MSZP go Tusványos

Valahol az orrom elé keveredett egy hír, ami arról szólt, hogy az MSZP szeretne elmenni a fideszes agymosásra. Aztán azt is láttam, hogy a hír közel egy hetes. Nem nagyon dobogtatott meg semmit. Még az asztallapot sem. Egyszerűen azért, mert kiválóan belesimul abba a kirakósba, ami Botkától Szélig bontakozik ki. Szegélymintaként a képviselői fizetésemelés megemelésével. Amit azért csak sikerült a magát ellenzéknek emlegető politikai alakulatok jó részének is megszavazni.

Tudom, tudom. Az ezt érintő hírek többsége sem friss. Tényleg nem az. Ahogy az amerikai rabszolgatartás sem lenne mai történet. A következményei azonban máig hatnak. A hazai politika azért nem olyan nagy ívű. Inkább földhözragadt. A posványba tapadva ott vannak a sokak által megtiport, lenyomott korábbi gondolatok is. Arról, hogy a Fidesznek nem előnyös egy összefogó ellenzék. Így pénzt, paripát, illetve szólamokat nem kímélve próbálta megosztani az ellene indulókat. Valószínűleg a vártnál nagyobb sikerrel. Az LMP belső cirkusza a legékesebb példa erre. Azzal, hogy jószerével mindenkit bűnösnek kiáltottak ki, aki szóba mert állni bárki mással. De azért tényleg nincsenek egyedül.

Ugye még emlékszünk az ellenzék soraiból felhangzó, programhelyettesítő gyurcsányozásokra. Tudomásul véve azt, hogy Orbán Viktor, okkal, vagy ok nélkül, de Gyurcsányt tekinti valós kihívójának. Így évek óta próbálja a DK-elnök vélt vagy valós erejét annullálni. Látható módon, szinte bármi áron. Amikor az MSZP jelöltje, miután Szegeden beszélt a vezérrel, teli tüdőből akarta leváltani a DK elnökét, azért egy kicsit gyanússá vált a háttér-egyeztetések lehetősége. Ahogy az LMP prominensei úgy mentek el tárgyalni a DK-hoz, hogy valószínűleg előre eldöntötték: nem tárgyalnak. Az csak hab volt a tortán, hogy utána elmentek egy benzinkúthoz, hogy megpróbálják a lehetetlent. Szalonképesnek eladni, amint felszopják a Jobbikot. Összességében azért szépen rakosgatták a kirakós darabjait az asztalra. Azt a kirakóst, ami az egykori NDK többpárt-rendszerére emlékeztető parlamenti párt-színkőrt ábrázolja. Amiről lehet azt mondani, hogy nem olyan. Mondani lehet. De attól még az.

Masninak pedig, mint emlegettem, ott, illetve itt, van a képviselői fizetésemelések kérdése. Őfelsége fizetést megszavazó ellenzéke, a szavazás után nem arról nyilatkozott először, hogy az emelést jótékony célra fogják használni. Ó nem. Az első megszavazói reakciók azok voltak, hogy: „a cúna fidessz zsarolt”. Amire már akkor az volt az első gondolatom, hogy: a kedves felmenők hogy vannak? A tollas hátukkal, ami miatt mindenkit madárnak tetszenek nézni. Egyszerűen azért, mert a kormánypártoknak, hála őfelsége ellenzékének, kétharmados többsége van a parlamentben. Így azt szavaznak meg, amit akarnak. Helyre, tétre, befutóra. A frakciófegyelemben nyugodtan lehet bízni, mert egyik hülye sem lesz olyan ostoba, hogy a munkát válassza a képviselőség helyett. Pláne, annyi pénzért.

Ezért aztán enyhén nevetséges azt feltételezni, hogy beveszi bárki, hogy nem azt szavazták meg, amit akartak. Teljesen felesleges arra hivatkozni, hogy ellenkező esetben a frakciónak kevesebb pénze lett volna. Ugyanis a Fidesz-frakcióra is igaz. Annyira meg ők sem a zsebük ellenségei, hogy bukni akarjanak a szavazáson. Valószínűbb tehát, hogy senki nem zsarolt senki. Volt egy „A” verzió, ami helyett elővettek egy „B” verziót. Az sem kizárt, hogy eleve azt is akarták. Ezért aztán az az érzésem, hogy amelyik képviselő azt mondja, hogy csak az erőszaknak engedve tesz zsebre több pénzt, az vagy hülye, vagy a választókat nézi hülyének. Ahogy a Fidesz kommunikációja is az utóbbit teszi. Nagyüzemesítve.

Most hogy indul a tusványosi izé, az MSZP öndelegálása a látszatkifogásoktól függetlenül is furcsa. Azért persze nem árt tudni, hogy legutóbb az LMP képviseltette magát a vezéri tapsolók csapatában. Az eredményt ismerjük.

Andrew_s

Narancsos LMP-bukta

A Magyar Narancs a napokban dobta be a köztudatba annak az igazolását, amit elég régóta lehetett sejteni. Azt, hogy az LMP tevőleges kompromisszum-képtelensége nem egészen a véletlen műve. Az, hogy ez a gyakorlatban Schmidt Márián keresztül valósult-e meg, végső soron akár részletkérdésként is kezelhető. Különösen, mert a Fidesz berkeiben mélyen beágyazott hölgy rokonságban van az LMP egyik prominensével.

Azt meg ugyebár nem lehet megtiltani, hogy egy anya szóba álljon a fiával. Ahogy fordítva sem. Amellett, hogy tudjuk: kihez fordulhatna egy fiú a kérdéseivel, ha nem az anyjához. Legfeljebb kap egy kis kampányzilálási tanácsot is. Rajta keresztül pedig a pártja is. Amit igazolni látszik, hogy egy korábbi információ alapján szándékegység látszott kialakulni Szél Bernadett és Ungár Péter között arról, hogy az LMP elszabotálja a kampányt. Az, hogy ezt a szándékot honnan fújta a szél, tulajdonképpen szintén szinte mindegy. Nem azért, mintha az irány meneten bármit is. Ellenben az, hogy az LMP sokkal inkább a Fidesz közép felé tolt alegységeként működik már elég régóta ismert tünet volt a hazai politikában. Magam is többször írtam erről.

A jelenlegi hírek legfeljebb a korábbi sejtéseket erősítik meg. Valamint azokat a gyanúkat, hogy a kormánypárt kinyújtott keze számos feléjük kinyújtott nyelvet tart kézben. Valószínűleg nem is mindig rokoni szálakon keresztül. Mert a pillanatnyi érdekek hálózata akár erősebb kötőerő is lehet. Nem véletlenül emlegettem egy másik ellenzéki párttal kapcsolatban, hogy a leginkább önjelölt miniszterelnök-jelöltjük és Orbán szegedi megbeszélésének valós tartalmát sem lenne kevésbé érdekes tudni. Annál semmiképpen nem kevésbé érdekes, hogy az LMP egyes vezetői vajon milyen kompenzációban reménykedve vetették alá a gerincüket a savas beavatkozásnak. Mármint akkor, ha az utólagos „megtérésben” hisz valaki. Mert az sem teljesen kizárt, hogy az egész LMP, mint olyan nem a sarki kocsmában született önálló ötletből fogant.

Mármint akkor, ha lehetőségként eltekintünk attól, hogy az alapítók a sarki kocsmában is megbeszélhették a Fidesz delegáltjával a párt megalapításának az ötletét. Annak érdekében, hogy a folyamatosan jobbra tolódó kormánypártról lemozduló, középre tekintgető rétegeknek kínáljanak egy Fidesszel rokonítható alternatívát. Ahogy alig lenne meglepőbb annak a kiderülése, hogy a Jobbik nem kevésbé a Fidesz berkeiben fogant ötletből született. A radikálisabb Fidesz-hívők megtartására. Még akkor is, ha mára sokkal inkább a határok elmosódottságát látjuk. Alkalmasint az LMP és a Fidesz között sem igazán volt éles a határ. Ezért is emlegettem többször egy LMP-Fidesz-Jobbik tengelyt. Nem egyszer igen komoly kritikákat kapva az egyes fórumokon. Amely fórumokon most valahogy nem akaródzik sokaknak bevallani: óriásit tévedtek, amikor az LMP-nek gerincet, bizalmat és politikai hitelt szavaztak.

A mostani, úgymond kiderült, információk közül inkább az meglepő, hogy „többen attól tartanak: jobboldali fordulat várható az LMP-ben”. Tekintettel arra, hogy vissza lehetne kérdezni: „mikor volt az LMP baloldali”? Csak sajnos akkor arra is választ kellhetne keresni, hogy „hol a baloldal mostanában”? Mert a „melósképviselet” elég gyenge lábon látszik állni. Ráadásul azokon a gyenge lábakon állva sem nagyon van mozgósító ereje. Amely helyzetet elnézve inkább csak jobboldali, és még jobboldalibb pártokat látunk. Már akkor, ha feltételezzük az ideológiai alapokat. Mert ellenkező esetben csak a képviselői fizetéseken, kampánytámogatásokon alig túl tekintő opportunizmust tekinthetjük mércének. Ez utóbbiban az LMP is igen jól teljesített. Ha valós kiegyezések mentén, akkor még az is kérdéses, hogy nem-e esetleg a kormánypárt segítette hozzá helyenként szavazatokhoz. Annak fejében, hogy megosztják az ellenzéket.

Azért persze a többieket, például az MSZP sajátos, botkásított, jelölt-állítási folyamatát sem feledjük. Könnyedén előfordulhat, hogy még pár csontváz kiborul a szekrényekből. Amelyek kiborításában, az ellenzék teljes hitelvesztésében reménykedve, a Fidesz is érdekelt. Könnyen lehet tehát, hogy Ungár és társai „lebukásához” is egy, a Fidesz-székházból egyengetett út vezetett?

Andrew_s

Megmondók féligazság-parádéja

MTI Fotó: Balogh Zoltán

A mai magyar „ellenzék” néhány igen érdekes tagja igen érdekes megnyilatkozásokat képes produkálni. Tényleg. Olykor önmagukban, olykor összefüggéseikben válnak érdekessé. De inkább furcsává. Juhásztól Hadházyig. Még akkor is, ha pár napos eltérések azért akadnak.

Juhász Péter pár napja adott, a 444.hu oldalán megjelent, interjút a saját szerepbizonygatása jegyében. Amelyet a címben azzal a kiemeléssel közöltek, hogy szerinte emberileg egyedül a politikailag megbukott párt maradt talpon. Ami nagyjából azt is jelenthetné, hogy amennyiben jobb eredményt érnek el a választáson, akkor szar emberekké is válnak? Esetleg, akkor mégsem. De akkor miért nem? Alig hiszem, hogy bárki jelleme a begyűjtött szavazatok számától függjön. Legfeljebb fordítva. Bár azt látva, hogy kik mindenkik kerültek be az országgyűlésbe, azért lehetnek kétségek a két tényező kapcsolatáról. Miközben persze igaza lehet Juhásznak abban, hogy a kormánypárt ellenzékben ülő látens szövetségesei aligha biztosítékai egy valós ellenzéki működésnek. Mely utóbbival kapcsolatban nem állítanám biztosra, hogy Juhász a Fidesz embere. De arra számos eset fordult elő, hogy nem egy lépése sokkal joban segítette a Fideszt, mint az ellenzéket. Ettől még nem lesz kormánypárti ügynök. Lehet, hogy szimplán ostoba. Politikailag.

Esetleg szimplán csak keveri a bukás óta keserű trutyit az éjjeliben. Bízva abban, hogy kiloccsanás esetén lesz olyan, aki viharnak látja. Mert elenged ugyan egy olyan szöveget, hogy szerinte immár nem kósza hír az MSZP-ben meglevő Fidesz-irányítás, de ehhez azért kevés tényt csatol. Márpedig némi bizonyíték nem ártana. Nem azért, mert az ellenkezőjében biztos vagyok, hanem azért, mert pont az ilyen maszatolások azok, amelyek felvetik a jellemmel kapcsolatos kérdések egy részét. Juhász esetében. Ha ugyanis biztos benne, akkor tegyen le egy listát nevekkel, bizonyítékokkal, és segítse hozzá az egész ellenzéket a tisztánlátáshoz. Ha ez elmarad, akkor mi értelme? A zavarkeltésen kívül persze. Legfeljebb azokat a gyanúkat visszaigazolva, amelyekből magam is többet szóvá tettem az elmúlt években. Botkáig bezárólag.

Mely utóbbi egyébként az LMP-vel kapcsolatban is felvethető lenne. Jó ideje emlegettem a választások előtt is, hogy láthatóan kialakult egy hallgatólagos Jobbik-Fidesz-LMP tengely. Még az is elképzelhető, hogy Vona bukása sem független ettől. Azzal ugyanis pont ezt sérthette meg, amikor befurakodott a politikai közép irányába. Ezzel ugyanis valós konkurenciájává vált a Fidesznek, miközben elveszteni látszott azt a szerepet, hogy a Fidesz jobbszéléről leszakadó, ott kínossá váló erőket maga mellé gyűjtse egy esetleges koalíció reményében. Mely koalícióra a jelen felállásban nincs a vezér rászorulva. Ahogy arra sem, hogy a mérsékeltebben zavaros LMP-vel egyezkedjen. Amely esetében Juhásznak szintén meg lehet az a gyanúja, hogy a Fidesz érdekében politizál. De ezt a gyanút is többször emlegettem már. Más is. Az újdonságértéke tehát csekély.

Ahogy annak is, amikor az utóbbi párt nevében Hadházy a Fidesz, illetve Orbán unió-fóbiáját emlegeti. Pontosabban azt, hogy a bíróságok elleni támadás a kilépés kikényszerítésének az egyik jele. Mert fél Orbán egy uniós ügyészségtől. Amiben persze lehetne is valami. Akkor, ha ennek az egyelőre nem igazán hatalma teljében működő szervezetnek lenne bármi hatalma a hazai igazságszolgáltatás apparátusában. Addig, amíg ez nincs így, addig Orbánnak nem igazán kell félnie attól, hogy egy uniós szervezetben azt mondják, hogy „Ejnye!”. Még akkor sem, ha felemelt mutatóujjal még azt is hozzáteszik, hogy „Bejnye!”. Miközben jelenleg nem érdeke a kormánynak az a kilpés. Még jön pénz, és az unió felé nyitott határok remekül levezetik a feszültséget. Amennyiben a nyűgösebbje kivándorol, ha jobban tele van a hócipője, mint a pénztárcája.

Ugyanakkor azért persze lehet némi alapja az uniótól való függetlenedési vágyaknak. Jórészt egyfajta duzzogás gyanánt, amiért Orbánt még nem választották meg a földrész császárjává. Másrészt egy kommunikációs előkészítéseként annak, amikor majd szűkülnek az uniós pénzforrások. Legyez ez egyszerű gazdasági ok, vagy politikai eszköz egyaránt. Mert azért Orbán, és brigádja, remekül berendezkedett arra, hogy az unió fizet, és ők zsebre rakják. Baksist adva a tömegeknek. Elhitetve velük azt, hogy a kormány kegye az, amit kapnak. Amiben szintén lehet valami. Amennyiben az egészet a haveroknak osztva valóban nem lenne. A kohéziós alapok esetleges szűkülése ezért növeli a szűkölési koefficiens mértékét a kormányfői holdudvarban.

Mert azért azt Orbán is tudja: a diktátorok pénzügyei előbb utóbb kiterítésre kerülnek. A történelem tanúsága szerint, néha, néhanap, a diktátorral együtt. Ennek lehetőség szerinti elkerülése sokkal inkább motiválhat alaptörvény-változást, bírósági befolyásolást, kommunikációs ellenségkeresést, mint egy jelenleg inkább homályba vesző uniós ügyészség. Ugyanakkor, amikor majd az orbáni kommunikáció azt fogja harsogni, hogy egyre több követője van Orbánnak az unióban, akkor egy másik szempontot is érdemes lesz hozzávenni. Azt, hogy a nemzeti bezárkózás éppen a közös pénzalapokon fog leginkább meglátszani. Lehet tehát, hogy minél büszkébben fogják állítani a sok követőt, annál kevesebb pénz jut az országnak. Mármint akkor, ha tényleg terjed majd a nemzeti önzés politikája. Mert az uniós polgárnak azért bőven elege lehet abból is, hogy ő pénzel egy országosnak hazudott családi vállalkozást.

Andrew_s

Választásvesztés for Dummies

A szavazás előtti hét borítékolható volt, hogy a visszalépések hete. Egy olyan ellenzéki tötymörgés után, amikor évekig egymást akarták leváltani a pártok prominensei, és egy olyan választási törvény árnyékában, ami csak a közös indulásnak kedvez. Szóval, várható volt. A kedves szavazó meg menjen a fenébe. Gondolom.

Állatorvosi paripaként meg itt van a Budapest 1. választókerületében, a Belváros-Várnegyedben lezajlott visszalépősdi. Órákon belül kiderült, hogy a párbeszédesként nevezett V. Naszályi Márta visszalép az LMP-s Csárdi Antal javára. Az MSZP ülése után kiszivárgott hírt Karácsony Gergely először cáfolta. Majd, közvetve, mégis megerősítette. Az ügy szépséghibája, hogy a Facebook-on alig valamivel Karácsony megerősítő bejelentése előtt maga az érdekelt minősítette kacsának a visszalépéséről szóló hírt.

Személy szerint, mert nem ott szavazok, csak közvetve érint ez a cirkusz. Annyiban, hogy az ellenzék a még megmaradt hitelességét is igyekszik lábon lőni. Ha pedig igyekszik, akkor lehetőleg gépfegyverrel. Mert igazán kár lenne félmunkát végezni. Egy futó sántaság még talán nem erősíti meg biztosan a Fideszt a hatalomban. Ahogy 2014-ben is szinte előre megfontoltnak érződött a bukás szándéka. Ennyire hülyén kommunikálni ugyanis spontán aligha lehet. Amennyiben élünk a feltételezéssel, hogy nem nyáladzó idióták ülnek a pártok vezetésében.

Mindenesetre, időszerű lesz könyvet írniuk. Mondjuk azzal a címmel, hogy „Választásvesztés for Dummies”.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Oktatási lózung-fórum

Vannak olyan nyelvi fordulatok, amelyek úgy égnek bele a közbeszédbe, hogy csak sejteni véljük a mögöttes tartalmukat. Nem újdonság ez, és talán csak véletlen, hogy éppen most sokaltam be egy kicsit. Még akkor is, ha talán magam is használtam korábban, jobbára valószínűleg idézetként, a szakmával való tárgyalásra való utalódást. Most azonban az oktatással kapcsolatban kifejezetten zavarni kezdett.

Talán azért is, mert a diákság kezdeményezését, a Független Diákparlament szerepvállalását követően kifejezetten zavaró a politika rányomulása a helyzetre. Akkor is, ha a nyomulók között egyes szakszervezetek is ott vannak. Akkor meg különösen, ha arról a szakszervezetről van szó, amelynek elnöknője már végigkiszolgálta a politika szinte teljes palettáját. Ami akkor is igaz, ha a Fidesz most éppen nem vett részt a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) fórumán. Nem egyedüli távolmaradóként, ha tekintetbe vesszük, hogy a tudósítás szerint, csak az MSZP, a Demokratikus Koalíció (DK), a Jobbik, az LMP, a Magyar Liberális Párt (Liberálisok), a Modern Magyarországért Mozgalom (MoMa) és a Momentum fogadta el az invitálást a tucatnyi meghívottból.

Egyébként ezzel kapcsolatban akár azon is el lehetne gondolkodni, hogy a többieknek az oktatás ügye lényegtelen, vagy a Gallóné-féle egyletet nem tartják tárgyaló félnek. A hazai közállapotokat ismerve az elsőn sem csodálkoznék, és az utóbbit sem tartanám meglepőnek. Ugyanakkor a határozatlanság idejét populizmusba öntő szavak nem a szakszervezeti vezetőktől, hanem Hiller Istvántól kerültek idézésre. Amennyiben, mert a 2011-ben elfogadott törvény megbukott, ezért az „MSZP új közoktatási törvényt alkotna a szakmával folytatott egyeztetést követően”. Na ez az! Elképzelem, amint az MSZP, mint emberek sokasága felemelkedik a kényelmes karosszékből, és elmegy az oktatáshoz, mint szakmához vendégségbe. Megisznak egy pofa sört, és egyeztetnek. Nagyjából úgy, ahogy a mesebeli város beszélgethetett a szintén mesebeli széllel.

De elfogadom, hogy a hiba bennem van. Amennyiben legalább a választások előtt elvárnám, hogy ne személytelen, számon nem kérhető semmikkel dobják meg a közvéleményt. Ha nem lehet, mert esetleg nem merik nevesíteni, hogy „X” tárgyalni fog „Y”-al, akkor inkább ne is hozzák szóba a témát. Mert akkor legalább nem feltűnő, ha egy adott szakpolitikai kérdésnek nincs politikai felelőse, és halvány lila gőzük sincs, hogy kivel, illetve honnan kezdjenek neki az egyeztetéseknek. Ahogy esetleg arról sincs, hogy valójában miről szeretnének egyeztetni. Tudva, hogy a 2010 előtti állapotok éppen úgy rosszak voltak, mint a 2011 utániak. Legfeljebb azt engedve vitatni, hogy csendes zuhanás, vagy sikoltó mélyrepülés zajlott-e korábban az oktatásban.

Amely oktatásban egyébként nem is minden pénz kérdése. De elhiszem, hogy a látatlanban beígért 35 százalékos béremelés nagyon komoly mézadag a madzagon. Felér egy intenzív buksi-simogatással. Amely béremelés, ha nominális, feltételhez alig kötött, és nincs mögötte egy évtizedekre szóló, gyakorlatilag nagykoalíciós konszenzus, akkor pont annyit fog segíteni az ország szürkeállományán, mint az eddigiek. Gyakorlatilag semmit. Az utóbbira, a szakmai pangásra különben garancia lehet az a mozgalmárság is, amely Tanítanék mozgalom még a tanárok nagy részét sem volt képes megszólítani. A szülők nagy részét megszólítani pedig már meg sem próbálták. Amely kijelentésemen természetesen lehetne vitatkozni. Lehet is. De a tévedés esélyét erősen csökkenti, hogy nem látunk százezres pedagógustüntetéseket, és a pedagógusokkal szolidaritásból felvonuló milliókat. Amely megszólítatlanságot természetesen megannyi ötletes magyarázattal lehet menteni, de azért a nagy mellényű színpadosdi elég rohamléptekkel inflálódott el. Már csak ezért is jó lenne, ha egy párt nem a szakmával egyeztetne, hanem a fentiek értelmében pontosan tudhatnánk, hogy ki fog kivel, illetve miről egyeztetni. Milyen felhatalmazásokkal, és milyen legitimitással. Mielőtt még azt hinnénk, hogy valami személytelen háttérmutyi zajlik. A gyermekek, a jövő nemzedék sorsáról.

Egyébként elfogadom, hogy pénz nélkül nem megy. Azonban talán érdemes lenne megpróbálni a fordított retorikát. Nem úgy pénzt kérni az egyik, illetve pénzt ígérni a másik oldalon, hogy senki nem tudja sem a fedezetét, sem a célját. Hanem előállni egy szakmai programmal, ami mögött legitim, és számon kérhető felelősök vannak. Aztán megmondani, hogy ez mibe fog kerülni az egyik oldalon, és mennyit hoz a végrehajtásban részt vevők konyhájára. Így a szavazáskor mindenki tudhatja, hogy a voksa nyomán kitől mit kérhet számon, és nem tehet szemrehányást a költségekről sem.

De sejtem, a következmények nélküliség országában ez olyan renitens megoldás lenne, hogy a gondolatától is idegláz gyötörné a politikusokat. Valószínűleg szinte pártfüggetlenül.

Andrew_s

Soros téved, vagy csak kimond?

Soros György elmondta a magáét Davosban. Alkalmasint az MSZP-nek is beszólva. Mondván: a Fidesz megvette a vezetőséget megvette kilóra. Ami egyébként meg is felelne a „maffiaállam” koncepciójának. Amivel az országot vezető kormányfő vezetési koncepcióját jellemezte az üzletember. Az eredmény: Gulyás is mikrofont ragadott, és az MSZP is morog.

Lassan meg mindenki elmehet. Az országból. Esetleg egy újabb adag csipszért kolával. Amíg a politikai elit lejátsza egymás között, hogy ki a nagyobb marha. A szórakozás értékét ugyan kicsit rontja, hogy a mi kiterített bőrünkön tobzódnak, és az ország jövőjével kockáznak. De ne legyünk kicsinyesek. Nézzük a műsort, amelyben Soros legfeljebb csak kimondta azt, ami egyébként sokak szívét nyomhatja. Szinte pártfüggetlenül. Mert az olyan korruptokráciát, amit a Fidesz kiépített, és amiben az elvtelen gombnyomogatás jelenti a törvények megszavazását nehéz a nemzet hosszútávú felemelkedését szolgáló, és nem egy kisebb kaszt gazdagodását jelentő hatalmi berendezkedésnek tekinteni. Erre Gulyás Gergely azt mondja, hogy „politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek ki kell kérnie, hogy Magyarországot maffiaállamnak nevezzék”. Ami ugyebár komoly ellenérv. Különösen úgy, hogy nemrég derült ki Orbán Viktor apukájáról, hogy sikerült közpénzekből gazdagodnia. Igaz, Gulyás olyasmit is mondott, hogy „a magyar kormány valóban gátja a brüsszeli, bevándorlást támogató politikának”. Ami kicsit szaglik, miután kiderült, hogy a kormánypropaganda és a valós cselekvés köszönő viszonyban is csak távolról van egymással.

Az MSZP-t érintő passzusra adott Gulyás-reakció meg egyszerűen érthetetlen. „Kérdésre válaszolva régi bolsevik trükként értékelte és valótlanságnak nevezte Soros György kijelentését arról, hogy a Fidesz megvásárolta az MSZP vezetőit”. Illetve. Ez még csak érthető, elvégre akkor is tagadnia illene a Fidesz nevében, ha valóban megtörtént a vásár. De az már kicsit kevésbé, hogy ezt követően miért rongyolt úgy neki Sorosnak. A milliárdos ugyanis ezzel a kijelentéssel aligha a Fidesznek ártott legtöbbet. Sőt! Tulajdonképpen szívességet gyakorolt a kormánypártnak. Annyira, hogy megint feltehetnénk a kérdést: valójában nem az egykori öszöndíjas Orbán lehet a „milliárdos embere”?

Az MSZP reakciója minderre: Soros butaságokat beszél. Mert a Fideszt illetően igaza van, de az MSZP esetében téved. Amire a kisördög visszakérdezhetne: tényleg? Mindenki esetében téved? Csak mert Botka feltörése, majd eltűnése igencsak a Fidesz malmára hajtotta a vizet. Az, hogy az ellenzék egy része most is inkább egymás leváltásában látszik érdekeltnek, az szintén. Egyébként pedig már a 2014-es választáskor is elég furcsa volt a választások szinte előre eltervezett elvesztése. Mármint akkor, ha nem tételezzük fel a közveszélyes butaságot a pártvezetők részéről. Miközben az ellenzék még most októberben is inkább látszott őfelsége szórakoztatóiparának, mint ellenzéknek. A márciusban pártosodott Momentumtól MSZP-ig.

Ettől persze lehet, hogy Soros téved, és a valószínű kamupártokon kívül nincs semmire befolyása a Fidesznek. A „lehetnél” azért sokkal meggyőzőbb körülmény lenne, ha a pártok politikáját, reakcióit elnézve fel sem merülhetne a gyanú. Sem arra, hogy a kormány egy oligokleptokráciát épít, sem arra, hogy az ellenzék csak őfelsége ellenzéke.

Andrew_s

Hazai mérleghinta politika

Azt hiszem, talán nem vagyok egyedül, amikor esetenként a szórványos hírolvasást választom. Mármint akkor, ha a hírek elkezdenek egyoldalúvá válni. Aztán eljön az a pont, amikor az ember úgy érzi: egy-egy hír olyan, mint cseppben a tenger. Esetleg az utolsó csepp, amitől elindulnak a gondolatok. Nem egy esetben a már korábban körbejárt utakon.

Valami ilyesmi érzéssel olvastam, hogy Békesi László korábbi pénzügyminiszter egy nem igazán optimista elemzést írt a jelen állapotokról, illetve a választás kimenetéről. Függetlenül attól, hogy az ATV-ben nyilatkozó politikus írása közel egy hónapja jelent meg. Beleértve azt az óvatosságot is, amellyel a következtetések helyességét a választások fogják igazolni vagy cáfolni. Az óvatosság indokolt, mert könnyedén válhat önmegvalósító jóslattá egy olyan következtetés, amely a Fidesz bebetonozódását sejteti. Akkor is, ha egyet lehet érteni a Békesi által említett tendenciákkal. Ahogy azzal is, amely állapotról a „Függetlenség napja” című film juthat az eszünkbe. Ha emlékszünk, abban van egy olyan jelenet, amikor a megszállást előrevetítő főszereplő olyasmit említ, hogy először a kulcspontokat foglalják el a megszállók.

Békesi „a pénztől kezdve a médiáig, működő infrastruktúrával és szervezetekkel” Fideszt említ. Ami valóban azt jelenti, hogy a kulcspozíciókat már megszállta a kormánypárt. Már csak azért is, mert ehhez hozzátehetjük az informális megfélemlítés olyan rendszerét is, amely a formális lehetőségekkel egütt már évek óta az erőszaktétel technológiáját idézi. Még az előző választások előtti időkből. De ez nyilván csak az egyik gondolati sor, amelyen elindulhatunk, ami felidéződhet. A másik az, ami szintén a korábbi választás korából köszönhet vissza. No, meg a gyarmatbirodalmak korából. Ami nem más, mint minden olyan tendencia formális, illetve informális erősítése, amellyel fokozható az ellenérdekelt felek közti megosztás. Ehhez, sajnos, nem kell hazánkban sok. Bőven elég egy kézfogás ezzel, egy gesztus annak, egy félmondat erősítése ettől, egy látszatmártírrá tétele amannak. Ez, a megfigyelhető kamupárt-képzési aktivizmussal teljesen megfelel a Fidesz populistáinak. Alkalmasint a Jobbiknak is.

Már csak azért is, mert a populista alapretorikában egyre kisebb a szakadék a Jobbikot időnként jobbról előzni kívánó orbáni lózungok, és a jobbszélről középre cukiskodó Jobbik közt. Így, noha ezt jelenleg mindkét oldalon ki kérik olykor maguknak, elég nehéz elhinni: nincs alapja egy Fiesz-Jobbik koalíció lehetőségének. A hatalom ugyanis nagy úr. Amellett, hogy a szenteknek is maguk felé hajlik a kezük állítólag. A szenteket meg nem a politikában kell szerintem keresni. Valahogy ezért nehéz felednem az LMP egykori vezetőinek azokat a gesztusait, melyekkel sokkal inkább a Fideszt erősítette, mintsem egy pozitív üzenettel állt volna elő. De legalább kevés csalódást okozhattak. Mert ez az a párt, amely a kezdetektől elnyerhette volna a feketeöves önszalámizó és –megosztó párt, nem annyira, büszke címét.

Emellé odatehetjük az orbáni kézfogást Szegeden, az egyre inkább hamvába haló MSZP-ambíciókat, a programtalanság haláltusájában is egymás köldökszöszébe vájkáló politikusokat, a Momentum nem kicsit zavaros ötletelését, illetve a Krétakör kötnyékéről közprovokatörré vált közszereplő pótszereplős kampányát. Alig különbözik a helyzet attól, ami a 2014-es választások előtt is odavezetett, hogy a Fidesz vezetése nyugodtan elugraszthatta az esedékes slapajokat a következő adag szotyoláért. Alig kell tenniük valamit ahhoz, hogy az ellenzék felszámolja önmagát. Holott már júliusban is látszott: az idővel és egymással vannak leginkább csatában.

Amiről Békesi, mint komoly politikus nem szólt, az a kérdés továbbra is ott vibrál ilyen körülmények között a levegőben. Az, hogy a jelen közállapotok kialakulásában mennyi a tervezettség, és mennyi a spontán ostobaság. Miközben valójában nem is tudom, hogy melyik lehetőség a rosszabb. Az, hogy az ellenzéknek nevezett massza nem egy prominense lefeküdt a kormánynak, vagy a maguktól is csak erre futja. A választékot a hatalmi őrültek, az udvari bolondok, és a banánhámozási verseny veszteseinek körére szűkítve.

Andrew_s

Botka haszonélvezői: Fidesz, Jobbik...

MTI Fotó

Az ellenzéki hírcsokor kétségtelenül legátütőbb híre volt Botka lemondása és az azt követő reakciók. A lemondás a miniszterelnök-jelöltségről szólt. A reakciók pedig az örömködéstől a magyarázkodásig tartó utat járták be. Nagyjából. Nyilván vannak szavazók, politikusok, és politikai erők, akiknek ez örömet okoz. Ahogy nyilván vannak olyanok, akik jó okkal érzik szükségét a magyarázkodásnak.

Magam korábban azt írtam, hogy Botka vezette ellenzékre szinte biztosan nem szavaznék. Miért? Röviden: tele a hócipőm azzal, hogy számon kérhető program nélküli, üres lózungokat belengető politikai demagógiák között lehessen, kelljen csak választani. Akkor most örülnöm kellene? Nem örülök. Nem azért, mert hirtelen megszerettem Szeged polgármesterét. De egyáltalán nem örülök az elvesztegetett hónapokért. A hatalmi zsarolások, a népszerűséget kikezdő kirohanások időszakát értelmesebben is el lehetett volna tölteni. Azonban még így is volt egy kicsi esély, hogy októberben megindulhatnak az érdemi, programok közötti kompromisszumokat kereső egyeztetések. Erre jelenleg az esély egyre inkább csak matematikai. Az MSZP-nek először ki kell heverni a Botka-féle ámokfutást. Annak minden belső és külső következményével. Aztán a lehető legkisebb arcvesztéssel neki lehet állni valaminek, amit bizalmi köteléknek aligha, legfeljebb bizalmi cérnázatnak lehetne nevezni. Ennek kellene örülni?

Egyébként lehet örülni, mint felvetettem korábban. Akkor, ha valaki Orbánban látja a személyes megváltóját. Akkor, ha a jelenleg regnáló kormány minden döntésével egyet tud érteni. Valamint támogatni azokat. Akármibe is kerül neki személyesen. Ezen kívül nyugodtan örömfáklyát gyújthatnak valószínűleg azok is, akik hasonlóan, de a Jobbikban látják a személyes messiások hadseregét. Már csak azért is, mert ezzel választhatnak egy komplexusokkal terhes, zsebtömési versenyben elől járó, valamint egy inkább technokrata akarnok között. Mi volt eközben a Szegedről kínált hozzáadott érték? Az, hogy Botka hónapokra megbénított minden együttműködési lehetőséget. Az, hogy jelentősen hozzájárult az ellenzéki kommunikáció programvitáktól eltérő medrekbe tereléséhez. Az, hogy személyi alkudozások idejévé züllött a szakpolitikai programalkotásra fordítható idő. Természetesen tudom: egyedül még ez sem ment volna. Szorgos partnerekre talált mindazon mozgalmakban, pártokban, politikai megmondókban, amelyek, illetve akik, szintén a „nem szövetkezünk még önmagunkkal sem” elvét vallották.

Ugyanakkor Botka fellépése, majd lelépése egy sajátos állapotot eredményezett. Fellépése, majd a minimális önreflexiókat is nélkülöző térfoglalási kísérletei kétségtelenül többet használtak a kormánypártnak, mint az MSZP-nek, illetve az LMP-Fidesz-Jobbik tengelytől független ellenzéknek. Mely tengellyel kapcsolatban pont annyira hiszek a koalíciós készségek hiányában, ahogy a Fidesz nem kötött koalíciót a kisgazdákkal. Az eltelt hónapok alatt sikerült az MSZP népszerűségét zuhanóvá tenni, és sikerült a pártok közti, egyébként is ingatag, bizalmat elinflálni. Az ezzel eltelt hónapok utáni lelépés, mint fentebb céloztam rá, újabb pofon az MSZP-nek. De újabb hátrány az ellenzéknek is, mert a pártok közti stratégiát újra kell paraméterezni. Ezzel gyakorlatilag újabb késést szenvedhet a választási felkészülés, a programok, a jelöltlisták egyeztetése. Ami szintén a kormánypártnak kedvez.

Ha tetszik: Botka feltűnése és bukása olyan koreográfiát mutat, hogy akár a Fidesz-székházban is komponálhatták volna hozzá a zenét. Az MSZP szintén lemondó alelnöke, Ujhelyi István a vokalistáknak is megadta az alaphangot. Azzal, hogy „Orbánisztán egyértelműen befurakodott az ellenzéki erők sorai közé, beépítette embereit majd minden potens mozgalomba”. Úgyhogy, ha véletlenül talpra is állna az ellenzék, akkor kéretik elkezdeni keresni a belső bomlasztókat, árulókat, és az ellenség kezét, ami betette a lábát. Így kell ezt csinálni! Így kell ezt csinálni?

Andrew_s

MSZP, te csodás

Molnár Gyula szerint Botka csupán „karcosan reagált” arra, hogy Molnár Zsolt szerint nem feltétlenül Gyurcsány és pártja a legkomolyabb választási ellenfele az MSZP-nek. Ugyanakkor egyet érteni látszik a pártelnök Botkával abban, hogy Gyurcsány Ferenccel nem szabad megegyezniük. Ami ellentmondani látszik azzal a kijelentésével, hogy nem tenne igazságot a vitázó felek között.

Egy pártelnöki állásfoglalás, tetszik vagy sem, valójában „igazságot tesz”. Még akkor is, ha elfogadjuk: Molnár Gyula szerint legitim vélemények, koncepciók vitája zajlik. Mert a párt elnökeként óhatatlanul a párt „arcaként” nyilatkozik meg. Akkor is, ha elfogadjuk, hogy alapvetően egy politikai kényszer hatása is meghúzódhat a nyilatkozat mögött. Botka olyan szinten elment a falig, és olyan közel van a kampányidőszak éles szakasza, hogy gyakorlatilag kényszerpályára küldte az MSZP vezetőségét. Molnár Gyula mondhatta volna, hogy „Botka úr egy tahó”, de ebben az esetben a saját miniszterelnök-jelöltjével szemben foglal állást. A kongresszusi döntéssel szemben. Ezt nyilvánvalóan nem tehette meg. Ugyanakkor az MSZP-n belül is elég sokan lehetnek, akik szerint a demokrácia nem ott kezdődik, hogy egy másik párt megválasztott elnökének a személyét akarják meghatározni. Márpedig a választások alkalmából az ő munkájuk, informális kapcsolatrendszerük is „játszik”. Akár szereti ezt Botka úr, akár nem szereti. Habár, valószínűleg szereti. Amennyiben neki hoz szavazatokat.

Ebből a szempontból tehát nem nagyon dimenzionálnám túl Molnár Gyula kinyilvánított véleményét. A sorok között azonban van pár olyan kisördög, akik lelkesen kaparássza a betűket. Mert szó esik arról, hogy Botka László világos stratégiát fektetett le 2017 elején. Ami egészen biztosan nagyon világos, de valószínűleg hét pecsétes titok. Mármint az a része, ami a „mindenhatalmatnekem”, illetve a „Gyurcsányahibás” koordinátákon kívül eső halmazba eshetne. Ami lehet természetesen teljesen hiteles stratégia. Különösen, ha egy kis „Orbántakaroggy” is belekerül. Legfeljebb nem vezet sehova. Feltéve, ha nem a választási vereség a cél. Ahogy a nagyon hasonló stratégia a 2014-es zakón kívül nem túl sokat hozott a konyhára. Annyira nem, hogy felvetette az előre megfontol választási vereség gyanúját is.

Amellyel kapcsolatban érdemes a jelenlegi pártelnök azon kijelentése, hogy: „Ha nem is lesz teljes körű az összefogás, aki kimarad, annak meg kell magyaráznia, hogy miért Orbán Viktor stratégiáját hajtja végre”. A 2013-as év ugyanis nem volt olyan nagyon régen. Emlékezhetünk arra, ahogy a Bajnai-Mesterházy páros mellől folyamatosan szorították ki a potenciális szövetségeseket. Annyira, hogy a szárszói dzsemborin sem szólítottak fel senkit a színpadra. Holott mindketten megtehették volna. Ahogy megtehették volna, hogy széles körben publikálják a kompromisszumos lehetőségeket. A szinte végletes megosztással, illetve a lehetséges szövetségesek leszakításával valójában Orbán stratégiáját hajtották végre. Azonban mind az Együtt, mind az MSZP máig adós a magyarázattal. Ahogy abban sem biztosan tévedek nagyot, ha feltételezem: noha a jelenlegi Botka-stratégia is hasonló hatású, mégsem lesz 2018-ban esze ágában sem magyarázattal szolgálni. Mert azért ne feledjük, hogy nem az az összefogás, ha valaki teljes behódolást vár el a másiktól.

Ugyanakkor maximálisan egyet tudok érteni Molnár Gyulával, de akár Botka Lászlóval is, abban, hogy „új baloldali politika kell”. Illetve kellene. Ezért is kifejezetten sajnálom, hogy nem került sor egy ezt lefedő pártprogram kialakítására, a kompromisszumos dűlőre jutásra ezzel kapcsolatban a szövetséges pártokkal. A személyes köldöknézések helyett. Ez a kijelentés ezzel kapcsolatban nagyon árulkodó: „Most nem a politikai iszapbirkózással kell foglalkozni, hanem azzal, hogy kialakítsuk a viszonyunkat például az adórendszerhez, az oktatáshoz, az egészségügyhöz, a szegénységhez, a nyugdíjakhoz, a közjogi ügyekhez”. Mert azt sugallja, hogy a párton belül még javában folyik az iszapbirkózás, miközben az említett témák kapcsán (s/n)incs még a párton belül sem konszenzus. Nemhogy pártprogram.

Ha pedig ez így van, akkor baromi jó lenne, ha Botka László kiállna a nagyobb nyilvánosság elé, és szolgálna némi magyarázattal. Arra nézve, hogy az Orbántól már megszokott ellenségkeresés, illetve ön-, és közmegosztás helyett miért nem inkább ezzel foglalkozott az utóbbi hónapokban. Mert így egyre érdekesebbé válik az a kérdés, hogy mi a jó édesről is beszélgettek annak idején valójában Szegeden. Orbánnal.

Andrew_s