„Megvédett” milliárdjaink

Nem szóltam, amikor...

A lakosság megnyugtatására közöljük, hogy töretlenül haladunk azon az úton, mely mindenki számára nagyobb dicsőséget, és országunknak kiemelkedő elismerést hoz. Nos, tudom, hogy az előző mondat tartalmilag milyen. Pontosan olyan, amilyeneket a rendszerváltás előtt bőven hallhattunk, olvashattunk. De alighanem hasonló tartalmú mondatok röpködhettek az 1940-es és 1950-es években is. Holott a valóság, és benne a gazdasági valóság ennél szárazabb.

Az utóbbi kapcsán tudjuk, hogy az ország költségvetése a jelenlegi állapotban csak folyamatos forrásbevonással tartható fenn. Ennek folyamata jól nyomon követhető volt, és a forrásbevonások készségesen cáfolják a kormányzati sikerpropagandát. Jól emlékezhetünk még a magán-nyugdíjpénztárak államosítására. Kétségtelenül jelentős, egyösszegű bevétele volt a kormányzatnak. Miközben végső soron az elkövetkező évtizedekre vett fel hitelt. Feltételezve, hogy az emberek nyugdíjba menetelével és nem az idősödő korosztály eltűnésével számol. Egy hitel felvétele esetén nyilvánvaló, hogy akkor van értelme, ha befektetési kamata, a felhasználás haszna nagyobb, mint a hitelkamat. A hatalom szempontjából ez kényelmesebb, mivel az államosításkor nem igazán kell kamatot fizetni. Ellenben a befektetés haszna szolgálhatja az állam működését. Jól befektetve egy bővülő bevételi spirál mentén. Szükségtelenné téve a további források bevonását, a további hitelek felvételét.

Ezzel ellentétben az ország a korábban kizavart IMF-el és taslival ellátott EU-val mégis csak elült tárgyalni a további források bevonásáról. Majd az általuk ajánlottnál némileg magasabb hozamígérettel, de állampapírok értékesítéséből vont be a költségvetésbe újabb forrásokat. Jelzésként, hogy a korábbi pénzek haszonnal való megforgatásával valami gond lehet. Egyben a trágyát előrébb lapátolva az időben, mivel nyilvánvaló, hogy az állampapírok hozamát is ki kell majd gazdálkodnia a lejáratkor regnáló kormányzatnak. Feltéve, hogy az országot nem szanálják időközben, és nem szenved technikai K.O.-t. Csődöt jelentve. S miközben az állampapírokról polemizálunk nem árt a pénzügyi szektor fokozódó és fenntartott adópréséről sem megfeledkezni. A maga populista szlogenjeitől megtisztítva ebben az esetben a banki, illetve a biztosítói pénzek elvonásáról van szó. Szintén azt jelezve, hogy a kormányzat nem képes fenntartható, és növekedést biztosító gazdaságpolitikát folytatni. Ez a folyamat már akkor világosan látszott, amikor a nemzeti tündérmese-felelős az adóbevételek növelésében látta minden bajok orvoslását.

Az adóprés fokozásának, és persze a kiváltott bizalmatlanságnak az egyik jeleként fokozatosan olvadtak, és szeptemberre már nyilvánvaló csökkenést mutattak a banki hitelállományok. Érthetően, mivel a növekvő elvonás kigazdálkodásával számolók számára egyre nehezebb a vállalkozás, a beruházás. Így inkább nem vesznek fel hiteleket. Miközben a bankok ez utóbbiak kamataiból fizetik a betéti kamatokat. Mely utóbbiak csökkenése nyilván nem hozza megtakarítási, betételhelyezési lázba az embereket. De ez a kis kitérő mit sem változtat azon az általános képen, hogy a kormányzat jól érzékelhetően rosszul forgatja meg a pénzt. Amennyiben a hatásfokot nem abban mérjük, hogy egy fekete lyuk torkában is okoz forgást az örvény. Az ugyanis már az elmondottakból is látszik, hogy szó nincs a pénz bővített újratermeléséről, és a befolyt százmilliárdoknak a termelésbe forgatásáról. Miközben a már beszedett pénzek, például a nyugdíjalapok, is folyamatosan olvadoztak. Mely utóbbiak kapcsán ismerjük a fedő-sztorit: meg kellett védeni a zemberek pízét, a gazoktól.

Elsőként mutatva meg azt, hogy milyen azt, amikor Orbán Viktor és csapata megvéd valamit. Nem véletlenül kezdtek sokan aggódni, amikor Matolcsy György közelkerült ahhoz, hogy megvédhesse az MNB valutatartalékát. Figyelmeztetve arra, hogy intenzív „megvédése” államcsődhöz vezethet. Azonban az, hogy a valutatartalék felhasználása egyáltalán szóba került, jelzi, hogy a kormányzat, a korábban már többször emlegetetten, további forrásbevonásra szorult. Annyira, hogy januárra Lázár János már világossá tette, hogy a következő lépés az emberek bankbetétjei körüli turkálás lesz. Akkor röppentve fel a mesét arról, hogy miként szerzik meg a svájci államtól a banktitkot. Ami önmagában lehetett ugyan üres fenyegetés a külföldi betétek kapcsán, de világos üzenet a belföldiekre nézve. Az ugyanis teljesen világos, hogy a kormányzati gazdálkodáson tátongó résekbe rengeteg pénz tud befolyni. Fedezeteként pedig a recesszió rossz tanácsadó. Márpedig az ipari visszaesés nem a dübörgő gazdaság biztos jele.

S bár az iparra vonatkozó adatok mostanában váltak nyilvánossá, ne áltassuk magunkat és egymást: a tendencia kormánykörökben is látható volt. Függetlenül Orbán Viktornak az Európai Parlamentben előadott magánszámától. Érthető tehát, hogy idejekorán szétnéztek a még mozdítható, és az aktuális lékekbe illő nagyságrendet jelentő forrás után. Alighanem így dönthettek arról, hogy éppen ideje lesz a takarékszövetkezeti megtakarításokat megvédeni. Elsősorban az emberektől talán. Mely védelmi szándék elsősorban abból a válaszból derül ki, amit Demján Sándornak írt a miniszterelnök. Annak, aki egyike volt azoknak, akik nem szóltak, amikor a másikat vitték. Demján Sándor ugyanis levelét megírta a takarékszövetkezeti törvényről, és az nem tetszett Orbán Viktornak. Noha magát a törvényt, némi áderi pávatánc után, ismét elfogadta a parlament. A pénzre ugyanis szükség van, és az a gazdálkodási teljesítményből nem kerül a kormányzat közösnek szánt zsebeibe.

Miközben egy olyan vállalkozás, ami csak viszi a pénzt, de nem hozza, aligha tekinthető nyereségesnek. Így a kormányzat veszteséges, közgazdaságilag tehetségtelen működését jelzik a befolyó, majd hatástalanul eltűnő pénzek. Közgazdaság alatt most a köz számára való gazdálkodást értve. Annak a köznek a számára való gazdálkodást, amely köz számára a nemzeti szalaggal átkötött populista szövegek mellé egyre kevesebb önálló lehetőség társul. Miközben személyes tartalékaik folyton folyvást csökkennek. Azon persze lehet, hogy még tanakodik a kormányzat: mi legyen a következő amit meg kell védeni. A gyógyszerek kapcsán talán az egészségpénztárakat? A lázadó oligarchák, és persze a szemétnyugatimultik miatt, a bankbetéteket? Még nem tudhatjuk. Azt azonban igen, hogy a gazdaságba vetett bizalom egyik jeleként, és a beruházási kedv illusztrációjaként, a Panasonic bejelentette távozását az országból.

Andrew_s

A nyugdíjmese új fejezete.

A valamikori magánnyugdíj-pénztárak valamikori vagyonának valamikori begyűjtéséről már többen többször írtak. Magam is. Például akkor, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy Selmeczi Gabriella még akkor is a kormányzati döntések nyugdíjvédelmi apostolaként tetszelgett, amikor már számára is nyilvánvaló kellett legyen: hazugságot véd. Akkor, augusztusban, már nyilvánvaló volt, hogy Schmitt Pál erre nézve sem mondott igazat. A folytatásban talán számíthatott volna a kormány arra, hogy a nyugdíj sokaknak felejtést hozón távoli pont az életében.

A történet azonban nem nyugalmat hozva folytatódott. Amire talán számítani lehetett, hiszen a zsarolásszerűen begyűjtött, államosított vagyonnak mégis csak az lett volna a szerepe, hogy a nyugdíjakra nyújtson fedezetet. Amely szerephez nyilvánvalóan nyilvántartásra, és vagyonra egyaránt szükség van. A vagyont illetően az elhíresült MOL-ügylet mellett olyan ötletelés is elindult, mely a folyó költségvetés lyukain elfolyó pénzek pótlását szánta az eredetileg nem éppen erre szolgáló vagyonnak. Azzal, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelővel dobra veretik a nyugdíjalap papírjait. Az unortodox gazdaságpolitika következtében unortodox nyugdíjat is ígérve azoknak, akik nem a miniszterekhez hasonló unortodox nyugdíjban részesülnek a kormányzat kegye vagy éppen parancsa alapján. Mely utóbbi esetben az igazmondás továbbra sem alapkövetelmény.

A napokban bukott le ugyanis az Emberi Erőforrások Minisztériuma azzal, hogy hazugságra kényszerítenek vezetőket a kényszernyugdíjazások kapcsán. Alighanem annak a jegyében, hogy a demokrácia a félelemnélküli igazságkimondások rendszere. Ahogy a megosztásmentességé is. Elvégre Balog Zoltán maga mondta, hogy együtt kell tiltakoznunk a diktatórikus megnyilatkozások ellen. Így nyilvánvalóan mi sem áll távolabb tőle, mint a hazugságra kényszerítés, a diákság megosztása, és demokratának aligha tekinthetően rasszista elveket valló Békemenet-vezér kitüntetése. Ha valaki mégis ellentmondást, netán jelentősebb ellentmondást vél felfedezni Balog Zoltán, a beszédtartó, és Balog Zoltán, a miniszter megnyilatkozásai között, az vessen magára. A miniszter majd meggyón legfeljebb, és számára minden rendben lesz. Lelkészként ő csak tudja, mi ilyenkor a teendő. S mielőtt ez személyeskedésnek tűnne, arra is érdemes gondolni, hogy a nyugdíjrendszerrel, nyugdíjazásokkal kapcsolatos herce-hurcához is kellhet némi lelkierő. Nem a rendeletek meghozásához, hanem a következmények elviseléséhez.

Mert a gazdaságot stabilan megülni látszik az unortodox növekedés, vagyis a recesszió. Ami nem jelenti azt, hogy kormányzat demokratikus pénzéhsége csökkenne. Amit azért jelez némileg az alighanem eleve blöffnek szánt lázári kirohanás a svájci bankrendszer ellen. Megüzenve egyben azt is, hogy munkahelyek márpedig nem lesznek. Amelyek azért nem ártanának, ha a fiataloknak kellene megtermelni a leendő nyugdíjakat. Balog Zoltánnak azonban úgy tűnik komoly hazugságmentesítői feladat juthat. Miniszterként vagy lelkészként biztosítva azt, hogy ne okozzon lelki törést a nyugdíjpénztári vagyon maradékának, akár hazugságokkal is fedezett, eltüntetése. A Népszava ugyanis éppen ez utóbbit állítja. Azt, hogy a kormányzat hazugságok árán is be akarja olvasztani a maradék pénzeket a közös kalapba. Elvileg januártól kellene az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságnál (ONYF) kezelni az egyéni számlákat. Amilyeneket alighanem még kevesen láttak. Ha azonban az állami rendszerbe való visszalépéssel valóban igaz, hogy „a tag követelése is megszűnt a számlán nyilvántartott összeggel szemben”, akkor tényleg mire fel volt Selmeczi Gabriella nyugdíjvédelmisége. Annak idején ugyanis olyasmit állított a hölgy, hogy mindenki viszi magával a pénzét.

Ha tehát a Népszava információjára nem érkezik cáfolat a rabszolgaügyi minisztériumból, akkor az ismét hazugságban maradhat. A nyugdíjak, nyugdíjazások és a magánnyugdíj-pénztárak ügyei ez esetben vonzani látszanak az unortodox igazmondást. Csak aztán a végén, mint az igazmondás gátjait, ne helyezzék átok alá a nyugdíjakat és nyugdíjasokat. Pál apostollal szólva mi is csak annyit tehetnénk ehhez hozzá, hogy: „Azért levetvén a hazugságot, szóljatok igazságot, kiki az ő felebarátjával: mert egymásnak tagjai vagyunk.” (Ef 4,25).

Andrew_s

Felhőtlen nyugdíj-felelőtlenség.

Forrás: parameter.sk

 A hazai nyugdíjbiznisz újabb állomásához érkezhet azzal, ha a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő verheti dobra a Nyugdíj- és Adósságcsökkentő Alap értékpapírkészletét. Mármint az ott levő értékpapírokat. Erről a HVG akként emlékezik meg, hogy megnyílt az út a maradék nyugdíjpénztári vagyon eladása előtt. Ez szinte azonnal felveti azt a gondolatot, hogy annak idején ugyebár azért kellett a magánynyugdíj-pénztárakból elüldözni az embereket, és annak vagyonát állami megőrzésbe venni, mert azok csak eltőzsdéznék. Ez a gondolatmenet már annak idején tekintélyes léket kapott a MOL-vásárlás kapcsán, de alig hiszem, hogy Selmeczi Gabriella fő nyugdíjmegőrzés-ügyi megbízott túl sok álmatlan éjszakát könyvelhetett el ennek kapcsán. Ahogy azt is simán elkönyvelhettük, hogy valahogy az egyéni számlákon való könyvelés sem akart úgy alakulni, amint azt ígérték a kormányzati oldalon.

Így aztán talán keveseket lep majd meg, amikor a vagyon faggyúmécsesek kormozó lángjaihoz hasonlóan füstöl el a szinte semmibe. A baj azonban nem jár egyedül. Ez ugyanis megint előtérbe emeli a kormányzati gazdaságpolitika következetlenségeit, és azokat a veszteségeket, költségvetési lyukakat, amelyeket a Matolcsy-féle tündérmeseírásnak köszönhet az ország. S persze alkalmat adhat felidézni azoknak a pénzeknek a kormányzati eltőzsdézését, elolvasztását, amit a következő évektől vett kölcsön a kormányzat. A nyugdíjak tekintetében ugyanis kifejezetten a jövőt illető ígéretről beszélhetünk. S ezen az sem változtat, ha Matolcsy György szerint több rossz szokásunk is van. A végeredmény mégiscsak az, hogy a HVG szerint, alighanem az árfolyammozgások miatt is, mintegy 200 milliárdos értékvesztést lehet elkönyvelni a nyugdíjak alapjaként tekinthető papírok kapcsán. Kérdés lehet persze, hogy a szigorúan vett gazdasági vonatkozásain kívül ez mennyiben érinti a mindennapokat. Mert az teljesen nyilvánvaló, hogy a gazdaságban megnyíló réseket valamilyen formában be kell tömködni, melynek talán egyik lépése, hogy az adózással kapcsolatban szinte folyamatosak a változások. Amihez kapcsolódik az a vélemény, hogy a nyáron nagy vehemenciával elfogadott költségvetés kukaéretté vált.

A politikai hatások alighanem hosszabb távon kapnak szerepet majd, melyben egyre kisebb a jelentősége a Fidesz szóvivőjének szavahihetősége. Selmeczi Gabriellát lassan talán már saját párttársai sem tekintik többnek, mint az éppen uralkodó hangulati szélirány jelzőeszközének. Függetlenül attól, hogy valójában milyen információs állapottér az,a miről tudósít. Végső soron Orbán Viktor szavahihetősége is lehet hit kérdése. Elvégre a hit nem igényel tényeket, és nem kíván magyarázatokat. Aki tehát feltétlen hinni akar a miniszterelnöknek, azt nem fogják zavarni az olyan apróságok, mint például az IMF-lista ügye legutóbb. Mely lista állítólag szintén tartalmazta a nyugdíjakat érintő kérdéseket. Szeptember elején, még azt lehetett tudni, hogy az IMF nem kérte például a nyugdíjak csökkentését. Varga Mihály tárgyalóminiszter mintegy másfél héttel később azt sugallta, hogy de bizony, kérte az IMF a nyugdíjmegszorításokat. Igaz, erről azt követően nyilatkozott a miniszter, hogy részt vett pártja frakcióülésén. Így áteshetett azon a véleménycserén, melyről esetleg a pártelnök véleményével jött ki a sajátja helyett. Bár valószínű, hogy a világbanki szakértőknek van véleményük arról, hogy milyen nyugdíjrendszerre van lehetőség. Összességében a nyugdíjrendszer körüli viták során folytatódhat, és a miniszterelnök után másokra is kiterjedhet az a folyamat, melyet nyugodtan a kormányzati hitelvesztéssel lehet leginkább leírni.

Márpedig a nyugdíjak környékén elszenvedett hitelvesztés túlmutat a jelen állapotokon. Annak természete miatt ugyanis a nyugdíjak alapjául szolgáló források kiszárítása aligha tekinthető másként, mint a jelenben képződött trágyahalom átlapátolását egy időben későbbi pillanatra. Ehhez aligha kell nagy közgazdasági ismeret, mivel azt könnyű belátni, hogy a ma befizetést teljesítők előbb vagy utóbb, de megjelennek majd a nyugdíjasok sorai között. Ha pedig az államilag pártolt öngondoskodás körül elfogy a levegő, akkor az állam majdani gazdaságának kellene tudni kitermelni a majdani nyugdíjakat. Ez a hitelességi válságon túl egy olyan felelősségi válságot is sejtet, amiről ritkábban esik szó. Ezt sokkal inkább az ezzel rokon hatású, de talán rövidebb távon érvényesülő államkötvények kapcsán szoktak megemlékezni. Melyek kamattal terhelt költsége szintén valamikor a holnapok során fog jelentkezni. Szintén időugrásnak téve ki a tündérmese békájának hátsóján kitüremkedett recessziós salakanyagokat. A ma költségvetési hiányának szagát átterelve évekkel későbbre. Amibe a majdani kormányoknak kell majd belelépni, mivel a választási törvénymanipulációk sem feltétlenül fogják garantálni azt a vágyat, hogy évtizedek múlva is Matolcsy legyen miniszterelnök. Bár, ha nem tekinteném a generációkat sújtó hatásokat, megérdemelné, hogy ezt a halmot neki kelljen eltakarítani. Orbán Viktor jobb-kezeként.

A korábbi gyakorlat azonban sokkal inkább a padlássöpréses technológiában látja a kormányzat továbbra is a gazdasági problémák megoldását. Noha alighanem egyre csökken a padlások száma. Nem véletlen talán, hogy újra, és újra felmerül a Magyar Nemzeti bank tartalékainak becsorgatása a matolcsyzmus eresztékeibe. Bár Békesi László már korábban figyelmeztetett arra, hogy például a valutatartalék lenyúlása államcsődhöz vezethet. A Fidesz államcsőd felé robogásáról, a Fidesz klientúragazdagítási ténykedésével kapcsolatban mostanság is megfogalmazott a volt pénzügyminiszter. Bár jó lenne, ha ennél enyhébb hatású megoldások állnának végül rendelkezésre. Ez természetesen sokkal inkább egyfajta általános gazdasági állapotot jellemez és nem csak a nyugdíjakat érinti. Miközben persze a Fidesz-t egy államcsőd megmenthetné attól, hogy viselnie kelljen a nyugdíjalap-herdálásokért a közvetlen felelősséget. Így korántsem biztos, hogy a jövőnek tett ígérettől a rosszabbul aludnának. A személyes felelősség ugyanis szinte rutinszerűen szétmaszatolható a frakciótól az egyes gazdasági posztokat betöltő középvezetőkön keresztül annyi emberre, hogy végül aligha kell tartani tőle. S hogy mi lesz majd a nyugdíjasokkal? A kormányzati szereplők nyilván már öngondoskodtak ezügyben. Így alighanem annak a tanácsnak a megfogadása sem okozna gondot, ami a hazai nyugdíjrendszer befagyasztását javasolja..

Simay Endre István

Mese a nyugdíjról.

Schmitt Pál garantálta a nyugdíjakat
az Európai Parlament alelnökeként

 Schmitt Pál hazudott. Hazudott a doktorijával kapcsolatban, mint köztársasági elnök. Orbán Viktor sokáig kiállt mellette. Schmitt Pál hazudott akkor is, amikor a nyugdíjakat garantálta az Európai Parlament alelnökeként, ahova a Fidesz jutatta. Az a Fidesz, melynek Orbán Viktor volt akkor is a vezető embere. De a nyugdíjakkal kapcsolatos hazugságaival legalább nincs egyedül. Elvégre a Fidesznek volt egy másik arca is. Nemcsak Orbán Viktor. Ha a magas C-n kellett szidni a szemét, tőzsdéző magán-nyugdíjpénztárakat, ott volt kéznél Selmeczi Gabriella. Ő, aki kész volt a Fidesz szóvivőjeként és nyugdíjvédelmi megbízottként is elregélni, hogy a Fidesz-kormányzat mennyivel jobb gazdája a nyugdíj-megtakarításoknak, mint azok a profitérdekelt pénztárak, akik csak eltőzsdézik. S tényleg. A kormány még ezt is jobban csinálta. Az eltőzsdézést. Mert bárki nyugdíjast megkérdezhetnének, hogy nyugdíjalapot, vagy MOL-papírkat akar-e?

De nem kell megijedni, a kutyát sem fogják megkérdezni, ahogy eddig sem tették. Selmeczi Gabriella repült, mint nyögdíjvédelmi megbízott, és még csak meg sem hízott. Pedig hízhatott volna a mája, hogy milyen eredménnyel verte át az embereket, mint azt a bizonyost a palánkon. Az ellenállhatatlan kormányzati ajánlat mögött, mely gyakorlatilag a nyugdíjpénztárak vagyonának elzabrálásáról szólt egy ígéret volt. Melyet olyan szövegek kísértek az említett megbízott szájából kiesvén, miszerint felesleges és drága kísérlet volt az embereknek a saját fennhatóságukban hagyni a saját jövőjük alapjait. Mely korlátozott felfogóképességű masszaként való kezelésük értelmezését épp a napokban adta különben nem kisebb személy, mint maga Orbán Viktor miniszterelnök. Az említett ígéret különben egy új nyugdíjrendszert, és többek között egyéni számlákat is tartalmazott. Bár rögtön gyanús lehetett volna mindez, miután a pénzügyekért olyan unortodox zseni a felelős, akinek sikerült a tündérmese békájának feneke alá kergetnie a gazdaságot. Amit különben, az MSZP szerint maga Orbán Viktor is elismert. A nyugdíjak sorsa éppen így lokális mélypontra jutott. Ezzel befejezett ténnyé vált, hogy a mór, illetve a Selmeczi-mórné megtette kötelességét, és teljes joggal mehetett. Alkalmasint talán érdemes megjegyezni, hogy Selmeczi Gabriella úgy képviselte az utóbbi időben a nyugdíjak védelmét, hogy pontosan tudta, alighanem hazugságot képvisel, és óriási kormányzati bukta húzódhat meg a nyugdíjpénzek mögött. Bár a teljes képhez az is hozzá tartozik, hogy eredeti megbízása az említett hölgynek, csak 2011. december 31.-ig szólt a nemes posztra. Onnantól alighanem csak önszorgalomból és nyilván csak társadalmi munkában mesélt az arra érdemeseknek a tündérnyugdíjakról.

A kormány pedig, hogy, hogy nem feladta terveit a nyugdíjreformot illetően, és az Godot képét vette fel. Már ami a várását illeti. Világgazdaság honlapján olvasható a Nemzeti Lószámlálási Hivatal, azaz az Emberi Erőforrások Minisztériumának hivatalos válasza a nyugdíjreformot firtató kérdésre: „A nyugdíjtörvény 2012. július 16-án elfogadott módosításának lényege,hogy nem változik a nyugdíjrendszer. A nyugdíj-jogosultsági és kiszámítási szabályok is a jelenlegiek maradnak”. Ez annak fényében is remek, hogy Selmeczi Gabriella a múlt év végén még az egyéni számlák kidolgozásáról nyilatkozott. Úgy tűnik ez meghaladta a kormányzat kompetenciáját. Ami azért a felelőtlen ígérgetések, és nyílt hazugságok közti mezsgyét szántogatja, kapirgálja. Mert ezek szerint a kormányzat olyan ígérettel államosította az emberek pénzét, melyet nem volt képes betartani. Mert hitelezzük meg a jóindulatot, hogy be akarta tartani. Még talán a Közgép összes informatikusát is ráállították, hogy ügyezzék a nagy ügyet, Hátha hajt egy kis számla-rügyet. Nos! Nem hajtott.

Ezzel viszont olyan kérdésanalógiák juthatnak az emberek eszébe, hogy vajon milyen cselekvési körbe tartozik az, ha valaki gyakorlatilag kényszerhelyzetbe hozva mást győzi azt meg vagyona átruházására. Ha valaki zsarolásnak nevezné, megnyugodhat, mert társai is lesznek a véleményben. Anno a magánnyugdíjpénztárak vezetői zsarolásnak nevezték az államosítási folyamatot. Mely zsaroláshoz az LMP az „útszéli” jelzőt is hozzátette. De a múltból a jelenbe lépve az sem lenne meglepő, ha valaki Selmeczi Gabriella esetén újabb törvénycikkelyeken kezdené törni a fejét. Esetleg azon, hogy, akár a MOL-akció alkalmával, megfeleltethető-e annak, miszerint „a kezelésére bízott vagyontárgyban gondatlansága folytán vagy neki fel nem róható okból keletkezett hiányt, amelynek megtérítésére jogszabály, vagy szerződés alapján köteles, a sértett megtévesztésével leplezi és ezáltal a hiány felderítését, illetve a fizetési kötelezettséget meghiúsítja”? Ám biztos lesz olyan politikai erő, mely megkeresi akár az idézett meghatározásra is a megfejtést. A szóvivő asszony akkor majd arra fog hivatkozni, hogy parancsra tette, illetve nem tette? S vajon kinek a parancsára? De talán a magyarázkodásnak már nincs is jelentősége a kormányzat oldaláról. Ugyanis beigazolódhat, hogy a miniszterelnök tényleg már csak a saját öntörvényű világában értelmezi a történéseket.

Simay Endre István

Hiba a kinek a készülékében?

Az internetes fórumokat, a híreket olvasva, és a rádiót hallgatva sokszor az az érzésem támad, hogy a gyógyszerek ide-oda gurigáznak. Lassan, mintha az egész ország egy nagy, elgurult tablettákkal felszórt hullámvasút lenne. Miközben a napi politika látszatcsatáitól hangos számos csatorna, olyan a világ, mintha tényleg elfeledkeznénk valami lényegesről. Mint amikor az ember elindul a konyhába, de mire odaér, elfelejti, hogy miért is indult. Látszólag minden rendben van. Felgyújtotta a villanyt, a gáz el van zárva, a csap nem csöpög. S valami még sincs rendben.

Valami ilyesmi érzésem támadt mostanság. Annak ellenére, hogy több, a témához való hozzászólásomban itt a blogon, magam sem voltam mentes attól, hogy összeszedjem a napok híreit, és megpróbáljak valami rendszert teremteni bennük. Valami olyanmódon, amire azt mondhatná bárki: hülyeség, de talán van benne rendszer. De van benne rendszer? Vajon nem csak valami nagy össznépi kommunikációs játékban veszünk részt, aminek végső soron mi magunk, a saját józan eszünk a tétje. Az, hogy vajon meddig tudunk a napi problémákba beletemetkezve elfeledkezni arról, hogy normális körülmények között a kutyát se kéne érdekeljen az, hogy ki a köztársasági elnök, vagy akár ki a miniszterelnök. Ám az ember egyszer csak ott találja magát abban a helyzetben, hogy világvallásmegváltó miniszterelnöki interjút és Jézushoz hasonlított plagizátort csurgatnak rá a hidegvízcsapból. Akik egyikénél sincs ott Gyurcsány Ferenc szakdolgozatának mindent megmagyarázó példánya.

Noha a mindennapoknak egyáltalán nem arról kellene szólnia, hogy Orbán Viktor milyen vezéri eszmék nyomába szegődve szólja le hol egy egész kontinens politikai rendszerét, vagy garantálja egy népcsoport jogait. Oly módon, hogy az előzmények alapján pont az ő garancialevele ér talán a legkevesebbet. Amire, például, a magánnyugdíj-pénztárak garantálásának esete lehet felhozható. Miközben, a másik oldalon, végső soron nem egy ellenzéki vezető évtizedekkel ezelőtti szakdolgozata körül kellene pörögnie senkinek. De ugye milyen könnyű belekeveredni akár pár mondat után ebbe az egész kommunikációs katyvaszba? Valóban könnyű. Mert általánosságban nem lehet nem figyelmen kívül hagyni mindezeket. Nem csak azért, mert a hírműsorok, akár kéretlenül is, beletolják az arcunkba mindezeket. Hanem azért, mert a holnap munkalehetőségei a ma politikájától függhetnek. A holnap gazdasági viszonyai a ma döntéseinek következményei.

Így, amikor a napok úgy peregnek egymás után, mintha valami állandósított választási harc dúlna, akkor tényleg valami baj van a készülékekben. Az adó és vevőkészülékekben egyaránt. Az adókészülékekben annyiban, hogy ameddig permanens választási forradalom zajlik, és naponta vívja valaki az aktuális széncsatát, addig alig van lehetőség értelmes párbeszédre. Addig felnőtt emberek, politikai hatalommal bírók viselkednek úgy, mint a hisztis kisgyerek, aki juszt sem mérlegel semmit. Mert ő eldöntötte, hogy tud a plafonon sétálni, vagy a falon keresztül közlekedni. S ez utóbbi megvalósításában az sem zavarja, ha üvöltve kell a fejével lukat ütni a téglák sorában. Lebeszélhetetlenül. Mert akkor el kellene ismernie, hogy talán mégsem ő az a bizonyos faljáró. Márpedig a felzaklatott idegek nem engedik meg, hogy akár véres fejjel is, de elismerje: nem volt igaza. Ha ilyenkor mégis azt hiszi bárki is, hogy csendes meggyőzéssel hatni tud rá, akkor hamar rájöhet, hogy a hatás akár pont az ellenkezője is lehet. A politikában ezekre a helyzetekre lehet talán leginkább azt mondani, hogy a süketek párbeszéde zajlik.

Azzal a különbséggel, hogy kiegyensúlyozott helyzetben ezek a politikai viták lezajlanak a parlamentben, és az emberek nem érzik állandóan a frontvonalon magukat. Élik mindennapi életüket, amiben a legnagyobb igény talán a körülmények állandóságára van. Megélhetési lehetőségre, és arra, hogy a sarki kocsmába, a buszon hazafele, vagy bárhol másutt nyugodtan válthasson szót az ismerősökkel. Anélkül, hogy perceken belül ne a benzin ára, a hajszálon függő megélhetés, és hasonlók kerülnének terítékre. Az állandósított forradalmi lendület azonban ezt lehetetlenné teszi. Olyanok között is egymásnak feszül sokszor az indulat, akik különben jól ellennének egy büféasztal mellett. Ott is szikrák pattognak, ahol sokkal inkább a napi gondok utáni megnyugvást remélne bárki is.

Amikor pedig eljutunk idáig, akkor bennem mégiscsak megfogalmazódik az a kérdés, hogy milyen érdek húzódhat meg mindezen hangulatkorbácsolások mögött. Miért kényszeríti a közélet arra az embereket, hogy olyasmivel foglalkozzanak, ami nélkül tulajdonképpen sokkal jobban tudnák eltölteni a napjaikat. S akkor megint csak a kommunikációs manipuláció az, ami a gondolatok előterébe tolakodik. Ameddig ugyanis az embereknek megadatik a napi hatalmi huzavona cirkuszában való szemlélődő részvétel cirkusza, addig talán kevésbé mérlegel mást. Az állandósított feszültség késleltetheti a reakciókat azokra a hatalmi dobásokra, melyek folyamatosan szalámizzák fel a közérdeklődést. Aki pedig időt nyer, az fásultságot nyer. Fásultságot, melynek elkövetkeztekor már csak keserű félmosollyal fogja tudomásul venni az újabb életszínvonal-romlásokat, az adóprés újabb tekeréseit. Bele sem gondolva abba, hogy a hatalom képviselőinek van-e ehhez valós indoka, vagy joga, felhatalmazása. Nem is talán a jogi, hanem az emberi felhatalmazása. 

Mert már csak egy kézlegyintéssel veszik tudomásul számosan, hogy a tükör nem tartozik a hatalomban levők lakás-felszerelési tárgyai közé. Vagy aligha tartozik, mivel hangos csörömpöléssel kérni ki magának, hogy azoknak meséljenek megélhetésről, akiknek „elfelejtettek” munkahelyet létesíteni, és akik jövedelménél akár százszor több a rendszeres jövedelmük. Ha pedig mégis eljut valaki addig, hogy valami mégsem egészen kerek a történetben, akkor még mindig ott van kéznél a jól bevált történelmi recept. Kinevezni az illetékes bűnbakot, vagy olyan homokzsákot biztosítani, akit nyugodtan lehet ütlegelni az éppen aktuális gumicsonttal. Ami jelenségeket végignézve tényleg azt hiszem, hogy valami igen alapos készülékhiba van a jelenlegi gépezetben. Mert az egyetlen rendszerszervező erőként a figyelemelterelést látom a rengeteg hülyeség közepette. Látszólag minden megvan, minden hatalmi poszt be van, vagy hamarosan be lesz öltve. S valami mégsem stimmel ebben a kivilágított konyhában.

Simay Endre István