Ságvári - Iskolai névmágia akadémikusi szinten

A ságváris névmágia korát megelőzve
fokozatolt apostola

Annak idején, amikor még középiskolába jártam, az az iskola egy egyetemi gyakorlóiskola volt. Most valami FM KASZK nevű vízfej gondolkodik felette. Az iskola neve is megváltozott azóta. S bár nekem személy szerint a régi névadóval sem volt gondom, mivel egyszerűen nem foglalkoztam vele, a mostani legalább tényleg jellemző a sulira.

Annak idején Asztalos Jánosról volt elnevezve. Ma az iskola egykori igazgatójáról, Varga Mártonról. A Ficus elastica az üvegházban akkor is békésen növekedett, és legutóbb, amikor ott jártam, még mindig élt. Ugyanott, ugyanaz. Miközben évtizedek teltek el, és nem egy olyan tanárom van, akikre már csak az emlékükre ültetett fák emlékeztetnek. S valójában egyre homályosabbak azok az emlékek, hogy kivel ki szúrt ki, kit ki feleltetett büntetésből, vagy kapott akár érdemtelenül jelest. Az évtizedek elszálltak. Az akkori ideológiák is. A fikusz azonban azóta is el van. De ha nem lenne, akkor sem az ideológiák tehetnének róla, hanem az, ha az iskolának nem lesz pénze az üvegház fenntartására, ha a „dübörgő gazdaságban” nem lenne helye az ott képzett kertészeknek, ha a remekbe szabott oktatáspolitikai baromságok tönkreteszik azt, amit generációk építettek fel. Olyan generációk, amelybe a legkülönbözőbb tanár-emberek és diákok egyaránt tartoztak. Volt tanárom, aki szerint Lenin talán egy jobboldali elhajló volt, és emberségből, gerincből többet tanulhattunk tőle, mint a jelen sok neofita talpnyalójától. Ahogy a szakmát is csak sikerült megtanítani a diákoknak. S persze, voltak kevésbé kedvelt tanárok is. Hol nincsenek. De valahogy mindig az „iskola” maga képezte az emlékek magvát.

Valahogy soha nem a neve alapján ítéltem meg az emlékeket. A név csak egy címke. Megette a fene azt, ha egy iskola esetében a nevet hiszik legfontosabbnak. Nem azok, akiket a név, míg odajárnak összefog, és végzés után összetart. Hanem azokat, akik az iskolával szembeni kellemetlen emlékeik hatására még a nevet is eltörölnék. Ha már az iskolát nem képesek. Ha már az odajárt generációkat, az őket a szünetben talán kicsúfoló iskolatársakat nem képesek a Holdra száműzni. Akkor legalább a névtáblába rúgjanak. S amiért a személyes emlékekre kitértem az az, hogy miért tett szomorúvá, és miért hökkentett meg egy, a legfrissebben gumicsont-gyanús hír egyik szólama. Különben igen, a „Ságváriról” van szó, és az általánosabb véleményemre is szánok pár mondatot majd. Előbb az az ominózus kiragadás jöjjön az átnevezést említő egyik forrásból.

A tudósítás szerint: „Bor Zsolt, a Ságvári-gimnáziumban végzett fizikus akadémikus szerint elég a “mondvacsinált kommunista hősből”, itt lenne az ideje a névváltoztatásnak”. S lehet nyugodtan hibáztatni, de eleddig fogalmam sem volt kicsoda Bor Zsolt, és hol végzett. Miközben Ságvári Endréről azért nagyjából él még valamilyen kép a generációmban. Ha máshonnan nem, akkor a háború alatti életéről, illetve lelövéséről készült film okán. Amellyel kapcsolatban senki ne fáradjon leszögezni, hogy kádárista propagandafilm volt. Az volt. Ahogy Ságvári Endre sosem tagadta a baloldaliságát, és akár kommunista voltát sem. Egy elvet vallott még akkor is, amikor a neveit váltogatta. Ellentétben például a jelenlegi miniszterelnökkel, aki a KISZ-től a konzervatív jobboldalt felhasználó diktatúráig ugyanazt a nevét adta a prosti bugyijánál is gyakrabban változó ideológiájához. Miközben elve az elvtelenség. Olyan kiszolgáló-személyzettel, mint az árnyékkeresztény Rétvári Bence és Balog Zoltán, a persely cinikus pátere.

Bor Zsolt kapcsán különben igyekeztem korrepetálni magam. Elvégre mégsem árt, ha az embernek legalább felszínes képe van valakiről, aki a jelek szerint nagyon utálhatta azt az iskolát, amelyben érettségit szerzett. S amely elindította a jelenlegi akadémikusságig vezető úton. Ezt a szinte gyűlöletig fajult ellenérzést a fentebb emlegetettek alapján gondolom. Ellenkező esetben nem az iskola nevével, hanem a fejlesztésével, a diákjaival, vagy akár az iskolatársakkal való sörözéssel foglalkozna. Habár a névmágiát már közel két éve is emlegette, mint most olvasom a neten. Talán mert a lézerekről már akkor is mindent tudott. Mert olvasom most, hogy azzal foglalkozik az akadémikus úr. Aki különben 1973-ban a Szovjetunióban, Kijevben végzett. Aki ezek szerint a Ságváriról elnevezett iskolában elég jó ifjúkommunista lehetett. Akkortájt ugyanis nem akárkiket vettek fel a szovjet egyetemekre. S mert az adatlapján azt olvasom a végzettségei között, hogy „1975 PhD. fizikából, JATE”, nem akárki lehet a most nyilatkozó névmágus. 1975-ben ugyanis PhD fokozat de facto nem létezett hazánkban. Ha neki, két évvel a kijevi tanulmányok után mégis odaadták Szegeden, akkor azt hiszem, inkább nem akarom tudni, hogy Bor Zsolt mennyire volt „mondvacsinált kommunista hős” az 1970-es években. De akkor sem, ha elfogadom az akadémiai adatlapot, ahol csak egyetemi doktori szerepel az adott évben.

Ahogy azon akadémikusok pályáját is lehet, hogy jobb nem feszegetni, akik a névminősítő bizottságot alkotják. Amelynek ténykedését jelzi az, hogy „Ságvári nevének használatát az MTA a “nem javasolt” kategóriába sorolta”. S akkor hirtelen eszembe jut, hogy kár is lenne nevesíteni a dísztársulatot. Elvégre lehet: Horger Antalról azt sem tudnánk, hogy a világon volt, ha nem csapja ki a nevét később megörökítő József Attilát. De aztán eszembe jut, hogy mégis érdekes lehetne tudni a döntnökök névsorát. Mert az akadémikusok jobbára nem az 1990-ben született korosztályból keverednek ki. S mégis érdekes lenne tudni, hogy akadémiai szinten kik komcsiznak. Hátha kiderülne, hogy annak idején intézeti párttitkárok, évfolyam-bizalmik, és hasonlók lebegtetik most másik, a most más irányba elvárt nyelvcsapások irányába a köpönyeget.

Andrew_s

Tanítani akarsz? Hülye vagy?

A munkahelykereséssel kapcsolatban gyakran megélt helyzet az, amikor nemleges választ kap a jelentkező. Ennek leginkább semmibe vevő megnyilvánulása az, amikor semmilyen választ nem kap valaki. Annak ellenére, hogy megígérik. Ám sokszor akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha válaszolnak, és látszólag konkrét indokot említenek az elutasításra.

A rébuszok helyett tekintsünk konkrétabban egy esetet, melynek során a pályázat célja egy tanári állás elnyerése volt. Tiszta sornak tűnik a dolog, mivel egy szakközépiskola keresett mérnöktanárt a saját szakterületén. A helyzet azért látszott teljesen tisztának, mivel ugyanabban a kertészeti szakközépiskolában végeztem magam is. Igaz, évtizedekkel ezelőtt. Tehát az alapszintű szakismeret, és a helyismeret is adott. Az iskola helyzetének ismeretéből pedig könnyen képet kaphattam annak alapján, hogy a mérnöktanári végzetséghez ugyanott hospitáltam. Az iskolai közhangulatot pedig az iskolanapok látogatásával sikerült úgy, ahogy felmérni. Mivel a szakma egyetemét végeztem, volt egyetemi iskolatársak között is többeket üdvözölhetek a tanári karban. Érthető, hogy amikor a hirdetést megláttam arról, hogy kertészmérnök tanárt keresnek, örömmel pályáztam meg a pozíciót. Nyilván nem egyedül, és nem is a biztos nyertes beképzeltségével, de nem is az esélytelenek közé sorolva magam.

Elvégre miért ne hihettem volna, hogy az álláshoz a szakirányú egyetem, az ott szerzett egyetemi doktori, illetve a jogutódnál végzett mérnöktanári képzés elegendő a kertész-tanoncok szakmai pallérozásához. A pályázat tehát elment. Alapvetően a központosítás jegyében a KASZK nevű műintézet főigazgatóságára, valamint továbbítva a pályázatban jelzett mail-címre is. CC-ben, tájékoztatás gyanánt a középiskola levélcímére is ment egy másolat. Ez az alapvetően udvarias gesztus végül vétkes könnyelműségnek tűnt. Ugyanis hamarosan megérkezett az elutasítás. Nem a központi, és hirdetést feladó szervezettől, hanem a tagintézet akkor még igazgató-helyettesétől, aki, mint megtudtam, azóta megbízott igazgató lett. Érdemes a választ, mint a jelölt lenézésének állatorvosi lovát megtekinteni:

„Tisztelt Pályázó!

Köszönjük, hogy jelentkezésével, pályázatával megtisztelte iskolánkat. Önéletrajzát, motivációs leveleit, végzettségeit figyelembe véve sajnálattal közöljük, hogy ebben a tanévben intézményünkben nem tudunk munkakört biztosítani Önnek.”

Látszólag teljesen rendben van. Nem hülyéznek le, és a megfogalmazás abszolút udvarias. Első olvasatra. Azzal sincs gond, hogy az iskola freemail-es címéről jött, de az aláírásban a levelet küldő személyes levélcíme van, amit adatvédelmileg inkább nem tennék közzé. Az ördög a részletekben van. Motivációs levelet ugyanis egyetlen egyet küldtem. Még akkor is, ha a levéltörzsben található szöveg valóban mellékelve lett PDF-ben is. A levelet író tehát vagy nem olvasta el a mellékletet, vagy számára a darabszám és nem a tartalom a lényeg. Valami ilyen érzés kerített hatalmába a végzettségekkel kapcsolatban is. Ugyanis alig valószínű, hogy szakközépiskolai tanárnak akadémikusokat várnának. Amúgy sem biztos, hogy képesek lennének az ásó és ásólapát közti különbség megvilágítására. Pedig, ha a végzettségekre hivatkozik a hölgy, mint elégtelen paraméterre, akkor mégis csak ez lehet a megfejtés. Illetve az, hogy nem olvasta el az önéletrajzot. Miközben azért hivatkozik az önéletrajzra. Fogas paradoxon.

Az természetesen a megszólításból világos, hogy egy sablonlevélről van szó, amit egyszer összegyógyítottak, és most szétküldtek fűnek, fának, kisvirágnak. Azonban az is világos ugyanebből, hogy az elküldője nem személy szerint engem néz le, hanem minden pályázót. Már csak azért is, mert motivációs levélből logikusabbnak tűnik, hogy egy szerepel, mintsem pályázónként tucatjával kerülne el egy intézethez. Még a köz adóforintjaiból fenntartott közintézményekhez sem. Ahol az adóforintokért cserébe sokszor alattvalóként kezelik az embereket. Alkalmasint az említett iskola felügyeleti szervénél is. Erre akkor jöttem rá, amikor megpróbáltam kideríteni, hogy a tájékoztatásként kapott másolatra, az igazgatóhelyettestől kapott, a magán-címét tartalmazó e-mail mennyiben tekinthető hivatalos válasznak.

A KASZK titkársága elküldött a főigazgatói titkárságra, ahol gyorsan leráztak azzal, hogy munkaüggyel ők nem foglakkoznak, hatásköri kérdéseket meg sem hallanak, és a helyi vezér különben is szólította a telefont felemelni hajlandó dámát. A munkaügyön legalább udvariasak voltak. Tőlük tudtam meg, hogy az eltelt időszakban megbízott igazgató lett a valamikori helyettesből. Csak remélni merem, hogy ezen információ kiadásáért senki nem üti meg a bokáját. Ettől persze továbbra sem tudom, hogy az említett levél mennyiben tekinthető hivatalos elutasításnak. Mert ez esetben nagyon lenéző és suta az intézményi felfogás.

Holott bőven elegendő lett volna azt megírni, hogy megnéztük az önéletrajzodat, és nem te kellesz. Van más. Világos? Ennél kicsit persze talán udvariasabban. De legalább tényszerűen. Mondjuk úgy, hogy:

„Tisztelt Pályázó!

Köszönjük, hogy jelentkezésével, pályázatával megtisztelte iskolánkat. A jelentkezők anyagának mérlegelésekor nem Önre esett a választás. Így sajnálattal közöljük, hogy ebben a tanévben nem tudunk intézményünkben munkakört biztosítani Önnek.”

Felesleges udvariasan fogalmazva közölni, hogy „nem számítasz öcsi, mert senki vagy, és semmibe se veszlek”. Persze, ha sikerült egy akadémikust találni a posztra, az más. Remélem, hogy a következő iskolanapkor, ha még lesz iskola, találkoznom is sikerül a szerencséssel. Vagy az igazgatóval. Elvégre, a szakmaiságtól függetlenül, elég lehet egy kis baki a Párttal szemben, oszt jó napot.

Andrew_s