Pótcselekvéses Trianon-kesergő

Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. Az meg egy kocsmai verekedésben is igaz, hogy a vesztesek megszívják. Az I. világháború vesztesei is megszívták. Hazánk a bot rossz végén volt, és a háborút lezáró diktátumban rögzített új határokon is meglátszott. Ez nem kell, hogy tessen bárkinek. Az sem, hogy a világháború második felvonása végén sem lett jobb a helyzet. Igaz, akkor sem a győztesekhez sikerült csatlakozni.

De ebben sincs semmi meglepő. A hazai politikai elit szinte évszázadok óta, mintegy hagyományőrzésből, köszönő viszonyban sincs a  nagyléptékű, világpolitikai realitásokkal. Alkalmasint azt követően, hogy lépten és nyomon a trianoni diktátum feletti kesergést hallgattam, az az érzésem támadt, hogy ez megmaradt. Mert a határokat átjárhatóvá tevő uniós elképzelések közelebb hozzák a szerteszakított közösségeket, mint bármilyen Trianon-kesergő. Amely jelenséggel kapcsolatban egyre inkább az az érzésem támadt, hogy a kesergők jó része azt sem tudja mi felett kesereg. A kesergésből is hagyományt formálva.

A határok akkori meghúzása mára történelmi tényként kezelhető. De ez csak az egyik oldala a történetnek. Az akkori diktátum nem Magyarország ellen, hanem jobbára a vesztes Monarchia ellen íródott. Mármint abban, ami hazánkat is érintette. Mert amiről, szerintem, a nagy-magyarországos matricával öklöt rázók, illetve kesergők megfeledkeznek az az, hogy az a kép egyfajta mini-unió részére igaz csupán. Tekintettel arra, hogy a török hódoltság után a Habsburg-ház itt felejtette magát. Így aztán előállhat az a helyzet, hogy a trianoni, majd párizsi, majd a későbbi szerződéseket revízió alá helyezni akarók valójában a Monarchiát szeretnék visszaállítani. Egy olyan államszövetséget, ahol egy idegen ország császára volt a magyar király is.

Valójában sokkal kevésbé demokratikus megoldásként, mint amit ma az EU kínál. Alkalmasint úgy, hogy a Habsburg örökösödésbe legfeljebb a mély rábólintás szintjén volt magyar befolyás. A nagy revizionisták ugyanakkor, nem egy esetben meggyőződéses EU-szkeptikusok. Így aztán úgy ellenzik egy európai államszövetséghez tartozást, hogy eközben egy múltbeli államszövetség iránt nyilvánítják ki olthatatlan nosztalgiaérzésüket. Legalább azt, ha már realitásérzékük nem feltétlenül van. Azért persze lehet keseregni a múlt felett. Hosszan, bő lére eresztve.

Elvégre a dicső múlt elvesztése nyilván sokkal inkább tehet a pillanatnyi problémákról, mint a saját személyiséghez kapcsolódó tehetségtelenség, lustaság, felelősségpánik, döntésképtelenség, és megannyi más önsorsrontó állapot. Mert az a legolcsóbb mentség, ha mindenről más tehet. Más emberek, más korok, más vallások. A kesergés tehát egyfajta önfelmentésnek is beválik. Bele lehet búsongani a jövőbe. Addig sem kell mást csinálni.

Andrew_s

Össze-vissza-tartozósdi

Tegnap lezajlott a nemzeti összetartozás céljaira kinevezett nap. Mind a 24 órában. Aztán persze jöttek a reflexiók és reflexiók reflexiói. A tudósítások arról, mait a politikusok mondtak. Nem egy esetben olyan sületlenségeket, amik legfeljebb a nemzeti és illiberális demokraták számára bírnak pozitív üzenettel.

A házelnök például a Kárpátalján haknizott. Ami alapján persze mondhatnánk azt is, hogy számára nem Magyarország a célterülete az összetartozásnak. Vagy csak egyszerűen szelektív az összetartozás-igénye. Amit teljesen megértek. Az, hogy az ember hova születik az nem annyira a szabad döntésének a kérdése. De az, hogy utána kivel vállal közös értékrendet, az már igen. Így például a Szakály által idegenrendészeknek titulált, de valójában tömeggyilkosságot előkészítő söpredékkel nem szívesen vállalok közös értékrendet. Ahogy szellemi jogutódaikkal, a Planetáriumot szétverő ultrákkal sem. Ha Kövér szerint például ők képviselnék a magyarságtudatot, akkor ez elég sajnálatos lenne. Mert egyben azt is jelentené, hogy előkészítése lenne egy sokkal sajnálatosabb fordulatnak. Annak, amely korábbi verziójában Szakály idegenrendészei számára mindenkit idegennek lehetett bélyegezni, aki nem volt szimpatikus a regnáló hatalomnak.

Amely gondolat különben korántsem új. A Fidesz szószólói szerint már voltak „idegenszívűek” mindazok, akik mást mertek gondolni az ország nemzetközi kötődéseiről, mint a vezér sleppje. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy a kövéri magyarságtudat valójában a vezérfenék-nyaldosás szinonimája csupán. Amelyet most a kárpátalján azért is szükségesnek gondolt kiemelni, mert lassan ráfordul a kormány a választási kampányra. akkor pedig a Fideszt megszorítani képes Jobbik felé hajlóknak mégis kell némi tudatmódosító szólamot képviselni. Ha jönnek Kárpátaljáról rájuk szavazni az emberek, ha nem. Addig is lehet némi megosztást vinni a sorok közé. Ami ugyan nem annyira szolgálja a nemzeti összetartozást, mint az ellenkezőjét, de ez a kormányt eddig sem nagyon zavarta. Ami persze továbbra sem változtat azon, hogy Kövér pusztán azért él itt, mert a véletlen, és a szüleinek pillanatnyi áldozata a fajfenntartás oltárán éppen ezt az eredményt dobta ki.

Amiből persze az is következik, hogy a magyarságtudaton kívül lehet bélyeggyűjtői tudata is valakinek. Miközben számos bélyeggyűjtői tudattal rendelkező ember él a földön úgy, hogy Magyarországot csak a bélyegeiről ismeri. Az ő tudatuk svédségi tudattól a románsági tudatig bármi lehet. Mely utóbbiak nyomán éppen olyan korlátozott idiótákká válhatnak, mint a nyilas szellemiséget szellemi fókuszukban tartó magyarságtudatúak. S talán még jól meg is értenék egymást. Azon az alapon, hogy tulajdonképpen ők mind a Szíriuszról jöttek. Csak kit ide, kit oda dobtak le az ufók. Az egyik magyarságtudattól eltelve gyűlölheti a románság-tudatúakat, és viszont. Az, hogy ez hova vezetett, azt pontosan ismerhetnénk a történelemkönyvek lapjairól. Részben különben Trianonig is. Meg odáig is, hogy a második világháborút lezáró békeokmányokban nem igazán növelték meg Magyarország közigazgatási területét.

Igaz, szinte biztosan lennének még egy Magyar-Osztrák Monarchiában is olyanok, akik meghirdetnék a magyar szeparatizmust. Ahogy ma is vannak szeparatisták szerte Európában. Akik számára különben talán a legnagyobb pofon az lenne, ha megvalósulna, amit szeretnének. Például lezárt baszk határokkal, egy fillér külső támogatás nélkül, saját fabatkával fizetőeszközként, amellyel csak a saját termékeiket vásárolhatnák meg, amiért csak a saját területükön dolgozhatnának meg. Ahogy Orbán is roppantul tud szájalni az EU ellen úgy, hogy tartja a markát a támogatásért, kiküldheti dolgozni azokat, akiknek itt legfeljebb kényszermunkát lenne képes biztosítani, és nyitott az alapanyag- és termék-piac. De ez persze nem konform az ilyen-olyan tudatokkal. Egyszerűen ez van. Itt Pannoniában. Ahol történelmileg a ki-, és beszállításokra, a szabad mozgásra rendezkedett be a gazdaság. Akkor is, amikor céhlegények mászkáltak szerteszét, és akkor is, amikor szervezett betelepítések zajlottak egy-egy hadjárat, illetve járvány után.

Ettől még persze jó összetartozni másokkal. Akár azon az alapon is, hogy az anyanyelvünk közös. S akár azért is, hogy ha már az ide születést dobta a gép, akkor azon nemzetnek a kulturális örökségét vigyük tovább, amely közösségében felnőttünk. Ismerve a negatív vonulatait is, de nem feledve: előre a nem a bezárkózás vitte az országot előre. Mátyás király udvarában nem ritkák voltak a külföldiek, Szarvas környékén olaszok dolgoztak a talaj termékenységének javításán, a ma feldicsért magyar fürdőkultúra talán ki sem alakult volna a törökök ittléte nélkül.

Így inkább tartoznék össze azokkal, akik a nem mások utálatában gondolják kinyilvánítandónak a maguk felsőbbrendűségét. Azokkal, akik nem azt hiszik, hogy nekik alanyi jogon jár bármi is a születés jogán. A vérhabos pofájukon kívül. Azokkal, akik olyan emberek, akik magyarnak születtek, és nem olyan magyarokkal, akik azt hiszik: attól emberek, mert véletlenül ide születtek. Ez is lehet egy próbatétel. Ha nem is eglészen olyan, amit Vona gondol a szélsőjobbnak udvarolva.

Andrew_s

Akasztott házában Trianon?

Cécile Bortoletti: My Suicidal Sweetheart
Lurve Magazine (#5 Winter 2011)
Forrás: mode.newslicious.net

A történelmi traumákat nyilvánvalóan számos nézőpontból lehet és érdemes is vizsgálni. Beleértve az egyes népek, nemzetek, etnikumok, vallási csoportok sorsának alakulását is. S nyilvánvalóan azokat a kulturális hatásokat is, amelyekben nyomot hagynak. Amelyek nyilvánvalóan hatnak az egyes emberekre is,

Olykor mégis inkább a vizsgálatok hatnak úgy, hogy azok ismertetése során érez az ember kisebb, vagy nagyobb traumát. S nem csak a Szakály-osztályú szerecsenszappanozók, hanem sokkal szolidabb, és kevésbé a történelem mélyrétegeit megcélzó esetekben is. Még akkor is, ha egyfajta után-lövésként, csak most sikerült a világhálón belefutni egy beszámolóba, illetve hozzászólásaiba. Ami különben, a cím, és a fősodorfonalak szerint, a magyar kultúra történelmi traumáiról végzett kutatásról szólt. Az említett személyesen traumatikus hatás ráadásul egyfajta közvetett következményként csapódott le néhány, szinte csak odavetett következtetés nyomán. Leginkább annak kapcsán, hogy néhányan láthatóan olyasmiről vitatkoznak, amiről legfeljebb közvetett tudásuk lehet. Egyszerű biológiai okokból. S nem csak az életkorukra célozva ezzel.

Az ugyanis nagyon szép gesztus a nagy történelmi traumák felé, hogy például az öngyilkosságokkal is kapcsolatba hozzák azokat, de azért ez nem feltétlenül igaz. Érdekes lenne erről például az öngyilkosok véleményét is ismerni. Ez azonban, mint céloztam rá, kicsit nehezen beszerezhető információ. Közvetlenül mindenképpen. A sikeres öngyilkos ugyanis többek között pont arról ismerszik meg, hogy szófukar. Ez még akkor is igaz, ha nyilván lehet a tettének körülményeire következtetni a búcsúlevelek, az utolsó mondatok, az utolsó telefonhívás tartalmából. Ahogy kellő pszichikai tapasztalattal nyilván az öngyilkosság körülményei is árulkodók lehetnek. Ezt a tapasztalatot pedig eszembe sincs elvitatni az említett beszámolót tartóktól, A témát bevezető előadást tartó dr. Bordás Sándor pszichológustól sem. De valahogy mégis az az érzésem, hogy mégis kicsit elrugaszkodott dolog ez a történelmileg traumatizált öngyilkosság-ügy. Nem a tizedikről, hanem a valóságtól.

A közvetlen információk begyűjtése számomra természetesen szintén nehézségbe ütközhet. Így teljesen ki sem zárhatom, hogy az öngyilkosok jelentős részének utolsó gondolatai Trianon, a Holocaust, a tatárjárás, vagy esetleg a mohácsi vész körül forognak. Azért legtöbbször elhagyott szeretők, megcsalt szerelmesek, személyes élet-kútba fulladt karrierek, kilátástalan adósságok, és hasonlók sejthetők a tényleges halálvágy mögött. Azt a csemetét most nem is sorolnám ide, akinek azért sikerül, mert az öngyilkossági kísérlettel zsarolni szándékozott szülő a szokott idő után ér haza. Ezeket az öngyilkosokat inkább baleseti halottnak gondolom. A kikényszerített, társadalmilag elvárt öngyilkosságokat pedig inkább tartom szimpla gyilkosságnak. Különben az utóbbiba valóban belejátszhat, jórészt a kulturális hatásokon keresztül, a történelmi hagyományok sora. S akár a történelmi traumák hatása is.

Az „átlagos” öngyilkosságot azért én inkább személyes, és nem egyszer pillanatnyi döntésnek érzem. Még akkor is, ha az említett döntés, az egyén önmagára kirótt halálos ítélete után hosszabb idő telik el az előkészületekkel, a siker biztosításával. Amibe beletartozhat a búcsúlevél leghatékonyabbnak gondolt megszerkesztése is. Pörölyként használva akár a hátramaradottak lelkiismeret ellen. Vagy csak szimpla magyarázkodásként. Azért persze még ebben az utolsó üzenetben is hazudhat valaki. Különösen, ha teátrális forgatókönyvet szán az utolsó aktushoz. Az utolsó megnyilvánulásokba tehát akár a történelmi traumák emlegetése is belekeveredhet. Azonban kevés toronyházból leugróról tudható, hogy „vesszen Trianon” felkiáltással törte volna magát össze. Hasonlóan a Conspiracy Theory (1997) „Geronimo” felkiáltással operáló agymosottjaihoz.

S mégis lehet némi összefüggés talán. De ez alighanem sokkal prózaibb, mint a nemzeti gyász, a kultúrába mart csonka borjú, és a „Szomorú vasárnap” hallgatásán felbuzdult vitriolivás. A nemzeti traumákat nem egy esetben személyes traumák sora kíséri. Kiirtott rokonság, egzisztenciális összeomlás, megerőszakoltság, és megannyi más olyan tényező, ami valóban alkalmas a személyiség összeroppantására, a halálvágy kialakítására. Akár számokkal is igazolva, hogy hány Trianon-egyenértékben kifejezhető az adott helyzet öngyilkossági statisztikája. Ja, hogy a statisztika, a számok mögött valójában egész más a személyes tartalom? Majd pont itt, az önakasztások világában fog ez bárkit is érdekelni.

Andrew_s

Trianon ellen a Római limeszekért

A Római Birodalom kora
Forrás: latvany-terkep.hu

A trianoni béke aláírásának évfordulója kapcsán, nemzeti barackfáról éneklők mellett, megjelentek a maguk megemlékezéseivel azok is, akik a politika keményvonalasainak tekinthetők. Így aztán megszólalt Gaudi-Nagy Tamás is a békediktátum felülvizsgálatát követelve. Ha nem is mindenkinek világos elsőre, hogy Budapesten, az 56-osok terén vonulva mennyiben súlypontos a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM), vagy a hasonló szervezetek megmozdulása. Nem mintha egy trianoni kirándulásnak több értelme lenne a részükről. Azonban kétségtelen, hogy ezt kisebb költségkeretből, és lényegesen védettebben megoldhatták.

Így aztán a Jobbik képviselőjének a megszólalása is sokkal inkább tekinthető szimbolikusnak. Megerősítve azt a kapcsolatot, ami az annak idején a Parlament előtti össznépi vizeldében is szerepet játszó szervezetek, és a Jobbik között amúgy is sejthető volt. Ahogy a nagy morgolódásoknak is főleg szimbolikus jelentősége van. Jelezve azt, hogy a történelmi realitások figyelembe vétele nem a szélsőségek sajátja. Nem csak hazánkban, és nem csak most. A trianoni békeszerződés megfogalmazói ebből a szempontból szintén nem voltak a politika csúcsán. Borítékolva, lerögzítve azokat a viszonyokat, melyek szinte törvényszerűen vezettek a kor viszonyai között a II. Világháborúhoz. Melyben, annyiszor a történelemben szintén sikerült a vesztesek oldalán kikötnie Magyarországnak. S amelynek lezárásakor semmivel nem voltak barátságosabbak az ország határainak meghúzásakor. Azt hiszem, hogy a később kialakult nagy katonai szövetségeknek az egyik célja éppen az volt, hogy a palackba zárt szellemek fölött kellő erővel nyomja be a dugót. Féken tartva, egymáson kívül, a rasszista, szeparatista, irredenta kezdeményezéseket is. Ettől persze nem kell okvetlenül szeretni sem a világháborúkat lezáró békeokmányokat, sem a későbbi katonai doktrínákat, Ahogy világos az is, hogy a mai diktátorpalántáknak kell a múlt sértődésének televénye.

S persze lehet nyugodtan a liberális galádságnak tekinteni azt, amikor valaki a történelemben előre akar haladni, és nem állandóan visszafele nézni. Holott, miközben nemzethalált vizionálnak néhányan a liberalizmus kapcsán, érdemes lenne pár dologra odafigyelni a történelemben. Az egyik az, hogy mindkét békeokmány olyan háborút zárt le, amelybe nem a liberálisok, hanem az authoriter, pátoszosan populista, nem egy esetben ultrakonzervatív vezetés ugrasztotta bele az országot. Ahogy a történelem többi nagy háborúját sem elsősorban a másik embert is emberszámba vevő liberalizmus, hanem a másik emberben a sátánt, az állatot, a megsemmisítendő biológiai gyomot látó humanoidok indították meg. Nem véletlenül. A háborúkban emberek halnak meg. A vallási, gazdasági ellenfélben ellenséget kereső démonizálás nélkül alighanem sokak keze megdermedt volna a fegyvereken. A Trianonhoz vezető úton tehát sokkal inkább azok szellemi elődei adták egymásnak a staféta-botot, akik ma a revízióért kiabálnak. Semmivel nem humánusabb eszméket vallva, mint az az ősük, aki kaján vigyorral verte be a másik fejét egy kőbaltával.

Ettől persze nem kell okvetlenül szeretni a békeokmányok tartalmát, és nem kell teljesen egyetérteni azokkal sem, akik teljesen igazságosnak és rendben levőnek tekintik azokat. Azonban azért azt sem ártana a felülvizsgálatért kiabálóknak figyelembe venni, hogy nehéz lenne leszögezni azokat a határokat, amik után ne sóhajtozna valaki. A Trianon ellen ma felvonulók például nem tudni mit szólnának, ha egy olasz csapat azzal az igénnyel lépne fel, hogy a Római Birodalom limeszét szeretnék a mai olasz határnak elismertetni. Esetleg Isztambulból indítanának mozgalmat Buda újraannektálására, az Oszmán Birodalom nagyságát hirdetve. No meg persze érdemes lenne tudni, hogy területi visszacsatolásokon töprengők vajon milyen mértékben kérdezték meg az érintett területeken élőket. Hátha azok nem is nagyon akarnának hozzájuk csatolódni. Például azért sem, mert az Európai Unió keretében lényegesen nagyobb a személyes szabadságuk, mint az a neohorthysta vérgőzben forgó szemek mögött vizionált önmagába zárt burokban lenne. Mert a nemzet aligha vonatkoztató el azoktól, akik alkotják. Ezért aztán jó lenne tudni, hogy a személyes hatalmi, önfontossági ambíciókon kívül miben is érzi magát korlátozva az, aki hajlandó utcára vonulni egy authoriter diktátumnak is emléket állító háborúra emlékezve. A békeokmány ugyanis nem választható el attól a háborútól, amit lezár.

Jelenleg, a mindennapokban nem igazán látszanak sérülni azok a lehetőségek, hogy:

• tanuljak az anyanyelvemen;
• írjak, és olvassak az anyanyelvemen;
• kapcsolatot tartsak másokkal, akik ugyanúgy írnak és olvasnak az anyanyelvemen;
• magyarnak érezhessem magam, mert magyarul írok, olvasok, gondolkodok;
• ne kelljen ez utóbbiért szégyellni magam, ha néhány honfitársamra nem is vagyok büszke;
• ne kelljen másokat, alanyi jogon utálnom, megvetnem, gyűlölnöm, csak mert nem magyarul írnak, olvasnak, gondolkodnak;

Különösen az utolsó pont az, ami sokak számára lehet neuralgikus. Holott abban a pillanatban, amikor másokat képesek azért megvetni, mert szerintük nem magyarok, az ellenkezője előtt is kinyitják a kaput. Elvesztvén a morális alapot azok el-, és megítélésére, akik őket minősítik le, mert magyarok. S ebből a szempontból az is érthetővé válik, hogy a katonai tömbök lebontásával miért volt égetően szükséges az EU kiterjesztése. Politikailag és területileg egyaránt. Felismerve azt, hogy a virtuálissá váló, a szabad költözést többé-kevésbé biztosító határok, és a tagországok nyelvét hivatalosnak elismerő rendszer számos korábbi, a nemzetállamokban értelmezhető ellentétet okafogyottá tehet. Ami alighanem égetően fontossá válhat az átalakuló világgazdaság nyomásviszonyai között. Nem eszmei, hanem az emberek napi megélhetése szempontjából.

Ahogy teljesen világos ma már, hogy az USA sehol ne lenne, ha a tagállamok minden tekintetben nemzetállamként funkcionálnának, úgy Európa is az új gazdasági birodalmak közt megrekedő rezervátummá válhat. Ez természetesen zavarhatja azt, aki kakas akar lenni a maga partikuláris dombocskáján. Valójában sokkal bíztatóbb jövőképnek tűnik az, ha nem kell szögesdróton átmászva eljutni Párkányba. Az, ha egyszerűen, egy hídon átsétálva és a helyi sört magyarul kérve nyugodtan le lehet ülni sokkal szimpatikusabb lehet, mint szúrós szemekkel strigulázni, hogy ki mert megszólalni magyarul, vagy a híd innenső oldalán szlovákul. Emlékként akár megőrizve azt is, hogy közbekerült egy határ valamikor egy olyan háború eredményeként, amit aligha akartak azok, akik meghaltak. A Dunának bármelyik oldalán is nyugodjanak az őseik. S ehhez nem kicsinek kell megtanulni lenni, hanem olyan realistának, aki a másik embertől, nemzettől sem tagadja meg a létezés jogát. Az ott létezés jogát az embertől ahol megszületett. Nem a rokonsága, a százezernyi, egyébként sem ismert felmenők, hanem a jelene szerint tartva szimpatikusnak, vagy antipatikusnak.

Emlékezve akár Trianonra, a háborúra, az áldozatokra, mint a múlt szereplőire, tényezőire. De előre nézve. Mivel hátranézve könnyen felakadhat a visszafele nyilazó feje a történelmi ágvillában. Arról kiabálva, amit az úton visszanézve lát, de vakon a jelen és a jövő irányába.

Andrew_s

Trianoni gyermekrajzok bakancsa

Június 4.-e a Nemzeti Összetartozás Napja, amikor is az I. Világháborút követő békeszerződés aláírásával pont került az éppen aktuálisnak hitt események végére. Mert az már a történelemből tudjuk, hogy valójában még a II. Világháborút követően sem lehetne azt a bizonyos pontot odatenni a befejezetlen mondatok mögé. Ugyanakkor, miközben iskolai megemlékezéseket tartanak, esetleg önkéntesen spontán kötelező részvétellel, nagyon úgy tűnik, hogy nem is nagyon akaródzik a pontok kitétele. Sokkal inkább szeretnének sokan csupa felkiáltójelekkel gondolkodni, és nyitott kérdőjelekkel emlékezni. Olyan kérdőjelekkel, melyekre nem is akarnak valójában válaszokat.

Már csak azért sem, mert amennyiben sikerülne megtalálni a választ, akkor vége lehetne annak az önfelmentőn búsongó lelki romkocsmákba bolyongó lépcsőházi filozófiának, amiben igazán otthon vannak. Annak a filozófiának, mely nem arról szól, hogy most mi van, hanem sokkal inkább arról, hogy „bezzeg, ha nincs ez, meg az”. De leginkább, ha nincs Trianon, akkor bezzeg. Nagy ívben kikerülve a történelmi körülményeket. Az akkoriakat is, és a maiakat is. Mert azok ismerete olyan zavaró körülmény lenne, amelyek ismeretében a nagy magyar búval-béleltséggel is szakítani kellene. Holott az tulajdonképpen sokak számára az egyetlen létező gondolati koordinátarendszer. Az említett önfelmentés egyetlen létező receptje. Elvégre belőle is sokkal másabb ember lett volna, ha egy általa sosem ismert területet nem csatolnak el Trianonban. Akár még király is lehetett volna, nem igaz? Természetesen nem igaz, ahogy önmagában a történelem sem fekete, vagy fehér. Nem véletlen a mondás, hogy a „mi lett volna, ha”, az nem történelmi kategória. Egyszerűen nem tudjuk ma megmondani, hogy mi lett volna, ha nincs az I. Világháború, ha nincs Trianon, vagy másképpen alakulnak az események. Még akkor sem, ha valahol azért sejtjük azt, hogy a régi nagy-Magyarország határait nagyrészt a Monarchia létének köszönhette. Ahogy a nagy belső piacot, s azt is, hogy belekeveredtünk abba a bizonyos háborúba.

A jelen realitása azonban az, hogy túl vagyunk a háborúkon, és túl vagyunk sok mindenen. Lehet eltöprengeni azon, hogy a ma kocsmában iddogáló atyafi lett volna-e király Trianon nélkül, vagy sem. Azért mégis jobb lenne a jelen helyzetből kihozni azt a maximumot, amit lehet. Így aztán erősen kérdéses pedagógiai tartalommal telhet fel az, amikor Nemzeti Összetartozás Napja iskolai megmozdulásokkal, és gyermekrajzpályázatokkal emlékeznek meg a békekötés napjáról. Nem vitatva természetesen azt sem, hogy az agyonhallgatás sem jó. A történelmünkhöz, a közös múltunkhoz éppen úgy hozzátartozik az a bizonyos békekötés is, mint annyi más. A megbeszélhetetlen hallgatás romboló hatását ismerjük ebben, és megannyi más esetben is. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az ifjúságot megérintő megmozdulásoknak igenis van kondicionáló hatása. Akkor tehát, amikor az I. Világháborút lezáró békekötés kapcsán csak a határok feletti polemizálás zajlik, és örökítődik át, akkor annak lesz kondicionáló hatása. Jól lemérhető ez azon a gyermekrajz-pályázaton is, melyet a „Nemzeti Összetartozás Napja” címet viselő Facebook-oldal galériájában tekinthetünk meg. Nem egy kép esetében óhatatlanul felidézve a jelmondatot: „Csonka Magyarország nem ország, Egész-Magyarország mennyország”.

Amiről nyilván nem az a gyermek tehet, aki rajzával egy számára közvetített értékrendnek, elvárásnak kíván eleget tenni. S még azt sem állítva, hogy örülni kell Trianonnak. Az azonban világos, hogy az idézett jelmondatba sűrített pedagógiai mondanivaló vesztessé tesz. Vesztessé tesz, mert azt sugallja, hogy a jelen országot nyugodtan és nagy ívben fütyüld le. Elvégre, ha nem élhetsz a Monarchia-kori országban, akkor egy senki vagy. Egy semmiben élő senki. Egy nemzetiségi hulladék, aki nyugodtan rombolhatja azt, ami van, hiszen ez nem is ország, nem is haza. Csak egy semmi. Márpedig a gyermekek fogékonyak a rejtett tantervekre, a mögöttes pedagógiai tartalmakra. Nagyon is jól tudták, és tudják ezt azok, akik a diktatúrák fanatikus híveinek és alattvalóinak nevelését a kisgyermekkortól kezdik meg. Nem feledkezve meg természetesen arról sem, hogy a meséken pallérozott igazságérzet a mennyország elvesztése kapcsán bűnösért kiált. Tehát nagyon egyszerű kielégíteni ezt a vágyat azzal, hogy Te fiam, vagy lányom, azért vagy egy sehonnai senki, mert ezek, vagy azok tehetnek róla. Nem csak vesztessé, hanem egy megkeseredett vesztessé, és egy bűnbakkereső vesztessé kondicionálva a gyermeket.

Olyanná, aki minden őt ért problémáért könnyedén fog valaki mást kiáltani ki felelősnek. Olyanná, aki mindig valami csodától, vezértől, glóriás parancsnoktól fogja várni a megigazulást. Hiszen ő csak egy csonka izében élő senki. Aki csak akkor fog igazán számítani, ha ez a helyzet megszűnik. Aki nem is baj, ha nem hozza ki magából a maximumot, és nem is dolgozik a jelen ország javára. Hiszen szinte egyenesen bűnt követne el, ha nem firkálná össze a falakat, ha nem taposná szét a másik hátán a kutyagumit, ha tenne valamit, amitől a jelen Magyarország szebb, jobb, élhetőbb lenne. Olyanná nevelődve tehát a történelmi búskomorság hullámai között, aki az olyan mondatokra, mint a „Ne azt nézd, hogy mit tud tenni a haza érted, hanem azt hogy te mit tudsz tenni a hazáért”, értetlenül kerek szemekkel néz. Hogy má’ most m'é'? Ezért? Ugyan már!

Holott, azt hiszem, a valós nemzeti összetartozást sokkal inkább szolgálná az, ha abban az országban érezné magát jól valaki, ahol élni adatott számára. Akkor talán kevesebb kesergéssel, de több tenni akarással nézhetne a következő generáció a jövőbe. Még akkor is, ha tudjuk, a bakancsba menetelő lábfejtől büdösödött már sokszor a közös sátor. De talán akkor lenne erő elküldeni lábat-, és olykor szájat mosni azokat a bizonyos menetelőket.

Andrew_s