is a játéktér szűkítését jelentené.

Ami nem jelenti azt, hogy ne használnák ki a helyzetet. A pacifikáció alatt majd könnyeket morzsolnak szét, miközben megnyugszik a gáz-, és nyersanyagpiac. Egy, a jelenlegi emelt árnál alig alacsonyabb szinten. Aztán a konszolidáció évei alatt, természetesen "humanitárius alapon" beszállnak majd az újjáépítésbe, mert az is jó üzlet. Ha időközben kitör egy polgárháború, akkor még jobb üzlet lehet.

Az egyik olyan tényező, ami ezt keresztbe húzhatja, az egy globális eszkaláció. A NATO ezt nem akarja a nyilatkozatok szerint. Putyin sem igazán szeretné valószínűleg, bár nem látok a fejébe, és remélhetőleg más sem. Ha nem szívjóságból, akkor azért, mert a molekulák, neutronok, és vírusok mellé nem lehet forgalmi rendőrt állítani. Miközben igen. Valószínűleg ennek a háborúnak nem lesz jobban vége, mint eddig bármelyiknek. De remélem, hogy a következő felvonásig nyer az emberiség pár évtizedet. Ami alatt sok minden történhet. Még az esze is megjöhet.

Andrew_s

Conteo -- Avagy a háborús háttér hatalma

Forrás: Wikipedia

Ukrajna területén folyik a háború. A háború, ami továbbra sem videojáték. Putyin tárgyalni hívta az ukránokat. Egy fehéroroszországi asztalhoz. Amely helyszínt először nem fogadta el az ukrán vezetés. Majd a hírek szerint mégis. Közben folyik a háború, amellyel kapcsolatban szinte biztosan legalább annyi dezinformáció kering a nagyvilágban, mint ahány valós információmorzsa is szóródik a bit-szelek szárnyán. Teret engedve a találgatásoknak és conteo-knak. A következő sorok az utóbbiakat kedvelők szólnak. Egyként a lehetségesek közül.

Ehhez ragadjunk ki pár olyan részletet, amellyel kapcsolatban nagyjából konszenzus látszik az említett morzsa-kavarodásban. Az egyik, hogy az oroszok által indított háborút számos elemző villámháborús („blitzkrieg”, „блицкриг”, „молниеносной войны”) szándékúnak írta, illetve írja le. Annak ellenére, hogy nem igazán kering olyan Putyin-nyilatkozat, amiben ezt maga az orosz vezető állította. De ettől lehet, hogy tényleg így gondolta, és lehet, hogy tényleg van ilyen nyilatkozata. Számos jel alapján így is gondolhatta. Vagy sem.

A „vagy sem” opciót látszik erősíteni, hogy egyáltalán nem egy tatárjárás-szerű, totális lerohanásról szóltak a hírek. Így akár azt is elhihetjük, hogy tényleg minimalizálni szerették volna civil áldozatok számát. Mert abban, még a szakértők zöme is egyet ért, hogy az orosz és az ukrán hadsereg nem egy súlycsoport. Azt pedig sajnos a történelmi párhuzamok mutatják, hogy ilyen alapos súlycsoport-különbségnél a hősies ellenállás leginkább a hősi halottak számát gyarapítja. Amivel egyáltalán nem szeretném kisebbíteni a saját haza védelmében elesettek, megnyomorodottak önfeláldozását. Sem annak értékét. De azért érdemes lehet megjegyezni, mert az internet fotel-stratégái sokszor, szinte túl sokszor emlegetik ezt a hősies ellenállást a lassú orosz térfoglalás kizárólagos okaként.

Mely lassú térfoglalás a sorok közét olvasók szerint meglepte az orosz vezetést. Mondván, hogy villámháborúra, napokon belüli fegyverletételre, és orosz-párti demonstrációkra készültek. Amely elvárást egyébként szintén nem igazán lehet tetten érni tényszerűen Putyin kommunikációjából. Ha lehántjuk a felszínt és figyelembe vesszük, hogy elég kevés háborús agresszor szokott olyan nyilatkozatot tenni, hogy kicsik vagyunk, gyengék vagyunk, sokáig akarunk harcolni, és ezért háborút indítunk. S ez még akkor is igaz, ha Putyin kétségtelenül többször felszólította az ukrán katonákat fegyverletételre. Alkalmasint egy olyan hadseregre támaszkodva, amire sok minden mondható, de az nem igazán, hogy kicsi és gyenge lenne.

S itt bizony tetten érhető némi ellentmondás. Annyira, hogy a magukat szakértőnek tekintőket is meglepte. Az sem kizárt, hogy jobban, mint az orosz vezetést. Miközben azt sem felejtik megemlíteni, hogy az eddig feltűnt orosz csapatokban feltűnően sok a fiatal, képzetlennek tűnő katona. Amit, ha hatalmas cinizmussal közelítenénk a kérdéshez, egyfajta szándékos áldozatnak is tekinthetnénk. Végtelen sajnálattal a húsdarálóba hajított fiatalok és családjuk iránt.

Most pedig, előszedve az említett cinizmust, tegyünk egy gondolatkísérletet az akár conteo-nak tűnő magyarázatra. Tegyük fel, hogy Putyin elsődleges céljai közt nem szerepel egy világháború, de még egy kiterjedt lokális háború elindítása sem. Az világos, hogy egy azonnali, erőteljes, a legmodernebb technikával megindított, ám kétségtelenül sok civil áldozattal járó csapássorozat szinte azonnali összezárást válthatott volna ki, és erőteljes katonai segítséget Ukrajnának. Ezzel szinte azonnal elindítva egy olyan eszkalációs spirált, aminek ki tudja, hogy hol a vége. Bár azért elképzelhetjük. De inkább nem szeretném.

Ugyanakkor az sem új taktika a háborúk, de már a nomád lovasrohamok történetében sem, hogy egy gyengének látszó rohammal előcsalogassák az ellenfelet. Akár egyfajta hamis önbizalmat biztosítva, de mindenképpen felfedve a csapatokat, irányítási pontokat, és katonai képességeket. Erre a szerepre a jelenleg bevetett orosz csapatok láthatóan alkalmasak, miközben egy azonnali, mindent elsöprőnek ígérkező támadás nem annyira. Az infrastruktúrában esett károkról nem is szólva.

Márpedig az utóbbi kategóriába tartoznak olyanok is, amelyek pénzt hoznak. De a szénhidrogénekre gondolva azt is állíthatjuk, hogy nem csak az oroszoknak. Miközben az ellátás megszűnése Európa több gazdaságát is megrendítheti. Nem csak a magyar, hanem a német, a francia gazdaságot is a példa kedvéért. Nem vitatva, hogy drágábban, és részlegesen, más forrásokból is pótolható szállítások is szóba jöhetnek.

Ezen a ponton legyünk még conteo-sabbak, és végképpen térjünk át a fantázia világába. Nem feledve, hogy nem csak Orbán Viktor látogatta meg Putyint, és a telefont is feltalálták már egy ideje. De ezt sem hagyva figyelmen kívül, hogy Berlin vagy Párizs hírei nem az energetikai pánikot látszanak a központba állítani. Esetleg azért, mert egyfajta biztosítékot kaptak az ellátás esetleg csökkentett, de csökkentetten folyamatos voltára Putyintól? Amiből az is következhetne, hogy a tervezet támadásról,és annak nagy vonalakban felvázolt forgatókönyvéről kicsit előbb is tudhattak, mint ahogy az első lövések eldördültek.

Itt, ennél a kilométerkőnél, két régóta ismert célt, fogalmat is elővehetünk. Az egyik a kétsebességes Európa gondolata. A másik az USE, az Európai Egyesült Államok eszméje. Egy korlátozott, a potenciális mag-államoktól távolabb zajló, de a leszakítandó, az USE-víziót zsigerből elutasító vezetéssel megvert, periféria szomszédságát érintő háború meggyorsíthatja az említett két pont teljesülését. Indok lehet a közös politikai, illetve katonai vezetéssel bíró mag-államok összezárásának fokozására, és ezzel ott egy proto-birodalom kialakítására. Az ezt amúgy is elutasító periféria pedig megmarad egyfajta ütköző-zónaként. Az, hogy Ukrajna orosz érdekszférában marad, valószínűleg indifferens ebből a szempontból, mivel eddig sehova sem siették el a felvételét.

Itt most természetesen lehetne arra egy külön szálat nyitni, hogy hazánkban mennyire lehet az utolsó esély a jövő évekről szóló választás az USE-maghoz tartozás kérdésének legalább nyitva tartására. De az messzebbre vezetne. A jelen conteo is csak egyfajta felvillantása annak, hogy az éremnek még egy ilyen, egyfajta EU-Putyin háttéralkuval tarkított oldala is lehet. Amely indokolhat egy képességeihez mérten gyengébb orosz csapásmérést. De azt is, ha ennek megértésével az ukrán vezetés inkább a tárgyaló-asztalt választja.

Andrew_s

A háború nem videojáték

Olšanské høbitovy
Fotó: EISimay

Ukrajna jelentős területére eszkalálódott ma reggelre a háború. Mert azt, valószínűleg, csak nagyon kevesen gondolják, hogy a történet most kezdődött. Vagy akkor, amikor a mostani „ki-kit provokált először” társasjáték elkezdődött. De az kétségtelen, hogy új szakaszba lépett a keleti határainkon átlépve elérhető ország jelenkori történelme. Biztos vannak valós, és lesznek, mert a fórumokon már megjelentek, önjelölt szakértői a konfliktusnak.

Olyanok is biztos lesznek, akik felhős mélabúval fognak dobálózni százak, ezrek, tízezrek életével. Nagy ábrándokat, és akár stratégiai gyöngyszemeket hullajtva szerte maguk körül arról, hogy kinek kit kellett volna megtámadni. Netán kinek kire kellene lőni. Meg talán arra is, hogy kinek kellene még beszállnia a háborúba, és kinek az oldalán. Azért két szempontot mindenképpen érdemes lehet figyelembe vennie a fűtött szobák zsöllye-foteljeiben okoskodóknak.

Az egyik, hogy Oroszország, akár tetszik, akár nem tetszik, nem egy szakócával felfegyverzett őskori törzs-képződmény. Ellenben nem kell nagyon messzire gurulnia egy gyógyszernek egy feleslegesen arra tekergő amerikai, vagy bármilyen más országbeli katona zsebéből ahhoz, hogy kiterjedtebb regionális pofozkodássá fajuljon a történet. Olyanná, ahol a következő pofont páncélököllel adják. Valójában tehát a „világ”, ahogy szerintem Putyin is, abban érdekelt, hogy „helyi” maradjon a konfliktus, és lehetőleg kevés áldozattal, gyorsan elinduljon a lecsengés irányába.

A másik, amit a fotelstratégáknak, a tőlük távol állók életével az internetes posztokban sakkozóknak, botcsinálta katonai szakértőknek ajánlanék a figyelmébe az az, hogy a háború valójában kurvára nem videojáték. Nincsenek mentési pontok, és akit gépfegyverrel megsoroznak, az nem fog pár heggel újra játszani a következő fejezetben. Aki meghal, az meg meg lesz halva. Végleg, és nagyon. S ezzel kapcsolatban engem meg kurvára nem érdekel, ha bárki neki áll megmagyarázni, hogy melyik fél érdemli meg jobban repesz-tépte bél-kifordulást a csatatéren, a romok között. Ahogy az olyan szólamokat is pont leszarom, hogy „ha elment katonának, ez vele jár”. Nem kérem. Akit meglőnek, agyonvernek, lebombáznak az pont úgy vérzik, és halálában pont úgy gyászolja valaki, mint ahogy az a mások halála felett zsonglőrködő fórum-idiótákkal lenne hasonló esetben.

Akinek pedig a fentiek nem tetszenek, annak egy biztos receptet tudok ajánlani. Ne olvassa. Csá...!

Andrew_s

Oroszország Nyugatnak indult - Cui prodest scelus, is fecit

Oroszország támadott. Sokan fognak meghalni, megnyomorodni, és még nem tudjuk hányan. Azt viszont tudjuk, hogy a háborúkat, noha eszmék nevében indítják sokszor, a gazdasági előnyök sem kicsit szokták befolyásolni. Valamint az ezek érvényesítéséért folyó politikát, az ezt képviselő politikusok.

Az egyik ilyen pont lehet, hogy az afganisztáni menekülés után nyilván maradt némi raktárkészlete az USA-nak, amit érdeke lehetett elhelyezni valahol. Decemberben Biden keresztülvitte, hogy fegyvert adjanak el Ukrajnának. A hírek szerint januárban azok első adagja meg is érkezett. Az orosz vezetés már ekkor jelezte, hogy a minszki megállapodás betartását szorgalmaznák, illetve Ukrajna felfegyverzését „úgy tekintik, mint korlátozás nélküli felhatalmazást a Donyeck-medencei katonai művelet végrehajtására”.

Még kap Európa orosz energiahordozókat. De arra az esetre, ha ez változna, biztosan lesz jelentkező, aki el akarja majd adni a sajátját. Itt sem zárnám ki az USA-t, aki a drága, és tudj’ Isten milyen minőségű cseppfolyós izéjét szívesen eladná másnak is.

Természetesen a másik, de a harmadik oldalon sem szentek ülnek. Azt azonban senki nem cáfolta, hogy 2014 óta Oroszország nem indított mostanáig nyugati offenzívát Bár Oroszország kétségtelenül pártolta korábban is a keleti szeparatistákat. Miközben Ukrajnában azért mégis csak államilag elismert, és nem túl háborgatott a szélsőjobboldali Azovi Gárda, akiknek az eredeti jelvénye kínosan hasonlít egy náci csapatjelvényre.

Egyelőre leginkább olyan a helyzet, hogy Putyin ugyan nem támadott nyolc éven át, de alig várta, hogy provokálják. Amely szívességet az USA a fegyverszállításokkal megtette az oroszoknak. Az értelmetlen halálokat nem menti. Az oroszok ismert városi „hadműveleteiről” Berlin 1945-ös emlékei is sokat tudnának mesélni. A mostani, még leendő, áldozatokat is csak sajnálat illeti.

De a háborúkat, noha eszmék nevében indítják sokszor, a gazdasági előnyök sem kicsit szokták befolyásolni. Marad a régi bölcselet: Cui prodest scelus, is fecit...

Andrew_s

Orbán lett a máltai postás?

Fotó: Alekszej Druzsinyin / MTI/AP

Putyin jött, és Budapest feszült vigyázban várta. A lezárások az ifjabb generációknak is ízelítőt adtak az egykori baráti látogatások mellékhatásaiból. A hírek is. Annyiban, hogy mindenki biztosította a másikat az ő végtelen barátságáról. Miközben a gáz, az atomerőmű inkább olyan kérdések, amelyek alacsonyabb, szakpolitikai szinten szoktak eldőlni. Akkor meg minek is jött Putyin?

Alig valószínű, hogy a vazalloid magyar kormányfő pracliját akarta csak megsimogatni. A buksiját sem. Legfeljebb képletesen. Putyin elég régi motoros ahhoz, hogy tudja: ehhez nem kell okvetlenül eljönnie. Már csak azért sem, mert Orbán elég sokszor igazolta: látatlanban is csontig be tud nyalni az erősnek. Márpedig Putyin mögött van erő. Meg talán néhány dosszié is. Ezért aligha kellett felkavarnia Budapest közlekedését. Nem mintha az nem lenne eléggé kaotikus nélküle is. Putyin tehát jött és legfeljebb találgathattuk, hogy mi az ördögnek. Mert 2014 decemberében Tarlóst például simán kirendelték a szőnyeg szélére. Moszkvába. Ha nyomaték nélküli térdeltetésre rendelték volna, akkor valószínűbb, hogy Orbánt „hívják meg” Moszkvába. Így maradnak a találgatások.

Amelyek között az egyik iránymutató lehet az, hogy Orbán villámgyorsan elutazott. Máltára. Ahol a pénteki nem hivatalos EU-csúcstalálkozón hivatalos. Így könnyen előfordulhat, hogy elég lesz a megnyilatkozásait figyelni ahhoz, hogy kiderüljön: Putyin mit üzent az Uniónak. Még akkor is, ha tudjuk: hivatalosan is megtehette volna, hogy üzenetet küld a szigetországba. Vagy az Uniónak. De a jegyzékekkel az a baj, hogy hosszadalmasak, és nehéz gyors válaszokat adni általuk. Ugyanez a probléma természetesen a Putyin-Orbán jegyzékváltás, illetve postai eligazítás esetében fennállhat. A telefonhívás megszervezése is lehet hosszadalmas. Amellett nélkülözi a metakommunikációs hatások egy részét. Amelyekben nem kis szerepet játszhat, hogy Putyin bátran rájátszhat Orbán kisebbrendűségi komplexusára, konfliktuskerülésére, és meghajlására az erő előtt. A látogatással meg a magas szintű kapcsolatokat is kipipálhatta. Valószínűleg kisebb erőfeszítéssel, mintha Oroszország egy távolabbi csücskébe látogat.

Putyin jött, és Orbán feszült vigyázban várta. S eközben egyáltalán nem kizárt, hogy Putyin egyszerűen egy olyan postást keresett, aki képes a szempontjait -- Putyinét -- az aktuális körülményekhez adaptáltan tolmácsolni azon a bizonyos csúcstalálkozón. Amelyről valószínűleg jó előre lehetett tudni. Így a moszkvai vezető nyugodtan rászervezhette a saját látogatását az uniós találkozóra. S tudom: a hivatalos verzió szerint Orbán hívta meg az orosz vezetőt. De azért kár lenne azt hinni az erőviszonyok alapján, hogy a magyar kormányfő meghívását egy percig is komolyan veszik Moszkvában, ha nem jön kapóra valamiért.

Andrew_s

Ellenségkép-szűkítés

Putyin jön, és Budapest feszült vigyázban várja. Orbán igazodási pontként, míg a város lakói a lezárások miatt. Holott volt Moszkva és Brüsszel egy szinten. Még Béccsel is. Orbán retorikájában. Amikor Orbán harca még szinte gyerekcipőben járt. Azóta persze változtak az idők. Meg az ellenségképek. Szűkültek.

Az említett nívóállításra 2011-ben került sor, amikor Orbán már túl volt az IMF elleni szabadságharcon, és éppen hadat üzent a belgáknak. Jó, jó! Nem a belgáknak, hanem egész Európának. De az Európai Uniónak mindenképpen. Kikiáltva Brüsszelt minden gonoszok lelőhelyének. Vagy mi. Ami ellen, ugyebár minden rendes nemzeti demokratának kutya kötelessége harcba szállni. Mint valami misztikus ellenség ellen. Mert nehogy már a pénzük mellé még bele is szóljanak a felhasználásába. Leginkább pedig abba, hogy ki mindenkit lehet lefizetni, megvenni belőle. Így aztán szép lassan sikerült konkrét formát adni az ellenségképnek. Kék zászlón csillagokkal. Amely ellenség szinte biztosan megszűnne ellenségnek lenni, ha átalakulna császársággá, és megválasztaná Orbán Viktort császárnak. Közfelkiáltással. A Szajna jegén. Augusztusban.

Az eltelt közel hat év azért nem múlt el változások nélkül. Moszkva például kifejezett barát lett Orbán szemében. Talán azért, mert apró szívességekért cserébe nagyobb baksist ígért? Nem tudom. A szívességek körét sem. De talán azzal is összefüggésben lehet, hogy a miniszterelnök szinte már nyomorog. Így aztán lehet az a pénz, amennyiért mégsem megy le koldulni egy aluljáróba. Noha lenne közönsége. Legalább annyian megnéznék ezt a mutatványt, mint az augusztusi császárválasztást a jégen. Azonban talán nem is ez a lényeg egyelőre. Hanem az, hogy az ellenségek köre ezen a téren beszűkült. Ahogy más területen is. Az EU-n belül például születtek még ellenségebbek. Jobbára azok a szemetek, akik a másikat is embernek tekintik. A társaság csúcsát, pontosabban, Orbán szemszögéből a mélypontját, azok képviselik, akik a szétlőtt, agyonbombázott területekről menekülőkben is az embert látják. Ferenc pápa, a renitens, pedig már szinte elviselhetetlen lehet a miniszterelnöknek. Miközben persze érdemes látni, hogy az konkrét ellenségek képét egyre inkább átvették a menekültek. Immár a határ környékére koncentrálódva, és egy külön kört képviselve a kontinensen belül.

A menekülteket felkaroló, de a hazai szegények gondját-baját is szívükön viselő civilek ugyancsak felkerültek a kilövendők táblájára. Annyira, hogy Németh Szilárd gyakorlatilag boszorkányüldözést hirdetett meg a közelmúltban. Valószínűleg azért, mert a civil mozgalmak kézzel foghatóbbak, még azoknál a menekülteknél is, akikről azért szólnak a hírek, de kevesen találkoznak velük. Ahogy akkor is kevesen találkoztak velük, amikor a budapesti pályaudvaroknál próbálták velük provokálni a lakosságot. Amikor is a fővárosiak inkább a humanista, mint a nemzeti demokrata arcukat mutogatták a világ felé. Alighanem újabb fekete pontot gyűjtve Pannónia Géniuszának noteszában. S mert a civilek, a menekültek melletti kiállásban az ellenzék is ellenségnek szólítható, az ellenzék démonizálása is egyszerűnek tűnhetett. Egy percig sem feledve persze, hogy korántsem új az a miniszterelnök-közeli álláspont, ami alapján: aki Orbán ellenzéke, az az ország ellensége. A hangsúlyok azonban folyamatosan csúsztak el idáig. Ahogy legutóbbi időkben már nem is az ellenzék vagy a civilek általában szerepelnek a céltáblán, hanem a budapesti olimpia ellenzői. Egy még kisebb, a kormányfő számára még egyszerűbben átlátható kört jelölve meg ellenségnek.

A folyamat ebből a szempontból egy elég érdekes képet mutat. Annak ellenére, hogy csírájában szinte folyamatosan ott volt a teljes ellenségi kör, a kommunikáció, a fókusz egyre inkább szűkült az utóbbi években. Ennek egyik oka lehet az a tendencia, amely az ellenzék ellenséggé bélyegzésének lehetőségét célozza meg. Ez a tendencia a diktatúrákban korántsem ritka jelenség. Ugyanakkor a folyamat mögött az is meghúzódhat, hogy Orbán Viktor számára egyre kisebb az az információs kör, amit képes átlátni. Egyre közelebb kell tehát keresni, egyre konkrétabban kell tudnia látni az ellenségeket. Mielőtt azok elmosódott, a periférián szétszéledő pamacsokká válnának. Ugyanakkor a szélső pamacsok tekintetében egyre könnyebb lehet annak a megélése, hogy miként lehet ki-, és megegyezni. A pamacsokkal, és a korábbi mondatokkal, illetve viselkedésekkel is. Elkerülve a tükörbe nézést. Az ellenségnek kikiáltott EU pénzének felvételekor korábban, míg Putyintól elfogadni a buksi-simogatást most.

Andrew_s

Zsákfalu a héja szárnya alatt?

Hari Seldon (angol hangja Isaac Asimov) óta tudjuk, hogy az emberiség, alapvetően, birodalmaktól evickél birodalmakig. Miközben sokan, sokféleképpen képzelik el a birodalmakat a hétköznapokban. A tündérmesék igazságos királyáig a fanatikus diktátor rémuralmáig. A valóságos történelem az előbbiből jócskán kevesebbet, míg az utóbbiból egy kicsit többet nyújtott eddig az emberiségnek. Ami mit sem von le abból, hogy sok szempontból törvényszerű a birodalmasodás

Alkalmasint nem csak Európában, ahol kipróbált verzióit ismerjük mind a leszármazási, mind az ideológiai vonulatokat fetisizáló, irányelvként alkalmazó birodalmaknak. Beleértve az olyan majdnem-birodalmat is, amilyennek jó darabig az egyházi befolyás alatt álló Európa látszódhatott. AZ is világos, hogy az egykori őslakosok által kialakított államiság felszámolása óta Amerikában nem igazán lehetett valós birodalmakról beszélni. Így egyáltalán nem meglepő, ha némelyek szerint esetleg a legfőbb ideje kipróbálni arrafele is egy, a legújabb korszakok vívmányaival megvert birodalmat. Akkor is, ha az éppen megtalált vezér kicsit hazudós, nagyon populista, és kétségesen független. Az utóbbit akár a józan észtől való függetlenségre is érthető módon. Bár, ez tulajdonképpen nem teljesen, és nem biztosan igaz. Ha ugyanis az USA a birodalomépítés útjára lép, akkor tulajdonképpen törvényszerűen válhatik egy paranoid sündisznóvá. Akkor is, ha a tüskéket atomrakéták alakítják.

Az azonban biztos, hogy a birodalmi vezér könnyedén arra a következtetésre juthat, hogy a gazdasági, illetve politikai befolyással kialakított gyarmatokat leszámítva nem érdeke az egyenrangú partneri viszony. Ebben az esetben teljesen logikus is lehet Trump azon kijelentése, amelyet Orbán olyan nagyon üdvözölt. Annyira, hogy szinte már isteni felhatalmazásként tapsolta meg. Elfeledkezve arról, hogy Magyarország gazdasági helyzete egy picit rosszabb, mint a Brexit utáni Angliáé, és nagyon elmarad az USA-tól. Ahogy arról is elfeledkezett a mi bölcs vezérünk, hogy ami az egyik ország számára piacépítő törekvés, az a gyarmatpiacnak szánt ország(ok) számára nem feltétlenül jelenti a megbecsülés csúcsát. Ahogy valószínűleg másként élték meg India egykori állapotát az indiai páriák és a Londoni kereskedőházak alkalmazottai. Miközben teljesen nyilvánvaló az is, hogy Trump számára, amennyiben valóban a birodalomépítés mellett döntött, akkor egy egységes és erős Európai Unió ellenfél és nem egy pártolandó politikai képződmény. Márpedig Trump a jelek szerint kezdetektől a birodalmivezér szerepét szánta önmagának. Az sem mond ennek ellent, amilyen vehemenciával igyekszik az uniót gyengíteni

Beleértve ebbe a törekvésbe azt is, ha az unió egyes országaival próbál különmegállapodásokat kötni. Sokkal inkább a megosztottságot segítve, mintsem azt szorgalmazva, hogy Európában egy, az amerikai törekvéseknek sikerrel ellenállni képes centrum alakuljon ki. S erre is igaz az, hogy a megosztottság Trump hatalmát erősíti. Még akkor is, ha Putyin nyilvánvalóan hasonló törekvésekkel él. Tekintettel arra, hogy az orosz birodalmi törekvéseknek szintén nem kedvezne egy egységes Európa kialakulása. Így egyáltalán nem v életlen, ha mindkét proto-birodalomnak érdeke az olyan helyi törzsfők támogatása és üveggyöngyökkel való ellátása, akik hajlandók elősegíteni a piaci gyarmatosítást. Függetlenül attól, hogy a gyarmatosítás korszakából viszonylag kevés hosszú távon sikeres bennszülött törzset ismerünk. Akkor is, ha esetleg felmutatható néhány, később milliárdossá vált törzs-, illetve klánvezér.

Amikor tehát nagy vehemenciával megtapsolja Orbán az új, belőle ugyan személyesen nem kérő, amerikai elnököt, és a Budapestre készülő orosz nagyvezért, akkor érdekes lehetne tudni, hogy milyen érdekek mentén alakul mindez. Az ország hosszú távú érdeke aligha egy Turul szobor alá gyűlt zsákfalú kialakulása. Tekintettel arra, hogy erőforrásokban ettől nem lesz gazdagabb a terület. A gazdaság hosszú távú fejlődésének sem biztosan az kedvez, ha egy nagy összeszerelő-üzemmé alakul az ország a gazdasági exodus kormányának ténykedéseként. Egy olyan sufnivá, ahol a művezető felett hol amerikai, hol moszkvai akcentussal kiabálnak. Maradnak tehát a személyes és oligarchikus érdekek. A szűk körben szétosztott üveggyöngyök.

Andrew_s