Anti-Karácsony 2020

Forrás: dark.pozadia.org

Négy évvel ezelőtt, egy hasonló írást kezdtem azzal, hogy „a Karácsony nem mindenkinek ugyanazt jelenti”. Idén, azt hiszem ez kifejezetten érezhető lesz. A külső, illetve a társadalom belső körülményei egyaránt speciálissá teszik az idei ünnepnapokat. Lehet, hogy nem utoljára. Talán nem is először. Bár, gyanítom, először.

Ha körülnézünk, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a gazdasági világjárvány nagybani játékosai alapvetően egy kommunikációs konvergenciát mutatnak. S mielőtt most jönnének a szájhúzogatások: Igen, van tömeges megbetegedés. Nem kétlem, hogy van. Ahogy vírusok is vannak. Nem azóta, hogy felfedezték ezeket az elszabadult örökítő-anyagokat, hanem valószínűleg az élet hajnala óta. Azóta teszik a dolgukat. Fertőznek, és a túl nagy sikerrel fertőzők kihalnak. A legsikeresebbek pedig beépülnek a gazdaszervezet örökítő anyagába. A kettő között pedig széles a skála. Azt meg majd a jövő fogja eldönteni, hogy a jelenlegi tömeges fertőzést okozó koronavírus-típusnak milyen sors jut. Tekintettel a mortalitási rátára, valószínűbb, hogy betagozódik majd a többi, rokonságába tartozó vírus közé. Kialakul egy immunitási egyensúly, és az eljövendő generációk majd együtt élnek vele.

Ettől persze senkinek nem lesz jobb, aki belehal. Ahogy a családjának sem. Pont olyan szomorú esemény, és pont olyan keserves órák, napok, hónapok követik majd, mint minden más haláleset kapcsán. Amely órákat, napokat, hónapokat a politikusok is igyekeznek keservesebbé tenni. Mert a politikusok is teszik a dolgukat. A hatalmi pozíciójuk mértékében cselekszenek, illetve tépik a szájukat. Olykor cselekvés helyett tépik a szájukat. Vagy cselekszenek a saját érdekükben, és a köz nevében tépik a szájukat. Amit a világszemléletük diktál, és a társadalmuk megenged. Mert azért alapvetően a politikus is a társadalmi hierarchia egy darabkája. Jobbára azt teszi, amit hagynak neki. Hogy mi köze ennek az ünnepekhez? Valószínűleg sok.

Egyszerűen azért, mert a mélyülő válságok terepein a politikusoknak égető szükségük van valamilyen bűnbakra. Lehetőleg olyanra, amit objektív körülményként lehet feltüntetni. Egy biológiai objektum, esetünkben egy koronavírus, igen kiváló erre a célra. Gyenge az egészségügy teljesítőképessége? Ugyan, kérem. Járvány van. Gyenge a gazdasági hatékonság? De, dehogy! Otthon kell maradni, mert járvány van. De azért tisztelettel megkérdeznék egy ebben járatosabbat arról, hogy megpróbálta-e már a gazdasági válság-gócok, illetve a járvány-kommunikáció térképét egymásra fektetni? Mert erősen szubjektav érzésként nagyon úgy tűnik, hogy az utóbbi decibeljei jól összecsengenek azzal, hogy tűnik nagyobbnak a baj.

Hazánkban pedig elég nagy gondok látszanak. Az ugyanis már a tavaszi satufék kapcsán látszani látszott, hogy az ország gazdasági tartalékai gyakorlatilag a helybenjáráshoz is kevesek. A helyzet pedig, félek tőle, azóta sem lett sokkal jobb. Nem a sikerpropaganda ön-vállonveregetésének a szintjén, hanem a mindennapokban. Azokban a mindennapokban, amelyekben a nagy nemzeti karantén tovább atomizálja a lakosságot. Érteni vélem, hogy mekkora nagy engedmény, hogy az éjféli misére bárki elmehet. Ha van olyan templom, ahol megtartják. Azt a hatalmas kegyet is, hogy a szeretet jegyében nagy kegyesen megengedi a hatalom az idősebb szülők meglátogatását is.

Ez azonban valószínűleg alárendelt szereppel bír ahhoz képest, hogy talán okkal, de lakásukba kényszeredetten élnek sokan. Olyanok is, akikre talán eddig sem nyitották rá sokszor az ajtót, de most a hatalom kiváló kifogást is gyárt ehhez. Nem a karácsonyfa ünnepén, hanem általában. Mert az emberek jó része általában is ember, általában is vannak napjai az életének. De kétségtelenül lehet, hogy a nagy népi elszigetelődés Karácsonykor még szembetűnőbb. Így aztán felértékelődhet az a hagyomány, amely szerint a karácsonyi ünnepsor egyike azon jeles napoknak, amikor az öngyilkosok száma megugrik. Vajon mennyire futja ebből a hagyományból azt követően, hogy természetesen „csak az ő érdekükben”, de lényegesen többen érezhetik magukat elhagyatva, út mellé dobva még az átlagos éveknél is.

Ha netán megugrik a halottak száma, akkor azt a járvány, a kormányzati intézkedések mellékhatásaként, egy vállvonogatással fogják elintézni? Mert így jártak?

Andrew_s

Gyermeki helyzetkép - 2017

Azt, hogy egy-egy gyermek miként élte meg az előző évet, az aligha lehet egy általánosítható adat. Azért egy általános felmérés, illetve jelentés mégiscsak mondhat valamit. Aztán meg azok is, akik hozzáfűznek valamit. Így a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány felmérését, illetve az ebből készült jelentést is érdemes elolvasni. Biztosan lesz olyan, aki elégedett lesz a jelenlegi helyzettel, és lesz, aki nem.

Sok adat erősen viszonyítási alap kérdése. A rádióban, nem is ezzel a jelentéssel kapcsolatban, hallottam olyan véleményt is, hogy a funkcionális analfabéták számán sem kell problémázni. Elvégre a középkorban általános analfabétizmushoz képest kifejezetten előre léptünk. Sokak számára talán a gyermekek jog-helyzete is ilyen. Mert akkor, ha elég mélyről nézünk felfele, akkor a bányászó béka alja is az egekbe szökő magasságban lehet. De ettől függetlenül sem minden adaton kell feltétlenül elkeseredni. Bár némelyiket látva nem ártana pár könnycseppet elmorzsolni. Azon például, hogy a családjukból kiemelt gyermekek harmada az anyagi problémák miatt kerül veszélyeztetett helyzetbe. Ami több dolgot is sejtet. Az egyik az, hogy a gyermekek helyzetét megítélők fejében elég erős az anyagiakat előtérbe helyező diszkriminációs szemlélet. Miközben cseppet sem vígasztaló, hogy a helyzet indokoltsága esetén igen jelentős szegénységet gyaníthatunk megjelenni a családok szintjén. Ami a magyar közmunkaalapú társadalom csődjeként is kezelhető. Jelezve, hogy a családok szintjén cseppet sem jelent megoldást az egy-egy családtagot érintő kötrabszolgaság.

Egyébként talán ettől, pontosabban a családi krízisektől sem teljesen függetlenek a gyermeki öngyilkosságok. Statisztikailag gyakorlatilag részletkérdés, hogy számszerűen hányan követnek el gyermekkorban öngyilkosságot. Különösen, mert az öngyilkosságok mögé nézve, többnyire nincs valós halálvágy a kísérletek mögött. Még felnőtt korban is nagyon sok öngyilkosság valójában baleseti halálnak tekinthető. Olyannak, ami figyelmeztetésként, figyelelemfelkeltésként indul. De a mentőnek elvágott erekkel telefonálóhoz nem ér oda időben a kocsi, a figyelmezető önakasztást elkövető, gyógyszert beszedő gyermek anyukája aznap kerül dugóba, vagy késik bármi miatt otthonról. Esetleg a cselekedett hibás mérlegelése, netán egy kivagyiságból elkövetett tett vezet a halálhoz.

Valamiért a jelentés kapcsán kiemelendőnek gondolták, és a sajtóanyag-verzióban is külön jelezték, hogy a szakmunkástanulók fele, a gimnazisták ötöde nem olvas soha egyetlen könyvet sem. Amely megfogalmazás azt jelenthetné, hogy mesekönyvet, illetve elektronikus műveket sem. Amelyről több dolog az eszünkbe juthat. Az egyik az, hogy a gyermekek az általános iskolából kerülnek a középfokú képzésbe. Ha tehát az utóbbit megtöltő korosztály nem olvas könyvet, akkor ez azt jelenti, hogy az olvasás élményszerűségét már általános iskolában elrontják. Amelyben aligha kerülhető meg az a kérdés, hogy milyen irodalom az, amelynek ismeretét elvárják az általános iskolai képzésben. Magam közel egy évtizede írtam arról, hogy a gyermekeket megszólító, szórakozást nyújtó művekkel kellene megszerettetni az olvasást.

Akkor, egy neveléstudományi konferencián, ez korántsem volt a legnépszerűbb gondolat. Ahogy az szintén közel évtizede írt szakdolgozat sem volt a legnépszerűbb, amelyet nem én írtam, de Harry Potter történeteinek pedagógus-szereplőit elemezte neveléstani alapon. Azok részéről sem, akik a nem oly rég lezajlott tanártüntetések kapcsán szakértőként szólaltak meg. Ugyanakkor nem olyan régen a rádióban szólalt meg egy tanár, aki nagyjából szintén azt mondta, hogy nem kellene annyira viszolyogni sem Harry Potter történeteitől, sem Rejtő műveitől. Az utóbbiak valószínűleg továbbra is alkalmasabbak az élménytár bővítésére, mint a veretes, de a hétköznapok szempontjából inkább unalmas könyvek. Minden maradék tisztelet fenntartásával az olyan szerzők, illetve műveik iránt, amelyet nagyjából a tizedik oldal után hajít be valaki a sarokba. Mindamellett, a gyakorlat az, hogy az említett korosztály meglehetősen sokat olvas. Akár a közösségi média termékeit is. Amelyet lehet sekélyesnek, zárt körűnek, nyelvészetileg zavarosnak bélyegezni. A hatását elvitatni azonban kár lenne. Akkor sem, ha a hírportálok, internetes pletykarovatok stílusa aligha vethető össze Jókai műveivel. Egyébként érdekes lenne tudni Homérosz véleményét a későbbi korok szerzőinek műveivel kapcsolatban. Talán rá sem jönne, hogy irodalmi alkotások.

De mindez, értelemszerűen korántsem az említett jelentés teljességét fedi le. Korántsem lenne érdektelen, ha a pedagógia, az iskola, vagy akár a gyermekekkel kapcsolatos történések bármely szereplője elolvasná. Képet kapva arról, hogy mi a helyzet a gyermekek szexuális nevelésével, esetleges bántalmazásával, illetve a felnőtt társadalom hozzállásával, olykor hozzá nem állásával kapcsolatban.

Andrew_s

Anti-Karácsony 2016

Forrás: dark.pozadia.org

A Karácsony nem mindenkinek ugyanazt jelenti. S nem vallási, hanem elsősorban emberi okokból. Erről alighanem a krízises esetekkel foglalkozók tudnának sokat mesélni. Azok, akik a jelen valóságból a fátyol mögé kilépőkkel, az erre kísérletet tevőkkel találkoznak. Mondanám, hogy foglalkoznak, de ez alighanem túlzás. Van egy pont, amikor már csak a biológiai létért folyik a harc. Bízva a lélek, a szellem egyfajta öngyógyító erejében. Időnyerés a következő ugrás előtt.

Nem véletlen, hogy a Karácsony az az ünnep, amikor az „örülj wazze!” közhangulatának búcsút mondók közül sokan valóban kísérletet tesznek erre a végleges távozásra. Így volt ez évekkel korábban is. S ez tavalyig sem sokat változott. Érthető okokból, mert az emberek valójában nem sokat változnak. Úgy általában. Akinek a világképében valós alternatíva az öngyilkosság, az számol vele. Akkor is, amikor az éves leltárak készülnek. Nem véletlen talán, hogy a Szilveszter éjszakája is egyfajta csúcspont. Azonban az inkább a sikerek hiányáról, míg a Karácsony inkább az emberi minőségről szól. Elvégre a Karácsony a szeretet ünnepe. Sokaknak a pedig a szeretet hiányának az ünnepe. Mely sokadalomba nyugodtan besorolhatóak azok is, akik csak egyvalakit szeretnek. Önmagukat. Mely esetek közé nem csak a klasszikusan nárcisztikus figurákat sorolnám be, hanem azokat is, akik örömmel, illetve kárörömmel tipornak át másokon. Önmaguknak bizonyítva elsősorban, hogy ők milyen faszagyerekek. Mert újabb tíz centivel nőtt az önbizalmuk.

Elsőre talán most sokan azt gondolják, hogy ha valakik, hát ők biztosan nem próbálják ki a szárnyatlan repülést a tízedikről. De ez nem annyira igaz. Az önbizalom halmozásának is van egy határa. A demonstráció lehet önmagáért való, de azért sokan szeretnék ezt, ha másért nem, az elismerésért, mások számára is nyilvánvalóvá tenni. Elég egy despotikus vezetőre gondolni ahhoz, hogy ezt elég gyorsan beláthassuk. Ám mi történik akkor, ha a szellem még épen maradt néhány bugyrába beüt a ménkő. Elterjesztve azt a különben valós gondolatot, hogy „papa, téged csak a pénzedért szeretnek”. Vagy azért sem. Amikor már csak statiszták, és az elnyomottak tapsolnak. Ilyen esetekben bizony elpattanhat az a vékony cérna, amin az önpusztító őrület, és a valóság között egyensúlyoz a személyiségük. Ehhez különben, akármit is gondol a nyájas olvasó, nem kell a politikai vezetőkre gondolni. A jelenség akkor is igaz, ha despota, ám megvetett családfő az illető. Ezért nem is annyira véletlen, ha látszólag sikeres emberek indulnak neki a gravitáció tesztelésére. Egyébként már az is a környezetükből gondosan kiölt szeretet egy biztos jele, ha eljutnak idáig. Egy szerető környezet ugyanis még időben szólhat, időben figyelmeztethet.

Míg más esetekben, esetleg, időben menekülhet. Mert az egyik oldalon a megnyomorító despotizmus sem boldogít, de a megnyomorítottak sem boldogok. Talán az sem teljesen véletlen, hogy a Karácsony nem csak az életből kilépők számában, hanem az útra kelőkében is jeleskedhet. Azok számának emelkedésével, akik a látszólag létező, de valójában kriptahangulatú, elnyomó, frusztráló, a személyiséget pörölycsapásokkal püfölő családot cserélik fel szinte bármire. Akár a magányra is. Ami, mint tudjuk, nem feltétlenül jó tanácsadó. Míg mások látszatkapcsolatokba, egy éjszakás menedékek sorára, vagy olykor az utcára cserélik fel a lelki nyomortanyát.

Most persze jöhetnének azok a hétköznapi okosságok, amelyek alapján „nyújtsd ki a kezed”, meg légy empatikus. Meg a másik orcádat is. Meg fordulj az elesettek felé. Meg hasonlók. S talán még hasznosak is ezek a tanácsok. Kezdetben. De amikor már nekiindul valaki, akkor már fabatkát sem érnek. Addigra szakad a cérna. Addigra már sokan azt sem hiszik el, amit a környezetük kérdez. A futólag, félrenézve elhadart „hogy vagy?” komolyságát látják a színfalak mögött. Akkor is, ha az nincs ott. Ez van. A világ nagyjából ezt tudja nyújtani. Úgy általában. Mármint akkor, ha valaki azt az „örülj wazze!” elvárást nem tudja kellő beleéléssel, önbecsapással kezelni. Nem sok az, amit talán tényleg megtehet valaki. Leginkább az, hogy ha most a saját útjára ismer, akkor megtorpan kicsit. Akkor talán elszabadul az öncsodálat tükre elől, és kilép a sehova vezető bizonygatások örvényeiből. De ha nem, hát nem. Azért a Karácsony az övék is. Ha nem is akarnak mit kezdeni vele.

Andrew_s

Anti-Karácsony 2015

Forrás: dark.pozadia.org

avagy: Túlélhető Karácsonyt a kilépetteknek

A Karácsonyról az elmúlt évszázadok alatt már szinte mindent megírtak. Volt rá idő. S most ne is foglalkozzunk az olyan politikai vetületekkel, amelyből csak gondja lehet azoknak, akik szerint ősi kultúrkör az európai kereszténység, amit Szent István vérrel és vassal vezetett be errefelé. De a biológiai vetületekkel sem, mert akkor meg azoknak származik kétely belőle, akiknek a december 8-i fogantatás és a december 25-i születés nem jön össze. Maradjunk annál, hogy: Karácsony márpedig van.

Függetlenül attól van, és létezik, hogy ki mivel magyarázza az ünnep eredetét. Van és létezik, mint az év kitüntetett napja. Amelyről magam is többször írtam. Arról is, hogy a naptárra bökve mennyit ér a szeretet. Pont annyit. Nem véletlen, hogy a Karácsony az öngyilkosok ünnepe is. Jogos lehet a kérdés: Mi változott? Valójában semmi. A szeretet karácsonyi megélésének körülményei, korlátai változtak talán. A gazdasági exodus kormányának ténykedése sokaknak megnehezítette. Mármint a fizikai kapcsolattartást. Különösen a már kint gyökeret eresztő gyermekekkel. Akiknek lassan alakul a saját családjuk. Új kötelezettségekkel. De esetleg korántsem nagyobb lelkesedéssel. A Karácsony iránt. Amiről már korábban is írtam: sokaknak a kötelező öröm kötelezően letöltendő ünnepe. Az öröm tárgyának konkrét megítélését firtató kérdésre pedig jön a sablon válasz, hogy örüljön az életnek.

Ami alapvetően egy absztrakció. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az ember biológiai élete nem a saját döntésének a következménye. Az emberi életminősége pedig legtöbbször még annyira sem. Valójában a szülők ténykedésének az eredményeként létező biológikum a társadalom szövedékébe belepréselve. Ettől persze világért le nem beszélnék senkit arról, hogy ennek örüljön. Már csak azért sem, mert sokakat örömmel várnak a szülei, és ha számukra a létezés puszta ténye is kielégítő, akkor boldog mosollyal ülhetnek, állhatnak elébe a mindennapoknak. Akár a Karácsonynak is. S ők most meg is sértődhetnek. Velük ugyanis a továbbiakban nem igazán szeretnék foglalkozni. Boldogok, az életet kipipálták. Kiegyensúlyozottak és problémáktól mentesek.

Azonban sokan lehetnek azok is, akik kipipálják a mindennapokat, boldognak hazudják magukat és a mindennapokat egy borotva élén kiegyensúlyozottan élik túl. A mosolyuk kemény, a mosolyuk mosolytalan, a szemük szikrákat vet, a foguk csikorog. De állítják: boldogok. A létük a lét árnyéka, életük a véletlen játéka. Akár tervezték, akár csak kártyán vetették a szülők a jöttüket. 2013-ban nekik, róluk írtam, hogy a borotva élén egyetlen rossz ünnepi lépés elég ahhoz, hogy a következő lépés a semmibe vigyen. Nekik azt mondani, hogy örüljenek: sértés is lehet. S ők azok, akik villámgyorsan visszakérdeznek: minek kell örülni. Ma éppen minek kell örülni? Mert kell, az világos. Mint Holdtalan éjjelen a felhős alföldi éjfél.

Nos, nekik szeretnék ezúton túlélhető napokat kívánni. Jelezve a többieknek, hogy az, akit nem szeretnek, aki a szeretetről leneveltek, akit megvetnek, és akit kinevetnek, még nem feltétlenül gyűlöl. A boldogtalan még nem gonosz. Nem gyűlöl, és nem szeret. Túlél. Mert évekkel korábban két ember találkozása úgy hozta: nincs más jelenhelyzeti választása. Szomorú? Aligha. Inkább kilépett. A konvenciókból, az elvárások sablonjaiból. Azokból, amelyek nyomán ráböknek a naptárra, és közlik vele: örülj, és légy boldog.

Andrew_s

Alkoholtól angyalokig

A drámapedagógia kapcsán írandó bevezetőként nyugodtan idemásolhatnám egy korábbi poszt lead-jét. Nem teszem. Még akkor sem, ha a társulat más, a téma más, csak a cél hasonló. Hogy mihez képest? Nem a vasedényhez, hanem ahhoz a darabhoz képest, ami legutóbb 2015. december 9-én volt látható a MU-színházban. A címe: „Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve”. Előadója a RÉV Színházi és Nevelési Társulat.

Azért persze tovább is van. Vagy inkább itt kezdődik. Vagy inkább a végén kezdődik. A játék tulajdonképpen igen. A végén kezdődik. Majdnem a végén. Amikor megjelenik Kovács János a színen, akkor már kifejlett alkoholista. Mint a játékidő végére megtudjuk: túl az első, angyallátomásos, delíriumos rohamon. Munka nélkül, haveroknál csövezve. De előre szaladtam, mert ezek olyan részletinformációk, amelyek apránként keverednek elő. Abból a bugyorból, amelynek a neve: élet. S amelynek egyes, az alkohollal kapcsolatos stációit hivatott a játék elővarázsolni. A MU-szinház színpadán nem annyira a 18-as karika boldog tulajdonosainak, mint az azon már átkeveredett korosztálynak. De eredendően mégis inkább középiskolásoknak. Abban a reményben, hogy hatással lehet az alkoholhoz való személyes viszonyokra. Amely azért mégis csak egyedi.

Talán ezért nem is baj az, ha egyes jelenetek után hiányérzete marad a nézőknek. Ahogy az sem, ha mások kicsit túljátszottnak tűnnek. Hiába, no. Rég voltam tizennyolc éves. S bezzeg az én koromban….is ittak a fiatalok. Még csak nem is sokban különböző okokból, mint amit a játékbeli Kovács János elképzelt élete villant elénk. Feszültségoldás, beavatási rítus, csoportnyomás, kivagyiság, önbizalomhiány, családi példa, és még ki tudja mi minden okból. Tulajdonképpen bármely okból. Számos esetben a kezdetben, vagy menet közben visszahőkölő pohárszorongató torkán legurítva a következő kortyot. Amely folyamat végén sok minden van. Sok minden lehet. Egyedileg. Mint az alkoholba fojtott pillanatok mögött. Joggal téve fel a kérdést: Mennyiben segíthet a dráma-pedagógia az alkohollal kapcsolatos viszony felülvizsgálatában?

Talán semennyire? Talán az absztinenciáig? Valószínűleg az egyik válasz sem igaz. egyszerűen azért, mert nincs univerzális válasz. Általában sincs. Egy drámapedagógiai foglalkozástól elvárni különösen hiú ábránd lenne. Ne is várjuk el. Ha azt eléri, hogy a tizenéves néző végiggondolja a helyzeteket, vagy akárcsak megjegyezze, már tett valamit. Még akkor is, ha esetleg csak apró csengőket, helyzet-figyelmeztetéseket ültet el a személyiségében. S aligha vállalkozhat egy ilyen előadás többre. Egyfajta ön-, és közismereti tréningre. Talán nem is csak az alkohol kapcsán, hanem minden olyan esetre, amikor egy csoport beavatási rítust akar olyasmiből csinálni, ami hosszú távon nem előnyös, és esetleg már akkor is megalázó. Figyelmeztetve arra is: aki ma ilyen áron fogad be a csoportba, az simán ellened fordul, ha sikerült bedarálnia. Aki az első poharat nyújtja, aki megtapsol, ha elájulsz, az fog kiátkozni, amikor nem tudsz ellenállni, és nála is többet iszol. Amikor szétromboltad magad. Amikor mindenedet, az életed is tönkretetted a hatására. Akkor fog megtagadni. S lesz ok, és lesz helyzet, amikor nem tehet mást. Akármilyen embertelennek is fog tűnni. Akármennyire félredobott leszel: félredob. Ha van esze, félredob. Mert, ha nem teszi: veled pusztul.

De ez már talán csak a kor mondatja. A biológiai. Valamint a hírek, amelyek alapján a folyamatosan lecsúszó alkoholista után már nem nyúl a család, nem nyúlnak az ismerősök, és eldobják a szeretők. Okkal. Nagyobb áldozat, több emberre kiterjedő áldozat az akarata ellenére megpróbált segítség kísérlete, mint az elszigetelődés. Nem közönyösségből, hanem felelősségből. A család, a környezet többi tagja felé. S hát igen. Ez a gondolat így, nem jelenik meg a játékban. De a jelzés, a sárga lámpa kigyullad azért. Azt véletlenszerűnek gondolom, hogy felmerül-e a majdani középiskolás nézőben. Ahogy az is: egyfajta beavatási, felnőtté avatási rítus az is, ha valaki NEM-et tud mondani. S általában keményebb, szilárdabb döntés. mert az biztos, hogy az övé. A csoportnyomás pedig a hangyáké.

Egy másik vonulat megjelenését kevésbé hiányoltam. Annak a bevillantását, hogy a függőség a pszichikum olyan öngyilkossága, amit a test aktív vagy passzív kivégzése túl gyakran követ. Nem feledve persze azt sem, hogy az okok sokszor rokonok. Az, aki elveszti önnön fontosságának tudatát, a hitet, hogy számít önmagának, hogy személyes fontossági listán az ő neve is szerepel, az sokszor pusztítja el magát. S aki így dönt, annak az eszköz már csak az időt szabja meg. A célt sosem. Mert a célja már eldőlt. Lebeszélni azzal, hogy ki mindenki másnak van rá szüksége: aligha lehet. Sem öngyilkost, sem alkoholistát. De ez már nem középiskolásoknak való vidék.

Andrew_s