COVID-19: Egy kis pánikkal több! Maradhat?

A COVID-19 (alias SARS-CoV-2) kapcsán már írtam korábban is a kommunikáció jelentőségéről. A kommunikáció az, amivel fel lehet korbácsolni az érzelmeket is. Az Orbán-kormány kiválóan igazolta, hogy miként lehet élni, és akár vissza is élni azzal, hogy a kommunikációs fogások fegyvert jelentenek. Különösen azokkal szemben, akik fegyvertelenek. Mert felkészületlenek. De ezzel nincsenek egyedül.

Hallgatólagosan elég sok helyén a világnak eljutottak arra a pontra, hogy a vírussal kapcsolatos kommunikáció remekül alkalmas a figyelem kisiklatására. Például, a jóval korábban indult recesszióról. Ugyanakkor a magyarországi helyzet annyiban bonyolultabb a helyzet, hogy a járvány-kommunikációt felcsatlakoztatták a korábbi, elsősorban ellenség-kereső, kommunikációs kisvasútra. Ami aligha okozott nehézséget. Tekintve a több éve folyó gyűlölet-kommunikációt. Az, hogy most éppen, pusztán a saját érdekükben, az idősebbek kerültek a célkeresztbe? Most őket dobta a hatalmi gép.

Mert hallgatom, hogy mindenki maradjon otthon. Meg az idősebbek pláne maradjanak otthon. Aztán olvasom az olyan gunyoros írásokat, amilyen például a napokban jelent meg azzal kapcsolatban, hogy pár idősebb ember meg merészelt jelenni az utcán. Elvégre nyilván nagyon blikkfangos lehet belerúgni abba, aki amúgy is kiszolgáltatott. Legyen az akár menekült, szegény, vagy idős. Akik számára a cica vacsorája is fontos lehet, akiknek nem biztosan az a társadalmi érintkezés netovábbja, hogy a küszöbükre messziről odatesznek egy szatyor akármit, akiknek esetleg fizikailag sem előnyös a mozgásszegénység, de nincs otthon edzőtermük, illetve edzéstervük. Úgyhogy csak gratulálni lehet azoknak, akik akár szóban, akár írásban, pláne esetleg egy névtelen fórumbeszólásban, de az időseknek ugranak neki.

De ez a kommunikációnak nyilván csak egy vetülete. A másik az, hogy kifejezetten pánik-kommunikáció zajlik. Tessék csak hallgatni a híreket, és olvasni is azokat. Hosszasan ecsetelgetik, hogy hány új beteg van, és hányan haltak meg. Fontos információ? Nyilvánvalóan az. De korántsem kizárólagos. Ehhez képest igencsak az apró-betűs részekhez sorolódnak az olyan adatok, hogy a fertőzöttek száma nem nő a végtelenségig, és van gyógyulási folyamat is. Holott, ahogy korábban is érintettem, egy sikeres immunválaszt kiváltó kórokozó esetében nincs totális fertőzöttség, és létezik, létezhet egy egyensúlyi állapot. Ami azt jelenti, hogy egy felfutási görbét követően van egy „plató”, amikor már nem nő rohamosan a fertőzöttek száma. Az aktív tünetekkel rendelkezőké a gyógyulási folyamat eredményeként pedig csökkenni is kezd.

De a „plató” eléréséhez közeli állapotokról még csak-csak folyik némi kommunikáció. A halálozások kapcsán azonban szinte kizárólag számháború, egyfajta koporsós licit zajlik. Röpködnek a számok. Olyan képet sugallva, hogy „rettegj, mert betegen rád néznek és meghalsz”. Holott ez korántsem igaz. Illetve. Nem kizárólagosan igaz. A halmaz ugyanis a lakosság egésze. Ami azt jelenti, hogy még a hazai, kiugróan magasnak látszó halálozási arány sem képezi a többséget. Az, hogy a magyar adatokhoz, illetve arányokhoz valószínűleg a gyalázatosan alacsony szűrtségi arány is besegít, az egy külön történet. De vegyük a négy százalék körüli értéket. Még ez is azt jelenti, hogy a tünetes fertőzötteknek is 96%-a meggyógyul. Egy, csak a lakosság mintegy felére, kétharmadára kiterjedő fertőzés esetén ezt az arányt megemelik azok, akiknél ki sem alakul tünet, illetve nem is fertőződnek meg.

Igaz, annak a kommunikálása, hogy a kutya harapta meg a postást, és a világpánik jó része indokolatlan az nem elég ütős a blikkfang-iparnak. Holott az emberi közösségek hosszú távú érdekeit a valós kockázatbecslésen alapuló, és ennek mentén kezelhető félelem inkább szolgálná, mint a kontrollt vesztett pánik. Ellentétben a perc-hatalomban gondolkodó hatalmak, és a klikk-vadászatban utazók érdekeivel.

Andrew_s

Maszlag és sajtóetika

A sajtóetika, vagy akár csak a betűvetők felelősségérzete nem mindig ostromol magas hegyeket hazánkban. Alkalmasint könnyen lehet, hogy ennek egyik illusztrációiként gondolták az olyan ütősnek szánt címet kiosztani egy ételmérgezéses esethez, ami már-már szinte drogfutárok levesbe főzését sugallja.

Olyanok, mint „Gulyáslevesbe kevert droggal mérgezik a turistákat Budapesten?”. Vagy ahonnan ide, a Propellerre átkerült az anyag, az Indexen: „Mi ez az egész, hogy turistákat mérgeznek Budapesten gulyáslevesbe kevert droggal?” Az meg az én hibám, ami miatt csak két nappal a megjelenés után olvastam ezt a borzalmat. Mert az. A mérgezés is, és azonnal leszögezném: minden együttérzésem annak, aki a méreggel szennyezett fűszertől rosszul lett. Abban a reményben kívánva mielőbbi gyógyulást, hogy minden komplikáció nélkül megússzák.

Azonban nem kevésbé borzalom a tudósítás sem. Amelynek szövegkörnyezete egyértelműen jelzi, hogy a kedves, ámde roppant tudatlan szerzője egészen komolyan gondolta a drogos ügyet. Mégpedig a szó köznapi értelmében sugallva a „drog” szó használatát. Mert ezt írja: „Az atropin a csattanómaszlag hatóanyaga, gyakorlatilag maga a drog”. Ami valószínűleg úgy baromság, ahogy van. Illetve, valószínűleg egy információs kisiklás. Aminek a valószínű oka az, hogy kevés fogalma volt arról, hogy általában drognak neveznek minden olyan, jobbára szárított, növényi származékot, amelynek biológiailag aktív hatóanyaga van. De az is igaz, hogy magam is ezért akadtam fenn az írásokon. Mert a gengszterváltást követő többszörös, jobbára kényszeres, szakmaváltások előtt kertészmérnökként szereztem diplomát. Akkor, amikor az akkori nevén Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen igen komolyan vették a növények, és köztük a fűszer-, illetve a gyógy-, valamint a gyomnövények ismeretét is.

Ebből következőleg még emlékszem rá, hogy a csattanó maszlag (Datura stramonium) kutya-közönséges gyomnövény. Nem is túl ritka. Nem is először okoz komoly élelmezésügyi problémát. Mert még talán emlékeznek páran arra az esetre, amikor a magjával szennyezett lencse okozott komoly mérgezéseket. Ha magját, vagy az elszáradt növény részeit beledarálták valamelyik fűszerbe, jelesül a köménybe, akkor az szívás. Mint a mostani eset is mutatja. Az ok valóban egy olyan alkaloid-turmix, amiben az atropin is szerepet kap. Még akkor is, ha az utóbbi névadója a nadragulya (Atropa belladonna), amelyet Atroposz-ról a sors-istennők egyikéről neveztek el. De ennek nem sok köze van a fűszerköményhez. Ahogy a szennyezett fűszerköménynek Agatha Christie-hez sem sok köze van. Noha az egyik könyvében szerepet kap a belladonna (Rejtély az Antillákon).

Valószínűleg arról van szó, hogy ellenőrizetlen termőterületről tömeges, és figyelmetlen betakarítással begyűjtött és ezért vélhetőleg igen olcsó szemetet használtak fel. Nem kevésbé figyelmetlenül. Mert a maszlag illatanyagai korántsem jellemzőek a köményre. Így őrölt állapotban is érezhető. Darálatlanul pedig igencsak eltérő a két növény magja. Az egyik barnás és hosszúkás, míg a másik inkább fekete és kerekded. Még jó, hogy azért az Index legalább nyomokban közöl olyan információtöredékeket, hogy azért itt egy gyomnövényről van szó. Így legalább az olvasóknak csak egy része fog talán az ütősnek szánt címek alapján egész összeesküvés-elméleteket kreálni a turistákat megmérgező, majd esetleg kolbászba is töltő bandákról. Mert azért annak a sugalmazása, hogy „gulyáslevesbe keverték a drogot”, igencsak erre hajaz.

Mintha a gondatlanság, a figyelmetlenség, a janicsár-gazdálkodásra hasonlító idegenforgalmászok nem jelentenének elég problémát. Meg a sajtó általános állapota, amelynek egyáltalán nem használ az, hogy blikkfang oltárán olykor feláldozzák a objektivitást. Nem először, és nem is egyedileg. Mert kaptunk már bogarak inváziójának eladott, az ISIS-t talán megtámogató, sáskajárást, illetve az iszlám államra „ráaktuálizált” bacikat is. Most legalább szó szerint maszlagról van szó a jelek szerint. Ráadásul csattanóról.

Talán ez ihlette a szerkesztőket. Arra, hogy „kéne valami csattanós cím a maszlaghoz”. Az sem baj, ha maszatos.

Andrew_s

Havas margó, zaklatásilag

A zaklatási ügyek a jelek szerint tovább vetik az örvények gyűrűit. Alkalmasint igazi kis metszetét adva a társadalomnak is. Elég jól jelezve, hogy vannak egyenlők, és nem annyira furcsák. Holott maga a zaklatás gyanúja egyik esetben sem gyanúbb, mint a másik esetben. A bizonyított zaklatások esetében pedig továbbra is fenntartom: szülessen ítélet, és a közélet méltán dobja komposztra a zaklatót.

Az addig vezető út, a közhangulat gyűrüi váltak érdekesebbé. Elég egy korábbi, és egy jelenleg posványosodó ügyet összevetni. Nem zaklatásilag, hanem „környezetileg”. Adott egy köz előtt szereplő hölgy. Bejelenti, hogy egy korábbi potentát, munkaadó szexuálisan zaklatta. Évtizedekkel ezelőtt. A neten megindul az ítéletképzés. Bizonyíték, meghallgatás, igazságszolgáltatási eljárás nem történik. Beszáll a hölgy férje, és juszt sem fogad el még egy bocsánatkérést sem. Mert ő akkora macsó, hogy a neje nélküle még meg sem bocsáthat. Vagy színdarabot rendez? Most az is lényegtelen. A köz némely csatornáján a hangulatadók azzal indokolták a történet igazságát, hogy mások is jelentkeztek. Igaz, arcukat nem vállalva, de jelentkeztek.

Aztán adott egy másik köz előtt szereplő hölgy. Bejelenti, hogy egy korábbi potentát, munkaadó szexuálisan zaklatta. Mi tagadás, vártam, hogy ugyanazok, akik korábban, Sárosdi Lilla esetében szinte azonnal Marton fejét követelték. Tálcán, ha lehet, most Havas Henrik fejére fognak vágyni. Ugyanúgy szervírozva. Ám nem. Simán elfogadásra került az az állítás is, hogy az egész nem más, mint kitaláció. Holott jelentkezett legalább még egy, nevét is vállaló gyanúsító. Az kétségtelen, hogy Havas jóval ismertebb Martonnál. Az is igaz, hogy Havas jelenleg is ismert közszereplő, és egyáltalán nem a csendesen visszahúzódó stílusáról ismert. Miközben olyan véleménnyel is találkoztam, hogy a kisoroszi önkormányzat politikailag üldözi Havast, ha vizsgálatot indít az ügyben. Márpedig azt ígérték.

Mit szeretnék? Alapvetően ugyanazt, amit eddig. A felmerült ügyekben ne a média alapján, a pillanatnyi közhangulat alapján szülessen ítélet, illetve felmentés. Ha ugyanis ez bekövetkezik, akkor a bűnösök közt is lesznek bűnösebbek, és kevésbé bűnösök. Valamint az áldozatok között is lesznek áldozatabbak. Ez egyáltalán nem használ a közéleti biztonságérzetnek. Amelynek sokkal jobban használna, ha az ügyeket nem a hatalmi, politikai viszonyok, illetve az áldozat személye alapján minősítenék, illetve minősítgetnék, hanem tényleges vizsgálatokat követve megszülető, valós ítéletek születnének. Akkor is, ha tudom: évekkel korábbi, fizikailag nem igazolható ügyeket nagyon nehéz bizonyítani.

Nem. Nem várok csodákat. Az, hogy a hatalmi helyzettel való szexuális visszaélések megszűnjenek, az valószínűleg éppen olyan ábránd lenne, mint a szexualitással élő előrejutások megszűnését várni. Azonban az talán elvárható lenne, hogy hasonló ügyeket hasonlóan kezeljenek. Nem feledkezve meg azokról a százakról, ezrekről sem, akik úgy szenvednek el zaklatásokat, hogy nem a köz előtt szereplő „Nevek”. Talán ők is könnyebben fordulnának a zaklatók ellen, ha egyenlő mérlegek egyenlő serpenyőit látnák. Nem egy beárazott erőszak-viszonyrendszert.

Andrew_s

Zaklatásos fárasztással az erőszakért

Forrás: http://www.emergingchristian.com/

Egyre kisebb érdeklődéssel olvasom, hogy ki mindenki áll most elő a celeb-, illetve művészvilágból azzal, hogy őt is zaklatták. Meg őt is. Meg még őt is. Amely sorozatról két dolog is az eszébe juthat valakinek. Egyik sem olyan, ami használ a hitelességnek, illetve annak, hogy megfelelő súllyal kezelje az erőszakot a köz véleménye.

Az egyik egy sajátos emberi licitjáték. Olyan, ami az óvoda udvarától, az orvosi váróteremig, számos helyen megfigyelhető. Amikor mindenki bemondja azt, hogy az ő apukája sokkal nagyobb. Esetleg magasabb beosztásban van. Esetleg volt. De legalább látott már olyat. Régebben a párttitkárabb is játszott, de ahhoz még van pár hónapunk a választásokig. A sorra előkerülő történetek kapcsán is lassan olyan benyomása lehet az embernek, hogy nem is igazi művész az, akit valamelyik, saját korában nagy ember nem zaklatott egy kicsit. Esetleg nem tud róla, hogy őt ugyan nem, de másokat okvetlenül. Miközben a történeteknek egy közös pontja szinte mindig akad. Nevezetesen az, hogy igen ritkán felmerülő momentum a megtett, de esetleg figyelembe nem vett rendőrségi bejelentés. A múltból is. Holott a nemi erőszakot az „átkosok” egyikében sem díjazták állami kitüntetéssel. Azt, a kétségtelenül rosszindulatúnak bélyegezhető, momentumot most hagyjuk is, hogy ameddig a nagy ember tényleg, ereje teljében levő, nagy ember volt, illetve futott a celeb-szekér, addig hallgatás volt.

Mert lényegesebb az a másik gondolat, hogy a sok évtizedes múltból előadott zaklatástörténetek alapvetően egyfajta média-hekként is megállják a helyüket. Nem csak annyiban, amit korábban emlegettem. Nevezetesen annyiban, hogy a „nevekre” rákattint a nyájas internetező. Növelve egy portál látogatottságát, és ezzel a médium-gazda potenciális bevételeit. Abban is nagy szerepe van, hogy a közvéleményt igen erőteljesen immunizálja. Ami szintén nem egyedülálló jelenség. A politikában is ismert. Amikor a csapból is kisebb-nagyobb tüntetésekről jön hír, akkor az emberek megszokják, hogy már megint morog valaki. Aztán legyintenek egyet. Egyre meleg vízből sem ugranak ki a békák. Mert a békák között elterjed az a nézet, hogy valaki már megint beszél a melegről, de úgysem tudja, hol a hideg víz, vagy a kijárat.

A nők, a kiskorúak, a gyermekek elleni, illetve általában, a nemiséggel, az intimitással kapcsolatos erőszak, zaklatás, kényszerítés kapcsán ez a jelenség különösen veszélyes lehet. Éppen azért, mert ez az a pont, ahol nagyon is indokolt lenne alacsonyan tartani a társadalmi ingerküszöböt. Azért, hogy senki ne legyintsen, amikor a szomszédban sikoltanak. Amikor egy felvágódó autóajtó mögül segítségért kiáltanak. Amikor egy gyermek panaszkodik a tanárára, a szomszéd bácsira, a nagypapára, vagy bárkire. Azért, hogy az a bizonyos jelzőrendszer ne úgy működjön, ahogy sajnos időnként működik. Pontosabban: ahogy nem működik.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a celebek és celebinák ügyei szót sem érdemelnek. Azonban igazán nagyot akkor ütnének, ha mellé lehetne tenni: látjátok, a nagy embereket is számon kérték, kivizsgálták és bírói szakaszba helyezték az ügyet. Amikor sorra kerülnek bíróság elé az ügyek, és nem pletyka-magazinok, hanem a rendőrségi hírek oldalain köszönnének vissza az elkövetők és vádlók nevei, az talán segítene az ingerküszöböt is alacsonyabban tartani. Amire pont azért lenne szükség, mert sajnos egyáltalán nem ritkásan előforduló állapotokról van szó. Pont azért, hogy ne alakuljon ki, pontosabban ne erősödjön a közvéleményben az áldozatoktól elforduló tendencia.

Andrew_s

Média, fórumok, hétköznapok: beárazott erőszak

A Marton-ügy kétségtelenül alkalmas számos tanulság levonására. Valószínűleg ez motiválhatta Feldmár Andrást is, hogy videoüzenetben fejtse ki véleményét, amelynek leiratát a Life.hu tette közzé. Ezen a helyen is köszönet, amiért egy ismerős elolvasásra ajánlotta. Pár ponttal nem értek egyet, de ettől eltekintve is több, általános tapasztalattal is gazdagabb lettem az ügy kapcsán.

A Feldmár-üzenet kapcsán csak megerősíteni tudom: érdemes elolvasni. Amivel nem értek egyet, az az, hogy véleménye szerint az áldozat szégyelli magát az abúzus kapcsán, illetve utána. Biztos van ilyen is. Valójában sokkal inkább működhet az a mechanizmus, ami az emberi tartás megtörése, a kiszolgáltatottság megélése nyomán, egyfajta kivetettség-érzést eredményez. Amikor a kivetettség érzése, a megismétlődéssel kapcsolatos félelmek felőrlik a személyiséget, az megnövelheti az öngyilkosság valószínűségét. Ahogy gyakran olvasni azt is, hogy az áldozat egyfajta személyiség-fásultságba menekülve szinte mindent elvisel. Ez általában igaz a folyamatosan abúzált emberekre. Számos elnyomó, frusztráló hatalmi „módszertan” pontosan ugyanerre a mechanizmusra épít. Hazánkban is. Ebből következően azzal is nehéz egyet érteni, hogy „Van egy ilyen szadista elem bennünk, hogy élvezzük azt, amikor valaki felett uralkodunk”. Mert az uralkodási vágyhoz valójában nem kell szadista elemet feltételezni. Amellett, tapasztalatom szerint, sokszor nem is élvezet kérdése, hanem egyfajta viselkedési kényszer. Még valahonnan a hordából.

Talán ugyanebből a korból származik az a vágy is, amellyel nem egy ember csak akkor érzi magát motiválva, ha a közösségben, amiben jól érzi magát segít kipécézni az aktuális pofozóbábut. Mármint akkor, ha a közösségben még legalább néhány emberhez csatlakozhat ezáltal. Ebben az esetben szinte mindegy a másik mondanivalója, a mondandók tényszerűsége, netán köze a hétköznapokhoz. A lényeg egészen más. A lényeg az, hogy a személyes frusztrációkat le lehet földelni. Ahogy pontosan ugyanezt a mechanizmust használja az orbáni hatalom is. Folyamatosan ellenségeket kínálva fel az esedékes hamis-ezüst tálcán. Amelyek megtalálják azokat, akik nem szeretnek egyedi esetek felett elgondolkodni, hanem globálisan előítéletek, vélelmek, ha tetszik közfelkiáltások alapján lehet elítélni valakit. Kicsit érthetővé téve a koncepciós perek lélektanát is.

Így válik áldozathibáztatóvá a Marton-ügyben mindenki, aki Sárosdi történetének gyenge pontjai iránt érdeklődik. Netán furcsálja, hogy miközben Martont minden hatalommal visszaélő csibésznek látják, illetve láttatják, addig Sárosdi férjénél teljesen természetesnek veszik, hogy ő nyilatkozik olyan ügyekben, amelyben valószínűleg kevésbé érintett. Ilyen az, amikor felülbírálva a neje döntését, mintegy elvonta Sárosditól a megbocsátás jogát. De már az ügy kezdeténél is ő nyilatkozott arról, hogy miért nevezte meg végül Sárosdi a zaklatót. Holott ez utóbbiban sem hiszem, hogy ne illette volna meg a szuverén döntés a zaklatottat. Miközben olyan kép kezd kialakulni, hogy Schilling Árpád rendező szintén egyfajta „hatalomgyakorló”. Amelyben a legkínosabb az lehet, ha az ő előéletéből esetleg szintén el kezd peregni pár homokszem a jövőben. De nem szeretnék egy megalapozatlan sejtetéssel abba a mélységbe emelkedni, amelynek szintén voltak a neten mérföldkövei.

Mert ugyanúgy általános tanulság lehet az ügyben az, hogy egyes, a saját emberi jogvédős szemléletükre oly büszke emberek milyen gyorsn dobják le az álarcokat. Az ügy kezdetekor azt bátorkodtam emlegetni, hogy Martont ítéljék el azért, amit elkövetett. De ennek feltétele az legyen, hogy a konkrét vádakat bizonyítsák rá. Mert nem én találtam ki azt a jogelvet, hogy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme mindaddig, amíg ügyét ki nem vizsgálják, valamint a bűnösségét be nem bizonyítják. Mert egy dolog áűltalában elítélni a munkahelyi kényszerítést, a nemi erőszakot, és megint más dolog egy konkrét személy megvádolása. Ennek a jogelvnek az említése, mint megtudtam, részben hímsoviniszta mentegetése Martonnak, részben pedig szőrszálhasogatás. Holott pont ennek az elvnek a megsértése vezethet el a koncepciós perekig. Ahogy századokig égtek a máglyák is. Azon az alapon, hogy a füvesasszony szemmel vert valakit.

Most sokan emlegetik azt, hogy bezzeg Kanadában is. Azonban érdemes összehasonlítani a Soulpepper Theatre Company-nál történteket a hazai történésekkel. Noha a tanúk védelme érdekében nem adták ki az érintettek adatait, egy belső vizsgálatot lefolytattak az ügyben. Külső szakértő bevonásával értékelték a meghallgatások eredményét, levonták a tanulságokat a viselkedési kódex megsértésével kapcsolatban, majd a vizsgálatot követően szakítottak Martonnal. Nem egy tettest meg sem nevező médianyilatkozattal indult az ügy, majd nem egy minden vizsgálatot megelőző átokszórási hullámmal folytatódott, és nem kiáltott senki bűnöst, amíg nem vizsgálták ki az ügyet. A konkrét személyt érintő vád kapcsán senki nem hivatkozott arra, hogy a nők közül, sajnálatos tényként, sokakat ér abúzus. Annyira, hogy az, aki legalább öt nőt ismer, nagy eséllyel érintettet is ismer.

Ahogy az, aki sok papot ismer, ismerhet pedofil papot is. Ahogy az, aki tanárokat ismer, nem kevésbé ismerhet pedofil tanárt is. De bármelyik tanár, illetve pap elvárhatja, hogy amikor őt éri vád, akkor az bizonyítsa valaki. Ugyanakkor a társadalom mintha „beárazta” volna ezeket az ügyeket. Azt onnan gondolom, hogy a futó felháborodásokat nem követi a Marton-ügyhöz hasonló országos médiakampány. Néhány óra, vagy néhány nap alatt lecsengeni látszanak a híradásokban. Akkor is, ha konkrét eljárás indul az ügyben. Mint legutóbb egy médiatanár esetében. Igaz, ezekben az esetekben sem az áldozatok nem színpadi szereplők, sem az elkövető nem közismert személy. Egy média sem szerez nagyobb olvasottságot velük, mert a nevükre nem kattintana senki.

Azért valószínűleg zsigerből ki kérné magának bárki, akit látens pedofilnak, de legalábbis gyermekmegvetőnek bélyegeznének azért, amiért egy egérgödítéssel átlép ezeken a híreken. Holott ezek az esetek az érintettek potenciális számát, illetve életkorát tekintve, sokkal „gyilkosabbak” lehetnek a személyiségre. Ami természetesen nem menti a nagykorúakkal szembeni, nagykorúak által elkövetett abúzusokat. Mindkét kategória megvetendő. A bizonyított esetek elkövetőit pedig bármely esetben érje utol a méltó retorzió. Akkor is, ha egyesek szerint a bizonyítási igény továbbra is szőrszálhasogatás, áldozathibáztatás, vagy bármi más. Akkor is, ha az áldozat szerepének, az esetenkénti viselkedésének kérdése nyomán egy teljes tudományterület összes művelőjét bélyegezhetik áldozathibáztató csirkefogónak. Széles kardcsapásokkal hadakozva. Akár a hétköznapok kicsi, egyáltalán nem fekete és fehér, valóságai ellen is.

Andrew_s

Uborka-Merci

Senki sem mondhatja, hogy olykor nem érdemes beletúrni az uborkás-tálba. A mostani uborkaszüret egyik fényes darabja például az, hogy Nógrádi György új autót vett. Ráadásul a forráskutatás azt mutatja, hogy az eladó dicsekedett el ezzel a hírrel. A hír közzé varázslója pedig olyan címmel látta el, mintha szégyellnie kellene. Holott nem kell. Neki semmiképpen.

Egy eladónak mindig is reklám, ha egy közismert figura nála vásárol. Régen is komoly értéke volt a „királyi szállító” címkének. Különösen addig, amíg ez valóban a királynak szállítót illette csak meg. Ahogy másutt is teljesen természetes, ha egy celeb vásárlásának reklámértéket tulajdonít az eladó. Az sem kirívó, ha egy celebet a rajongói fizetnek. Akkor sem, ha az illető egy politikai mozgalom mellett exponálja magát. Így aztán, azt hiszem, az eladónak semmi szégyenkezni valója nincs. Ha Nógrádi Györgynek milliói voltak egy új autóra és ott vette, ahol, akkor a kereskedő elemi érdeke, hogy eladja a kiszemelt Mercedes-t. Aki ezen fanyalog, azt tulajdonképpen nem is igazán értem. Az autókereskedőnek mi az ördögöt kellett volna tenni? Megtagadni az eladást? Netán stikában, fű alatt intézni? Okosba’? S legfeljebb ez az egy utóbbi, ami kérdés lehet. Az, hogy Nógrádi az utolsó fillérig mindent kifizetett-e? De egyelőre nincs okunk az ellenkezőjét feltételezni.

Így aztán a kérdés legfeljebb az lehet, hogy a biztonságpolitika királyi flepnijével bíró szakértője miből fizette az autót? De ez ügyben is kár lenne találgatni. Nyilván a jól megérdemelt javadalmazás áll a tranzakció mögött. Azon meg kár is polemizálni, hogy jól megérdemelte-e a javadalmazását. Nyilvánvaló a válasz: igen. Annak, aki fizeti, feltétlenül. Elvégre aranyat érhet egy olyan biztonságpolitikai szakértő, aki bármikor hajlandó bármit mondani. A megrendelő kérése szerint. Belenéz a kristálygömbbe, és akár atomháborút is vizionálna talán, ha ez lenne a kormányhatalmi elvárás. Ahogy a szomorú nizzai tömeggyilkosság esetén sem igényelte a tényeket a vélemény migránsosításához. De kár lenne azt mondani, hogy Nógrádi a hibás, amiért ezért teljesítményért milliókat kap. Nógrádi nem is annyira aprópénzre váltotta a szakértői hírét. Akkor is, ha lassan inkább hírhedt lesz, mint híres. Márpedig ő is a piacról, és a piacból él.

Ha nem lenne igény erre a teljesítményre, akkor nyilvánvalóan felkopna az álla. Vagy többet gondolkodna, mielőtt beszél. De mert ezt fizetik meg, ezt nyújtja. A hiba nem feltétlenül az ő készülékében van. Ahogy az igazi királyi beszállítók korában is létezhettek idióta főkamarások akkor, ha elviselték a jelenlétüket. Akkor is az udvar volt a hunyó az ügyben. Most is az. A hatalom képviselőinek láthatóan megfelel ez a fajta szakértés. Jól meg is fizeti. Ugyanúgy az adóból, ahogy a királyok sem csendes kapálgatással keresték meg azt a pénzt, amiből az udvari bolondot fizették.

Természetesen elfogadható az, ha valakinek nem tetszik, hogy ilyen teljesítménnyel, és a veretes gyűlöletkeltés hablaty-osztályú megtámogatásával lehet annyit keresni, amiből telik a Mercire. Annyit költve egy autóra, ami egy átlag melós egy, de inkább több évi keresete. De ebben az esetben sem Nógrádit kell irigyelni. A panasszal ahhoz kell fordulni, aki fizeti a munkáját. S persze azokhoz, akik a megbízói a megbízójának. Végső soron a választókhoz. Akiknek, a jelek szerint teljesen megfelel az önjelölt király, és mitugrász bandája.

Andrew_s

Bayer ismét a show-tolvaj szerepében

Forrás: Thisiswhyimbroke.com

Önismétlésként: Bayer Zsolt kitüntetése nem nyugszik. S ezzel alighanem pontosan betölti azt a szerepét, amire szánták. Alighanem B. Zsolt tudtával és büszkeségére. Büszkeségére, mert elvitte a show-t, és a szerepek között ez is bőven benne lehet. Ehhez elegendő felütni az internet „lapjait”. A nyilatkozatok, elemzések, visszaemlékezések sorát látjuk.

Mintha a nemzet nagy hősi halottjáról, és nem egy erkölcsi hulláról lenne szó. Függetlenül az íráskészségétől, és függetlenül attól, hogy eonokkal ezelőtt milyen ember, milyen író volt. Mármint Bayer Zsolt. Egyszer talán ő is ember volt a szó morális értelmében is. De ez mára eléggé elmúlóban lehet. Nem azért, mert jobboldali, hanem mert gyűlöletet kelt. Ha erre a jobboldali kommentátorok, és kommentelők azt érzik, hogy helyettük is kimondja a tutit, annál rosszabb. Mert szociológiai lázmérőként mutatja a rasszizmus, ad abszurdum a fasizálódás előretörését a társadalomban. Mert Bayernek lenni egyedül nem menne. De ezt is írtam már. Hogy akkor mi újat lehetne még elősorolni? Tulajdonképpen semmit.

S akkor, ha belegondolunk a jelen helyzetbe, akkor tényleg semmit. Áder hozzájárult, Bayerből legfeljebb mártírt faraghat a visszavonás. Az egész szöveges eredménye az indulatok ismételt felkorbácsolása volt. „A hatalom kezdte”, mondhatják sokan. Igen, persze. Mert mindig úgy indul, hogy a másik visszaütött. Bayer kitüntetését valóban a hatalom kezdeményezhette. A jelen kormányt azonban nem egy Földön kívüli entitás szavazta a hatalomba. Kétszer is. Majd hagyta, hagyja ott bomolni azóta is. Ja, igen, ezt is írtam. Mások is írták. Akkor? Akkor érdemes lenne talán elkezdeni a rágódások helyett a jelennel, és esetleg a jövővel foglalkozni. Igaz, ehhez programok kellenének. Mert egyébként az, aki minden előremutató ötlet nélkül lecsirkefogózza a kormányt, a miniszterelnököt, akkor mennyivel jobb recepttel rendelkezik a problémák kezelésére, mint a mindenkit ócsárló, az ellenfeleket ellenségként kezelni akaró hatalom? Nem kérem. Az erkölcsi magasság nem az, hogy akit én lehülyézek, az idióta, de az, aki az ismerősömet lehülyézi, az egy szemét alak.

Tehát, miután már mindenki elmondta, leírta azt, amit Bayerről, a vezéréről, az őt megvédő Schmidt Máriáról, Lázárról gondolt, akkor olyan kérdések lennének érdekesek, amelyek nem a tegnapelőttről szólnak. S mert magam is elmondtam az említettekről a magamét, legalább azzal a töredelmes vallomással tartozom, hogy nem szándékozok egy újabb ellenzéki pártot alapítani. Leginkább azt tudom tenni, amit százezrek az országban. Szétnézek, és szavazok, amíg lesznek választások. Szavazok arra az ellenzékre, amelyik képes kommunikálható programot adni. Ellentétben azzal, hogy csak újabb ellenségképeket keressen. Ez a jelen ellenzéknek 3 éve nem ment. A mostani kínálat sem nagyságrendekkel jobb. A civil pályán sem. Az „Orbántakaroggy” lehet hangos, de nem old meg semmit. Alternatíva nélkül jön majd új Orbán, és új Bayer. Ez persze nem azt jelenti, hogy Bayer ügyében hallgatni kellene. Bár pont abban elég sokan hallgattak. Azok közül is, akik szólhattak volna.

De miután már mindenki elmondta a magáét, merre van az ellenzéki előre? Hol van a fasizálódást megállító, vagy akár csak fékező szociológiai, ha tetszik társadalmi program? A sopánkodás ehhez kevés. Az pedig aligha megoldás, ha az ellenzék szerint a mostani jobboldalnak kellene elköltöznie az országból. Mert az nem lenne értelmes alternatívája annak, hogy a jelen jobboldali főpublicisták szerint mindenki idegen, aki nem nyalja fel Orbán köpetét. Rendben van. Fanyalgok és buta vagyok. Ahogy százezrek az országban. Nos! Kedves ellenzék, kedves antibayeristák, kedves visszaemlékezők, mit tudtok mondani? Azt, amit eddig? Az kevés. Az egyvalamire jó csak.

Arra az egyre, hogy igazolja: Bayer ismét elvitte a show-t. Kitüntetésével pedig olyan gumicsont került az asztal alá, ami elvonja a figyelmet arról, ami a hatalom asztalánál zajlik. Mert a kitüntetésnek lehetett egy ilyen, szinte kiszámíthatóan manipulatív célja is. Az erőfitogtatás mellett.

Andrew_s