Az oligarcha-barátság család-kampánya

Lehet abban valami, hogy az ember gyereke ne nagyon mászkáljon olyan helyeken, ahol a kormány-prédikációk óriásplakátjait, illetve a kormányzászlókat láthatja. De, ha már ilyen helyeken jár, akkor legalább ne olvassa el a szövegeket. Ha mégis, akkor próbálja meg leszállítani a gondolkodóképességét, és a memóriáját is kapcsolja ki. Akkor jól fogja alakítani a kampányok célközönségét.

No, meg nem is jön idegbe. De azért mégis csak a célközönség tagjának alakítása a lényeg. Mert akkor rájöhet, hogy a célközönség alapvetően pontosan az a lózungokat élvező, és azon szinte elélvező réteg, akiknek korábban a csasztuska-idézetekkel éles szocreál plakátok, majd még korábban azok a filmhíradók szóltak, amelyen valamelyik nagytiszteletű antiszemita esedékes böffentését örökítették meg. Alkalmasint most azon köztéri információszennyezések kapcsán jutott ez eszembe, amin az jött szembe, hogy Magyarország annyira családbarát, hogy majd ki csattan. Aztán eszembe jutottak azok a hírek, amelyek alapján családosokat simán kilakoltatnak úgy, hogy még csak javaslat sem születik alternatív élethelyzeti megoldásokról. Aztán az a szemfényvesztés, amellyel az iskolakezdés alapján élt a hatalom.

Ez, ugyebár arról szólt, micsoda családbarátság az, hogy előbbre hozták a családtámogatási összegek kifizetését. Attól azonban a családoknak, természetesen egy fillérrel sem jut több pénz. Csak a támogatottak előbb elkölthetik, és csak később fog kopogni a szemük. Aztán majd jöhet Harrach, és elmesélheti, hogy rossz életviteli szokásaik vannak. Majd jöhet Hegedűs Zsuzsa és sokadszor is felszámolhatja a gyermekéhezést. A családbarátság jegyében. Amely gesztusoknak nyilvánvalóan nagyobb a kommunikációs hatása, mint annak lenne, ha a családok közül egy sem élne mélyszegénységben, és egy gyermeket sem érintene az abszolút, vagy relatív éhezés. Amellett, természetesen érdemes figyelembe venni, hogy az egzisztenciális bizonytalanság frusztrál. Márpedig a frusztrált tömeg könnyebben hiszterizálható. A lét határán pedig könnyebb akár egy kiló liszttel is manipulálni.

A plakát és zászlókampányoknak ugyanakkor van egy másik oldala is. Akár közbeszerzik, akár közrámutatnak a beszállítókra. Az az oldal, ahol a semmitmondó szlogeneket, majd a köztéri motyókat előállítják. Az legfeljebb csak a pénzszórás következetességét jelzi, hogy nem idén kezdődött. Mert azt már az Origo is megírta vagy három éve, hogy 2015-ben is volt egy őszre időzített kampánya a gazdasági exodus kormányának. Akkor három és félszáz millióból. Az idei a kampánynak az előjátékai közé tartozik például, hogy a Közbeszerzési Hatóság még áprilisban tette közzé a Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft. (CSBO) számára kreált ajánlati felhívást. Amelyben a teljesítés helye azért is érdekes, mert kilátásba helyezi más országok területén is az orbanista igehirdetést. A CSBO részvételét különben, a parlamenti irományok szerint, kormányrendelet (244/2016. (VIII. 17.) Korm.) biztosítja.

Ugyanakkor idén már korántsem ugyanannyit kóstál a kampány. Az EU-s értesítő alapján kicsit több, mint 600 millió forintra taksálják az áfa-mentes költséget. Természetesen a megfogalmazás szerint komplex feladatokra szánva. Kormánypropagandára, valamint kormánypropagandára. Egy kis kormánypropaganda csatolásával. Amely összegre, természetesen, bárki azt mondhatja, hogy a M. L. felcsúti gázszerelő már le sem hajol ennyiért. Talán az oligarchia más tagjai közül is csak páran. Ugyanakkor érdekes kérdés lenne, hogy vajon az ország valóban családbarát, vagy csak beszélnek erről a vezetői? Ennek kapcsán meg érdemes lenne összevetni az országban élő családok számát azok számával, akik hasznot húznak ebből a kampányból. Valamiért az az érzésem, hogy a tényleges családok száma adódna többnek.

Amiből az is következhetne, hogy amennyiben a családok ténylegesen megéreznék, ha a csapból nem propaganda folyna, hanem a hideg tej keveredne a meleg mézzel. Igaz, akkor nem is kellene talán kiplakátolni azt, hogy a kormány milyen nagyon családbarát. Elvégre mindenki látná. A családok meg naponta tapasztalnák. A közterek használata tehát erre: feleslege lenne. Ha a családok nem tapasztalják, de mégis hirdetik, akkor is felesleges a köztérhasználat. A zászlókat nem lehet elvinni tanszer helyett az iskolákba, és a tápanyagtartalmuk is kérdéses. Legfeljebb megállapítható, hogy a kampány hazudik. De legalább nem olcsón.

Mindezektől függetlenül még lehet a családbarátságban valami. Csak kicsit hiányos a megfogalmazás. Hiányzik belőle, hogy az ország bizonyos családok barátja. Az Orbán-holdudvar nagy családjának feltétlen barátja.

Andrew_s

Kormányzati családfantázia-szakértés

Fotó: Soós Lajos/MTI

Novák Katalin, ha valaki nem tudná, az Emberi Erőforrások Minisztériumának család- és ifjúságügyért felelős államtitkára. Ezt azért érdemes leszögezni, mert a megnyilatkozásaiból ez nem mindig derül ki. Ahogy a legutóbbi megnyilatkozásából sem, amit Kaposváron követett el. A Református Egyházi Napok alkalmából tartott fórumbeszélgetésen.

Legfeljebb azt lett volna tisztázni, hogy ezen a fórumbeszélgetésen, mint magánember jelent-e meg az államtitkár. Mert amennyiben igen, úgy magánvéleményeként pont olyan ostobaságokat mondhat, amilyet bárki más. Kormány-szócsőként már nem egészen. Mármint akkor, ha olyan, természetesen liberális mákonyként ismert, fogalmakkal is megpróbálna valaki megbarátkozni, hogy a kormány NEM csak a saját szavazóinak a kormánya, hanem az országé. Így a teljes lakosságot kell képviselnie. Azok érdekét is figyelembe véve, akik nem a kormánypártra szavaztak, akik nem Novák Katalin, esetleg Rétvári Bence világlátása szerint próbálják nézni a világot, és nem az ő életelveik szerint élik az életüket. Ahogy Orbán Viktor is csak a saját híveinek Isten földi helytartója. Miniszterelnökként mindenki szolgája. Mindezt pedig azért célszerű leszögezni, mert abban a pillanatban lelepleződik a (vélemény)diktatúra, amikor csak a saját tapsoncok vezetőiként kezdenek megjelenni a miniszterelnök, illetve a slepjébe keveredett közszolgák.

Márpedig Novák Katalin, a szerepléséről olvasható közlemény szerint, több esetben, inkább a kormány, illetve a minisztérium véleményét szajkózta. Hacsak nem önmagáról beszélt többes számban. Miközben olyan szövegeket engedett szabadjára az ő szájából, amit talán maga sem gondolt végig. Szép példája annak egy olyan kijelentés, hogy a „család szerepe az élet továbbadása”. Holott nem kell különösebb biológiai ismeret ahhoz, hogy az élet továbbadása az egy biológiai aktus kérdése. Miközben a család gondoskodhat arról, hogy a már továbbadott élet, a következő generáció, felnövekedjék, szocializálódjon, nevelődjön. Mármint akkor, ha a társadalom egyes vezetői nem csak pofáznak a családokról, hanem ahhoz is megteremtik a lehetőséget, hogy a továbbadott élet emberhez méltó körülmények között növekedjék.

Amit nem biztosan szolgál az, amikor a hatalom a gyermekeket a szülők együttélésének jogállása alapján gondolja diszkriminálni. Ahogy az sem, ha egy, a családokért is felelős miniszter legfeljebb cinikus kiszólásokra képes, és egy szava sincs az olyan szövegekkel kapcsolatban, amelyek szerint a gyermekek éhezését, a gyermekszegénységet életviteli problémaként kell csupán kezelni. Márpedig Novák Katalin olyan megszólalási elődeitől, mint az árnyékkereszténység bajnokaként beszélő Rétvári, vagy az akkor még miniszter Balog, illetve az állítólag keresztény Harrach hallhattunk ilyesmiket korábban. Ahogy a családok felett gyakorolt egyeduralmi törekvés sem új, hanem legalább öt éves történet az Orbán-kormányok esetében. Miközben a gyermekek helyzetét sokkal inkább jellemzi az, hogy az olyan hatalmi kóklerek, mint Hegedűs Zsuzsa, már többször is megszüntette a gyermekéhezést.

Ha pedig a családoknak a gyermekek emberhez méltó felnevelésében betöltött szerepére helyezzük a hangsúlyt, akkor közelebb kerülünk ahhoz a gondolathoz, hogy nem az éjszakai ágyjelenetek szereplői, hanem a gyermekek érdekei kerülnek közelebb a fókuszhoz. Még akkor is, ha eszembe sincs megszabni Novák Katalinnak, hogy kivel feküdjön össze. Cserébe a hatalom családokért felelős államtitkárától ugyancsak elvárható lenne, ha nem a saját pajzán, illetve akár végletekig prűd fantáziavilágát akarja bárki másra ráerőltetni. Amellyel kapcsolatban érdemes lenne talán pár adatot is összevetni. Azt, hogy megannyi „coming out” során hányszor próbálták kötelezőként kommunikálni a saját nemhez való szexuális vonzódást. Összevetve azzal, hogy a hatalom hányszor, és milyen törvényi nyomással próbálja ráerőltetni a saját, más irányú elképzeléseit a Novák szerint is kisebbségben levők másként éjszakázókra.

Azt, hogy ez mennyire a decibelkereszténység jellemzője, azt más adatok alapján valószínűleg Novák Katalin is könyebben megvilágíthatná. Giovanni Boccaccio műveiben valószínűleg nem véletlenül bukkannak rendre fel a paráznaságban bűnös egyházi személyek. Holott akkor élt, amikor alig néhány nemzedékkel voltak túl a bigott kereszténység, inkvizícióval is terhelt évszázadainak, és közel ugyanennyivel voltak Girolamo Savonarola munkássága előtt. S talán arról sem kellene megfeledkezni, hogy a zárdák közelében működő gyermekmegőrzőkbe hány papoktól megesett novícia gyermekét raktározták be annak idején. A keresztényi szemforgatás erkölcsi magasságának a jegyében. Illetve, annak a jegyében, hogy mekkora különbség volt aközött, amiről beszéltek, és ahogy valójában működött a társadalom.

Novák Katalin most azt hangoztatja, hogy: „a családhoz kell egy nő és egy férfi, és pont elég hozzá egy nő és egy férfi”. Amellyel azonnal kirekeszti nemcsak az egynemű párokat, de a gyermekét egyedül nevelő szülőket, az unokáját nevelő nagyszülők sorát is. Talán azért, mert ő nem tudja elképzelni, hogy ilyesmi előfordulhat. Azonban talán jobb lenne, ha egy államtitkár nyilatkozatait nem a saját szexuális vágyai, illetve a fantáziája befolyásolná, hanem az ország, a társadalom, illetve az emberek viselkedésének realitásai.

Andrew_s

Az állatkert, mint szociokukucs

Forrás: Budapesti Állatkert

Rájöttem, hogy amennyiben a mikrotársadalmak általános ismeretszintjét, illetve a gyermekhez való viszonyt akarja valaki felmérni, akkor arra az egyik legalkalmasabb hely az állatkert. Oda ugyebár az említett társadalmak, a családok járnak ki a szemük fényének nevezett egyedekkel, a gyermekekkel. A felméréshez így nincs más dolga az embernek, mint sodródni a tömegben. S kicsit figyelni. Bár, néha, figyelni sem kell. Az ostobaság olyan lehengerlő, és néha olyan harsány, hogy bunkócsapásként találja el az embert.

Mi tagadás, néhány ilyen bunkó csapása után kezdtem csak figyelni az embereket, a családokat. Az igazi sötétség persze az, amikor a kiírás szerint is szürkületben élő állatot a telefonnal fényképezve képen vakuzza a gyermekével közlekedő családanya. Aki, vélhetőleg a legnagyobb felháborodással venné tudomásul, ha az állatkertben biztosított félhomályban a gyermekét vakuznák meg a kápráztató élmény átnyújtásának jegyében. De a gyermeket kísérő elmebajnok, eközben „természetesen” elmondja a tuti információkat is a csemetének. Ami éppen eszébe jut. Majd el is rángatja a gyermeket a következő ketrec vagy terrárium irányába. Amit teljesen meg tudok érteni. Mert esetleg a csemete még el találja olvasni, hogy mit írnak az állatkáról „hivatalosan”, és akkor oda lenne a szülői tekintély. Amelynek képviselője talán már az otthoni hűtőszekrényben üldögélő sört látja csak maga előtt. De hát ugye a szomszédék is kigyüttek azzal a kockafejű kölkükkel, nehogy mán mi ne gyüjjünk ki a zóóba.

Természetesen szó nincs arról, hogy mindenkinek mindenhez alanyi jogon értenie kell. Botanikától, atomfizikáig. De az állatkertben igen sok információt megosztanak a nagyérdeművel. Az állat élőhelyéről, szokásairól, táplálkozásáról, származásáról, anatómiájáról, és megannyi másról. Ehhez egy dolgot kétségtelenül tudni kell. Legalább egy kicsit olvasni. Ezt követően már csak egy verébugrást kellene tenni abban az irányban, hogy az embernek szülőként legyen egy pici igénye az ismeretszerzésre. Nem is tartósra. Csak annyi időre, ameddig tolmácsolja a gyermeknek. Akár felolvasva a táblákról. Akár annak érdekében is, hogy a gyermekét ne tegye ki túl harsány közröhejnek, ha véletlenül megjegyzi, és szóba hozza azt, amit az ő szüleje pótfecsegett neki. Ehhez persze az is kellene, hogy a szülő partnernek, embernek, és ne alattvalónak, illetve a szabadidőt kötelezettségbe osztó koloncnak tekintse a csemetét.

S ezért gondolom, hogy érdemes kimenni az állatkertbe, és egy picit figyelni a családokat. Olyan helyeken, ahol nem igazán lehet triviális ismeretekkel hablatyolva megugrani az információs lécet. Nyilván nem hivatalos statisztikaként, hanem benyomásként, de felmérhető, hogy korántsem ritka az ostobaságok magabiztos terjesztése. Lefele. Hierarchikusan. Úgy, hogy a meseírók nem egy ilyen információmorzsáért arannyal fizetnének. Mert éppen csak azt nem lehetett hallani, hogy a földimalac a levegőből lecsapva ragadja fel áldozatát. De talán csak várni kellett volna még egy kicsit. Ugyanakkor, hogy ne legyek igazságtalan, számos olyan családdal is összesodort a hétvégi látogatás az állatkertben, ahol a szülő meg merte mondani a gyermeknek, hogy nem tud mindent. Majd elolvasta az írott malasztot, és igyekezett továbbadni azt. A megcélzott korához igazítva a mondandót. Nem is mindig túl hangosan, mert felemelte a gyermeket. Hogy lássa is, amiről szó van. Ahelyett, hogy fennhangon szitkozódna, amiért „direkt odatettek egy deszkát, hogy ne lehessen belátni”.

A tanulság? Az nincs. Személyes benyomás csupán, mely megerősíti azt, hogy az ostobaság sokszor harsány. Míg a másokra odafigyelő gondosság sokszor csendes, és nem is olyan feltűnő. Azért persze jó lenne, ha az utóbbi többségében hihetnénk, és nem tekintenék sokan trendinek a harsány hülyeséget. De ez messzebbre vezet. Azért persze jó lenne az általános műveltséggel is átlépni bizonyos deszkákon. Legalább az igényt felkeltve a belsőkorlátok elbontására. De ez is messzebbre vezetne. S nem is ismerem a királyi utat. Amiben biztos vagyok az az, hogy tanároknak, pedagógusoknak szinte kötelezővé tennék egy-egy ilyen figyelve sodródó látogatást. Állatkertben, múzeumban és hasonló helyeken. Nem a saját osztályukkal, hanem „csak úgy”. Ártani biztos nem ártana.

Andrew_s

Pareto Orbániában

Vilfredo Pareto
Forrás: Scienze Sociali

A Világgazdaság egyik híre után heves vágyat kezdtem érezni a lakás feltúrására. Azzal a címmel közöltek ugyanis egy írást, hogy „Rengeteg készpénzt halmoznak fel a családok”. Márpedig eddig nem észleltem ilyen tüneteket a környezetemben. Így a legfőbb ideje lenne megkeresni a felhalmozódott kézpénzt. Mármint akkor, ha nem statisztikai maszatolásról lenne szó.

Mely statisztika kapcsán eszembe jutott az ősöreg klasszikus a lépegető eszkavátor és az infláció kapcsolatáról. Fiatalabbaknak a lényeg: az átlagos infláció csökkenhet úgy is, hogy a lépegető földmunkagép fele annyiba kerül, de a sarki boltban csak száraz kenyérre telik. Így lehet ez a felhalmozott pénzekkel is. Már csak azért is, mert alig valószínűsíthetők az ételért sorban állók tömegeinek zsebében lapuló milliók. Inkább látszanak a sorok, az elszegényedett milliók létét illusztrálni. De azért valahol nyilván ott halmozódnak a pénzügyi tartalékok is. Mert a számok makacs dolgoknak tűnnek. Még egy első pislantásra inkább viccnek, illetve gúnyiratnak tűnő karcolat kapcsán is. Mert második pillantásra azért megtalálható az a pár kulcsmondat, ami alapján szépen visszafejthető a valóság. De legalább egy enyhe körvonala a valós állapotoknak.

Ez például: „A vagyon tizede nagyjából 50 ezer privátbanki ügyfél számláján lehet, miközben a különféle megtakarításokkal kapcsolatos felmérések szerint a lakosság döntő része nem vagy alig rendelkezik spórolt pénzzel”. Mely megállapítás a mindennapok tapasztalásának egyfajta esszenciája. Jelezve, hogy a vagyonfelhalmozás a társadalom legfelső ötvenezrénél a legjelentősebb. Azoknál is, akikről nem szólnak a napi hírek. S akik körében valószínűleg tisztességes üzletemberek sora is megtalálható. Önmagában tehát ez nem feltétlenül ok arra, hogy bárki rájuk haragudjon. Már csak azért sem, mert akkor semmivel nem lesz jobb, mint a miniszterelnök a maga általánosított ellenségképeivel. Amelyekkel tele a padlás, és a kormányközeli média. Mely hasonlóság elkerülése azért persze nem ok az elgondolkodás mellőzésére.

A lakosság arányában az a fél százezer vagyonbirtokló ugyanis egy hajszálvékony réteget jelent. Ami azt jelenti, hogy amennyiben a vagyonosodási piramison lefele ballagunk, akkor csúcshoz közel elég kis lépések mentén is jelentős arányban szélesedhet a felhalmozás mértéke. Azt sugallva, hogy nagyon közel járhatunk a hétköznapokban is gyakran emlegetett 80:20-as szabályhoz. Amelyről néhányan még azt is tudni szokták, hogy Pareto-elvként ismert. Esetünkben azt jelezve, hogy egy nem is túl óvatos becsléssel: a társadalmi vagyonfelhalmozás négyötöde a társadalom mintegy ötödénél valósul meg. A maradék nyolcvan százalék meg megszívta. Rossz helyre született, illetve rossz szakmát választott. Egyébként az említett Pareto-elv kapcsán érdemes felidézni azt is, hogy Vilfredo Pareto közgazdászként alkotta meg, több, mint egy évszázada azt a matematikai megközelítést, amely éppen az egyenlőtlen vagyoneloszlás leírását szolgálta.

Amiből természetesen az is következik, hogy ez egyfajta általános szabályszerűségként jelentkezik a verseny-alapú társadalmakban. Amelybe akár a szabadversenyes kapitalizmus is besorolható. Még akkor is, ha 1906-ban, Olaszországban királyság volt. Azzal a III. Viktor Emánuel olasz királlyal, akinek a Benito Mussolini által vezetett rezsimmel sem volt különösebb problémája. De ez aligha befolyásolja azt, hogy Pareto eloszlási szabályát az élet számos területen igazolta már. Ahogy III. Viktor Emánuel azért sem felelős, hogy a nyers statisztikai adatokkal zsonglőrködők mondandójából alig lehet kihámozni a valóságot. De legalább azt a tükröt legalább megközelítő görbültséget mutatja. Mert a statisztikákkal kapcsolatban egy önkiszolgáló hazugra utaló mondás is ismert.

Az idézet írás alapján ezzel a lehetőséggel az MNB is él. Mármint akkor, ha igaz az az állítás, hogy az „MNB egyébként azt a magánnyugdíjpénztári megtakarítást is a háztartások vagyonának részeként tartja nyilván, amit már államosítottak”. Ami azt a fajta vagyonelosztást jelenti, amelynek alapján „ami a tied az az enyém is, de ami az enyém, ahhoz már semmi közöd”. S ami különben jól láthatóan érvényesül a mai Orbániában. A probléma ugyanis nem elsősorban az évszázados Pareto-elvvel van, hanem azzal, hogy az egyötöd milyen úton-módon vagyonosodik. No meg azzal, hogy köztük, illetve a másik négyötöd között mekkora a szakadék. Márpedig hazánkban az előbbi nem biztos, hogy kiállná egy független ügyészségi vizsgálat lefolytatását. Az utóbbihoz pedig egyre inkább a geológia azon ágához kellene fordulni hasonlatokért, mely a mélytengeri árokrendszert kutatja.

Andrew_s

Rétvári dicsérte a gyermekszegénység helyzetét

Valószínűleg azért, hogy felismerjük Rétvári Bencében a polimorfot, most a gyermekszegénység kapcsán nyilatkozott meg. Talán persze azért is, mert a keresztényüldözések elleni szemfényvesztést más kezébe tervezik helyenként. A gyermekek diszkriminatív kezelésében pedig már rutinja van az Emmi parlamenti államtitkárának.

A legújabb alaphipotézis a következő: „Hat év alatt megfeleződött az óvodákban, általános iskolákban és középiskolákban a hátrányos helyzetű gyermekek száma” Ahogy azt az MTI-vel közölte Rétvári Bence, az Emmi parlamenti államtitkára. Amely állítás egyik oka, ahogy arra a HVG is rámutat, egy nagyon gagyi statisztikai trükk. Egyszerűen ráolvasás-szinten szüntették meg a hátrányos helyzetű lét korábban érvényes határait. Aminek köszönhetően aztán „ugyanaz a szegény gyerek, aki korábban ebbe a kategóriába tartozott, most ugyanolyan körülmények között él, de már nem tartozik ebbe a kategóriába”. Mely megállapítással különben nem feltétlenül kell egyet értenünk. Mert valójában nem teljesen kerek így ez az okfejtés. A kerekség hibáját az egyéb hatások okozhatják.

Ha ugyanis egy gyermek „hivatalosan” is hátrányos helyzetű, akkor számos területen egyfajta szubjektív kedvezményezettség lép be. Ezt nevezhetjük sajnálatnak, de sok szempontból egy szinte ösztönösen fellépő, a különben valóban sajnálatra méltó, deprivációs helyzetben levő gyermekkel szemben kialakuló szolidaritás. Amely nem csak akkor lép fel, ha a gyermeket szenvedni látja valaki, hanem akkor is, ha „csak” tudja, hogy nélkülözik. Például azért, mert egy másik besorolásban tartja nyilván a hivatalos statisztika. Természetesen tudom, hogy az említett, talán még az egykori horda-létből magunkkal hozott szolidaritási reflex nem mindenkiben működik. Ahogy, valószínűleg, a gyermekek éhezését rossz szokásnak tekintő Harrach Péterben is aligha találnánk nyomát. De ettől még feltételezhetjük, hogy a közösségekben viszonylag több az akár csak ösztönösen humanista szereplő, és viszonylag kevesebb harrachiánus árnyékkereszt(l)ény van.

Amikor a kormányzat a statisztikai manipulációban látja a problémák megoldását, akkor tehát nem csak a statisztikákat manipulálja. Valójában magát a társadalmat manipulálja. Ami még akkor is igaz, ha tudom: a kisebb közösségek legtöbbször nem a statisztikák alapján működnek. Azonban a másik oldal ettől még igaz lehet. Az, hogy a statisztikailag nem hátrányos gyermekkel szemben hivatalosan azokat a követelményeket támasztják, amelyben nincs pardon, és nincs többé támogatás. Olyan követelményeket támasztva a gyermek és családja felé, amelyet segítség nélkül képtelen teljesíteni. Nem átcsusszantva, hanem átlökve a szegénységi küszöbön. Egyenesen a „szemétnemgondoskodó” kategóriába a családokat. Mely fogalmat különben, Rétvári Bence jelentős kommunikációs részvételével ugyancsak manipulálja a jelenlegi hatalom.

Del Parson festményén Jézus
gyermekeket áld meg.
Forrás: www.lds.org

Amikor tehát azt olvasnánk, hogy „családi adókedvezmény keretösszege 277 milliárd forintra emelkedik”, akkor nem csak azt érdemes figyelembe venni, hogy az adókedvezményhez annak alapul szolgáló jövedelem is kell. Az legalább ilyen lényeges kérdés, hogy kit tekint a hatalom családnak. Ebből következőleg pedig mely gyermeket tekinti „legálisnak”. Mert a KDNP jelen iránymutatása alapján „még maga Jézus is csak Jahve apaságát figyelembe véve kaphatna némi felmentést Rétvári államtitkár úrtól a létre”. Arról nem is beszélve, hogy Fidesz klerikális lobbistái már évekkel korábban belebonyolódtak az élettársi kapcsolatok kérdésébe. Valamint annak fejtegetésébe, hogy ezek voltaképpen nem is családok. Az alaptörvény szerint: „A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony”. Ami az adókedvezmény beszámíthatatlanságát jelenti a gyermeket közösen nevelők egy részének. Noha mondhatnánk azt is, hogy amennyiben a kormány annyira hangoztatja az európai kultúra védelmét, akkor az Európában bármikor honos házassági szertartások bármelyikét köteles lenne elfogadni, mint egy kapcsolatot szentesítő rítust. Ezzel azonban Rétvári Bencét, a jelek szerint faék egyszerűségű államtitkárt igencsak zavarba lehetne hozni. Vagy elkezdene megint csikorogni valamit a keresztények üldözéséről, meg hasonlókról.

Ami természetesen továbbra sem változtatna azon: a kormány manipulált statisztikák alapján manipulálja a közvéleményt a gyermekek rovására. Talán azért is, mert ellenkező esetben kiderülhetne: egy most elsikkadó gyermek esetleg ugyanúgy felkavarná a jól megszokott, belakott szellemi mocsarukat, ahogy annak idején felkavarta egy zsidó szokás szerint megszentelt házasság, házasságtörésből született, majd tanítóvá vált gyermeke.

Andrew_s