Semjén Fo(ri)ntos Megbízatása

Semjén Zsolt nagyon fontos megbízást kapott. A kóborkutya-kilövési szakelőadó az MTI híre szerint megkapta azt a nagyon fontos megbízatást, hogy aláírjon egy újabb pénzelköltési kötelezvényt. Annak érdekében, hogy már az idén elkezdhessék a költekezést a 2021-es vadászati világkiállításra.

Forrás: Gépnarancs

Amely döntésből több következtetést is levonhatunk. Az egyik legnyilvánvalóbb az, hogy a kormány nem készül kormányváltásra. Valószínűleg abban az esetben sem, ha a választásokat elvesztenék. Noha a jelenlegi ellenzék programtalan önmarcangolását nézve... De végül is... Akár csoda is történhet. Erre az esetre is pompásak az ilyen kötelezettség-vállalások. A Fidesz és klerikális platformja ma megköti, és robbanni a következő kormány alatt fognak ezek a pénzégető megállapodások. Ki van ez találva kérem. Ha meg mégsem történik csoda, akkor addigra simán elérhetőnek tekinthetik a kritikus hangok elhallgattatását. Esetleg egy olyan marginalizálását, ami gyakorlatilag ezzel azonos. De ugyanakkor más következtetéseket is levonhatunk az ötven év után ismét megrendezendő világkiállítással kapcsolatban.

Ilyen lehet például az, hogy hazánkban már minden szép, és Orbán mindennel meg van elégedve. Talán M. Lőrinc is. Semjén Zsolt meg szinte biztosan. Mint az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöke. Aki pedig nincs megelégedve az Soros-bérenc, migráns-simogató, civil, illetve hazaáruló. Ebben, vagy tetszőleges más sorrendben. Beleértve azt is, aki mélyszegénységben él. Mert Lázár is megmondta, hogy aki szegény, az nem is ér semmit. A kormánytagokkal nem is említhető egy lapon. Legfeljebb hajtóként. Úgyhogy a mindenki nyugodjon le, és vegyen egy mély lélegzetet. Valamint egyenesen örvendezzen. Mert a kereszténység hazai pártvezetője csak a kóbor kutyákat lőné ki. Természetesen csak a saját érdekükben. Egyelőre. Igaz is! Lehet, hogy csak azért koncentrált a kutyákra, mert a hazai egészségügy helyzete esetleg pótolja ezt a funkciót?

Egyébként a nemzeti Vadász Toll a jelek szerint azóta sem nagyon olvasta a Bibliát. Amelyben arról ugyan olvashatunk, hogy az állatok Isten teremtményei, de a teremtésük céljai között a szórakozás megemlítése mintha hiányozna. Ahogy, mint azt korábban is emlegettem, az állatok eredendő bűnét sem említik. Amikor Semjén nagyonkeresztény Zsolt vadászati egyletekben fényezi magát, és kikapcsolódásból lövöldöz Isten teremtményeire, akkor továbbra is kissé mintha szembe menne azzal az olvasókönyvvel, amit elvileg a saját vallása alapműveként kellene tisztelnie. Mármint akkor, ha kétségbe vonjuk: Semjén csak a hatalom iránti vallásos tiszteletet ismeri. Azért persze valószínűleg nem kell kétségek között hánykolódnunk. Az állatokat semmibe vevő Orbán-helyettes a választószállítás tervteljesítési felelőse is. Márpedig ehhez a szerephez is gyomor kell. De Semjén gyomrával, gerincével, és egyéb belsőségeivel foglalkozzon a közegészségügy.

Maradjunk az említett MTI közleménynél. Mert ebből azt is megtudhatjuk, hogy a vadászok felmagasztalása nem jár egyedül. Párhuzamosan a világkiállítással, amit addigra Orbán, a Föld és az Egek ura, majd rendeletileg Pannon-kiállításnak fog átneveztetni, megrendezik az európai lovas játékokat is. Amelyek addigra majd magyar Nemzeti Lovas Játékok lesznek. Elvégre Európa megszűnik. Illetve beleolvad Magyarországba. Orbán megválasztják a Szajna jegén császárnak, és egész a zuhanyig nagyon boldog lesz. Azért erről a kérdésről továbbra is érdekelne a lovak véleménye. Ahogy Semjénről is. Annak ellenére, hogy a lovas játékok programjáért nem ő lesz a felelős. Azért csak sikerül neki egy lovas bevonulást megejtenie.

Csak azt nem értem, hogy a Vízes VB ugrótornyát miért nem hagyták meg. Magaslesnek.

Andrew_s

Steve McCurry. A világpillanatok fotósa

Foto: EISimay

Az „Afgán lány” című fotó méltán járta be a világot és a világ sajtóját. Olyankor próbált meg emberekről hírt hozni egy háborús övezetből, amikor az emberek ott csak statisztikai adatok voltak. Leginkább a veszteség-lista oldalain. A Műcsarnokban még pár napig annak a fotósnak a kiállítása látható, aki a képet készítette.

A múzeum saját ismertetője azzal indul, hogy „Steve McCurry a kortárs fotóművészet ikonikus alakja”. A képeit látva azonban talán ez jutott volna az utolsó közt az eszembe. Olyanokra sokkal inkább asszociáltam volna, hogy „fotóriporter” vagy „zsáner-fotós”. Leginkább talán a mégis a fotóriporter. Egy olyan fotóriporter, aki félelmetes szorgalommal és hatalmas kitartással fényképezi le a környező világot. Megörökítve a pillanatokat, és a pillanatok csapdájában élő embereket. Ami talán több is, mint a technika ördögien virtuóz ismeretével varázsló fotóművészet. De mindenképpen más. Nagyon más. S jó is, hogy más. Mert mi lenne a világ dokumentációjával, ha nem lettek volna azok fényképezőgéppel utazó, figyelő emberek, akik lekapták „pont azt a pillanatot”.

Foto: EISimay

Azt, amelynek meglátásához tehetség kell. A helyzet felismerésének a képessége. Annak a helyzetnek, amely az ott és akkor pillanataira igaz csak. Megkülönböztetve műtermet és a való világot, a képzett modell-t és az élet folyásából „kiláttatott” alkalmi portréalanyt. Talán ez az, ami naggyá teszi Steve McCurry-t, és keresetté a képeit. Az ember megmutatása. Ahogy említettem, ott is, ahol nem igazán szoktak az egyedi emberekkel foglalkozni. S nem csak a háborúk ilyenek. A városok, falvak utcái is lehetnek ilyenek. Akkor, ha túl megszokottak. Vagy éppen túl idegenek. Tegyük a kezünket a szívünkre. Egy híres műemlékhez vezető úton, vagy akár egy műemléktemplom megtekintését célzó turista-látogatáson hányan veszik észre az embert a taxi ablakán bezörgető koldusban, vagy veszik észre egyáltalán a templom hátsó udvarán focizó papnövendékeket. Valószínűleg nem sokan.

A McCurry képeiből készült kiállítás azonban jelzi: meg lehet látni őket is. S megörökíteni. Megnézni tehát, 2016. április 3.-ig érdemes lehet. Még akkor is, ha maradandó hiányérzetet okozhat. Az, hogy nincs még három teremnyi belőle.

Andrew_s

„Zseb”-be vágott kiállítás

A kultúra támogatása nagyban sem árt, de kicsiben is jól jön. Különösen azoknak, akiknek a bemutatkozásához elég pár négyzetméter. Alapterületben, illetve falfelületben egyaránt. Az utóbbit szolgálja az a mára gyakori „jelenség”, hogy egy-egy „vendéglátós” lehetőséget ad fiatal művészek bemutatkozására.

Egy ilyen kiállítás nyílt meg, találóan, „Zsebre vágva” címmel a napokban. 2014. november 20-án a „Zseb cafe”-ban (Budapest, II. Fazekas utca 25.). Abban a kávézóban, amelynek Facebook-oldalán is bátorítják a kiállítani, bemutatkozni vágyókat a jelentkezésre. Külön kiemelve, hogy a kiállítókat semmilyen költség nem terheli. Ami érthető könnyebbség lehet azoknak, akik diákként próbálkoznak a tehetségük kibontakoztatásával az alkotói útkeresés ösvényein. Amiben ugyan biztosan sokat tudhatnak segíteni az iskolák, de amelyeken bolyongva végül is a művésznek magának kell megtalálnia önmagát. Már akkor, ha nem másoló, ha nem „valaki stílusában” alkotó tömegtermelő akar lenni. Ami ugyan lehet a majdani megélhetés záloga, de kevés művészpalánta igyekszik ezzel az elhatározott szándékkal gyökeret verni a sokszor szikkadt szellemek meghatározta résekben.

Az említett, „Zsebre vágva” című kiállítás is egy Epres-kerti diák, Köbli Alexandra munkáiból adott ízelítőt. A kiállítást Helmeczi Zsuzsanna nyitotta meg, akiről gyorsan kiderült, hogy baráti alapon, diáktársként vágott bele a lámpalázat próbáló feladatba. Aminek kétségtelenül volt valami, jó értelembe vett bája. A szárnyak próbálgatása csak különböző magasságokban lehet ugyanis sikeres. Másként sosem tapasztalja meg valaki, hogy meddig emelik fel a szelek, és hol lesz túl közel a saját határaihoz. Így aztán az óhatatlan bakikra is az vesse az első követ, aki szakállas, besavanyodott műtörténészként született. Az meg ne járjon kiállítás-megnyitókra. Mert számára könnyen lehet, hogy már csak a kiérlelt, ámde unalmassá váló termek sora a művészet. A „Zseb cafe” kiállítási területe pedig maga a kávézó, és szó nincs lovarda-méretű termekről.

Ami a képeket illeti, a kiállított képek jelentős része bevallottan a tükörtojásra variáló stílustanulmányok sora. Legalább kedvet kap a látogató az említett ételneműre. De azért van pár más témájú festmény is. S így utólag, töredelmesen bevallva, ez utóbbiak némelyike jobban is tetszett. Azonban annak is igazsága vagyon, aki szerint a világ nagyon unalmas hely lenne, ha mindenkinek ugyanaz tetszene. Tehát inkább alkosson mindenki maga véleményt a festményekről. Egy ideig még megteheti, mert Köbli Alexandra kiállítása két hétig várja azokat, akik egy kávé, egy beszélgetés vagy akár egy bögre forralt bor mellett megtekintenék a képeket.

Aztán lehet drukkolni, hogy pár év múlva egy nagy kiállítás kapcsán mondhassuk el: „Ott voltunk az első kiállítások egyikén”.

Andrew_s

Kinek mi a magyar?

A Hősök terén, a Műcsarnok épülete lehet, hogy olykor ki van adva, de azért többnyire kiállítások vannak benne. Bár, mi tagadás, a filmklubja sem rossz. Azért most maradjunk a kiállításoknál, a már kiadása kapcsán is megemlítésre került a „Mi a magyar?” című kiállítás. Megnyitójára 2012. 08. 02.-án került sor, és október közepéig megtekinthető. A főbb ismérvei elolvashatók a Műcsarnok honlapján, és akinek ehhez van kedve, tegye meg nyugodtan. A magam részéről utólag hódoltam ennek a szórakozásnak, de nem sokat vesztettem vele.

Különösen, mivel azt még csak sikerült már csak a bejárati táblák nyomán megérteni, hogy az adott kérdésre kortárs kiállítók próbáltak választ adni. Az már kevésbé volt világos, hogy a kortárs értelmiségekkel készült interjúknak berendezett terem vajon egy külön művészi installációt akart-e képviselni? Bár inkább azt célozhatta meg, hogy legalább virtuálisan leültessék monitoron egymással szemben a fülhallgatóval meghallgatható személységeket. Egy biztos, aki minden filmetűdöt meg akar hallgatni, az vértezze fel magát kellő türelemtartalékkal. Mert egy-egy monitorhoz csak egy fülhallgató jár, de legalább az interjúk sem ars poetica rövidségűek. De az is igaz, hogy a kiállításnak nem is ez az erőssége, ha különben egyáltalán nem lenne érdektelen odafigyelősen végighallgatni mindezeket. A magam részéről feladtam, és inkább a tényleges kiállítást igyekeztem áttekinteni.

Most persze jöhetne a leltár, hogy mi minden látható. Nos. Sok minden. A vasúti mellékhelységben felvett vizeléstől a szintén filmen megörökített köpködésen és kocsmázáson át a képregényszerű faldekorációig. A paletta tehát széles, és ha az előző mondatok lapján valaki azt hinné, hogy sajnálom a betérést a kiállításra, az téved. Éppen ellenkezőleg. Pusztán arról van szó, hogy miközben az ember ballag egyik képtől a másik installációig egyre bizonytalanabb lehet abban, hogy mi is a magyar. Különösen abban a közpolitikai hangulatkörnyezetben a „félázsiaiság” a hivatalosnak tekinthető miniszterelnöki válasz. Miközben persze a napi hírek is ott kavaroghatnak az ember fejében így az Olimpiával is fémjelezve. Elvégre az Orbán Viktor által manifesztált falu bikája attitűd is magyar, ahogy Gyurta Dániel világcsúcsai is. De az az elemi irigység is, amivel ezt egyesek kommentálják. S akkor az ember, jártában-keltében a kiállításon hirtelen ráébredhet, hogy tényleg. Ez is magyar, meg az is magyar.

Ahogy sok minden magyar akkor is, ha nem az. Elvégre magának a kiállításnak a plakátján is a paprika jelenik meg szimbólumként, ami sok minden, de nem magyar. Amerikai, ahogy számos fontos további kultúrnövényünk is. Ám alig valószínű, hogy a gulyáslevest vagy paprikás krumplit falatozó, vagy szotyolát rágcsáló minden falat mellé ilyen gondolatokkal fárasztaná magát. Magyarrá váltak tehát ezek a növények a hétköznapok számára. S magyarrá válik a hétköznapokban minden, amit itt teszünk. A kocsmai veszekedések, és a magasztos kinyilatkoztatások egyaránt. Az egymás közti viták, és a napi megélhetés utáni futkosás is. De még az előítéleteink is, melyek ellen tulajdonképpen sokat tehet a kiállítás a Műcsarnokban. Installációkkal, és magyarázó szövegekkel is jelezve az előítéletek romboló voltát. Mert elszigetel. Elszigeteli az embereket egymástól, és sokszor realitásoktól is. Akár attól a realitástól is, hogy a magyar kultúrába beletartozik akár az Ázsiából jött lovas, az itt talált római légionárius és szláv menyecske is. De az is, aki a járványokat és háborúkat követő betelepülésekkel jött ide, vagy a háborúk nyomán maradt itt, és tanulta meg nyelvünket beszélni. Ők mind magyarok, és tetteik, magyarul kimondott gondolataik is magyarok. Ahogy kortársaink is azok, és reméljük, hogy unokáink is azok lesznek.

Aki tehát hajlandónak érzi magát arra, hogy saját emberi válaszát is megpróbálja megkeresni a kiállításon az látogassa meg azt. Utána próbálja meg végigolvasni azt a kis termet, melynek falain írók, költők megfogalmazásai vannak arról, hogy a magyar szellemiség valós nagyságai miként vélekedtek a hazáról, a magyarságról. Megéri. Még akkor is, ha utána a politika decibelharcosainak szólamai esetleg nevetségesen csenevész szellemi kísérleteknek tűnnek majd. Arra, hogy fekete-fehér szemellenzőket osszanak ki. Továbbá címkézésre, megosztásra, nyelvkritikára, gúnyra és erőszakra. Mely utóbbiról amúgy is megírta már Asimov is, hogy a gyengék, tehetségtelenek végső menedéke. De a gyengék gyengesége is magyar, ahogy az a hatalom is, melyet akár oktalanul is birtokolnak.

Simay Endre István