Lenézéstesztelő: az egyetem és a Meki

SZTE: ahogy a HVG látta, és ahogy most láthatjuk

Akár a téli uborkaszezon egyik jelének is tekinthetnénk, hogy a HVG egy általuk trollkodásnak tekintett, a bölcsészekkel viccelődő, egyébként három hetes, beírással foglalkozott. Amely valóban azon a tréfán alapulhatott, ami a bölcsész McDonald's-ban várható karrierjét figurázza ki. Noha lehet azon mosolyogni, hogy a képernyőkép tanúsága szerint McDonald's állást ajánlotta frissen végzetteknek, ez lehet az a pont is, amikor talán érdemes megállni pár pillanatra.

Akár annál a pontnál is, hogy a HVG oldalán megjelent képernyőkép eltér attól, ami jelenleg látható az SZTE József Attila Tanulmányi és Információs Központ beírásának felkeresésekor láthatótól. A McDonald's álláshirdetése eltűnt, és legfeljebb egy most is olvasható reakció alapján sejthetjük, hogy ott volt. Tekintsük egy pillanatra valósnak, nem egy kamu-profil által odatettnek a hirdetést. Eltünte ebben az esetben azt jelezheti, hogy az egyetemen valakinek nagyon nem tetszett az ötlet. Ha viccnek gondolta, de szerinte nem illik a tréfa a „komoly” egyetemistákhoz, akkor sajnálom a diákokat a humortalan, porszáraz egyéniségű, sablongondolkodású személyzetért. Mert amilyen az egyetem, olyanok az ott dolgozók is. S viszont. A „nemodavalóság” másik okának sokkal rosszabb üzenete lehet.

Jelezve, hogy a McDonald's-nál végzett munka „büdös” a diplomásoknak. Lenézendő, megalázó és az uborkafájuk alá sorolandó. Aminek egy olyan informális üzenete lehet, hogy a diploma fölé helyezi az egyik embert a másiknak. Holott a gyakorlatban egy világcégnél nagyon is lehet olyan munkakör, amihez kellhet egy diploma. Miközben a vendégekkel napi kapcsolatban levő, őket kiszolgáló személyzetben sem feltétlenül hátrány a képzettség, a szélesebb ismereti horizont. Mert a diploma alapvetően ehhez ad belépőt. Jó esetben szélesebb látókört, ismereti alapokat, egyfajta, a későbbieket megalapozó jogosítványt jelent. Korántsem garancialevelet arra, hogy a papírt megszerző alanyi zseni, és a kiválasztott embertípus tagja. Így aztán az a helyzet, hogy miközben az étteremlánc, továbbra is feltételezve, hogy az ajánlat valós, nyugodtan vállalhatja az ötletet, az egyetemi reakció kifejezetten beképzeltnek, és ostobának tűnik.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a diákság körében is az érezheti magát „találva”, illetve sértőnek a hirdetést, aki nagyjában azonosul a fenti, kissé lenéző attitűddel. Mert a végzettek, elfogadva az átmeneti állapotokat, a csoportelhagyásokat, illetve az egyén fejlődőképességét, mégis két nagy csoportot képviselnek. Nem csak Szegeden, hanem általában is. Az egyik csoportba tartoznak azok, akiknek van önbizalma, és az, amit talán leginkább az emberek, illetve a szakma iránti alázatnak mondhatnánk. A szakmától függetlenül. Ők pontosan tudják, hogy a diplomájukkal, papírjaikkal együtt juniorok. De azt is tudják, hogy hol éppen hol tartanak a szakmai és emberi fejlődés fokozataiban. Olykor szakmát is váltanak, de lesznek Valakik. Akkor is, ha ez a Valaki csak egy kiegyensúlyozott, középszintben dolgozó Ember. Nem feltétlenül lesznek vezetők, de nem is lesznek a másokat víz alá nyomó meg nem értett zsenik. Ha pedig tényleg zsenik, akkor előbb-utóbb, itthon, vagy külföldön, de előrébb is jutnak. Mármint akkor, ha a második csoport valamelyik tagja nem kerül olyan helyzetbe, hogy rajtuk élje ki az indulatait.

Mely másik nagy csoport tagjainak szinte csak önbizalma van, és azt hiszik, hogy a diplomájukkal a passzát szelet is ők szellentették. A papa pénze, a saját nyelvük esetleg még pozícióba is juttathatják őket, és ideig-óráig ott is tarthatják. Ugyanakkor a környezetük elszigeteli, alapjában véve sajnálja, lesajnálja, és kiközösíti, könnyű prédái lesznek a demagógiáknak. Azoknak az embertelen demagógiáknak is, amelyek a alternatív magyarázatokat kínálnak a saját, képességeik alapján soha ki nem elégíthető elvárásaiknak. Emberileg senkikké válnak. Hosszúnyelv-díjas vezetőként is. De belőlük lesznek, lehetnek a hatalom és a status quo kritika nélküli kiszolgálói. Míg az előbbi csoport tagjai sokszor, olykor a határon túlra, elmennek, az utóbbiak garantáltan maradnak. A kontraszelekció imamalmait forgatva.

Természetesen vannak az utóbbi csoportban induló, de később fejlődőképesnek bizonyuló emberek éppen úgy, mint ahogy az első csapatban is lesznek olyanok, akikkel elszalad a ló. Meg átmeneti személyiségek. Elvégre nem esztergapadon kialakított egyenemberek vagyunk. Még.

Andrew_s

A CEU és a nemzeti tudásinfláció

A kormány új felsőoktatási törvény-ötlete alapján a CEU kérdése került a közlemények előterébe. Valószínűleg okkal. Mert a kormányzati kommunikáció alapvetően nem a felsőoktatásról, hanem a felsőoktatás befektetéséről szól a kormányzati Prokrusztész-ágyba. Amelyre nézve nem ez az első kísérlet, és szinte haladó hagyománya van a hatalomgyakorlás részéről.

Mert a felsőoktatás, illetve az oktatás, mint olyan idomra-szabása gyakorlatilag évek óta zajlik. S akkor, ha valaki azt hiszi, hogy létezik valamiféle rektori szolidaritás, vagy esetleg felsőoktatási szolidaritás, az jöjjön le az általa szedett szerről, és nézzen szét. Nem a hangzatos szövegek, hanem a való világ dimenziói között. Nézze meg például, hogy milyen szintű volt annak idején a diákokkal vállalt oktatói szolidaritás. Nem egy-egy kiragadott tanár, hanem a felsőoktatásban dolgozók példáján keresztül. Vagy nézze meg, hogy a gólyabál-botrányok milyen ütemben lettek lecsengetve. Netán kukkantson körbe, hogy hány akadémikus, rektor szólalt fel érdemben a váci rektorasszony, vagy a Corvinus szétforgácsolásának az ügyében. Ha valaki ezek után, vagy a többi példa után csodálkozik, hogy a kormányzati hatalom miért érezheti biztosnak magát a dolgában, azon én is csodálkozom. A csodálkozáson. Függetlenül attól, hogy bármelyik felsőoktatási intézményt, sóhivatalt, oklevélgyárat, vagy akár a CEU-t is, mennyire érzem a szívem csücskébe befészkelt állapotban. Mely CEU-val kapcsolatban azért nem árt emlékeznünk a februári hírekre. Azokra, amelyek a jelenlegi rektor cenzúra-gyakorlásáról szóltak. S ami láthatóan visszaütött egy olyan hatalomgyakorló társulattal szemben, amelyik a gyengeség jeleként értékelte. Aztán elengedte az úthengert.

Amellyel elsősorban a kormányzati fejekben igyekeztek stabilra taposni a mohaszőnyeget. Azoknál is, akik különben ott végeztek. Ahogy Kovács Zoltán kormányszóvivő is. Akinél lehet, hogy a CEU jelenlegi ellehetetlenítésének pártolását az váltotta ki, hogy belenézett a tükörbe. Majd megállapította, hogy az a hely, ami neki is oklevelet adott tényleg megérett a felszámolásra. Elfeledkezve arról, hogy nem csak ő végzett ott, hanem olyanok is, akiknél valós tudás van a papír mögött. Mely papír különben csak jogosítvány és nem garancialevél. A garanciát valójában nem az iskola, hanem a későbbi referenciák képesek biztosítani. Mármint akkor, ha nem egy-egy diploma, illetve oklevél fétis-tiszteletéről, hanem a felsőfokú tudás meglétéről, és használatának készségéről beszélünk. S alighanem ez az a pont, ahol a legjobban tetten érhető a kormányzati fejekben tenyésző moh, és gyep.

Az egyetem, eredendően legalább is, nem a papírról szólt, hanem az egyetemes tudomány képzőhelyeként. Ahogy az akadémiák sem a kontraszelektáltan kiöregedett testületi tagok depói voltak eredetileg. A tudás egyfajta igazolásaként aztán egy-egy neves professzor egyfajta ajánló-levelet írt a nála tanulóknak. Amit aztán a diákot később foglalkoztatók, a professzor iránti tiszteletből elfogadtak. Mégis egyfajta garancialevélként. Az ellentmondást a korábban elmondottakkal az oldja fel, hogy az egyre tömegesebbé váló képzések az ott kiállított papírokat lejtmenetre állítják. Gyakorlatilag törvényszerűen. Ami azt jelenti, hogy újabb képzési formákat, újabb iskolákat fog a társadalom elismerni, mint hiteles tudásközvetítőket. Korántsem véletlen, hogy egy-egy szakmai képzésnek olykor nagyobb munkaerőpiaci becsülete van, mint egy himi-humi egyetemnek. Ha a CEU által kiállított papírokat bárhol elfogadják egyfajta garancia-levélnek, akkor ez az elfogadó nagy tiszteletű magánügye.

A kormány részéről ezt követően az a probléma, hogy „a külföldi felsőoktatási intézmény által kiállított okirat nem államilag elismert (fokozatot adó) oklevél”. Legfeljebb egy félintenzív vállvonogatást ér. Ha az állam nem kívánja elismerni, mondjuk, a CEU oklevelét, hát ne ismerje el. Legfeljebb az államigazgatásban nem fognak a CEU-n végzett emberek dolgozni. Vagy csak kukásként. Ha a munkaerőpiac többi szegmense elismeri, akkor teljesen mindegy, hogy egyetemnek vagy tudományos önképzőkörnek hívják. S az is mindegy, hogy diplomának látszó dossziét, vagy látogatási emléklapot osztanak az önképzések végén. Ettől még természetesen lehet olyan törvényeket hozni, ami akár a könyvtárba járást is tiltja. De ez azt jelenti, hogy valójában a szellemi tőkét csökkentik az állami befolyás rovására. Illetve, akár a törvények erejével konzerválják az olyan képzési formákat, amelyek felett egyszerűen eljárt az idő. Ahogy azon polémia felett is, hogy egy képzőhely márpedig legyen magyar. Az istenit! Ugyanis ehhez először be kellene tiltani az internet használatát, majd törvényt hozni az idegen nyelvek megtanulásának tiltására. No meg az utazás tiltására. Ellenkező esetben semmi akadálya nem lesz, hogy akár internetes tanfolyamon vegyen részt valaki. Akár a külföldre távozó CEU kurzusán is. Majd egy külföldre tett kirándulás alkalmából letegye a vizsgákat is. Ha nem tudja az interneten abszolválni a vizsgát.

Igaz, ezt követően esetleg kint is marad a fiatal. Különösen, ha a hazai munkáltatók, akár a kormánytól megfélemlítve is, nem fogják foglalkoztatni. Az, hogy a CEU sorsa mi lesz, az ebből a szempontból akár huszadrendű dolog is lehetne. De az már nem, ha a hatalom ettől vérszemet kapva gyakorlatilag befagyasztja majd mindazokat a képzéseket, amelyek még érnek talán valamit. A cégek szakmai továbbképzéseitől a valósan felsőszintű tudást adókig bezárólag. A nemzeti tudásinfláció nagyobb dicsőségére.

Andrew_s

Papírok lejtmenete - 2012

Az írás eredetileg 2012-ben jelent meg az euroAstra oldalán. Ha még emlékszünk, akkortájt kezdődött a huzavona az azóta plágiumba-bukott köztársasági elnök, Schmitt Pál doktorijával. Egyfajta nyitányt adva az azt követő, és számos politikai szereplőnek kellemetlen perceket szerző, papíralapú adok-kapok elé. Ugyanakkor már javában zajlottak az ötletelések a végzettségek esetében legalább a látszatpresztízs megteremtése körül. Mely utóbbi viták már akkor is, és azóta is legtöbbször a politika gumicsontigényének kielégítését, illetve az oktatáspolitika alkalmatlanságának elfüggönyözését volt hivatva szolgálni. Ez túl sokat azóta sem változott.

Ahogy az a társadalmi tendencia sem, amely évszázadok során, szinte természetes folyamatként alakítja az egyes végzettségek, referenciák, papírok valós értékét. A 2012-es írás, noha utalt az akkori körülményekre, elsősorban az utóbbiról szólt. S szól a következőkben jelenleg is.

Papírok lejtmenete

A felsőoktatásban, de általában az iskolai oktatás során, szerzett végzettségek jelentősége változó. Például, változó lehet akár az egyes élethelyzetek során is. Mely utóbbiba a munkavállalási lehetőségektől kezdve sok minden belejátszhat. De változó a történelem során, a társadalmi körülmények változásainak függvényében is. S ebben nem kis részt vállal az oktatáspolitika éppen úgy, mint az egyes, végzettséget adó iskolák elfogadottsága, Mert ki ne tudna valamilyen rangsort állítani abban, hogy melyik iskola „papírja” ér többet, és melyik kevesebbet.

A nagyobb történelmi változások egyik jellemzője, hogy amikor a munkaerőpiacon túlkínálat jelenik meg az egyes végzettségi szinttel rendelkezőkből, akkor a tömegképzéssé váló adott képzés társadalmi értéke óhatatlanul inflálódik. Ez igaz a felsőoktatásra is, de megfigyelhető volt korábban a puszta írástudástól az érettségi bizonyítványig. De ez csak az egyik, gyakorlatilag szabványos folyamata a történelemnek. Mert szinte természetes igény, hogy amikor egy végzettségi szint nagyobb egzisztenciális biztonságot látszik nyújtani, akkor annak elérésére egy fokozottabb személyes törekvés irányul. Ez nagyobb távlatokban azt jelenti, hogy egyre többen fognak rendelkezni az adott szintű ismeretekkel, kompetenciákkal. Ezek társadalmi felára tehát csökken.

Ebbe a folyamatba lép be a politika, amikor például a munkaerő-, és oktatáspolitikai intézkedésekkel akár mesterséges kínálatot képes teremteni az egyes kompetenciák iránt. De ugyanezeken a politikai csatornákon keresztül akár a végzettségek inflálódását is gyorsítani képes. Ha ugyanis az egyes iskolai „papírok” társadalmi értékének csökkenését segíti elő, akkor az azok iránti igény szintén csökkenni fog. Ez lehet akár hasznos hatású is, ha egy nagyon specializált végzettség megszerzésének irányában jelentős társadalmi előítélet, pozitív várakozás hat, és ezért túlértékelt a kereslet. Vagy akkor is, ha valamely kompetencia után egy más irányú tervezettség előre láthatóan keresletteremtésre kerülne sor. Ha például egy iparág mesterséges felfuttatása tervezhető, és társadalmilag megfinanszírozható, akkor érdemes ezt megelőzően az ehhez szükséges szakemberek képzése. Ez azonban érthetően, csak évtizedes tervezések mentén értelmezhető, mert a legtöbb ilyen képzés ad hoc alapon nem megalapozható.

Ugyanakkor az is látszik a történelmi példák alapján, hogy ehhez elsősorban, évtizedeken átívelő oktatáspolitika, és természetesen foglalkoztatáspolitika lenne szükséges. Ami, tekintve a társadalmi és technológiai fejlődést korántsem jelenti azt, hogy az előbb említett képzési infláció ne folyna folyamatosan. Még akkor is, ha esetleg egyes fokozatok nevei évezredeket is ívelnének át. Mert aligha lenne vitatható, hogy Platón Akadémiája, és a jelenkorok akadémiái jelentős eltéréseket mutatnak. De ez igaz lenne akkor is, ha a nagy múltú egyetemek múltját, és jelenét vetnénk össze. Ez alighanem olyan természetes állapota az iskolák fejlődésének, amit lehet elítélni, vagy elfogadni. Kinek-kinek vérmérséklete szerint. Ami hiba lehet az az, hogy olyan politikai beavatkozások következnek be, melyek egyoldalúan, csak az iskolarendszeren belül okoznak változást. Például, amikor politikai gesztus gyanánt elmozdul egy képzési forma a tömegképzés felé, de erre a munkaerő-piaci folyamatok oldalán nincs felkészítve a társadalom. Ilyenkor olyan láncreakció indulhat be, ami tovább erősíti a folyamatot. Mert a munkát nem találók valamilyen formában az oktatás felé „menekülhetnek”, vagy akár a politika ebbe az irányba menekítheti a pályakezdő munkanélkülieket. Ezzel egyes képzési állapotokban mesterségesen is olyan mértékben duzzadhat fel a képzettek száma, mely szinten és számban nem foglalkoztathatók. Miközben társadalmilag is finanszírozhatatlanná válhat a mesterségesen kialakított szinten.

Így a kezdetben népszerűnek tekinthető intézkedés a visszájára fordulhat, és a meggondolatlan oktatáspolitikai beavatkozások csak sokkal nagyobb erőfeszítéssel korrigálható. Miközben a megfinanszírozhatósági korlát könnyen vezethet oda, hogy a képzés valamilyen formában kasztosodik. Mert óhatatlanul azok számára jelent az „önerős” finanszírozás kisebb problémát, akinek családja ki tudja fizetni a társadalmi erőforrásoktól függetlenül az iskoláztatási költségeket. Ez az a folyamat, amit jelenleg [2012!] is tapasztalhatunk. Egyfajta lejtspirált okozva. Óhatatlanul fajsúlytalanná téve számos végzettséget, melybe csak beleerősíthetnek azok az események, melyek a napi politika eszközeivé teszik a végzettségek megszerzése körüli csatározásokat.

Simay Endre István

Diploma és kilövés

Forrás: C-press

Farkas Flórián politikai napjai a jelek szerint meg vannak számlálva. Nem azért, mert esetleg csibészségen fogták. Ez nála nagyobb csibészekkel is előfordul ebben az országban. Ha azonban a Magyar Nemzet kezd el lebegtetni valamit, ami karaktergyilkosságra is alkalmas, az már jelent valamit. Márpedig most erősen úgy tűnik, hogy ráakadtak Farkas Flórián szakdolgozatára, illetve annak hiányára. Mellyel mielőbb bottal szeretnék verni a miniszterelnöki biztosnak.

Márpedig ez könnyen előfordulhat, hogy azt jelenti: eldördült a startpisztoly. Innentől szabad prédává nyilvánítva az ÖRO kapcsán amúgy kínos híreket gerjesztő politikust. A most publikált cikk tehát egyfajta kilövési engedély megadását is jelentheti. Holott még a cikkből is az olvasható ki, hogy a találgatás a 2000-es évek elejétől szinte folyamatos. Márpedig nehéz elképzelni, hogy egy évtized alatt senkinek nem jutott eszébe komolyabban utána nézni annak, hogy Farkas Flórián mikor milyen iskolákat végzett valójában. Már akkor, ha ez valóban érdekelt volna érdemben bárkit is. Akár az ellenzéke soraiban. Elvégre egy rektornak akár az „utcáról” is lehet nyugodtan levelet írni. Egy erősen kérdéses, inkább politikainak tűnő doktori-védéses absztrakció kapcsán próbálva. Nullától alig, de azért attól különböző eredménnyel. Ha tehát bárki fel akarta volna térképezni Farkas Flórián végzettségét, az eddig is megtehette volna. Különösen akkor, ha felmerül a kamuzás gyanúja.

Nem mintha egy érettségit, egy diplomát odahazudni a moralitás csúcsa lenne. Ha tehát lelepleződik a csalafintaság, akkor bukjon is ki a politikai közéletből. Hozzátéve, hogy mindenki mással együtt, akire rábizonyítható a hasonló akció. Kiemelve a rábizonyítás misztériumát az előző malasztból. Továbbá kiemelve a „mindenki más” szókapcsolatot is. Nem azért, mintha nagy nyelvi lelemény lenne, hanem azért, mert az lenne csak egy igazi kis magyar csoda. De, mint azt tudjuk csodák márpedig nincsenek. Ekkora csodák semmiképpen. Mert amennyiben lennének, akkor a nemzeti indigó büszke címének tulajdonosa örökre eltűnt volna a közéletből. Holott a másfél évvel ezelőtti állapotok alapján, az akkor mintegy negyven közmunkás bérét zsebre tenni szándékozó Schmitt Pál korántsem tűnt el. Ő lett ugyanis az Olimpiai Védnökök Testületének elnöke, és ezzel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja is. Ezzel valószínűleg részben sikerült a hazai olimpiai mozgalmat is lejáratni. Egyben igazolva azt is, hogy a gerinc nem vész el és át sem alakul. Elvégre az, ami nincs, az ilyen műveletekre nem képes.

S akkor még Farkas Flórián érettségijén, diplomadolgozatán problémázik bárki is? Csak úgy? Aligha. Mégiscsak egy kilövési engedély lehet a háttérben. Még akkor is, ha messzemenően elítélendő minden csalás. Ismétlem: minden. Ugyanakkor az nyilván ostoba vizsgálódási alap, hogy miként lett sikeres politikus, ha nincs érettségije. Ad abszurdum az érettségi lehet jogosítvány, de garancialevél semmiképpen. Amellett akár sikeres politikus is lehet valaki anélkül. Ha azt tisztességgel, sok munkával, az emberek iránti elkötelezettséggel éri el.

Ha vizsgálódni akarnak a sikeresség záloga kapcsán, akkor inkább ez utóbbiakat kellene vizsgálni. Elfogadva, hogy egy kamuzott diploma morálisan annulálhatja a teljes pályafutást. Általában. De nem orbanisztánban, ahol kétséges doktorikkal, morálisan megbukva nyugodtan ülhet valaki vezető pozícióban. Amíg kínossá nem válik a hatalomnak. S ezzel nem Farkas Flóriánt szeretném védeni, ha vétkezett. Eltűnése a politikai közéletből alighanem jó ideje időszerű lenne. S nem (csak) a diploma esetleges hiánya miatt.

Andrew_s