Borkai a fideszes nemes

A Borkai-videó, illetve az annak nyomán, annak kíséretében kirobbanó egyéb ügyek kapcsán valójában az őt versenyben tartó párt, a Fidesz reakciói lehetnek érdekesebbek. Mert az, hogy Borkai kit dugott meg, és hol, az önmagában lehet teljesen érdektelen. Az oligarchikus korruptokrácia tárgykörében meg csak egy hal a posványban.

Legutóbb azonban az Index nyomán, egy leirat is megjelent a fidesznyik politikusok nyilatkozataiból. Amelyek között több érdekes is van. Olyan is, amit a többi megnyilatkozás tesz súlypontosabbá. Ilyen például Harrach Péter mondandója. Aki szerint magánügyről van szó. Ami sok szempontból igaz. Elvégre még egy fideszes polgármester esetében is lehet magánügy, hogy azzal szopatja fel, illetve le magát, akivel akarja. Meg azzal, aki erre önszántából hajlandó. Idáig Harrach nyilatkozata lehet teljesen rendben levő is. Elvégre egy pár tagjai, akik magukra csukják az ajtót, tegyenek azt, ami jól esik mindkettejüknek. Van azonban ezzel egy bökkenő. Mert ezen az alapon a Fidesznek, de valójában senkinek sincs köze senki más hálószobájához.

Ennek fényében kéretik visszaemlékezni, hogy álszenték hányszor nyilatkoztak meg arról, hogy ki kivel hálhat, és ki mennyire abnormális, beteg akkor, ha nem azzal fekszik le, akivel a nagy szemforgatás előírja, hanem azzal, akivel a kölcsönösség jegyében kedve van. A listában ott van Kövértől kezdve elég sok megnyilatkozó. A szimplán prűdtől a melldöngető homofóbiáig a teljes palettát lefedve. Harrach bármely esetben tett olyan nyilatkozatot, hogy „uraim, és hölgyeim: pofa súlyba, mert ez mindenki magánügye”? Nem igazán. Tehát a nemzeti álszentek csak akkor nem érzik feljogosítva magukat az ítéletalkotásra, ha a saját akolban kefélnek cikk-cakkban.

Novák Katalinnak azonban még ezt is sikerült alulmúlnia. Pedig látszólag teljesen konszolidált ostobaságot adott elő. Azt mondván, hogy bár a kormánypárt egy akkora akol, amiben botladozó jószágok is előfordulhatnak, azért „az alelnök elmondta, hogy ugyan nem tartja helyesnek, amit Borkai cselekedett, de nem hiszi, hogy az ügy miatt ki kellene zárni őt a Fideszből”. Amit kéretik egy pillanatig némán ízlelgetni. Aztán marha messzire kiköpni. Mielőtt komolyabban megárt. Mert mit is jelent ez? Alapvetően azt, hogy egy polgármester, ha fideszes, ennek értelmében csinálhat, amit csak akar. Nem kell morális példaként szolgálnia, és általában: a cselekedetei nem példaértékűek. De Fidesz-tagként nem is kell példaértékűen viselkednie.

Ám ez a gondolat fordítva is igaznak tételezhető fel. Ami azt jelenti, hogy amit szabad egy fideszes polgármesternek, azt nem kell példaként tekinteni. Mert senki másnak nem nézzük el. Ez az olvasat azt jelenti, hogy „mi vagyunk az urak, nektek meg coki”. Illetve egy régi mondásra hajaz a jupiteri, illetve ökrészeti hatáskörökről. Novák talán még a sosem volt első éjszaka jogát is megadná Borkainak, ha rajta múlna. De ilyen messzire, például az Adriáig, talán még Novák sem menne. Megmarad a fideszes előjogok egyfajta kimondásánál. Amit nyugodtan megtehet mindaddig, amíg azok az ökrök varázsolhatók, hazudhatók szavazati többségbe, akiknek teljesen megfelel az önjelölt Jupiter fenékösvényén csúszni-mászni.

Andrew_s

Boross: éljenek az amnéziás helikopterek

Forrás: Iiwallpapers

S igen! Megjelent a színen Boross Péter! Aki véletlenül nem találná ki, hogy kiről áradozott a karácsonyi írásában, annak elárulhatjuk a nagy titkot. „Természetesen” Horthy Miklósról. Még a szenteste napján. Ami alapján vagy gond van a kartárssal, vagy gond van. Mármint Boross Péter kartárssal.

Azt ugyanis magától Horthytól tudhatjuk, hogy ő meggyőződéses antiszemita volt. Országlása alatt olyan törvények születtek, amelyek alapján alanyi jogon szorították ki a megélhetési perifériára azokat, akik nem tudták igazolni: őseik karikalábon nyilaztak hátrafele. Esetleg nyugatról települtek be, vagy a római birodalom zsoldosaként maradtak vissza. Ezt követően a zsidó vallást megreformálni szándékozó, és a zsidó vallás tanításai alapján tanító Jézus ünnepén Horthyt éltetni egy elég sajátos szellemi bakugrás lehet a valamikor talán jobb napokat látott politikustól. Ha ezeket a jobb napokat talán nem is egyformán tekinthetjük a nevezettel. Még akkor sem, ha tudjuk: Boross Péter esetében a magában újra megtalált horthysta nem egy új szindróma része. Már korábban is az erkölcs magas fokának gondolta a rasszista államfő eszmeiségét. Akitől a sok áradozás közepette sem tudta idézni azt a parancsot, amely a megszálló német csapatokkal szembeni ellenállásra szólít fel. Márpedig nehéz lenne elképzelni, hogy az 1945-ben még harcoló lakulatban szolgáló Boross Péter ne tudott volna ilyen parancsról. Ha létezik.

A baj csak az, hogy Boross már a saját önéletrajzát sem nagyon ismeri talán. Holott az, a Parlament honlapján, publikus. Még. Többek között azt is onnan lehet tudni, hogy az említett felvidéken harcoló alakulathoz azt követően csatlakozott, hogy a Zrínyi Miklós Honvéd Gyalogsági Hadapródiskolát Németországba telepítették. Nyilván a németek jelenlétének teljes elutasítását demonstrálva. De az említett 1945. januári időpont azért is érdekes, mert a Szálasi-kormány 1944. október 16-án került hatalomra és csak 1945. március 28-án oszlatták fel hivatalosan. Boros Péter tehát egy hungarofasiszta kormány harcoló alakulatához csatlakozott, és nincs információ a hivatalos önéletrajzban az erre alkalmazott kényszerről. Egy olyan történelmi pillanatban, amikor legfeljebb a katonai antitalentumok és a fanatikusok hihették, hogy a szövetségesek haderejével szemben katonailag nyerhető a háború. Az Antall-kormány egykori politikusa tehát vagy fanatikus volt, vagy kocsmázott a tanulás helyett abban a bizonyos hadapród-iskolában.

De legalább a háború után tanulni kezdett. S ez is valami. Különösen azért, mert a Rákosi-rendszer igen szelektíven kezelte a háború során exponálódott figurákat. Akik letették a hűségesküt, azok még verőlegények is lehettek az ÁVH-ban. Míg igen sokan mentek a levesbe. Akkor, amikor Boross Péter 1951-ben jogi diplomát szerzett. Az is kétségtelenül olvasható, hogy ügyvéd nem lehetett azért belőle, hanem tanácsi előadó, majd főelőadó lett. Olyan időben, amikor az iskolai végzettségtől függetlenül gyári udvartakarító lehetettek csak sokan. Magam is dolgoztam olyan, több nyelvet beszélve, egy grófi családból származott el, és ezt a karriert futotta be a doktorátusával. Olvasom aztán, hogy Borosst 1956 után először internálták, de annak ellenére sikerült protekciót szereznie a 1960-as évek elejére, hogy 1959-ben még rendőri felügyelet alatt állt. A protekció pedig igen hatásos lehetett, mert elindította azon az úton, amelyen „1965-ben a Dél-pesti Vendéglátó-ipari Vállalat igazgatóhelyettesévé, majd 1971-ben igazgatójává nevezték ki”. Amikor talán nem kellett az MSZMP tagjának lenni a vezető beosztáshoz, de az üzemi sokszög iránti lojalitás bizonyítása mindenképpen szükségeltetett. Gyakorlatilag már középvezetőtől felfele.

Ennek alapján aztán lehet szemezgetni a gondolatok között. Mármint akkor, ha összevetjük Boross Péter mai álláspontjaival azt, amit a világ tudhat róla. Ha 1945 után valóban egy szellemi züllés következett be, akkor ennek ő, a jelek szerint aktív, 1971-ben már igazgatói játékosa volt. Ha elfogadjuk, hogy a kádárizmus körülményei között első volt a rendszer iránti lojalitás, és csak ezt követte a tehetség, akkor az az igazgatói beosztás, de más a korábbi beosztások is igen fejlett lojalitásról árulkodhatnak. Alternatívaként az a történet nem igaz, hogy Kádár rendszerében elnyomták a tehetségeket, és csak a politika iránt elkötelezettek lehettek kontraszelektált vezetők. A kettő egyszerre, tekintettel arra, hogy egymásnak ellentmondó ítéletalkotást feltételeznek, nem igazán lehet igaz. Egyébként még az 1980-as évek elején is igaz volt, hogy számított a KISZ-, illetve MSZMP-tagság, valamint a szülők munkássága az egyetemi felvételin. Csak már nem volt egyértelműen elutasítási ok.

Ennek kapcsán különben maga Boross Péter írja, bár a történészekkel kapcsolatban: „a valódi szakembereket pedig elüldözték, hallgatásra ítélték, eltüntették”. A fentiek alapján tehát ő azt a kategóriát képviselte, akit nem üldöztek el, és el sem tüntették. Hanem kineveztek igazgatónak. Puszta elnyomásból és mellőzöttségből. A kádárista korszak sínylődőjeként. Hacsak nem az a problémája az öregfiúnak, hogy nem sikerült hadapródnak maradnia. S akkor még akár deportálásügyi főminiszter is lehetett volna. Jézus meg forogjon nyugodtan. Karácsonykor.

Andrew_s

Erkölcstan? Elégtelen!

Azt olvasom, kicsit visszatekintő üzemmódban, hogy a március 15. nem csak képletesen szedett áldozatot a diákság körében. Egy leányzó ugyanis ennek kapcsán kapott elégtelent. Erkölcstanból. Mert őszinte merészelt lenni. Egy iskolában. Tényleg nagyon elítélendő. A kérdés azonban tágabb értelmezési tartománnyal is bírhat.

Az alaptörténet az, hogy egy iskolában, az igen felvilágosult tanerő erkölcstan-dolgozatot íratott a március 15. általános iskolai jelentéstartalmáról. Amire az egyik diák azt az egy mondatot merte leírni, hogy „nekem ugyanolyan nap, mint a többi és nem nagyon érint meg”. S már repült is a karó. Szerencsére még csak egyes formájában. De ha így haladunk, akkor talán sikerül visszalépni a történelemben a Vlad Țepeș koráig. Az út ki van jelölve a jelek szerint. Addig is. A mérce a jelek szerint a szép emlékű 1960-as évek. Mikor is a gyermek nagyon korán megtanulta, hogy van az, amit gondol, és van az, amit az iskola elvár, hogy gondoljon. A kettő közti szakadékot pedig vagy meg tudja beszélni a családban, vagy magába temeti a komplexusok törmelékei közé. Mely utóbbi esetben akár miniszterelnök is lehet. Ha elég sok komplexusa kerekedik. De hagyjuk most kicsit a szabadságharcost, és maradjunk a kicsi sajátos szabadságharcánál.

Az egyik kérdés kétségtelenül az lehet ezzel kapcsolatban, hogy mi az öregördög szarva hegyéért kell az erkölcstan egyáltalán osztályozni. Már csak azért is, mert ez az osztályozás nagyjából a fából faragott vaskarika esete. Nem hiszem, hogy van olyan követelmény-rendszer, ami mentén egyértelműen eldönthető az erkölcsre adható osztályzat. Dolgozatilag pedig még annyira sem. Ettől még előfordulhat, hogy egy különösen alulmúlhatatlan oktatási reform jegyében kötelezővé tennék az osztályzást. Ebben az esetben nyugodtan és látatlanban négyest lehet adni mindenkinek, aki képes és hajlandó a társadalom általános játékszabályait a saját szintjén betartani. Aki ezt nem teszi, és például lop az iskolában, azt meg aligha egy erkölcstanból adott elégtelen fogja jobb sínekre helyezni. A tökéletes ember is mítoszokban él. Tehát az a négyes teljesen jó. De, ha beleszámít bárhova a további tanulmányok során, akkor jeles.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az adott tárgy keretében nem lenne dolga az iskolának. Akár egyfajta dolgozatokat is írathat. De nem az ötven évvel ezelőtti elvárási keretek szellemében. Hanem inkább annak érdekében, hogy a tanár felmérhesse: mik azok a kérdések, amelyek a diákjait foglalkoztatják. Akár az erkölcs koordináta-rendszerén belül is. Valószínűleg ebben igencsak háttérbe szorulna az említett dolgozati téma. Okkal. Miközben sokkal inkább érdemes lenne foglalkozni azzal, amivel a gyermekek naponta találkozhatnak. Akár személyesen, akár közvetve, a hírek foszlányaiból, és a közlekedési eszközökön elkapott félmondatokból. Igaz, ebben az esetben a tanerőnek is állást kellene tudni, és állást kellene mernie foglalni. Még akár vallási témákban is. Ami adott esetben roppant kínos is lehet. Egyes iskolákban. Holott talán az általános iskola lehetne a legjobb terep olyan kérdések feszegetésére, például, hogy miért teljesen mindegy az osztálytársak származása.

Mert az, hogy mennyire tekintjük a másikat embernek, az tényleg erkölcsi kérdés. S erkölcsi tartást adhat az, ha valaki képes meglátni az embert a szegényben, gazdagban, cigányban, tótban, zsidóban, kínaiban, atlantisziban, és akár a pirézben is. Talán az, akinek általánosban sikerül megértenie, hogy egy hordában tartozunk mindahányan az emberi fajban, az később is kevésbé lesz fogékony az olyan elvárásokra, hogy bőrszíntől, vallástól függően köpje le a másikat. De ez sem dolgozatírási kérdés. Ez sokkal inkább olyan kérdés, hogy az erkölcstan oktatását megnyerő tanár mennyire ember maga is. Illetve mennyire képes felnőni a feladathoz. Ha nem, akkor jöhet a dolgozat arról, hogy mit jelent a diáknak március idusa. Általánosban. Nem mintha később többet jelentene. Gyanítom, hogy az, aki pátoszos nosztalgiával zokogja körbe a napot, és ennek jegyében megy el a hivatalból megtartott rendezvényekre tapsolni, többségében hazudik. Jó esetben a környezetnek. Rosszabb esetben saját magának is. Ami nyilvánvalóan nem teszi érdemtelenné a forradalomra való emlékezést. A maga sikertelenségével, halottaival, hőseivel együtt. De ostobaság túldimenzionálni, és gondolatidomításra használni egy iskolában.

Ebből a szempontból az említett dolgozat megfogalmazta röviden, hogy értelmetlen kérdésekre értelmetlen dolog hosszabban az időt fecsérelni. Másra sokkal inkább kellene. De elhiszem, hogy a tanár fél olyan kérdések megvitatásától, ami ütközne esetleg az igazgató neohorthysta szemléletével, a kormányzat, nem is mindig szalon, antiszemitizmusával, a szegények rendszerszintű megvetésével, illetve kirekesztésével.

Andrew_s

Semjén az erkölcs-hasadásról

Ahogy az egykori rezsibiztost, Semjén Zsoltot is leporolták, és mikrofonközelbe engedték. Az MTI közleménye szerint bevándorlásügyi, és demográfiai szakértőként nyilatkozott az európai erkölcsök meghasonlásáról.

Mondván, hogy erkölcsileg és politikailag egyaránt „meghasadtak az evidenciák”. Semjén fejében meg a történelmi evidenciák hasadtak le. Elkotródva a tudata mély és sötét szegletében. S most ott várják a szellemi szemetet felkavaró vihar elmúltát. Már csak azért is, mert Semjén egy olyan pártszerűen működő szervezetet képvisel, amelyik a nevében a kereszténységet hirdeti. Jézus meg nem igazán tanított olyasmiket, hogy „űzd el magadtól a rászorulókat”. Amikor tehát a KDNP kiáll a menekültek elleni fellépéseket szorgalmazó kormányzat mellett, akkor vesztésre kezd állni a Bibliával, és persze az emberséggel, szemben. Amelyeket nyilván jobban ismernek a jelek szerint még a pápánál is. Aki olyan elmaradott nézeteket vall, amely alapján nem tekinthető a gyermekéhezés pusztán rossz szokásnak. Ahogy azt Nagy Harrach definiálta.

De ez nyilván csak az egyik olvasata, kiragadott pontja annak, amit Vadászó Semjén mondott egy könyvbemutatón (Pascal Fontaine: Út Európa szívébe). Egy másik kiragadás az MTI közleményéből imigyen szól: „a demográfiai kérdéseket az országoknak saját maguknak kell megoldaniuk, ezért evidensnek nevezte annak támogatását, hogy Magyarországon magyar gyerekek szülessenek”. Amit ez az aranyköpés követ: „beláthatatlan következményei lesznek annak, ha az európai kultúrkörön kulturális és etnikai értelemben kívülről engedünk be tömegeket, demográfiai okokra hivatkozva”. Így, a teljes kiemelés az, amitől a történelem ismerete a háttérbe vonul. A „magyar gyerekek” ügyében például elég a telefonkönyv átlapozása. Majd szemrevételezése, hogy hány nemzetiséget tükröző családnév van. De ezt már felvetettem akkor, amikor általában is a történelem hiányos ismeretét róttam fel a melldöngetőknek. Fenntartva, hogy egy olyan országban, ahol több ismert betelepítési hullám zajlott, egy egész mezőgazdasági technológia, a digózás, őrzi az azt végrehajtó nemzetiség nevét, ahol évszázadokig követték egymást a részleges idegen megszállások, kicsit idióta dolog a nemzetiségi alapokon zajló acsargás.

Miközben örömmel venném, ha Semjén is elgondolkodna azon, hogy hány biológiai elődjét ismeri az elmúlt ezer évből? Elvégre potom 2^39, azaz 549.755.813.888 emberről lehet szó. Igazán semmiség. Különösen annak fényében, hogy a legtöbben a dédi nagymamájáról sem tudják, hogy hol élt, és ki volt a biológiai szüleje. De az is érdekelne, hogy szembe köpné-e a magyar rövidpályás gyorskorcsolyázás történetének is az első vb-aranyát nyerő Liu Shaolin Sándort? A magam részéről inkább megtapsolom!

Ellentétben Semjénnel, és pártjával. Akit, és amit igen komoly emberi meghasonlás lehet megtapsolni. Mármint azoknak, akik a Bibliáról többet tudnak, mint azt, hogy hol találják a fényképét az interneten.

Andrew_s

Szex a poligon lovon

A napi híreket, és azok kezelését látva nem egy esetben jut eszembe a valamikori rajzfilmből az a magyar poligon paci, aminek csak túloldala vagyon. Hatékonyan segítve azt, hogy mindig sikerüljön a túloldalára esni. Aminek az egyik legnagyobb baja, hogy a valós érveket is kicsorbítja. Egyben nehezíti a koncentrálást a valós problémákra. Nem feledve azt sem, hogy nem egyszer gumicsont-effektussá tesz egyes témákat.

Ilyen mostanában a tankönyvek körüli herce és hurca. A tankönyvek kétségtelenül megérdemlik a kritikát, mert nem egy esetben valóban érdemes beléjük kötni. Ez azonban aligha új jelenség. Még emlékszem arra az évtizeddel ezelőtti délutánra, amikor könnyesre nevettem magam a gyermek biológia-könyvén. Azt sem vitatom, hogy a tankönyvek nagyon komoly ideológiai támaszt jelenthetnek. Akár a sorok közti üzeneteikkel. Miközben vannak olyan tankönyvek, amelyek alapvetően egy adott rétegnek készülnek. Specifikus rétegszemléletet tükrözve. Alapesetben azoknak a réteglakóknak szólva, akik egyébként is célcsoportjai egy adott ideológiának. Ahogy tipikusan ilyenek például az egyes vallások hittan-könyvei. Így azért kipécézni és kicikizni egy vallási talajon álló tankönyvet azért, mert az adott vallás nézeteit tükrözi vissza, elég ostobának tűnik.

Márpedig a 7. osztályos fiataloknak szánt hittankönyv, a megjelenést követő potom három évvel, pontosan így járt, midőn az Origo szerzője tollára tűzte. Egyben szép hangzatos címet is kerített hozzá a szerkesztő. S ezzel látszólag mindenki igénye ki van elégítve. Mentségére legyen, hogy ha a címből nem is, a szövegből azért kiderül, hogy a házasságon kívüli szexuális életet bűnnek tekintő megállapítás egy hittan-órákon forgatott műből származik. Márpedig a szexualitás, a paráznaság a Vatikán-központú ideológia szerint bűn. Aki tehát az ennek keretében működő egyházak hitéletének alapján gondolja megszervezni az életét, az tekintse nyugodtan bűnnek. Ha pedig ezt az ideológiai alapvetést kívánja gyermekeire hagyományozni, akkor írassa be a csemetét hittanra. A lelkiismereti szabadság ugyanis nagyjából erről szólna. Szerintem.

A gond tehát nem az, hogy hitelvi állásfoglalás van egy hittankönyvben. Még akkor sem, ha ezt a kritika szemszögéből valami általános maszatolás keretében vezetik elő. Ennek az égvilágon semmi köze annak, hogy hányan élnek azonos nemű párral, vagy élettársi kapcsolatban általában. Általánossá téve ugyanis egy hittankönyv elveit, és a teljes populáció valóságával állítani szembe: a ló túloldala. Amellett önkéntes hanyattfekvés egy olyan prokrusztészi ágyban, amit a joggal kritizálható korményzati szólamok,és az oktatáspolitika gyakorlata akar rákényszeríteni a teljes lakosságra. Mintegy elismerve: egy réteg-tankönyv a teljes populációra érvényes, tehát a teljes populáció önként és dalolva érezze magára nézvést kötelezőnek az adott vallási kör normáit.

Holott magának a „házasságnak” az értelmezése is elég tág teret adna a vitáknak. Ha ugyanis azt tekintjük házasságnak, amit egy adott közösség az együttélés közösségi szentesítésének elismer, akkor közösségtől függ a házasságkötés formája. Ha a jogszabályi megfelelést, az anyakönyvi megfelelést tekintjük házasságnak, akkor a pap előtti kijelentések csak az adott vallási közösségen belül bírnak bármiféle jelentőséggel. Vallásilag pedig a virágfüzér alatti átbújás semmivel nem komolytalanabb, mint bármi más szertartás. Ahogy egy-egy vallás normái lehetnek akár a szexualitással kapcsolatban is jelentősen eltérőek. Amely paletta egyik eleme az, amely színezésére az említett hittankönyv szolgálhat. A probléma az oktatási és nevelési folyamatban éppen az, hogy akkora feneket kerítenek egy ideológiai nézetcsoportnak, amekkorát. Az oktatáspolitikának nem az a baja, hogy egy hittankönyvben mi olvasható. Az sokkal inkább, hogy felelős minisztere maga is egyházi személy. Szimbolizálva a szekuláris, a lelkiismereti szabadságot tiszteletben tartó állam eszméjének lerombolását. Azt a fajta oktatási modellt, ami direkt vagy indirekt pressziót gyakorol egy adott vallás eszméinek agyakba mosására.

Nem egy adott rétegtankönyvvel van tehát gond, hanem azzal, hogy az állami és oktatási világkép erőltetett menetben masíroz a középkori eszmevilág felé. Amikor azonban egy-egy tankönyv egy-egy mondatán rugóznak, akkor ennek is elveszik az élét. Különösen, ha meg sem említődik esetleg.

Andrew_s

Banánhámozók egyetemi szabadsága

A kaposvári rektor érdemérmet érdemelne, amennyiben a közvélemény felpiszkálást honorálni kellene, lehetne ilyesmivel. Rektori körlevele sokban hasonlít arra, amit Rejtő írt egy ellopott cirkáló kapcsán. Írásba foglalt valamit, aminek tulajdonképpen természetesnek kellene lennie.

Nevezetesen azt, hogy egy egyetemen, mint egyfajta munkahelyen az öltözködéssel is tiszteljék meg a helyet, és egymást az ott előfordulók. S ezzel elindította azt a lavinát, amiben rögtön két hátsó lábukra emelkedtek a szabadság furcsa képviselői, és azonnal leultrakonzervatívozták azokat, akik kifogásolták azonnal az említett körlevelet. Holott még csak sok nagy egyetemhez hasonló egyen-nyakkendőt sem írt elő a rektor. Elég szégyen lehet a diákságnak, ha a tisztálkodásra, a hajvágás olykor üdvös voltára, és hasonlókra is rektori körlevélben kell felhívni a figyelmet. Bár kétségtelen, hogy koszosnak lenni is emberi jog. Sőt! Büdösnek lenni is az lehet. Holott azért egy gondolatkísérletet megérne a dolog.

Például a most nagy garral felhorgadók körében érdemes lenne közvéleményt kutatni. Arról, hogy egy közirodába betérve azzal az ügyintéző hölggyel beszélne-e szívesebben, aki konszolidáltan öltözve, enyhén sminkelve ül ott, vagy azzal, aki harsány öltözködéssel és még harsányabb, mondjuk egy hetes, testszaggal hívja fel magára a figyelmet. Holott például a durván, méteres csóvákba húzott illatfelhő nem feltétlenül kevésbé zavaró lehet. Akár a legdrágább kozmetikai portéka származékaként kísérve a vizsgára strandpapucsban és fürdőruhában siető hölgyet. Sok szempontból ugyanis az említett rektori levél ezeket a végleteket igyekszik bekorlátozni. Nem írták le sehol, hogy egy dekoltázs milyen mély lehet például. Aminek zavaró volta nyilván egyén-függő. Ahogy az is, hogy valakit zavar-e az, ha derékra kötött kendőben, buggyos nadrággal jelennek-e meg a vizsgákon? Azért úgy nagy általánosságban mégis van egy határ, amit szerintem sokan tudat alatt azért érezgetnek.

Nem véletlen, hogy ezen határok feszegetése nem egy esetben az ellenállás eszköze. S éppen ezért az sem véletlen, hogy ezek a határok változnak. Elég a szakállviselésre gondolni. Volt idő, amikor az iskola falai között elképzelhetetlen lett volna. Ma azon polemizálnak, hogy egy rektor miként meri elvárni, hogy gondozott legyen az urak arcszőrzete. Amikor pedig nyilván sokkal macsóbb és szexibb, ha az egy hetes menü leolvasható az áll alatt csomósodó bozontról. A rektor azonban ennél konzervatívabb. Támadják is rendesen. Holott elfeledkeznek arról, hogy az egyetem munkahely. A diáknak is. Akinek ott az a „munkája”, hogy tanul. Márpedig sok munkahelyen előírnak ruhakódot. A rektornál akár durvábbat is. Annyira, hogy gyakorlatilag, vagy szó szerint is egyenruhának tekinthető. Ja, hogy egy légikísérő azért mégse rohangáljon bikiniben, vagy úszónadrágban a gépen? Aha.

Elvégre az egyetem a liberalizmus fellegvára kell, hogy legyen. Nos! Ez igaz. A határok feszegetése mindig is az ifjúság dolga volt, és maradt is. Azonban talán érdemes lehet figyelembe venni azt is, hogy a szabadság sosem végtelen. Még egy lakatlan szigeten sem, mivel a sziget határa és az ott levő úszóképessége behatárolja az eltávozás szabadságát. A társadalmi szabadság egyénre jutó részét pedig a többi ember szabadságjoga. Például a szexuális provokációtól mentes vizsga joga megilleti a vizsgázót és vizsgáztatót egyaránt. Ahogy a szabad, és körülményekhez képest szennyezetlen levegővétel joga is megilleti a folyosókon közlekedőket. Márpedig ebből a szempontból a túlzottan illatozó kölni alig jobb, mint az egy hetes bioparfüm. Mely utóbbi hatására sokan inkább szappant vennének a munkatársuknak, ha egy szobában kellene velük ülni.

De való igaz, hogy ezek olyan társadalmi normák, amelyek ismeretét feltételezhetnénk az egyetemre bekerült ifjúságról. Ha tiltakozásból szegik meg, akkor a tiltakozás nyilvánvaló ellenreakciókat szülhet. Mert nem lehet egyszerre tiltakozni, és tiltakozni a tiltakozás következménye ellen. Ahogy prostituáltnak lenni, és szűznek maradni is nehéz egyszerre. Ha tudatlanságból szegik meg, akkor a rektor levele a helyén van. S alapvetően végtelenül szomorú, ha rektori körlevélnek kell szabályozni alapvető játékszabályokat. Egy olyan helyen, ahol a banánt önerőből meghámozni képes tudatállapotot és szellemi színvonalat tételezhetnénk fel különben.

Andrew_s

Selmeczi szólt az erkölcsről

Bajnai Gordon azt merészelte mondani, hogy a leendő választáson, 2014-ben, el fogják a választók zavarni azt a kormányt, melyet „csak a dohány érdekel”. Kihúzva ezzel a gyufát a Fidesz nevében megszólaló Selmeczi Gabriellánál, aki szerint Bajnai Gordon egyenlő a zéró erkölccsel, no meg a zéró hozzáértéssel. Ami azért alighanem fenntartással kezelendő kijelentés lehet pont az említett hölgy szájából. Már csak hozzáértésileg is, mivel aligha tekinthető az igazmondás és a hozzáértés csúcsának a magánpénztárak sorsának intézése.

Már akkor, ha a hozzáértését nem az minősíti, hogy milyen hatékonysággal lehetett a pénzeket beolvasztani a költségvetés réseibe. Lassan a nyomukat is eltüntetve a milliárdoknak. Miközben azért nem árt emlékezni arra, hogy Orbán Viktor a közelébe sem mert menni egy nyílt és manipulálatlan vitának Bajnai Gordonnal. Alighanem felmérve azt, hogy a hordószónoklatok, és az obersovszky-díjas mikrofonállványok nélkül nem biztosan kerekedne felül. A korábban, Kósa Lajos által, előadott magyarázat roppant gyengécske. Alkalmasint a miniszterelnök a kabinetjéből sem jelölt senkit a vitára maga helyett. Ami jelzés értékkel is bírhat, mivel vagy nem elég erkölcsös ahhoz, hogy ne nézze le a vitára kihívót, vagy a kabinetjében sem talált olyan szakembert, akiből kinézte volna a szakmai vitaképességet. Selmeczi Gabriellára bízhatjuk annak eldöntését, hogy melyik verzió a szimpatikusabb. Illetve melyik írja le jobban a nagyobbik kormányzó párt valós állapotát. Miközben természetesen lehet emlékeznünk a közelmúlt aktuális gumicsontjára, a trafik-mutyikra is.

A politikába belefolyó gazdasági, illetve a gazdaságra ráterjedő politikai korrupció esetei akkor sem igazán képviselik az erkölcs csúcsát, ha félretesszük Bajnai Gordon pártállását. Azt ugyanis talán bárki beláthatja, hogy nincs az a liba-ügy, ami meg nem történtté teheti a trafikok ügyét. Attól ugyanis, ha Bajnai Gordon holnapról eltűnne a politikai közéletből, a trafikok ügye még itt maradna. A Fidesz képviselőinek, de szavazóinak is, érdemes lenne talán ezzel is számot vetnie. Különösen akkor, amikor szóvivői szinten kezdenek el másokat minősíteni. Mármint úgy általában. Mert a feltétlen hívek szemében nyilvánvalóan a felséggyalázással egyenértékű bűn lehet a vezér mondandóit megkérdőjelezni. Még akkor is, amikor saját magát sikerül bevinnie az erdőbe. Mint például éppen a trafik-ügyletek kapcsán, amikor úgy utasította el a politikai befolyás vádját, hogy közben egy adatkezelési lólábat tett az asztal közepére. Azonban az is valószínű, hogy a hívek mindebből csak a vádak cáfolatát akarják meghallani. Következésképpen akár teljes immunitást élveznek, élvezhetnek a teljes tartalommal szemben. S bár ez a hatás minden feltétel nélküli hit esetében létezik, mindenképpen veszélyesebb lehet, ha a hatalom által megtámogatva, a hatalom képviselői élnek vissza ezzel.

Így aztán nyilván egészen másként értékeli Selmeczi Gabriella nyilatkozatát is más-más szemüvegen keresztül fogják értékelni azok, akik a Fidesz feltétlen hívei, és azok is, akik a másik tábort vélik erősíteni. Ezt a véleményalkotási jogot kár is lenne elvitatni bárkitől. Ami elvárható lehet, az a tényszerűség. Bár, ez nyilván nyomasztó lehet akkor, amikor a tények előli menekülés lehet a hatalmi centrum által elvárt magyarázkodás. Ilyen esetekben a hangulatkeltés eszköztára könnyebben elérhetővé válhat. Ebből a szempontból érthetővé válik az, hogy miért most kellett leporolni a szerencsétlen víziszárnyasok ügyét, és miért kell Selmeczi Gabriellának ismét mikrofont ragadnia egy kis minősítgetésért. Egyszerűen nem igazán maradhatott sok szakértelem és tényanyag a tarsolyban. Vagy, ha igen, a látszat mégis inkább a nemlegesség irányába mutat. Egyébként ezt a látszatot erősíti az egykor nyugdíj védelemre felesküdött hölgy megszólalása is. Valahogy azt a látszatot keltve, hogy a Fidesz szóvivői garnitúrájából még mindig ő lehet az, aki a híveket meg tudja szólítani. Ez már önmagában sem nagy dicsőség. Már csak azért sem, mert sok újat sem tudott hozzátenni ahhoz a refrénhez, melynek sulykolását még Rogán Antal kezdte el tavaly.

Andrew_s

Erkölcsi hordó(m)érték.

Az erkölcs alighanem olyan valami, amiről könnyebb beszélni, hogysem pontosan megfogalmazná valaki azt, hogy pontosan mi is az. Az erkölcsös élet alighanem kicsit mást jelent egy apácának, és mást egy filozófusnak. Ebbe kár is lenne belemenni, mert azért a legtöbb embernek van valami halvány sejtése, hogy mi is az az izé, amire akkor gondol, amikor erkölcsről hall. Ami azért nem feltétlenül jelenti azt, hogy az, aki esetleg sokszor beszél az erkölcsről, maga lenne az erkölcsi tisztaság szobra.

Alkalmasint szobor. Mostanság sokat hallani a szobrokról. Elszállítják az egyiket, odébb pakolják a másikat, míg gyűjtést rendeznek a harmadiknak. A szobornak, mert azért azt nagyjából mindenki elfogadja normának, hogy nem egészen a demokrácia mintapéldája, ha valaki szobrot állíttat saját magának. Lehetőleg nagyot, lehetőleg drágát, és lehetőleg valami központi helyen. A szülőfalu főterén, vagy még inkább a kormányzati központban. S nyilvánvalóan nem egy hordót tekintve talapzatnak, mint a kinyilatkoztatások fő kelléke. Holott alighanem sokan gondolták az életükben saját maguknak szobrot állítókról, hogy leginkább egy hordó szükségeltetne ehhez kellék gyanánt. Miközben a különben megálmodott, és formába manifesztált tényleges talapzatot lelki szemeikkel tényleg egy hordónak látták. De a erről inkább hallgattak. Mert azon körülmények között, amikor a vezér szobra életében a főtérre kerül, jobb az ilyen renitens véleményekről hallgatni.

Ami persze nem jelenti azt, hogy szimbólumokkal ne lehetne hasonló hatást kiváltani, mintha szobrot állítanának. Elvégre a centrális erőközpontot nem csak annak centrális figurája, hanem ténykedései jellemzik. Szertehagyva ennek morzsáit, dokumentumait maga után. Mint félős kisgyerek a fehér kavicsot. Tehát végső soron elég ezeket a kavicsokat képletes márványtömbökké kinevezni, és a hatás hasonló lesz. Az előre baktató jól látható ösvényt hagy maga után. Immár márványtáblákkal, melyekre rá lehet vésni a címszavakat. Talán azért is volt visszás hatása annak, amikor közintézményeknek tették kötelezővé a nagy eszmék kitapétázását, vagy a népszavazással meg nem erősített alapnyi törvény közzé asztalozását. Valahogy sokakban keltette ez azt a képzetet, hogy tulajdonképpen a parlamenti kétharmad névsorát, vagy akár csoportképét is kitehették volna ezzel az erővel. A mindennapi életet éppen olyan alaposan befolyásolja, és éppen úgy csak egy részét képviseli a teljes lakosság véleményének. De ugyebár az ilyen csoportkép kipakolása ellen mégiscsak tiltakozik, még tiltakozik a közerkölcs. Maradnak tehát a szimbólumok.

Szimbólumok, mint a szobrok is. Mert aligha nem tekinthető egyfajta erkölcsi állásfoglalásnak az, hogy kinek a szobrára kötnek útilaput. Miközben az is állásfoglalással ér fel, hogy mely egykori közszereplő kap, és hol kap szobrot. Amiért ezen érdemes talán egy kicsit elgondolkodni, annak időszerűségét a horthysta restauráció jeleként felfogható szobor-, illetve táblaállítási, és köztér-elnevezési kampány fellángolása adja. Horthy történelmi szerepe aligha vitathatóan nem a esik a pozitív tartományba. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne vitatnák. Kihasználva azt, hogy a Don kanyarulatához vezényeltek zöme halott. Nem igazán van módjuk tehát tiltakozni. Míg a kétharmad nevében a többi tiltakozót leseprik a szólásszabadság jegyében. Mint tette azt a FIDESZ egykori frakcióvezetőjéből még erősebb emberré kinevezett Lázár János. Jellegzetes példáját adva annak, hogy a demokráciát jellemző szócsavarulattal tér ki a kérdés elől a volt diktátor pártján. A kérdés elől, melynek tárgy egy szobor valakiről, aki egy igencsak központosított, és cseppet sem demokratikus berendezkedés vezére volt. Óhatatlanul egyfajta erkölcsi mérceként is állítva a jelen hatalom képviselője elé az ezrek haláláért közvetlenül vagy közvetve felelős személyt. Ami erkölcsi irányfényt már csak azért is könnyebb megtalálni, mert a szoborért rendezett gyűjtésen a kormányzó párt képviselői is képviseltették magukat.

Mely szobor tényleg szimbólum. Egy olyan berendezkedés szimbóluma, amikor tényleg alig számított az, akinek semmilye se volt. Így a szoborállítás alapvetően csak egy fogaskereke annak a szerkezetnek, melybe a zsellérség újjáteremtése is beleillik. Vagy ahol a diák milíciák árnyékában tanul, és középiskolásként alakiztatják. Mert hiszik, nyilván ettől a buzerálástól lesz jobb hazafi. A hordószónokok szerint alighanem. Miközben ott bűzlik az a bizonyos latrina a hordó alatt. Melynek szagát már talán nem is érzi az, aki nem meri büdösnek mondani a csatornaszagot. Mert egy diktatórikus vezérnek állított szobor üzen. Azt az erkölcsiséget üzeni, amit maga  a diktatúra képvisel. Ahol visszamenőleges törvények uralkodhatnak, és ezzel gyakorlatilag a jogállamiság látszata is homályos függöny csupán. Mert ahol visszamenőlegesen lehet békeidőben törvénykezni, ott sosem tudhatja senki, hogy ellene mikor és miként születik törvény. A létbiztonsága pedig attól sem lesz jobb, ha nem ellene, hanem szervezetek ellen születik törvény. Legyen az akár csak egy rádiócsatorna, melyen nem hozsannáznak elég hangosan.

A szobor tehát üzenet. Egy diktátor szobra is. Fenyegető üzenet, de üzenet. Megüzenve azt az utat, melyet a hatalom kinézett magának. Talán kicsit irigykedve is, hogy annak bezzeg lehet. Annak bezzeg lehet szobrot állítani, miközben nekünk még nem. Holott az istenadta nép igazán felnézhetne ránk onnan a porból Ránk a permanens szabadságharc önjelölt hőseire. Ám egyelőre marad az irigység. Esetleg talán csak az önkontroll még pislákoló piciny szikrája. S talán ez utóbbi bízott az is, aki a diktátorszobrok egyikét némi festékkel arcul... Szóval arcul illette. A szimbólumra szimbólummal és egy nyílt levéllel reagálva. Függetlenül attól, hogy végül mennyire csak a géprombolók dühének válik csak jelképévé esetleg. Még szoborként is mártírrá avatva azt, akiben a példát akar látni az, aki ma még érzi, hogy a nemzetközi színpadon nagyon dobogna az a lóláb, ha maga állna modellt.

Simay Endre István