2020. október 7., szerda

Dúró Dóra marketing-kampányához

Forrás: Wikipédia
Megjelent egy műmeséket tartalmazó, szándékai szerint a másságokat bemutató könyv. Azon persze lehetne talán vitatkozni, hogy a másság mihez képest az. Az azonban ettől független, hogy a kiadást gondozó Labrisz Leszbikus Egyesület igazán komoly köszönettel tartozik Dúró Dórának. Könnyen lehet ugyanis, hogy önmagában ez a kiadvány pont arra a sorsra jut, mint megannyi alternatív mesekönyv, illetve a gyerekeknek szánt egyéb nyomtatvány. Porosodva végzi egy raktár sarkában, billegő asztal alatt, vagy egy nagy dobozban a pincében. A könyv nyilvános ledarálása azonban alapvetően átírta a sorsvonalakat. Miközben néhány egyéb, elsősorban politikai, pontot is tisztázott.

Nem Dúró Dóra esetében, mert az ő politikai, és alig-humanitárius nézetei eddig is ismertek voltak. A gyermekek, és félre ne értsük, a tőle távol álló, és számára idegen gyermekek iránti becsípődése sem új. Mármint az a fajta becsípődés, hogy köze ugyan nincs hozzá, de belebeszélni, minősítgetni azért kellően vastag bőrrel látták el. Legyen az rajz, vagy akár a menekültek gyermekeinek szegregációja. Új motívumként azonban megjelent egy könyv nyilvánossá tett ledarálása. Ami, a miniszterelnök szavait idézve, kétségtelenül egy vörös vonal átlépése. Igaz, Orbán Viktor nem a szélsőjobbtól nem idegen könyvdarálásra, esetleg majd égetésre értette a vörös vonalat, hanem szerinte a könyv hágott meg egy, a fejében egészen biztosan meglévő korlátot. Miközben a kormányfő, tulajdonképpen, csak hozta a szokott formáját. Azzal, hogy megfogalmazásában világossá vált: vannak a magyarok, és vannak az "ők". A mindenkori mások, akik tulajdonképpen nem is a nemzet részei, hanem homoszexuálisok, zsidók, vagy az éppen aktuális "mások". Akiket a "magyarok" megvédenek, vagy akikkel szemben toleránsak. Melyből világos, hogy csak a hithű orbanista az igaz magyar. Legfeljebb még néhány széljobber, neonáci, fajgyűlölő, és szélsőségesen szex-fetisiszta, illetve foci-drukker felvételt nyerhet. Főleg, ha zsebre dugott kézzel is messzebbre tudja köpni a szotyi-héjat.

Egyébként érdekes lenne tudni, hogy Orbán Viktor mesélt-e a gyermekeinek? Ha pedig mesélt, akkor mit? Illetve, utána elbeszélgetett-e a gyermekeivel, hogy a mesét a való világtól nyilvánvalóan elválasztó olyan elemek, mint a csodacsizmák, a sokfejű sárkányok és társaik ténylegesen elválasztó szereppel bírnak. Nem csak most, hanem évszázadokkal ezelőtt is. Akkor, amikor a nem egyszer tényleg horrorisztikus, anti-humánus motívumokkal átszőtt történeteket nem elsősorban a kisebb gyermekeknek mesélték. Akkor, amikor a mesélő egyfajta "használati utasítást" is adhatott. Akár a tanulságok levonásában is segítve a hallgatóságot. Mert a mese alapvetően interaktív műfaj. A masélő, és a közösség is részei a történetnek. Azt csak egészen ostobák hihetik, hogy a mese önmagában tanít moralitásra, humánumra, vagy éppen a moralitás elhagyására, megalázásra, erőszakra. Bár nem vizsgáltam, de nem lennék meglepve, ha jelentős átfedés lenne ezek, és azon szülők között, akik odalökik a gyereket a digitális nörsz elé. Amiből a gyerek legfeljebb azt tanulja meg, hogy egy távirányítóval, játékkonzollal az azonnali igénykielégítés lehet az osztályrésze.

Az előzőek fényben nem vitatva azt sem, hogy egy a tolerancia-nevelést zászlajára tűző mesekönyv is lehet kontraproduktív. Akár több okból is. A mese elhangozhat olyan körítéssel, amivel a visszájára fordítható. Kihangsúlyozva az orbáni szemléletben is megnyilvánuló elhatárolást. Azaz: "vagyunk mi, és vannak azok, akikről ezek a mesék szólnak". Akik nem olyanok, mint a magát alanyi jogon "normálisnak" tartó mesélő. De maga a meseszövés is lehet visszás. Ha érezhető benne a meseszerűség, akkor a mese világát nem közelíti, hanem távolítja. Vele távolítva mindent, ami a szövegben szerepet kap. Végső soron szintén nagy lépést téve a "mi" és az "azok" elkülönítése felé. Miközben, ha nem vélik el a mese szövege a valóságtól, akkor a "valóság márpedig más" felismerésének pillanatában repülhet a könyv, és vele megannyi magasztos eszméje pókhálósodni a sarokba.

Mindez azonban elsősorban szülői felelősség. Az is, hogy leüljön a gyermekkel megbeszélni a mesét. Bármelyiket. Ez egyáltalán nem az a terep, ahol egy politikusnak túl sok keresnivalója lenne. Egyiknek sem. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a szülő csak kipipálja a gyermekkel töltött időt, amikor szimbolikus okokból választ mesekönyvet, akkor az egész pont azt a lényeget veszti el, amivel segíthetne a gyermeknek megélni az életét. S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a gyermek a meg-, és kibeszéletlen rettegést éli meg egy Grimm-mesétől, vagy a meg-, és kibeszélhetetlen másságok feletti értetlenség okán fogja mindez taszítani.

Andrew_s

2020. október 4., vasárnap

SZFE és polhakni

Rendőröktől kísérve a hídon át (2012)
Fotó: Andrew_s
Az SZTE körüli, részleteiben olykor naponta változó helyzetről nyilván mindenkinek meg lehet, és sokaknak nyilván meg is van a véleménye. Nekem is. Akinek meg nincs, az legfeljebb kölcsönveszi valakiét. Ki a diákokét, ki egy tanárét, ki egy államtitkárét, vagy más hatalmi szereplőét. Kinek mi jut. Kinek mihez van gusztusa. Aztán megjelennek a kialakult helyzet ilyen-olyan haszonélvezői. Illetve azok is, akik legalább a maguk pár percét szeretnék megkapni a kialakult helyzetben. Talán nem véletlen, hogy 2012-ben a diákok köszönték, de nem igazán kérték a politikai megmondóemberek megjelenését a terepen. Nem mintha a decemberi hűvösben, illetve addig, amíg jelenthetett némi személyes kockázatot a jelenlét, tolongtak volna.

A politikai megmondók, és pátoszos szó-fogdmegek valószínűleg már csak ilyenek. Jönnek, megmondják, kinyilvánítják, lehurrogják, és helyette is megszakértik. Kinek mihez van gusztusa. kinek mihez van gerince. Azon nyilván lehet vitatkozni, hogy egy felsőoktatási intézmény hallgatóinak mi a felelőssége a társadalommal, netán önmagával szemben. Vannak is ilyen viták szerte mindenfelé a virtuális térben. Mert ott kevésbé fújnak a szelek. Csak a politikaiak. Az SZFE kapcsán is halottam a különböző véleményeket. Nyilván mondhatnám, hogy "bezzeg az én időmben". De ez egy másik idő. Alkalmasint annak idején sem mindenki simult be a rendszerbe. Még azok közül sem, akik teljesítették a felszínen habzó elvárásokban nekik szánt buborékok felfújását. S vannak, akik annak idején úgy maradtak bent egyetemi tanszékeken, hogy lengőbordáig nyaltak, vagy tüdőig szoptak. Hogy aztán most zárkózzanak a nagy megmondókhoz. Vagy csak egyszerűen cserélték a feneket, illetve hímtagot. De ez egy másik idő. Állítólag. Van olyan, aki azt állítja. Csupa "derék, becsületes férfiú". Meg hölgy. Ha nem is Brutus.

Az azonban a vitáktól teljesen független, hogy adott egy egyetem. Adott egy vezetés. S adott egy hatalom. Mely hatalomnak nem tetszik az egyetem, és még kevésbé a vezetés. Ezért, kerülőmegoldásként, átalakítják az egyetem vezetési struktúráját, és ezzel meghekkelik magát az egyetemet. Ez, érthetően nem mindenkinek tetszik, és akinek nem tetszik az tiltakozik. Akinek szintén nem tetszik, az odamehet, és tiltakozhat. Esetleg vihet pokrócot, vagy ami kell. Ha másutt is hasonló helyzet alakul ki, ott is tiltakozhat. Ha más egyetemen szolidarítani szeretnének, akkor az ottani diákok és tanárok előtt is nyitott a lehetőség. Tiltakozzanak. Legfeljebb a kapuk bezáródnak előttük. De ez egy másik történeti, illetve történelmi fejezet. Ráadásul olyan, amilyet már olvastunk ebben az országban. Ha pedig nemzetközileg is szolidarítanak, akkor azt is jól teszi az, aki tényleg egyet ért a diákok, és tanáraik céljaival.

Annak azonban mégiscsak van valami bája, amikor tiltakozás és szolidaritás címén szerveznek egy zenés dzsemborit, és ott kiosztják a mikrofont annak, aki elég serényen nyúl utána. Elfogadom: nekem kicsit más elképzeléseim vannak az érdekvédelemről a szolidaritásról. Olyanok, amelyek alapján inkább kontraproduktívnak tűnik, amikor félig elfeledett, vagy feledhető, vagy jobb-ha-elfelejtjük figurák kezdenek beszélni arról, hogy szerintük milyen rémesen borzasztó dolgok vannak. Illetve arról, hogy szerintük milyen fasza gyerekek ezek a diákok. Akik esetleg még mindig megvívják helyettük is az esedékes politikai széncsatát. Amit egyébként a politikai ellenzéknek, de a színpadokon olykor fel-feltünedezőknek sem igazán akaródzott megvívni.

Nem vitatva, hogy a diákok, és tanáraik által kikapart, netán kirugdalt gesztenyére most sokkal kényelmesebb rárepülni. Bízva az emberi feledékenységben, abban, hogy elfeledik: hol is voltak ezek a most annyira, de annyira szolidáris politikai roncsok akkor, amikor nem egy "pssszt, most fegyelmezetten menjetek haza" végű tüntikét szervezgettek? Vagy még ott sem. Netán pusztán lehaknizták az egész eddigi felelősségüket.

Andrew_s