Nem roppan az Orbán-rendszer

Gránit ingókő
Forrás: Guam.net

Ahogy azt várni lehetett, Majtényi beszédét sokan, sokféleképpen szeretnék látni, és magyarázni. Mármint azt a beszédét, amit a Parlament épületében mondott el annak alkalmából, hogy valójában nem is szállt versenybe a köztárság elnöki címéért. Olyan véleményt is olvashatunk ennek kapcsán, ami szerint most aztán jól megroppant Orbán rendszere. Ha nem is csak Majtényi beszédétől.

Amellyel kapcsolatban kár lenne kétségbe vonni, hogy sokaknak tetszett. Ami érthető, hiszen Majtényi sok olyat elmondott, aminek igazságát aligha lehetne kétségbe vonni. Az ilyen nyilvános beolvasásoknak korábban is sokan örültek. Akkor is, amikor a Fidesz olvasott be az akkori kormánynak. Így érthető, ha most is sokan érezték úgy, hogy Majtényi most aztán jól megmondta. Helyettük is. A sok kicsi lokális katarzis pedig jót tesz a léleknek. Így az említett beszéd egyfajta humanitárius gesztusként is felfogható. Annyira, hogy valószínűleg ez a haszna messze felülmúlja a politikai eredményességét. Mert arról is kár lenne elfeledkezni, hogy Majtényi annak idején csak meggyőzni hagyta magát a jelöltségről. Talán nem is akarta igazán. S talán ezért hatott úgy az egész fellépése, mint egy olyan diáknak, aki az átpiált éjszaka utáni vizsganapon elmegy ugyan vizsgázni, de visszaadja a tételt. Megkapva ugyan az elégtelent, de igen eltérő módon, mint az a diák, aki belead apait-anyait a felkészülésbe, megpróbálja a felelést, de képességei egy elégtelent érnek talán.

Az utóbbi becsületes küzdelembe marad alul és megérdemli az emberi támogatást. Míg az előbbi, legyen bármilyen okos, emberileg megbukik. Akkor is, ha a vizsga előtt és után a folyosón nagyon sok okosat mond, és eredményesen tudja parodizálni a tanárt. Hiteltelenné válik. Mert nem győzni, eredményt elérni akart, hanem csak beszél róla, hogy mit kellett volna produkálni. Ami igaz lehet, de a személyes példaadás képessége hiányzik. Aki a másoknak okosságot osztó igaszságmondások különösen azoknak jelenthetnek komoly mondandót, akik szintén inkább csak a megbeszélők széles táborába tartoznak. Remekül meg tudják mondani, hogy mi nem tetszik. Anélkül, hogy vállalnák a programadás, vagy netán az annak végrehajtásával járó felelősséget. Ami azonban óhatatlanul részévé válna annak, aki kiáll egy színpadra, a nyilvánosság elé. Ha onnan is csak a lokálkatarzisok kiszolgálása a célja, akkor inkább csak a feszültségek levezetését szolgálja. A sok kicsi kisütött szikra, számos jóleső csettintéssel kísérve valójában a regnáló hatalmat erősíti. Mert sokan a „most jól megmondták” megkönnyebbülésének érzésével eltelve lényegében megbékélnek. Márpedig a hatalomnak a megosztott többség biztosítja, hogy kisebbségben is a többség támogatásának létét hazudja magának, és mindenki másnak.

Ez különben a hatalmon belül sincs másként. Jól mutatta ezt az a kegyelmi pillanat, ami alapján még a Fideszen belül is repedéseket lehetett vizionálni. 2012 decemberében. Nem sokkal azt követően, hogy Rogánból is kilátszani tűnt az ember. Amikor az országgyűlésen, illetve Áder hivatalán végigtekintve is úgy tűnt: a gránitban hajszálrepedések látszanak. Az azóta eltelt időszak alapján ma már tudjuk, hogy ha voltak is repedések, Orbán kezelte azokat. Rogánt sikerült a hatalommal kompromittálni és vagyonilag is függő helyzetbe hozni. Olyan módon, hogy sejthetően vagy Orbán marad, vagy a börtön jön. Az országgyűlési gyengülést új választási törvénnyel kompenzálták, és Ádert is sikerült bent tartani a darálóban. A gránit, noha némi malterezéssel, de végül egybe maradt a belülről indult repedések dacára. Miközben valószínűleg Orbán is megtanulta a leckét. Azt, amit előtte más számos paranoid diktátor alkalmazott eredménnyel. Maga körül csak olyan embereket tart, akik neki kiszolgáltatottak, és egymás nyakán is kést képesek tartani. Örömmel beljebb tolva a bicskát, ha ezzel a saját pozíciójukat, hatalmukat védhetik, illetve növelhetik.

Ez a rendszer simán kibírja a csendes kritikát. A belső stabilitása, és azt is szolgáló külső ellenségkép-gyártása könnyedén démonizálja az ellenzéket a hívek szemében. A gránitra hajigált borsók rohamát pedig könnyedén elviseli. Mert ahhoz, hogy az eróziót kiváltó homokvihar kialakuljon egységes szél, és az építést is szolgáló közös cél kellene. A kolosszus eltakarítása lehet egy pillanatnyi cél. De aztán a sok kicsi homokszem elkezdi a maga légvárait építeni, és jobb közös cél híján egymásba keresni a légvár szellentésének gátló tényezőit. Valószínűleg ezért tűnik naivitásnak, a csodavárás kivetítésével, Orbán rendszerének megroppanását belelátni Majtényi és néhány polgármester alapvetően zárt körben elhangzott beszédébe. De még az utcára vonult, majd onnan csendben hazasétáló húszezres tömegbe is. Amely tömeg ugyanúgy hatástalan a pozitív közös cél nélkül, mint a csak „ezt nem akarjuk” célját ismerő korábbi tüntetéseké.

Nem vitatva, hogy volt már olyan, amikor ilyen célok mentén is megdöntöttek kormányt. De nem húszezren, és nem okos beszédek hallgatásával. Hanem százezrek és olyan népszavazással, ahol flaszterből volt a szavazócédula. Az ellenzék valódi felelőssége a közös pozitív cél felmutatásával ennek elkerülése volna. Ha az a volna ott nem volna. Meg a jelenlegi tapicskolás kényelme a langyos ellenzéki pocsolyában. Amelybe, tovább osztva az iszapot, egyre újabb lábak kerülnek be. Puklitól Momentumig.

Andrew_s

Blöff-mérkőzés március idusán

Nem sokkal azt követően, hogy az ország újabb öt évre megnyerte az antimatematikus pártkatonát köztársasági elnöknek, elértük március idusát. Pannónia lokálcézárja idén is igyekezett elmondani a maga színpadfoglalóját. Kicsit harsányan, kicsit zavarosan, gyakorlatilag semmit sem mondva teljesítette is Orbán ezt a penzumot. Mások meg azt, hogy fütyültek, illetve sétáltak.

Tulajdonképpen mindenki teljesítette azt, amit vállalt, és nyugodtan haza is mentek a legények. Meg a leányok. Nagyjából. Mert azért volt olyan tömegalkotó, aki kicsit túldimenzionálta a kérdést, és verekedésbe fajult. De akkor, ha abból indulunk ki, hogy tetszőleges tömegben előfordulhat néhány százaléknyi izomintelligens résztvevő, akkor ez sem nagy meglepetés. Az igazi meglepetés talán az lett volna, ha nem a semmit mondások ünnepi beszédeit, illetve akcióit hozza el az idei március. S itt akár abba is hagyhatnánk az egészet. Alkalmasint a csodavárást is. Amiben az ország azért legalább olyan jól teljesít, mint a populista ostobaságokban. Amire azért láthatóan van kereslet, és amelyről valószínűleg nem tud lemondani az a töredékeiben maszatolódó kutyulék sem, amit olykor ellenzéknek neveznek. Amely ellenzék csak olyan versenyzőt volt képes a köztársasági rajtkőhöz küldeni, akiről előre közölték, hogy esélytelen, és aki szinte minden megszólalásával azt kommunikálta, hogy tulajdonképpen nem is akar beugrani a mély vízbe. Mert az nem elég langyos, és nem elég sekély. A politikai kockázatot meg vállalja ugyebár az, akinek három anyja volt. Mert Majtényi ilyesmit nem is akart vállalni. Hogy akkor meg végül is miiért vállalta a jelöltséget? Miért és milyen alapon szólalt meg, mint jelölt? S ezt követően milyen alapon prüntyögött bármit is március 15-én? A csuda tudja. Talán még ő sem. De nincs is jelentősége.

Ahogy annak sem sok, hogy Orbán hülyeségeket beszélt. Meg aztán nem is beszélt akkora hülyeségeket. Gusztustalan, szemét üzenetet küldött az országnak, és kicsit a világnak. De a saját viszonyítási rendszerében akár még konzisztensnek is tekinthető. Ahogy az is, hogy ismét az Európai Unió megmentése jegyében kereste és találta meg az ördögöt az unióban. Mintha a saját komplexusain kívül mindenki más azzal kelne és feküdne, hogy Magyarországot el kell pusztítani. Mármint uniós szinten. Mert egyébként kár lenne elvitatni, hogy bőven lehetnek más országokban is pont olyan barmok, mint a hazai hungaristák, illetve a szélsőjobb egyéb hordalékai. Globálisan alig valószínű, hogy nagyon az ország ellen fenekednének a nemzetközi pénztőke meghatározó résztvevői. Mert azon az árfolyamon, ahova a nemzeti szabadrablás rendszere nyomta le az országot, alighanem egyszerűen megvennék. Az országot. Kilóra. S abból kiindulva, ahogy az uniós támogatások folytak el stadionisztán strómanjainak irányába, lenne is olyan ár, amin simán meg is vehetnék. Kilóra. Nem is túl drágán.

Azért persze lehet, hogy tényleg ’48-as szelek fújnak. Ha nem is Európában, hanem hazánkban. Valamint nem is annyira 1848-as, mint 1948-as szelek. Amennyiben elég erőteljesen alakul ki a diktatúra. Amúgy bolsevik módra. Mármint akkor, ha az ország képviseltségi szintjét tekintjük az országgyűlésben. Megállapítva azt, hogy a Fidesz igencsak a minoritás számszakilag többségbe konvertált hatalmát gyakorolja. Ellenségnek tekintve mindenki mást. Élővé téve a költői kérdést, hogy mi legyen azokkal, akik békétlenséget szítanak. Hatalmi pozícióból címkézve mindenkit ellenségnek, aki nem tapsol elég hangosan. Mert a nemzeti demokrácia rendszere csak orbanistákat, és honárulókat ismer. Persze azért még el lehetne mondani, hogy Orbán nem a Fidesz híveinek a miniszterelnöke, hanem a hon valamennyi lakosának. De ez aligha érdeke a politika szereplőinek. Mert akkor ugyebár jön az a faktor, hogy nem lenne elég az elutasítás. Orbán látszólagos ellenzékének sem.

Amelyre jelenleg pontosan ugyanúgy érvényes a felelősségpánikos önmeghatározás deficitje, mint Orbánra, és rendszerének belső kiszolgálóira. Ha ugyanis Orbánnak valós, és statisztikai manipulációk nélkül is igazolható pozitív üzenete lenne, akkor nem lenne szükség az ellenségképek gyártására. Akkor lehetne azt mondani, hogy „A”-ból elindultunk „E” felé, és „C”-nél tartunk. Nem azt kellene hangoztatni, hogy elindultunk és azért nem tartunk még a „B”-nél sem, mert a gyíkemberek, az unió, az ellenzék, a Mars bolygó küldöttsége, és a belső árulás tehet róla. Természetesen Sorossal. Abban az esetben pedig, ha nem csak őfelsége ellenzéke lenne az országban, akkor bőven túlléphetnének azon, hogy Orbánnal szemben képesek csak definiálni önnön létüket. Akkor lenne egy olyan pozitív politikai, illetve szakmai, szakpolitikai program, amit ki lehetne teríteni az asztalra. Azt kommunikálva, hogy: „B”-nél sem tartunk, de mi ezt, meg ezt, és még ezt is szeretnénk meglépni, hogy lassan azért csak eljussunk az „E” -pontba. Valójában azonban az ellenzéki öndefiníció csak, és szinte kizárólag Orbánnal szemben, és nem valami mellett képes meghatározódni. Valószínűleg legnagyobb bajba sodródva, ha a Fidesz kikerülne a képből, és egyszer csinálni kellene valamit. Nem csak ellenezni Orbán kormányát. Így aztán erős szimbiózisba szorulva a jelenlegi kormánnyal. Mely állapotában ez az ellenzék sok minden, csak nem ellenzék. A rendszer egyenrangú, a létét csak valami ellen érvényesnek érző résztvevője.

Ahogy fütyülni is el lehetett menni egy bírósági döntés értelmében. De a fütyülők is igen csak bajban lennének a válasz megkeresésekor arra a kérdésre, hogy hogyan szeretnének mást megvalósítani. Nem mintha nem lenne szükség a másra. Nem mintha nem lehetne az ahhoz vezető úthoz terveket készíteni. De elindulni nem lehet úgy előre, hogy közben állandóan visszafele néznek és mutogatnak Orbánra. Mert akkor semmivel nem lesz jobb eredménye az egésznek, mint a folyamatosan mása mutogató e’mútnyocévezésnek. Alkalmasint ezt, az előre igyekvő lépéseket felvázoló, és nem csak valami ellen irányuló törekvéseket hiányoltam kicsit. Mert persze, lehet beszélni a célokról és az nagyon szép is. Elvégre az „E” pontot agyon lehet magyarázni, és nagyon díszesnek lehet lefesteni. A festett üveggel viszont már tele a padlás.

Andrew_s

Ádert nyerve vesztett Majtényi

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Az ország újabb öt évre megnyerte Ádert köztársasági elnöknek. Vagy köztársasági járőrnek? Mert Kósa elhíresült beismerése után az sem kizárt. Noha erre a szerepre Orbán valószínűleg alkalmasabbnak tarja magát. Így aztán az az öt év sem biztosan öt év. Azért persze nem hiszek a kezek erdejében, ha a meglepődést kézfeltartással kellene kinyilvánítani.

Azért persze a jelenlegi helyzet az, ami. Kósa szerint a Fidesz nem annyira alkotmányos és nem is annyira demokratikus párt, hogy hozzájuk képest Áder ne lehetne a demokrácia csúcsa. Ettől persze kár lenne elfeledkezni arról az apró mellékkörülményről, hogy annak idején valószínűleg Áder eldepózása volt a megválasztásának legfontosabb szempontja. Hogy szem előtt legyen. Olyan pártkatonaként, aki az Európai Parlament irányából akár veszélyt is jelenthetett volna Orbánra. Akkor. Ma már aligha. A Fidesz tehát megválasztotta ismét. Mert Áder bizonyított. Azt mindenképpen, hogy tényleg, és igazán egy igazi antimatematikus köztársasági elnökként működik. Se nem oszt, se nem szoroz. Szorgosan erodálva a köztársasági elnök intézményét is. Amely eróziót csak fokozhatja az újraválasztása. Annak ellenére, hogy valószínűleg most sem sokan gondolták komolyan, hogy bármiben érdemi, pontosabban a Fideszt, illetve Orbán Viktort számottevően korlátozó döntésre számíthatunk a jövőben. Miként a múltban sem.

Ami nem zárja ki természetesen, hogy néhány apróságban látszólag be is tartson akár a kormánynak. Jobbára olyasmiben, aminek nincs jelentős negatív következménye. Biztosítva a korruptokleptokrácia virágzását, de kiosztva néhány szépségtapaszt a demokrácia jegyében. Ahogy nem egy tüntetésnek is aligha volt eddig nagyobb szerepe. Beleértve ebbe azokat a tüntetéseket is, amelyek a civil szféra többször is kipróbált, a politikától nem is mindig messzire pottyant szereplőit szólította a színpadra. Nem egy esetben olyan követelésekkel, amelyek szinte a plafonról pottyannak az ember orra elé. Ahogy annak idején Majtényi jelölése is hasonlóképpen merült fel. Egy olyan civil társaság felkérésével, amelyről valószínűleg leginkább a tagok hallottak korábban. Olyan köztársasági elnökjelöltként, aki mondta már azt is, hogy receptre rendelt ellenzéke van a kormánynak. Miközben személyesen szerepelt olyan színpadon is, ahonnan csendben-rendben, csak senki meg ne hallja, hazaküldték a tüntetésen résztvevőket. Akár olyan kérdést is előterjesztve a kisördögnek, hogy most akkor ő, személy szerint mennyiben része a receptre felírt ellenzékiségnek. Már csak azért is, mert a legmarkánsabb kommunikáció a biztos vereség víziója volt.

S tényleg nem lett köztársasági elnök. Amin, a kormánypártok félautomata szavazóinak eddigi ténykedéseit ismerve kár is lenne meglepődni. S kár lenne ezért Majtényit hibáztatni. Elvégre ő elmondta a magáét. Beszélt a demokráciáról. Beszélt népszavazáson megszavazandó új alkotmányról. Alkalmasint nem beszélt népszavazáson megválasztandó köztársasági elnökről. Holott az elnöki legitimációnak csak használna, ha a nép vállán tribünhöz vitt köztársasági elnök hirdetné ki a népszavazással megerősített alkotmányt. Ami azért is ildomos lenne, mert az államfő közvetlen választásának kérdését az alkotmánybíróság söpörte le 2006-ban az asztalról. Egy korábbi, 1999-es, különben vitatható, alkotmányértelmezésre hivatkozva. De egy még korábbi eseményre visszautalva talán arra is érdemes emlékezni, hogy a „rendszerváltásnak” nevezett zártkörű paktum összehozói közül a Fidesz egyike volt azoknak a pártoknak, amelyek elutasították a közvetlen elnökválasztást. Közös platformra kerülve az akkori Szabad Demokraták Szövetségével (SZDSZ). Ezt követően talán az lenne jó, ha értékelhető lenne Majtényi korábbi állásfoglalásainak a sora a kérdésben.

Akinek van kedve, nézzen utána. Jelentősége ugyanis a jelen helyzetben nem sok van. A jelen állapot az, hogy az országgyűlés megszavazza azt, akit akar. Jelenleg azt, akit a vezér akar. A társadalomnak meg semmi köze hozzá. Az alkotmányhoz sem, és a köztársasági elnökhöz sem. Elvégre miért is lenne? „Csak” a mindennapjait befolyásolja és az ország arcát jelenítik meg. Most éppen az alaptörvény nevű, rugalmasan változó tákolmány, és Áder János. Egészségünkre.

Andrew_s