Ünnepi terepcsere

Ünnepi beszédpótló
Fotó: EISimay

2016-ban is volt augusztus, és az augusztus 20-a is elmúlt. Mint arra más már felhívta a figyelmet, szinte mindenki elmondta a magáét, akinek sikerült azt a pár perces hírnevet elővarázsolnia a világ kommunikációs kalapjából. Idézni azt, hogy ki mit mondott, részben reménytelen, részben értelmetlen lenne.

Beleértve azt is, amit Szent István, a magyarokat a katolicizmusba korbáccsal bekergető, és ezzel mégis Európában megőrző mondott az idegenekről. Reménytelen lenne, mert sok újat nem rejtene. Értelmetlen is, mert a mai hatalmat nem érdekli. Sem a kereszténység, sem az európai kultúra, sem az idegenek. Illetve de, az idegenek érdeklik. Mint valami ezoterikus ellenségkép. Olyan emberek összessége, akikkel az átlag honpolgár legfeljebb pénzt hozó turistaként találkozik, de akiket mégis lehet az országot kifosztó tömegként gyűlölni. Az ellentmondások meg senkit sem érdekelnek. Akkor sem, ha valahol talán sokan érzik: ha I. István ilyen modell mentén vezette volna az országot, akkor a mohácsi vésszel azért lenne szegényebb a történelem, mert addigra sehol nem lett volna a magyar állam.

A különböző beszédekkel tehát valószínűleg nem igazán lenne értelme foglalkozni. Részemről már csak azért sem, mert „egyenesben” nem igazán élveztem végig egyiket sem. A környező asztalok beszédfoszlányai alapján sokadmagammal. Mert az eltelt öt év alatt igencsak népszerű lett a Parasztétterem. S még nem ártott meg a népszerűség sem a konyhának, sem kiszolgálásnak. Így aztán a sült csülök simán verte a versenyben az ünnepek alkalmából elpufogtatásra kerülő sült baromságok jelentős részét. Amellett lényegesen kellemesebb, ha az említett étek, illetve a körítése, és nem az éppen aktuális politikai lózungok fekszik meg az ember gyomrát. Így a személyes ünnepi tervezésben győzött Párkány, és alulmaradtak a beszédek. Ami persze nem jelenti azt, hogy legalább utólag ne olvastam volna bele a hazai történések krónikáiba. Így aztán megállapíthattam. Sokat nem vesztettem vele.

Aztán előkotortam egy három évvel ezelőtti írást, és megállapíthattam. Kis változtatásokkal ma is nyugodtan napra késznek tekinthető lenne. Talán Orbán olimpiai aranyhivatkozásai hiányoznának leginkább, amin lebuknának az eltelt évek. Az azonban mit sem változott, hogy Orbán nem lett államférfi az elmúlt évek során. Ahogy I. István sem lett kevésbé az. Amely utóbbi érthető. Elvégre évszázadok óta porlad, és odafentről fintorog a mai jelenen. Ha egyáltalán. Esetleg, ha látni sem bírja, akkor betér egy égi csapszékbe, elbeszélget ott Csülökkel, és inkább rendel valami erőset. Alkalmasint persze az is érthető, hogy Orbán sem lett államférfibb az eltelt időben. Három évvel ezelőttig sem nőtt fel a feladathoz. Miért pont azóta tette volna. A körülmények nem kényszerítik, neki a hatalomgyakorlás bejött, a nővérke is időben adja a gyógyszereket. Mi baja lehet? Legfeljebb pár pirula olykor elgurul, pár kúpocska kicsúszik. De ez sem gond a pirulák után számos talpnyaló ugrik. A kúpokat meg számos nyelv tuszkolja vissza, ha kell.

Augusztus 20-a tehát elmúlt. Elolvasván a híreket megállapítható. Pufogtak a frázisok, és a végén a tűzijáték. A hatalom meg elvan, ahogy eddig. I. István meg foroghat, mint eddig. S akkor már tényleg jobb, ha az ember a paraszti retro kiszólásait hallgatja. Ott, ahol tudja: a pincér egyfajta szerepet játszik, és a hely vállaltan olyan, amilyen. Ellentétben azzal, amikor hatalmi szerepet játszó politikusok bunkó kiszólásai süvítenek át az éteren. Azzal az igénnyel, hogy vegyék őket komolyan. Aminél csak egy rosszabb lehet. Az, ha komolyan is veszik.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Új kenyér, régi-új szemetek

Forrás: Nyugat.hu

Az augusztus 20.-i ünnepnap akár arra is jó alkalom lenne, hogy ténylegesen megemlékezzenek a népek az államalapításról. Mármint a magyar államiságról és Szent Istvánról. A nemzet egységét szimbolizáló tényről, és az azt megalapozó királyról. Habár ez utóbbi kapcsán Boross Péter igazán ütős előjátékot adott elő.  Gyakorlatilag Szent István intelmeiből levezetve „Trianont” is. De a 2015. augusztus 20. nem csak erről lesz emlékezetes.

Nem nemzetileg, mert a Nemzeti Emlékezet, így nagybetűvel, úgyis azt fogja beleíratni a történelemkönyvekbe, amit jónak tart. Amitől a NER nagyobbnak és erősebbnek fog látszani. Amitől Orbánia, legalább a szólamok szintjén, jobban teljesít. Mert a történelemkönyveket nem a valós emlékezettel bírók írják. Legfeljebb egyfajta kettős emlékezet alakul ki. Ismert jelenség. A mai ötvenesek simán emlékezhetnek az „erről ne beszél az iskolában” mottóval bíró intelmekre. S arra, hogy ez általában a valóság és a szocreál szürreál közti szakadék feletti pallóra vezető kapu kulcsa volt. Egy nemzedék tudta egyszerre kezelni egyes közterek kettős nevezéktanát. Megtanulva, hogy ami a nagyinak „Oktogon”, a térképen „November 7. tér”. Aztán az utóbbi is elmúlt. Ahogy valószínűleg a NER is elmúlik, mert történelmileg ez a diktatúrák sorsa. Kezdetben akár a nagy társadalmi hatékonyság látszatával is bírhatnak. Néha birodalmakat is létrehoznak. Krízishelyzetekben akár a vágyott „rend” képviselőivé is válhatnak. Hosszú távon azonban bukásra vannak ítélve. Ez akkor is igaz, ha egy-egy nemzedék számára akár az örökkévalót is jelképezhetik. Nem feledve persze, hogy a diktatúrák vezető rétegeinek az egy-két nemzedékes uralom is bőven elég lehet a szabad rablás jegyében, és a tömeg manipulációjának égisze alatt. A diktatúrák áldozatainak pedig szintén édes mindegy. A diktátor felkoncolása sem adja vissza az elrabolt javakat, és kelti életre az elhaltakat.

Ja, hogy augusztus 20? Igen, onnan indultam. Boross Péter. Az egykori címzetes megbízatása nyomán milliósnál nagyobb jövedelmet húzó nemzeti féleszű. Hát igen. Akinek mindenről a nyalás jut az eszébe, annak kell az aktuális, most éppen nemzeti farpofa. Attól sem zavartatva magát, hogy Szent Istvánnak, az idegenekre vonatkozó intelmeiből aligha következett az I. világháború. Ahogy aligha következett a józsefvárosi pofozkodás sem. Mert a 2015. augusztus 20. arról is emlékezetes lesz. Arról, hogy egy csoportot, amelynek tagjai az említett intelmeket gondolták emlékezetbe idézni, kicsit elhajtani próbáltak a megemlékezésről. A Kocsis Máté vezette kerületben. Ott, ahol a játszótéren játszó idegen gyerek maga a felforgató terrorista. S ahol tényleg lelepleződött kicsit a rendszer arca. Mely lelepleződés egy folyamat láncszeme csupán. Mert a hatalom informális kapcsolata a felnövekvő közterroristákkal korábban sem volt újdonság. Már két éve is belefért az SA-t idéző formáció, igaz, csak hallgatólagos, hatalmi támogatása. Jelezve azt az utat, ami a tömegek informális megfélemlítésén keresztül vezethet a hatalom látszat-stabilizálásához. Amikor tehát Kocsis Máté, saját bevallása szerint nem tudja, hogy kivel védeti a saját fényezésére összerántott rendezvényt, akkor alkalmatlanná vált bármire, ami hatalom gyakorlással kapcsolatos egy demokráciában. Mert egy autoriter hatalomgyakorlás az más. Akkor egy idióta is lehet király. Egy demokráciában viszont, ha tényleg nem tudta a polgármester, hogy kik védik a szabad véleményektől a hallgatóságot, és akkor az ostobasága miatt alkalmatlan. Ha azonban pontosan tudta a véderő mibenlétét, csak később, a nyilvánosság számára, megtagadta, akkor azért alkalmatlan.

Egy demokráciában egy ököljogot hirdető tömeg nem kaphat(na) hatalmi szerepet. De, mint emlékezhetünk rá, a hasonló jelenségek korántsem újak a Fidesz háza táján. Szó szerint, mert annak idején a párt székházának a védelmében is felléptek érdekes elemek. Gyilkosságért elítélt kopasz, és savazó öreg egyaránt. Olyanok, akikről akkor is az volt a hivatalos kommunikáció: nem hívták őket, nem tudtak róluk. Kocsis Máté számára az egyfajta jelmezes főpróba is lehetett. 2013. márciusában ugyani a Fidesz kommunikációs igazgatójaként, és aligha nulla kapcsolatokkal a Fradiban tisztséget viselő Kubatovval aligha lehetett számára ismeretlen erőtér az, amit a sportegylet környékére verbuvált „biztonságiak” jelentettek. Még akkor is, ha Sz. Ferenc is igyekezett a „magányos verőember” képét erősíteni annak idején. Mégis, a recept visszaköszön. Senki által nem ismert, kigyúrt verőemberek jelennek meg, a rendőrség sem lép fel ellenük, és intézkednek. Baj, bukta esetén pedig olyanokká válnak, akiket senki sem hívott. 2013. március. 2015. augusztus. Érdemes talán a mérföldköveket jegyezni. Azon az úton, ahol a kocsismátékat viszik a hatalom felé gyaloghintón a hatalom izomagyú rabszolgái. Eltaposva mindenkit. Az ellenzéken, a menekülteken gyakorolva.

Alkalmasint a menekültek. Szent István az idegenek megbecsüléséről beszélt. Jézus tanításai között sem igazán található olyan, hogy „gyűlölködjetek az én emlékezetemre”. Az idei, csapadékkal beköszönő augusztus 20. a hivatalos humánum névjegyének körberajzolására is alkalmas. Látszólag mindenkinek megfelelő megoldásként tranzitzónákat alakítottak ki a pályaudvarokon. Szépen, ráccsal. A Nyugati pályaudvaron járva azt láttam, hogy a menekültek, érthető módon, a folyosókra húzódtak be. A rácsos terület egy része ugyanis jól láthatóan eső által áztatott járdafelületnek tűnt. Ha tényleg úgy jelölték ki ezeket a területeket, hogy nem jelentenek védelmet még az eső elől sem, akkor a kijelölőknek kellene demonstratív jelenlétükkel tüntetni a megfelelőségük mellett. Javasolni lehetne kiheveredésüket egy pokrócra. Addig, míg a pokróc meg nem szárad alattuk. Egyébként a kisebb-nagyobb csoportokban, az eső elől a fedett folyosókra húzódó emberek közelében nem láttam nyomát késelésnek, és nem hallottam a hangoskodásukat sem. Valamint a várost annyira féltő szellemi izompacsirták megénekelte szeméthegyeknek sem láttam a nyomát. Ellentétben a tűzijátékra népvándorló ünnepi hordák csapásaival. Miközben a metrón korántsem tűnt néhány csoport hallgatagnak, és pofozkodásról a hatalom is gondoskodik, az említett csapások mentén bőségesnek tűnt a hulladéktermés. Ezt a kulturális „fölényt” nem féltem menekültektől. Akik körül lényegesen kevesebb szemetet látni, mint a város számos pontján. A politikusok belső szeméthegyeiről nem is beszélve.

Andrew_s

Boross Péterrel nem az a baj, hogy megőszült

Tényleg nem. Az ugyanis éppen olyan biológiai állapot, mint megannyi más jele az életkor előre haladásának. Ráadásul fiatal korban is előfordul. Tehát nem sok megkülönböztető hatása van. Legfeljebb messziről látható valakinek, hogy fehér a haja. Ez azonban nem garancia semmire. A politikai józanságra és a hallgatni tudásra sem. Holott az egykor kormányfő talán saját magának használna néha a legtöbbet, ha hallgatna. Méghozzá mélyen.

A hallgatás ugyanis számos előnnyel jár. Az ő esetében például feledhetővé tenné, hogy egy huszadosztályú politikus. Aki egy nem sokkal jobb politikus után vette át a kormányzást, és semmit nem tett a rendszerváltásnak nevezett, vélhetően előre lezsírozott, politikai gesztus veszteséglistájának mérséklésére. Ellenben számos alkalommal kiállt irgalmatlan ostobaságok védelmezőjeként. Ahogy a fasiszta népirtás részaktusát idegenrendészeti akciónak minősítő Szakályt is bőszen védelmébe vette. Nyilván nem teljesen véletlenül, és aligha önzetlenül. Elvégre az is egy megszólalási lehetőség volt számára. Márpedig egy belsőleg beképzelt, de külsőleg szinte nulla-hatású politikai szereplő számára minden ilyen lehetőség kellhet, mint egy falat kenyér. Talán ez motiválta a legutóbbi interjút is, melyben szintén igen furcsa dolgokat mondott a Magyar Hírlap honlapján megjelentek szerint. Ezúttal a bevándorlás minősítése kapcsán. Amellyel kapcsolatban azért az államalapítóról és a történelemről is megemlékezett. A nyilvánvaló riporteri alákérdezés nyomán.

Szent István kapcsán szinte természetes, hogy az idegeneket megbecsülő intelmekről esik szó az interjúban. Melyben, biztos, ami biztos, gyorsan leszögezi, hogy a balliberálisok ebből semmit sem képesek felfogni. Az orbanizmusnak tett gesztusként „természetesen” az sem hiányozhat konklúzióként, hogy az ellenzék nemzetellenes. Mintegy felmondva a refrént Orbán tusványosi beszédére. Amely mintegy előkészítette a talajt ahhoz, hogy az ellenzék idegennek, és ezáltal táborba zárhatónak lehessen minősíthető. Boross Péter tehát gyorsan biztosította, a sajtón keresztül, Orbán Viktort, hogy tőle minden támogatást és nyelvének teljes hosszát megkapja. Ez persze az egykor talán jobb sorsra és nagyobb politikai súlyra érdemes politikust minősíti. Le. Valahova a bányászbéka feneke alá. Holott mindez csak az első nagy interjú-tiráda végén szerepel konklúzióként. Egy szép nagy gondolatív végén.

Azon ív végkifejleteként, amely mentén Boross Péter először kifejti, hogy az államalapító azért is volt nagy király, mert Szent István „ugyanis hódító királyunk volt”. Mely hódítások végén „Szent István a terjeszkedés során a meghódított népek vezéreit kívánta az udvarban tartani azért, hogy ne lázadjanak fel ellene”. Ámde, mint az öregúr tovább fejtegeti, „Magyarország számára a befogadási hajlandóság a 16. század, a török hódítás utáni néhány száz évben tragikus következményekkel járt, ez Trianonban csúcsosodott ki”. Tehát világos: az államalapító meghódította a környéket, humanistán magához költöztette a leigázottak vezéreit, hogy ne lázadjanak, fókuszba helyezi az integrációt, a befogadást, majd ebből szinte már-már következik is Trianon. Mintegy azoknak a hálátlan, leigázottan integrált népeknek köszönhetően. Ja, hogy közben mégis csak ott volt a török hódoltság? A tatárjárás? A járványok utáni betelepítések? A spontán vándorlások? Az nem számít. Ahogy Boross Péternél az sem játszik, hogy Trianon inkább köszönhető az I. Világháborúban betöltött szerepnek, a pökhendi külpolitikának, a Szent István integrációs politikájával való szakításnak.

Magyarország ugyanis valójában a megannyi történelmi népességmozgás ellenére képes volt megőrizni integritását, nyelvét, és önálló kulturális fejlődésének irányát. Amire nyilvánvalóan hatottak a nemzetközi körülmények. De aligha valószínű, hogy az amerikai tápláléknövények vagy a török fürdőkultúra térhódítása, az évszázados vegyes házasságok jelentették volna a lejtőt. Amikor tehát Boross Péter zavaros fejtegetése végén megállapítja, hogy az ellenzék különben is nemzetellenes, akkor majdnem olyan nagy retorikai tettet hajt végre, mint az a főiskolai tanár, aki szerint Trianon miatt vannak ma öngyilkosságok. Elvégre, ha el lehet jutni bárhonnan Trianonig, és onnan egy macskaugrással az ellenzék idegenségéhez, akkor már minden szép, nemzeti, és alanyi jogon tökéletes. Az, hogy a Magyarország szabadságharcát fémjelző Aradi 13 között is zömmel „idegenek” voltak, az egy másik idősíkon zajlik a volt kormányfő fejében. Azon az idősíkon, amelyen a világ csak nemzeti magyarok, és szemét idegenek halmazaira osztható. Függetlenül attól, hogy puszta véletlenként született ő maga is ide. Mert elsősorban a Homo sapiens egy példánya. S ebben semmivel nem különlegesebb, mint bárki más a földön. Így, tulajdonképpen ő is egy integrációs eredmény következtében beszél magyarul. Bármekkora zagyvaságot is ejt ki a száján. Ugyanis egy olyan embergyerek felnövekedésének az eredménye, akinek a puszta genetikai képlete is csak egy véletlen következménye, és aki megszületése után egyszer csak magyarul kezdett beszélni. Integrálódva szülei lakhelyének környezetébe.

Ahogy más országba születve lehet, hogy éppen az angol megszállást vezetné le az ezer évvel korábbi nagy elefánt-vándorlásokból. Igaz, akkor barna lenne a bőre, és valószínűleg szóba sem állna saját magával. Mert az említett interjúban azt is kifejti ez a szegény szerencsétlen vénember, hogy a bevándorlókkal alapvetően a bőrszínük, a genetikájuk miatt van baj. Mert szerinte: „Nagyon fontos, hogy nemcsak a kultúrájuk más, hanem az ösztönrendszerük, biológiai, genetikai adottságaik is”. Végső soron alig helyezkedve más bázispontra, mint báyerzsóti, a cigányokat olykor leállatozó orbanista publicista. Mert Boross Péter elvégre tudja. Neki megsúgták odafentről. Azt is, hogy normális, és cseppet sem rasszista. A hangok megsúghatták neki, de mire a száján kiviharzanak a szavak, már csak az eredetiben sem teljesen demokratikus galtonizmus marad. Némi fasisztoid beütéssel, és a humanizmus teljes hiányával.

De legalább ismét elmondhatja magáról: szót kapott és most ő megmondta. Merre van egyenesen előre. A szakadék mélye felé. Azért az ilyen elvek szószólóinak egy választ egészen biztosan lehet adni.

Kedves Boross Péter, volt miniszterelnök úr! Si tacuisses, philosophus mansisses! – oktat a latin mondás. A gyengébbek kedvéért: Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna!

Egyszerűbben:

Kedves Boross Péter volt miniszterelnök úr: fogja be a száját!

Ha így sem világos: Kuss!

Andrew_s

Szélsőségesen megkoronázott nagykoalíció

A nap híre is lehetne, hogy koalíció alakult ki az a nagy ellenzéki párt, az MSZP és a kormányzó Fidesz között. Nem hatalmi koalíció, hanem szemléleti koalíció. Abban, hogy a korona státusza előtti hódolat mértéke mennyire jelzi a szélsőségességet. Arra a következtetésre jutva, hogy egy korona mind felett, ha ennek megítéléséről van szó. Függetlenül talán minden mástól is.

Az eredeti tudósításban az ezt eldöntő grémium igazi nagykoalíciós egylet lehetett. Még akkor is, ha a nagykoalíció csak egy pódiumbeszélgetés erejéig jött össze L. Simon László fideszes, Hiller István szocialista, Gaudi-Nagy Tamás jobbikos és Schiffer András LMP-s képviselő részvételével. Egyet értve abban, hogy Szent Korona nemzeti jelkép, és az, akinek számára nem, az egyből szélsőségesnek számít. Tekintettel arra, hogy az alakulása óta nagy ideológiai bukfenceket látott Fidesz most éppen a konzervatív keresztény kurzus kiépítőjének szerepében tetszeleg a hatalom hordóján, innen már csak egy lépés lehet a kormánykritika felséggyalázássá minősítése. Mármint annak deklarálása, hogy az, aki nem ért egyet a Fidesz vezérével, az egyben nemzetellenes, és természetesen szélsőséges. Ennek egyfajta, törvényi, előkészítése már korábban elkezdődött.

A korona jelképi kisajátítása június óta lebeg a levegőben. Börtönnel fenyegetve azt, aki kritikát merészel mondani, a Parlament által nemzeti jelképnek minősített tárgyakról. Amelyek közül a tényleg I. István korából származó koronázási palást például nem is a korona megtekinthetőségének helyén van kiállítva. Mely koronát a jelenleg látható formájában például biztosan nem viselte az államalapító király. Ettől függetlenül egyébként valóban jó, ha valami jelképezi a nemzeti összetartozás eszméjét. Azt az összetartozást, mely nem az ősök vélt szellemisége, vagy a szellemlátók hatalmi szűklátókörűsége által, hanem alapvetően a mai, emberi, és családi kötöttségek talaján épül fel. Amely összetartozást aligha az teszi megalapozottá, hogy magukat okosnak gondoló oktatáspolitikusok kiókumulálják a „nemzeti”, esetleg az „orbanista” embertípus legyártásának receptjét az iskolai agymosásban. Ahogy attól sem lesz mélyebb a nemzeti összetartozás, ha rasszista politikusok genetikai magvizsgálatban látják az önmaguk identitáskeresésének kulcsát.

Ami azért kicsit ellentétes Gaudi-Nagy Tamás állításával, hogy a „élő test” lenne, mivel aligha látta valaki is a géntérképét, és még a körülötte ugráló sámán hatására sem igazán látszott megelevenedni. Az meg a demokráciával ellentétes állítás, hogy a hatalom a koronából származna. Ráadásul a minap bronzfétisként felavatott tengernagy sem volt király. Miközben hatalma azért volt ahhoz, hogy százezrek haláláért legyen felelős. Igaz, demokrata sem volt. Miközben a demokráciákban a nép a hatalom forrása, és nem egy régmúlt államforma hatalmi jelképe. Amitől az utóbbi természetesen még jelentheti a nemzetalkotó népesség összetartozásának jelképét. De nem jelenthet semmilyen jogcímet senki diszkriminálására. Ez a Jobbik háza táján lehet talán egy nemzetidgen gondolat, ahogy a Fidesz hirtelen megtalált nemzetieskedő arroganciájától is lehet idegen.

Azonban, mi tagadás, legalább Hiller Istvánból kinéztem volna, hogy nem adja a nevét egy álszent, álnemzeti polémiához. Vannak ugyanis olyan helyzetek, amikor a körülmények akkor is hallgatólagos támogatást jelenthetnek a Jobbik, és a tőle még jobbikabb erők számára, ha különben nem áll valakinek a szándékában. Mert azért nem hinném, hogy az MSZP háza táján egy authoriter és antidemokratikus, a csendőrnosztalgián alapuló rendszert pártfogolnának. Eddig legalább is nem úgy tűnt. Márpedig egy, a Szent Korona tanát is idéző összejövetelhez való asszisztáláson az, hogy L. Simon László lecsaphatta a labdát a nemzeti jelképekhez való viszonyulással kapcsolatban az ebből a szempontból öngól. Egyrészt sugallhatja, hogy az ellenzék legalább részben elfogadja a feudalizmusból örökölt, alapvetően a nemesség hatalomkoncentrációját szolgáló szemléletet. Másrészt hallgatólagosan alátámasztja azt jobboldali retorikát, hogy korábban a baloldal nemzetellenes volt.

Ha ezt követően az ellenzék a demokráciát kezdi emlegetni a királyválasztás ígéretével szemben, akkor a demokráciát, a liberalizmust nemzetellenesnek bélyegezni már csak egy pillanat, és néhány közlemény kérdése lehet. S a kampány során csak igen alacsony IQ-val hiheti valaki, hogy a Fidesz vagy a Jobbik, vagy akár mindkettő nem fog élni ezzel a lehetőséggel. Akár annak érdekében, hogy saját rajongói hitközösségét uszítsa, akár azért, hogy az ellenzéket megossza.

Mert az egy dolog lenne, hogy nehéz a szélsőségesekkel nem közösséget vállalni egy közös fellépéssel. A stratégiai, a kommunikációs hibákat felesleges szaporítani akkor, ha nem feltétlenül szükséges. Márpedig minél közelebb kerülünk a választásokhoz, annál kevésbé lenne szükséges. Már akkor, ha valóban a kormányváltás a cél. Az ellenzék részéről a jelenléttel megtámogatni azt, hogy adott nem az emberellenes, rasszista, antidemokratikus politika a szélsőségesség jelképe, hanem a (még) királynélküli korona előtt térdre borulás sebessége, ostobaság.

Andrew_s