A háború alja

Az a helyzet, hogy szembejött velem egy írás, az ő blikkfangos címével. Ami kapcsán elméláztam a címen, mint olyanon. Meg a jelenen, és persze az ukrán területeken folyó háborún is. A cím, ami a Huppán szembejött: „Emberek vagy állatok? Az orosz katonákról” és Szele Tamás véleménypublicisztikája.

Legalábbis, ebbe a műfajba sorolom. Magam, és magamban mindenképpen. Vélemények felett meg nem távgyógyítás gyanánt érdemes vitatkozni, hanem egy kávé mellett. Így mindenkit arra bíztatok, hogy olvassa el a jelzett írást, és alkosson maga véleményt.

Legalább edzésbe lendül. Mármint véleményileg. Mert nem a címről, hanem most, ezen sorok írásánál jutott eszembe, hogy hányszor, de hányszor jönnek szembe a saját gondolatokat csak nyomokban tartalmazó „vélemények” az az lózung-panelek a különböző fórumokon. Tényleg, mintha egy mátrixban élnének sokan, ahol a reggel kiosztják az aznapi véleményüket. Mielőtt félreértené valaki: Szele Tamás ettől baromi messze van. Mivel van szerencsém személyesen is ismerni, nyugodtan mondhatom: messzebb van, mint amennyire az írásaiból kiderül. Pedig azokból is kiderül. Mindegy. Olvassa el, akinek kedve van. Meg az itt eljövendő betűtengert is.

Naszóval! Ami egyébként szinte azonnal eszembe jutott, hogy az erőszak következményei alól való vélt mentesség aligha származástól függően hozza ki az állatot sokakból. Erre végeztek pszichológusok is vizsgálatokat. De elég a háborúk történetének, vagy akár csak az emberiség államiság-történetének utána olvasni. Valójában az állatvilág helyében ki is kérném magamnak, hogy a kétlábú, szárnyatlan, Homo nemzetségbe sorolt biomasszát a háborús erőszak alapján leállatozzák. Csak úgy. Még akkor is, ha a rivális hordák összecsapásai alapján volt honnan magával hozni az emberiségnek a gyökereket.

Azért az a kifinomult technika, ami alapján a haderő tagjai maximalizálják az erőszakot, a brutalitást, az embertelenséget, és a személyiség rombolását aligha jöhetett volna létre az emberiségnek az állatoktól való elkülönülése nélkül. Mely utóbbiba, a személyiség rombolásába nyugodtan besorolhatjuk „szimpla” megalázástól a nemi erőszakon keresztül a személyiség teljes szétroncsolásáig a teljes skálát. Ha pedig valaki azt hinné, hogy ez orosz sajátság, akkor gondolja végig az Afrikában zajló törzsi háborúktól a kínvallatásokig tartó hadi-eseményeket. Úgy általában. Miközben a front közelében kétségtelenül megnő a céltalan erőszak mértéke. Nagyjából a gyíkagy „itt van, lukja van, megdugjuk” döntési mechanizmusának kifinomultságával. Sok szempontból ezen a ponton egyet is értek Szele Tamással, aki szerint ez nem független a szellemi „felkészültségtől”. Viszont az, aki szerint a töltelékkatona, lássák is el bármilyen fegyvernem cafrangjával, az intelligencia haranggörbéjének felső negyedét képviseli, az szerintem téved.

A homokzsáknak nem kell okosnak lennie. Egyik háborúban sem, és egyik oldalon sem. Erről valószínűleg azon lakosságok is tudnának mesélni, például Vietnamban, de akár Irakban is, ahol a most oly előszeretettel moralizálgató országvezetések katonai csapat-képviselői megfordultak. S maradtak tanuk utánuk. Olyanok, akik képesek és hajlandóak is esetleg egy nemzetközi bíróságon is megjelenni. Mert kétségtelenül voltak tárgyalások. Különösen a média-visszhangot keltő kirívó esetekben. Mert azért az emberiség a háborús erőszakot nem kicsit tanulta meg „beárazni”. Ugyanakkor még az ilyen esetek is rávilágítottak arra, hogy a tanú veszélyes. Ami jelenleg Ukrajnában zajlik, az nem kis mértékben egyfajta tanú-eltűntetési programnak is betudható ebből a szempontból. Mert a halott nem tanúskodik sem az elkövető személyéről, sem annak nemzetiségéről, sem felszereléséről, sem semmiről.

Miközben természetesen nem vetném el a „felperzselt föld”, és „mindenki mást félemlíts meg” taktikai hagyományait sem. Az utóbbi nyilvánvalóan hat azokra, akik elmenekültek. Mert nem igazán vágynak visszamenni. Különösen azok nem, akik békésebb vidékre jutottak. Márpedig távolmaradó menekültekkel, és halottakkal nehéz újjáépíteni, újraindítani bármit is. Miközben a porig rombolt helyekre nem is okvetlenül van miért visszatérnie annak, aki szerencsésen eljutott onnan valahova. Aminek a hatására a megfélemlítésen, a pszichikai gátak kiépítésén kívül a felperszelés is hat. A világgazdaságon is lemérhető, hogy mennyire.

Ezért Putyin bizonyos eredményeket már akkor is magáénak tudhatna, ha holnap teleporttal távozna a szakadár területek határai mögé az orosz katonák mindegyike. Az Ukrán gazdaságot nem kicsit padlóra küldte, az újraindulást megnehezítette. Minél több ország száll be a segélyprogramokba, annál több országban von el erőforrásokat ez a segítség. Ami közvetve másokat is gyengít. Az erőforrások elvonásakor kezdetben mindig nagy a lelkes szolidaritás. Aztán nem biztos, hogy menni fog a légkondi. Nem biztos, hogy nem nő a munkanélküliség, nem biztos, hogy tömegek lemondanak tartósan a netről, a napi kényelemről. Az első lelkesedés után valószínűleg egyre fékezettebb habzású lesz az Ukrajnának nyújtandó segítség.

S egyre érdekesebbé válhat, hogy a franciákkal, vagy akár a németekkel folytatott beszélgetések során mi hangzott el. Milyen megállapodások, háttéralkuk születhettek. Ahogy az is, hogy a nárcisztikusan komplexusos Orbánnal elpostázott megállapodások szélesebb köre, például a Macron-látogatás ilyen moszkvai szempontjai miért nem érdeklik az ukrán vezetés tagjait? Mert az igen gonoszul hangzana, ha azért, mert pontosan ismerik az esetleg megkötött alku részleteit. Miközben tízezrek menekülnek, nyomorodnak, halnak.

Akik között inkább keresnék szenteket, mint az országok politikai, vagy akár katonai vezetésében.

Andrew_s

Bűnmérő kísértések, kísértetek.

A napi politika sajnos úgy tűnik semmit, de semmit sem enged el, amit egyszer megragad. Kerül, amibe kerül. Nem csak pénzben, hanem emberségben. Így van ez a bűnesetekkel is. Régiekkel és újakkal egyaránt. Az újak közül nagy lenne a kísértés részleteiben a napi sajtójára hivatkozni annak, ami egy sokkal jobb sorsra hivatott pszichológusnővel történt. De vajon érdemes-e, szabad-e? Talán érdemes lenne nevesítve hivatkozni az áldozatra. Az talán, például az internetes keresők jóvoltából, nagyobb olvasottságot szavatolna. De vajon szabad-e? S nem a jogi, hanem az emberi értelemben. Azt hiszem nem, hiszen a mártíromságot nem maga választotta, és alig hiszem, hogy rasszista cégérnek szánta volna életét.

Másrészt nem is fontos megtennem, mert annyian megtették, hogy még az utalást is csak félve mertem leírni. Miközben máris itt a friss hírek között a következő bűneset. Egy német házaspár ellen rablótámadást intéztek, és ugyancsak történt nemi erőszak is a bántalmazás során. Talán kár külön kiemelni, de a jelenség szempontjából lényeges az, hogy az internetes fórumokon az eset kapcsán ismét kitört a cigányozás. Függetlenül attól, hogy az elkövetők valóban romák-e, vagy sem. Ennek a rasszista felhangjai nyilvánvalóak, és szinte kiverik az ember szemét. Mintegy látva azt, amint vérgőzös fórumozók kivonulnak az utcára és két marokra fogott billentyűzettel rázzák egerüket az elkövetők felé. Van azonban egy másik nagy veszélye mindennek. Az a politikai veszély, ami talán nem nyilvánvaló elsőre, de könnyen elképzelhető. Nevezetesen az, hogy relatívizálja a bűncselekményeket. A koordinátákat ugyanis szép lassan, de biztosan eltolja a belpolitikai programoktól a pogromok irányába. A kiegyenesített lelki kaszákkal ténylegesen utcára vonulók ugyanis mintegy társadalmi felhatalmazásként fognak mutogatni a mögöttük sorakozó fórumharcosokra.

Miközben az is nyilvánvaló, hogy a valós koordináták nem az etnikai, hanem a cselekvési irányból határozhatók meg. Annak az irányából, hogy a bűncselekmény bárki által elkövetve is bűncselekmény. Életkortól, nemtől, rassztól függetlenül. S ez az, aminek kommunikációja mintha háttérbe szorult volna a politika szorításában. A hangadók között gyorsan, tulajdonképpen túl gyorsan alakult ki az a két tábor, mely későbbiekben már sokkal inkább az egymás ellen feszülő politikumok mentén kívánta meghatározni a minősítéseket. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a politikai huzakodás mindeközben magáról a cselekményről vonja el a tüzet. Önálló politikai hadszíntér kezd kialakulni. Holott a kormányzati és ellenzéki politikának abban mindenképpen jó lenne konszenzusra jutni, hogy mi az, ami nem megengedhető. Miközben a mindent átpolitizálók egyik csoportja a rasszizmus talajára helyezkedve minden megkülönböztetés nélkül cigányt kiált, míg a másik erre reagál erősebben, és nem a cselekményre.

A politikai harcot csökkenthette, az általános társadalmi normákat kiemelhette volna, ha a belügyminiszter megszólal. Esetleg felajánlja lemondását. Nem tette meg. Igaz, az elhíresült gyöngyöspatai gárdavonuláskor megszólalt, de az sem sokat enyhített a rasszizmuson, és akkor sem kívánt lemondani. Ahogy akkor sem, amikor rendőri sorfal védte a gárdaegyenruhások felvonulását a Hősök terén. Ellenben a kormányzat, a házelnök a nevét adta Szálasi parlamenti tagjának rehabilitálási kísérleteihez. Óhatatlanul felbátorítva azokat, akik a haza védelmét az állampolgárok egyes csoportjai, rétegei ellenében való rasszista, szegregációs fellépéssel gondolják megoldani. Először szóban és írásban, majd talán az utcán. Ott, ahol a rendőri erőkkel ellentétben valóban csak a bőrszint látják, mivel nem fognak igazoltatni. Világos kormányzati kommunikáció nélkül pedig akár hallgatólagos, vagy annak látszó támogatással. Annak látszóval akkor, ha a romákat verő feketeingeseket nem meri majd szétkergetni az utca népe. S valóssal akkor, ha a kommunikáció, vagy annak hiánya tápot ad a címkézésre. De akkor is, ha a cigányozó úgy érzi, hogy gesztust gyakorol az egyik politikai tábor felé, és közvetve rúghat a másikba.

Miközben óhatatlanul megjelenik a relativizálás másik végpontja is. A rasszista alapokon elkövetett bűncselekmények közül kiemeli azt, akár védelmébe is vesz a megnyilatkozó. Függetlenül attól, hogy eközben milyen mentséget kreál az elkövetőnek. Sajnos a közelmúlt erre is szolgál hazai példát, ahogy a források szerint a háborús bűnökkel gyanúsított Csatáry Lászlót jószerivel azonnal védelmükbe vették az internetes fórumlakókból többen is. Nem vizsgáltam, hogy a cigánybűnözést kiáltók, és a Csatáry-t védők halmaza mennyire közös. De nagyon nem lepne meg, ha jelentős közös metszete lenne a két csoportnak. Alighanem azért, mert a zsidókat korra és nemre tekintett nélkül legyilkoló rezsimet kiszolgáló egykori tisztet mintegy saját előfutáruknak tekintik. S ebben az esetben sem azt nézik, hogy mit követett el, mivel vádolják, hanem azt, hogy ki és kik ellen tette. Holott Csatáry nem cigány, de a vádak szerint embereket vert. Nem cigány, de a vádak szerint emberek halálba küldésében segédkezett. A források szerint mintegy 15 ezer áldozat esetében. Nem cigány, de a vádak szerint megkínzásokhoz, megalázásokhoz asszisztált. A napi politika eközben erre is rátelepszik, a markába szorítja, és a kettős mérce a szélsőségek szemében ekkor a bűnösnek kedvez. A szélsőjobb kiáll a háborús bűnös mellett, míg Kövér Lászlónak az antiszemitizmust, vagy Orbán Viktornak a háborús bűnökkel vádolt Csatáry melletti, és nyomásgyakorlásra is alkalmas, kiállást elítélő nyilatkozatát sem sikerült az ügy kapcsán megtalálnom. De remélem, csak én voltam ügyetlen.

Az egyértelmű kommunikációk híján nagy tehát kísértés a kettős mérce kiterjesztésére. Mintegy ez a politikai kísértés az, ami az áldozatok kísérteteit körbeveszi. Ám szeretnék ellenállni magam is a kettős mérce kísértésének. Ami annál is könnyebb, mivel nézetem szerint túl sok különbség nincs a két kiemelt bűncselekménycsoport között. Mert bár nyilvánvalóan nem tekinthetünk el az áldozatok száma mellett, érdemes tudni, hogy az áldozat számára a bekövetkezés sosem viszonylagos. Számára mindig egy élet van. Így véleményem szerint az, aki a neki kiszolgáltatottakat bizonyítottan megkínozza, megalázza, megerőszakolja, megöli, korra és fajra való tekintet nélkül a társadalom szemétdombjára való. Nem a származása, beosztása, hanem a tette okán. S az sem változtat azon, hogy a második világháború bűnösei ma hány évesek. A Homo sapiens -faj ezen képviselőinek legyen része a megvetés, és tetteik jog szerinti „jutalma”. Elutasítva egyben azt, ha a fórumokon az élővilág jelentős hulladékeltakarítóval való példálódzást részesítenék előnybe. Elvégre a döglegyek, a sakálok, a keselyűk, a holt szerves anyagot feldolgozó férgek mind-mind fontos részei az ökoszisztémának. Nem érdemlik meg az összehasonlítást.

Simay Endre István