A krízisgenerációk és a gazdasági blöff.

Maslow piramisa a csákányokkal

 Alig van olyan hír, ami valamilyen nézőpontból ne érintené a következő generációkat. Felvethető, joggal, a nyugdíjak kapcsán éppen úgy, mint az oktatáspolitika hosszú távú hatása kapcsán. A magyar hon következő nemzedékeit érintő egyik legégetőbb kérdés, azok létszáma, melyet a várható életkor, és a születések száma egyaránt befolyásol. Az előbbit bőségesen ki szokták tárgyalni akkor, amikor az egészségügyet, vagy a szociálpolitikát tűzik tollhegyre. A születések számát illetően azonban valamiért például a gazdaságért felelős miniszter bemondásait is ismerjük, mint a népszaporulatot garantáló nyilatkozatot.

Holott ebben Matolcsy György még akkor is csak közvetve tehetne ígéretet, ha személyesen lenne módjában gondoskodni a gyermekek fogantatása kapcsán. Itt pedig azért még nem tart a hatalmi centrum kézi vezérléses ügyintézése. Miközben kár lenne vitatni azt, hogy a családok anyagi lehetőségei igencsak erősen hatnak arra, hogy racionális döntésként mikor, milyen körülmények között, és hány gyermek felnevelését vállalják. Mondhatni úgy is, hogy hány gyermekre tesznek társadalmi ígéretet. Jórészt a közvetlen társadalmi környezetnek, mert az az, ami a legközvetlenebbül áttekinthető, kezelhető, és hatásaiban felmérhető. Kétlem ugyanis, hogy tömegesen lennének olyan fiatalok, akik a „hazámért teszem” felkiáltással ugornának ágyba, majd egymásnak. Mindamellett az előző mondatokban volt egy olyan kitétel, melynek kapcsán meglelhető a gazdasági helyzet és a gyermekvállalás kapcsolatának gyenge pontja.

Ez az, ami feltételezi, hogy a gyermekek vállalása minden esetben racionális döntés eredménye. Holott meglehetősen sok gyermek születik kevésbé racionális döntés, vagy akár véletlenszerű esemény eredményeként. Még akkor is, ha nagyon okos emberek meggyőződéssel képesek akár órákig tartó előadásokban érvelni a tudatos gyermekvállalás és családtervezés üdvözítő volta mellett. Ha ezt a napi gyakorlat komolyan venné, akkor a gyermekvállalási kedv és a család gazdasági erőforrásainak bősége, és vele az általános gazdasági és politikai stabilitás állapotai között erős összefüggés lenne, és gyorsan elhalnának azok a sokszor előítéletszerű vélekedések, hogy a hátrányos helyzetű családokban, illetve a krízisek következtében gyakoribb a gyermekáldás. Pedig de. Szinte közhelyszerű, hogy háborúk után, a társadalmi krízisek idején, és a szociálisan, gazdaságilag elmaradó körülmények között élő családoknál több gyermek születik. Ha ezt elfogadjuk tényként, akkor persze Matolcsy György előrejelzése is igaz lehet, mivel egy előidézett gazdasági krízissel igenis hozzájárulhat a születések számának növekedéséhez. Még akkor is, ha HetiVálasz.hu által publikált tendenciát az egykulcsos adó kedvező demográfiai hatásáról vitatják.

De ettől eltekintve érdemes talán elgondolkozni az okokon is. Az egyik ilyen ok kétségtelenül az lehet, amit egy ismerős úgy jellemzett: a háborúk után az emberek inkább egymással szórakoznak, ha mással nem tudnak. Ez különben lefedheti azt is, hogy kríziskörülmények között miért nőhet a gyermekvállalási hajlandóság. Egyébként, ellentmondva kicsit az előbbieknek, akár racionálisnak is tekinthető döntés nyomán. Ha ugyanis a munkaviszonyban levő asszonyka bizodalma megrendül a saját munkaviszonyának fenntarthatóságában, akkor előfordulhat, hogy belemenekül a gyermekszülésbe a bizonytalanság elől. Így a fokozott munkanélküliségi nyomás, a bizonytalan egzisztencia árnyékában végső soron racionális döntésként jelenhet meg a gyermekvállalás. Az irracionális momentum ott jelenhet meg, amikor ezzel párhuzamosan egyáltalán nem biztos, hogy a gyermek apjának borítékolható a biztos családfenntartói státusza. Ez azonban független lehet attól, hogy bizonytalan munkahelyi körülmények növelhetik a teherbeesések számát egy adott munkahelyen. Az előbbitől különböző okkal is, de az már általában igaz lehet a kríziskörülmények születésfokozó hatásaira.

Az ember ugyanis, mint ezt a közelmúltban is említettem egy cikkben társas lény. Ebben nincs sok újdonság. S hasonlóan könnyen belátható lesz az is, ami ebből következik. A közvetlen társadalmi környezetből megélt személyes krízisek, hiszen a nagy társadalmi vonulatokból a személy szerint megéltek hatnak közvetlenül, fokozzák a megértés, az egymás felé fordulás iránti személyes igényt. Így megnő mind az igény, mind a hajlandóság arra, hogy a hosszú távú tervezések, és a világ nagy problémái helyett az emberek „egymással szórakozzanak”. Márpedig a felfokozott kapcsolati viszonyok nyilvánvalóan kedveznek annak is, hogy növekedjék fogantatások száma. A gazdasági vezetés által kiváltott egzisztenciális és gazdasági válsághelyzetek tehát tényleg fokozhatják a gyermekszületések számát. Mert a KDNP olykor felbukkanó retorikájával ellentétben az abortusz korántsem annyira a hölgyek unalmas időkre való időtöltése, mint amikor az említett párt politikusai agitálnak a tiltásáért.

Az is igaz, hogy az előbb elmondottak csak részben adhatnak magyarázatot arra, hogy az elszegényedés miért fokozhatja a gyermekek számát. Amit a közkeletű előítélet ezügyben az, hogy a családi pótlékból és segélyből élés magasiskolája a gyermekszülés. Holott ez a jelenség akkor is megfigyelhető volt, amikor ez a vélekedés az ellátási rendszerek állapota okán sem lett volna megalapozott. S itt nem szeretnék elkanyarodni a kormányzat zsellérnosztalgikus szolgaképzési csapásirány-nyitási kísérleteinek irányába. Szóval, tegyük félre a segélyvadász előítéleteket, és térjünk vissza az emberekhez. S vegyük elő azt a modellt, a Maslow-piramist, mely a szükségletek kielégítésének hierarchiáját írja le. Ennek legalsó szintjei nem másról, mint a közvetlen életben maradási szükséglet kielégítéséről szólnak. Itt, a biológiai, fiziológiai igények szintjén a táplálékszerzési és a fajfenntartási igényt biztosan meg fogjuk találni. Nyilván van egy olyan nyomorszint, ahol ezeket az alapokat is kezdi felszedni a társadalom ott élő kisegysége, de legyünk annyira optimisták, hogy éhínség még nem vár a szegényebb honfitársakra. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy akkor, amikor a fizikai fennmaradás is veszélyeztetett, akkor örömszerzési forrásként is felértékelődik a szexualitás. Miközben a védekezési lehetőségekre igény sem biztosan van, de pénz szinte biztosan nincs. Az előítéletek alapjai tehát könnyedén lehetnek fordítva is igazak.

Az elszegényedés hatására megnő ugyan a gyermekek száma, ám életben-maradásuk és egészséges fejlődésük már kevésbé biztosított. Ha ilyenkor belép a gyermekvédelem a képbe, akkor valóban marad a segélyezés és az állam által átvállalt gyermeknevelés. Felerősítve az előítéletességet, és szinte törvényszerűen újrateremtve azokat az élethelyzeteket, melyek alkalmatlanok az ördögi kör megszakítására. Holott hosszabb távra tervezve társadalmilag is hatékonyabb lenne a mélyszegénység megszüntetése. Még akkor is, ha utána, néhány évtized múlva nem lehetne remek gyermekszületési statisztikákat lobogtatni, mint az esetleg megtehető egy krizisgazdaságpolitika rövidtávú eredményeként. Elmesélve, demonstrálva pár hónap, év öndicsérő nagyszerűségét, de olyan taposóaknákon táncolva, amit a szétzilált oktatáspolitika, a megszorításos munkaerő-politika, a kiszolgáltatott generációk, és a fokozódó előítéletesség fémjelezhet a jövőben. A szegénység demográfiájának pedig jelképévé válhat Maslow piramisa a csákányokkal.

Simay Endre István

Félázsiai bunkóképzés.

Forras: HVG

Mi tagadás, a fenti cím mellett, még pár alternatíva is leírhatná azt az utat, ami felett ismét megszólalt a riasztó. Emmi ugyanis akként döntött, hogy vesszen a férgese. S mielőtt az Emmák sértett levelei kezdenének kigördülni a levelezőprogramokból, az Emberi Erőforrás Minisztériumáról van szó, mely a legutóbbi hírek szerint kezd eltávolodni a lószámlálás misztériumától. Így, közeledvén a tanévkezdethez, áttértek az iskolák oldalirányú megközelítéséhez. Szemből ugyanis ott a miniszterelnök ahhoz, hogy meghatározza a szolganevelés alapkoordinátáit. Természetesen Hoffmann Rózsa hathatós segítségével, de mégiscsak félázsianisztán vezéregyéniségeként. Miközben természetesen az Emmi legutóbbi döntései is belefoglalhatók ebbe a keretbe.

Az erről szóló hír a HVG-n bukkant fel, és talán meglepő módon az Alapítványi iskolák, képzőhelyek támogatásáról szól. Azoknak az intézményeknek a támogatásáról, melyekről első körön sokaknak alighanem az elitképzés jut az eszébe. Miközben számos ilyen iskola működik olyan területeken, melyek maguk a halmozott hátrányosság szimbólumai. Egyébként sokszor a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekekkel is foglalkozva, melynek fedezete legtöbbször a költségvetés. Mert olyan helyzetű családoktól, ahol a Maslow-piramis alapjainak felszedése zajlik, aligha várható el az, hogy a szükséges kiegészítő képzésekre pénzt áldozzanak. Másra sem mindig jut. Legyen az ok bármi is. A gyermek ugyanis mindig a jövő. A gyermek helyzete a jövő helyzetét is meghatározza. Még akkor is, ha „csak” valami félázsiai származékok alkotta nemzetről is van szó. Még akkor is, ha olyan messze és olyan mélyen élnek, hogy a miniszterelnöknek és sleppjének szemében már fel sem tűnnek. Ha viszont már a származékság szóba került, akkor tulajdonképpen a jelen intézkedések könnyen az előítéletesség, a bűnbakképzés erősödéséhez vezethetnek.

De a származékság kapcsán nyugodtan fordulhatunk a genetikához. Az adott ember genetikai felépítése nyilván okozhat olyan személyes problémákat, mint például a Down-szindróma. Az egyes képességek, készségek eloszlása azonban normális eloszlást mutat. A haranggörbe pedig genetikailag nem tesz különbséget aszerint, hogy a szülőnek mennyi pénze van. Ahogy a jelenlegi amerikai elnök, Barack Obama ősei is rabszolgák voltak. A család aktuális helyzete legfeljebb azt határozza meg, hogy a gyerek nevelése, taníttatása során ebből mennyi az, ami megvalósul. Miközben a szociális hatások folyamatosan alakítják a személyiséget. Beleértve azt is, ha egy képességeiben gyengécske gyermek jó körülmények közt sikerorientáltra idomítva örök vesztessé válhat. Befordulva és csendbe belesavanyodva magába, vagy kifordulva magából. Megpróbálva fellépni mindenki ellen, aki mélyebbről indult és magasabbra tör. De ez messzebbre vezetne, mintsem itt tovább szeretném boncolni. Álljunk meg azon a szinten, hogy a kilátástalan helyzetben levő család, és a milliomosok csemetéi között a születéskor alighanem hasonló képességeloszlást találnánk.

Aztán jönnek a családi körülmények és elkezd a gyermekpopuláció szétválni a környezeti hatások következtében. S igen, vannak olyan leszakadó térségek, ahonnan nehéz bejutni a felsőfokú képzésbe. Erről lehet szemérmesen hallgatni vagy lehet megpróbálni segíteni. Mivel az iskola különben azokat a szocializációs minimumokat is pótolhatja, melyekkel a környezet szintén adós maradhat egyes esetekben. Amin a tehetséggondozástól függetlenül is csak nyerhet a társadalom. A korai beruházás a gyermekbe ugyanis megelőzheti azt, hogy később segéllyel, vagy börtönőrökkel kelljen pótolni ezt a beruházást. Ellenben az, ha ez a beruházás elmarad, akkor tápot adhat azoknak az előítéleteknek, melyek a szegénységet egyben a bűnözés, a függések, a szellemi visszamaradottság genetikus melegágyával azonosítják, Így ha az Emmi valóban az emberi erőforrással való társadalmi gazdálkodással foglalkozna, akkor valóban érdemes lenne felülvizsgálni azt az ötletet, ami a hátrányos térségek iskoláinak bezárásához vezethet. Hosszú távon ugyanis aligha a szegények megbélyegzése fogja megoldani a társadalmi problémákat. Sokkal inkább lehet bízni a gyermekek nevelésében. Tudomásul véve, hogy ez akár nemzedékeken keresztül átívelő szociálpolitikát igényelne. Ha kell akkor az alapoknál kezdve, és támogatva azokat az intézményeket, melyek ezt felvállalni képesek és alkalmasak.

Ám végső soron lehetne azon is elelmélkedni, hogy a szegényeket, cigányokat, négereket, idegeneket, marslakókat és mindenki mást, mint ő maga lenéző emberi objektum miként reuzálna egy őserdei törzs berkei között. Nem, vagy alig ismerve nyelvüket, szokásaikat, körülményeiket. Alighanem gyorsan rájönne milyen idegennek lenni, és könnyen lehet, hogy elég kellemetlen oktatóprogramon keresztül ismerné meg a szokásokat. Márpedig az, akit a társadalom gyermekként elidegenít, könnyen viselkedhet felnőttként is szabálykerülőként a számára idegenné tett világban. De persze egy olyan minisztériumban, ami csak a félázsiai származékok zsellérgenerációit szeretné utánpótolni ez tényleg aligha várható. Különösen, mert kellő iskolázatlansággal még a nyilvánvaló ökörségek sem fognak feltűnni, és egy marék üveggyöngyért fogják megtapsolni azt, aki azt közéjük szórta. Azonban kérdés lehet, hogy az-e a félázsiai bunkó, akit nem tanítottak meg nem annak lenni, vagy az, aki tanultan csak üveggyöngy szórásával akar hatalmat.

Simay Endre István