Kutató és kaptafa

A jelek szerint a vakcinák körül lassan, de bizonytalanul nyugvópontra jutnak az anyázások. Mely folyamat egyik mellékterméke, hogy a gyalulások során a forgács is potyog rendesen. Ennek kapcsán akár sajnálni is lehetne néhány szereplőt, ha csak kiragadott mozzanatokat szemlélnénk. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy minden ütés öv felett történik. Ahogy azt sem, hogy a sajnálat hiánya egyben irigykedést is takar. Elvégre akár a tények mentén is korbácsolódhatnak érzelmek. Ezt a politikai marketing szakemberei, és a politikai kommunikáció guru-osztályú szereplői tudhatják a legjobban. Különösen azon a terepasztalon, ahol éppen a manipulációs kísérletiket folytatják. Aki pedig erre a sakktáblára téved, vagy akár önként fellép, az így jár.

A vakcinák kapcsán legutóbb Karikó Katalin húzta ki az „így jártál” kártyát a pakliból. De legalább valószínűleg elmondhatja, hogy önként lépett egy olyan terepasztalra, ahol sok gyalu van, viszont kevés kaptafa. Az hazánkban, ahol már Petőfi is arról írt, hogy a „tudósok mind szegények”, valamiért szinte már szentséggyalázat a megemlítése annak, hogy egy kutató meg akar élni a kutatása eredményeiből. Így arra vagy céget alapít, vagy eladja. Holott ez lehetne akár természetes folyamat. De azt, hogy mennyire nem tekintik sokan annak, azt az mutatja, hogy már szinte a szent asszony glóriájának lerugdosásával egyenértékű sokak szemében a puszta megemlítése is, hogy Karikó Katalin, a vakcina-gyártásban érdekelt cég igazgatósági tagjaként talán nem teljesen érdektelen az eladásokban. Ekkor aztán előkerülnek a legkülönbözőbb jelzők, amellyel felmagasztalják a kutatót, és minimum a pokol tüzére kívánják azt, aki nem fényezi eléggé. A helyzet szempontjából egyébként részletkérdés. Annyiban mindenképpen, hogy az érdekelt cég promóciós arcának szerepét vállalva akár kő kemény számítás is lehet a történések egy része mögött.

Amikor önként, vagy cégmegbízásból, de Karikó Katalin kétségtelenül a BioNTech, és ezzel a Pfizer-féle vakcina arca lett Magyarországon, akkor pár dologra bizton számíthatott. Az egyik az, hogy mögötte áll a német gyógyszeripar lobbi-ereje, és ezzel az uniós kommunikációs gőzhenger is. A másik, az pár magyar specialitás. Ilyen az, hogy tömegek hajlamosak pusztán attól hasra esni, ha valaki magyar származásúként, és bármilyen eredményt elérve hajlandó, és képes még magyarul megszólalni. Ha ezen kívül a tudományos eredményeit még magasan is jegyzik, akkor már szinte elalélt tömegekre számíthat az illető. Akkora nemzeti büszkeséggel, ami aztán azt is ápolva eltakarja, ha előtte egyébként gondosan kiutálták, rosszabb esetben elüldözték az országból az illetőt. Ha tehát ilyen háttérrel, a kutató egy cég arcaként megjelenik, akkor a puszta jelenlétével elindít egy olyan promóciós folyamatot, amire talán már rá sem kell segíteni. Legfeljebb egy kicsit az elején. De azt is lehet olyan árnyaltan, hogy legfeljebb véleményszintű gyanúk ébredjenek. Például azzal kapcsolatban, hogy egy emeritus osztályú professzor mennyire ingyen kommunikál hülye hasonlatokat a vakcinákról.

Ugyanakkor kétségtelenül jár a promóciós tevékenység némi kockázattal. Így azzal is, hogy a szakmájához nyomokban sem konyító alanyi tökfejekkel kell paroláznia, illetve együtt szerepelni olyan miniszterelnökkel, aki szerint egy nő legfeljebb gyereklombiknak, és főzőkanál-forgatónak való. De az is kétségtelenül a szereppel jár, hogy egy reklámarc csak akkor sértődhet meg, ha az üzleti érdekek is úgy kívánják. Mármint nyilvánosan. Mert csendes magányában úgy kaphat gyomorfekélyt, ahogy akar. Valójában a kutyát sem érdekli. De legalább biztos lehet abban, hogy az üzletileg vagy akár csak „pofára” ellenérdekelt felek az oviban leejtett csirizes-bögrét is fel fogják hánytorgatni. Hát még akkor, ha ennél kicsit komolyabb kartonok is előkerülhetnek. Kihasználva azt a tőle különben teljesen független helyzetet, hogy aligha a jól felfogott zsarolási potenciálok hiánya miatt, de az „ügynökkérdésre” hazánkban három évtizede nem sikerült választ találni. Ehhez képest az, hogy olyan szalagcímekkel jelenik meg a neve, ami akár a kutatói munkásság zárójelezését is jelentheti, már szinte csak könnyed balfogás. Mert lehet utána magyarázni, hogy nem általában, hanem arra, és arra is csak a jelen ismereteink, és a modellkísérletek alapján értették. De az a kategórikus kijelentés, hogy „az RNS nem épül be a DNS-be”, egy de facto egy évtizedek óta megcáfolt állítás.

De legfeljebb magánemberként megüti a guta akkor, ha a „hozzáértő” firkásznak köszönheti a magyarázkodási lehetőséget. Ha egyáltalán nekiáll magyarázkodni. Mert a feltétlen tekintélytisztelet mellett a „szegény megbántott” nő szerepe legalább annyira hálás hazánkban. Ahogy már vidáman lehet olvasni olyan kommenteket a neten, hogy ez a szegény szent mit fog gondolni a magyarokról? Nos, szerintem pontosan tudja, hogy mit gondoljon, és akár ki is használja ezt a tudást. Amiben semmi kivetni való nincs. Promotálni akarja a termékét, és miért ne használná ki ennek érdekében? Másrészt Karikó Katalin véleményem szerint elég nagykorú ahhoz, hogy a nagy sajnálkozókat nélkülözve egyedül fejtse ki a gondolatait. Ha akarja. Netán, ha üzletileg is megéri.

Miközben ez már egy egészen máshol, a lobbik, és ellen-lobbik környékén járó történet, mint a vakcinák hatása.

Andrew_s

Kéne mégiscsak a cenzus? Esetleg valami más?

Úgy tűnik valakinek nem tetszett, mert a Blogger csapatával kicenzúráztatta. Szomorú, végtelenül szomorú. De ez persze nem változtatja meg a magyar közjogi viszonyokat, amelyek alapján a választásokon NEM szavaznak a miniszterelnökre. Igaz, a Blogger csapatára sem. Kedves trollok, futunk még egy kört?

Lassan permanens állóháborúvá nemesedik az a szappanoperákat megszégyenítő cicaharc, amely az ön, vagy pártjelölt miniszterelnökök olykor egymást inkább, mint Orbánt leváltani szándékozó pótcselekvéseit kíséri, jellemzi. Van itt kérem minden. Egykori egyetemi tanártól szebb napokat is látott akadémikusig minden. Igazi ökölrázási bazár-kínálat. Amolyan tessék-lássék, tessék-tessék: itt a soha vissza nem térő alkalom a szinte semmire. Közben meg amolyan vidám-barakk-módon el-elgondolkozhat az ember, hogy milyen kevesen is szavaznának, ha a részvételt mondjuk közjogi vizsgához kötnék. Cenzus-módon meg-megkérdezve a tisztelteket, hogy tudják-e mi a retekre szavaznak egyáltalán?

Mert az is fogós ravasz kérdés lenne továbbra is, hogy hol a fenében van az a közös kompromisszumokkal kiizzadott ellenzéki program, amit a cicákok két egymásba mélyesztett karom között ki tudnának suttogni azoknak, akiktől szavazatot remélhetnének. Könnyen lehet, hogy a „mire?” kérdésére adandó válasz már ezen a ponton élénk hümmögésbe, vállvonogatásba torkollna. Majd a túlkompenzált indulatokkal felülvezérelt kifakadásba, amely „az orbanista bérenc vagy” a legenyhébb kitételek egyike. Olykor olyan barátságos jelzőkkel kiegészítve, hogy „rohadt”, „hazug”, és a le a skálán a bányászbéka ősszája alá. Ami legalább azt biztos iránytűként jelöli ki pontszerűen, hogy nevezett fórumhuszároknak lila fingja sincs, hogy milyen program képviseletére akarnának választani. Akár elő-, akár tényleg.

Van azonban egy másik probléma is. A „kire?” kérdésre adandó válasz. Mert azt pikk- és pakk oda lehet vágni, hogy az előválasztás miniszterelnökről szól. Nos, annak aki ezt komolyan gondolja, talán nagy újdonságot jelentene az eltöprengés egy egyszerű kérdésen. Nevezetesen azon, hogy Orbán Viktorra, mint miniszterelnökre a választások alatt, az urnánál, hány szavazatot adtak le? Na kérem. Pont annyit fognak leadni az ellenzéki miniszterelnökre is. Egyenként is, illetve külön-külön is.

Ugyanis a rendszerváltásnak nevezett izé, illetve folyamat, illetve mutyi (mindenki válasszon magának csillagot) egyik nagy politikai vívmánya volt, hogy a hazai közjog két prominensére nem szavaz senki a választásokon. A köztársasági elnök kirakatába a parlament választja be az éppen aktuális politikai alku erre delegált szereplőjét. Aztán ugyanez a hatalmi csomópötty kéri fel miniszterelnöknek azt, aki szíve szerint a legkedvesebb erre a posztra. Csók, puszi, ennyi. Lehet pöszörögni sokat és keveset egyaránt azon, hogy „szokásjog”, meg „a legtöbbet szerzőt”, de leginkább „akárkit”. Elvileg azt, akiből kinézi, hogy képes kormányt alakítani.

S ezen a ponton avanzsál végképpen szappanhabos operácskává az ellenzék cicaharca. Mert nagyon úgy tűnik, hogy egy nem létező választási párt, ebből kifolyólag sem létező választási listájának meg nem választott miniszterelnökségét lebegtetve megy a kommunikációs csatározás annak a kiválasztására, aki a nem létező programot a közvetlenül meg nem választható poszt-betöltést követően a legjobban fogja képviselni. Így az egy dolog, hogy az, aki azt hiszi, hogy miniszterelnök jelöltre megy előválasztani, egy cenzus-vizsgán bukna.

De talán az egymás csesztetése helyett, ha az ellenzék komolyan többet akar, mint pár jól fizetett, és fűtött munkahelyet az országgyűlésben, egy egészen fura dolgot kellene tenniük. Elkezdhetnének például dolgozni. Nem otthon a kertben, vagy vályogvetőként a szérűn, mely utóbbi szerepben speciel Orbán Viktor is tetszeleghetne. Különösen, ha az általa most annyira megszeretett Horthy-elvtársa rendszere fennmarad. Nem kérem. Mondjuk azon a rohadt közös programon és választási párton. Aminek esélye lehet listát állítani. Mely lista első helyét esetleg felkéri az éppen aktuális köztársasági elnök kormányt alakítani. A többi szerintem nem több kommunikációs szemfényvesztésnél.

Miközben a cicák, mármint az igaziak, legalább jó fejek :-)

Andrew_s

Kéne mégiscsak a cenzus? Esetleg valami más?

Forrás: alphacoders.com

Lassan permanens állóháborúvá nemesedik az a szappanoperákat megszégyenítő cicaharc, amely az ön, vagy pártjelölt miniszterelnökök olykor egymást inkább, mint Orbánt leváltani szándékozó pótcselekvéseit kíséri, jellemzi. Van itt kérem minden. Egykori egyetemi tanártól szebb napokat is látott akadémikusig minden. Igazi ökölrázási bazár-kínálat. Amolyan tessék-lássék, tessék-tessék: itt a soha vissza nem térő alkalom a szinte semmire. Közben meg amolyan vidám-barakk-módon el-elgondolkozhat az ember, hogy milyen kevesen is szavaznának, ha a részvételt mondjuk közjogi vizsgához kötnék. Cenzus-módon meg-megkérdezve a tisztelteket, hogy tudják-e mi a retekre szavaznak egyáltalán?

Mert az is fogós ravasz kérdés lenne továbbra is, hogy hol a fenében van az a közös kompromisszumokkal kiizzadott ellenzéki program, amit a cicákok két egymásba mélyesztett karom között ki tudnának suttogni azoknak, akiktől szavazatot remélhetnének. Könnyen lehet, hogy a „mire?” kérdésére adandó válasz már ezen a ponton élénk hümmögésbe, vállvonogatásba torkollna. Majd a túlkompenzált indulatokkal felülvezérelt kifakadásba, amely „az orbanista bérenc vagy” a legenyhébb kitételek egyike. Olykor olyan barátságos jelzőkkel kiegészítve, hogy „rohadt”, „hazug”, és a le a skálán a bányászbéka ősszája alá. Ami legalább azt biztos iránytűként jelöli ki pontszerűen, hogy nevezett fórumhuszároknak lila fingja sincs, hogy milyen program képviseletére akarnának választani. Akár elő-, akár tényleg.

Van azonban egy másik probléma is. A „kire?” kérdésre adandó válasz. Mert azt pikk- és pakk oda lehet vágni, hogy az előválasztás miniszterelnökről szól. Nos, annak aki ezt komolyan gondolja, talán nagy újdonságot jelentene az eltöprengés egy egyszerű kérdésen. Nevezetesen azon, hogy Orbán Viktorra, mint miniszterelnökre a választások alatt, az urnánál, hány szavazatot adtak le? Na kérem. Pont annyit fognak leadni az ellenzéki miniszterelnökre is. Egyenként is, illetve külön-külön is.

Ugyanis a rendszerváltásnak nevezett izé, illetve folyamat, illetve mutyi (mindenki válasszon magának csillagot) egyik nagy politikai vívmánya volt, hogy a hazai közjog két prominensére nem szavaz senki a választásokon. A köztársasági elnök kirakatába a parlament választja be az éppen aktuális politikai alku erre delegált szereplőjét. Aztán ugyanez a hatalmi csomópötty kéri fel miniszterelnöknek azt, aki szíve szerint a legkedvesebb erre a posztra. Csók, puszi, ennyi. Lehet pöszörögni sokat és keveset egyaránt azon, hogy „szokásjog”, meg „a legtöbbet szerzőt”, de leginkább „akárkit”. Elvileg azt, akiből kinézi, hogy képes kormányt alakítani.

S ezen a ponton avanzsál végképpen szappanhabos operácskává az ellenzék cicaharca. Mert nagyon úgy tűnik, hogy egy nem létező választási párt, ebből kifolyólag sem létező választási listájának meg nem választott miniszterelnökségét lebegtetve megy a kommunikációs csatározás annak a kiválasztására, aki a nem létező programot a közvetlenül meg nem választható poszt-betöltést követően a legjobban fogja képviselni. Így az egy dolog, hogy az, aki azt hiszi, hogy miniszterelnök jelöltre megy előválasztani, egy cenzus-vizsgán bukna.

De talán az egymás csesztetése helyett, ha az ellenzék komolyan többet akar, mint pár jól fizetett, és fűtött munkahelyet az országgyűlésben, egy egészen fura dolgot kellene tenniük. Elkezdhetnének például dolgozni. Nem otthon a kertben, vagy vályogvetőként a szérűn, mely utóbbi szerepben speciel Orbán Viktor is tetszeleghetne. Különösen, ha az általa most annyira megszeretett Horthy-elvtársa rendszere fennmarad. Nem kérem. Mondjuk azon a rohadt közös programon és választási párton. Aminek esélye lehet listát állítani. Mely lista első helyét esetleg felkéri az éppen aktuális köztársasági elnök kormányt alakítani. A többi szerintem nem több kommunikációs szemfényvesztésnél.

Miközben a cicák, mármint az igaziak, legalább jó fejek :-)

Andrew_s

A majális 2021-ben, társadalom hiányában, elmarad

Május 1. A következmények nélküli csend hazájában emlékezzünk kicsit a Chicago-ban felvonult egykori százezrekre. De nem feledve azt sem, hogy a majálisról, illetve a májusi felvonulásokról mindenkinek más emlékei lehetnek. A fiatalabb korosztálynak talán semmilyen. Ami leginkább azt jelenti, hogy a majális kiüresedésével is sikerült elvenni valamit, ami helyett a társadalmi kínálat a nagy semmi. Mondom ezt annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok a „parancsra és dátumra érezd jól magad” mozgalmak, illetve ünnepek híve.

Ugyanakkor az is világos, hogy a társadalmakban kellenek olyan közösségi érzést erősítő csomópontok, amelyek közös élményeket, vagy egyáltalán élményeket biztosítanak. Olyanokat,a melyek az embereknek személyükben nyújtanak valamit. S amihez semmi köze azoknak az összejöveteleknek, amiket „a közösen utálunk, illetve istenítünk” nem pótol. Nem azért, mert ilyenek nem lehetnek, hanem azért, mert a vezérközpontú összejövetelek adta összetartozási pótszer sosem a társadalomról szól általában, hanem egy adott réteg önjelölt önkiemeléséről. Pótszer, aminek a történelem során már nem egy golyózáporos görcs lett az eredménye. A majális hagyományosan más volt. Akkor is, ha nem mindenki szerette, vagy nem mindenki egyformán szerette. Gyerekként emlékszem a szülők céges felvonulásait kísérő rendezvényekre, ahol félrészeg nénik jópofiztak olykor egészen részeg bácsikkal. Ahogy emlékszem a kispesti majálisokra is ökörsütéssel, vándorcirkusszal. Ahol nagyapám megitta az ünnepi, egy pikolónyi sörét, és gulyáslevest ebédeltünk a környékből jöttekkel.

De azt sem feledem, hogy anyám még azokat is jó buliként emlegette a fiatalabb éveiből, amikre szocialista kihívásból, kötelezőként rendelték oda az egész szövőgyárat. Mert közben lehetett beszélgetni, utána közösen virslizni, és általában azt érezni, hogy nem egy atom a végtelen ürességben az ember leánya. Ahogy sok évvel később, már rendezőként egy egyetemi klubban érezhette úgy az ember, hogy ad valamit. Akár csak lehetőséget a közösségi élményhez. Akkor is, ha maga nem igényli az aktív részvételt a kívülről sokszor megmosolyogtató helyzetekben. Amelyhez a keretet akkor ugyan a KISZ adta, de amin valójában magasról tett mindenki a KISZ-re és az ideológiára.

Na, ez az, ami valahogy kiürült, elmúlt, és nem pótolható azzal, hogy kisebb-nagyobb csoportok jönnek össze közösen utálni a másikat. Ahogy azzal sem, ha egy vezér kiáll, és közös utálatra biztatja a híveit. Másokkal szemben természetesen. Miközben ez a közös élmény, vagy akár a közös katarzis az, amitől az emberek hangyabolya társadalommá válik. Az egymáson izzadságszagúan röhögő, vagy agresszíven utáló klikkek halmaza helyett.

Amellett, hogy a klikkeken felül, tulajdonképpen spontán szerveződő, az emberekről, és nem vezérekről, vezér-lózungokról, szóló közösségszerveződést lehet irigykedve nézni másoknál, sosem lesz más, mint irigység, ha alul a népek árja nem válik többé, mint a jégkása szilánkjainak egymást froclizó halmazánál.

Andrew_s