Dúró Dóra marketing-kampányához

Forrás: Wikipédia

Megjelent egy műmeséket tartalmazó, szándékai szerint a másságokat bemutató könyv. Azon persze lehetne talán vitatkozni, hogy a másság mihez képest az. Az azonban ettől független, hogy a kiadást gondozó Labrisz Leszbikus Egyesület igazán komoly köszönettel tartozik Dúró Dórának. Könnyen lehet ugyanis, hogy önmagában ez a kiadvány pont arra a sorsra jut, mint megannyi alternatív mesekönyv, illetve a gyerekeknek szánt egyéb nyomtatvány. Porosodva végzi egy raktár sarkában, billegő asztal alatt, vagy egy nagy dobozban a pincében. A könyv nyilvános ledarálása azonban alapvetően átírta a sorsvonalakat. Miközben néhány egyéb, elsősorban politikai, pontot is tisztázott.

Nem Dúró Dóra esetében, mert az ő politikai, és alig-humanitárius nézetei eddig is ismertek voltak. A gyermekek, és félre ne értsük, a tőle távol álló, és számára idegen gyermekek iránti becsípődése sem új. Mármint az a fajta becsípődés, hogy köze ugyan nincs hozzá, de belebeszélni, minősítgetni azért kellően vastag bőrrel látták el. Legyen az rajz, vagy akár a menekültek gyermekeinek szegregációja. Új motívumként azonban megjelent egy könyv nyilvánossá tett ledarálása. Ami, a miniszterelnök szavait idézve, kétségtelenül egy vörös vonal átlépése. Igaz, Orbán Viktor nem a szélsőjobbtól nem idegen könyvdarálásra, esetleg majd égetésre értette a vörös vonalat, hanem szerinte a könyv hágott meg egy, a fejében egészen biztosan meglévő korlátot. Miközben a kormányfő, tulajdonképpen, csak hozta a szokott formáját. Azzal, hogy megfogalmazásában világossá vált: vannak a magyarok, és vannak az "ők". A mindenkori mások, akik tulajdonképpen nem is a nemzet részei, hanem homoszexuálisok, zsidók, vagy az éppen aktuális "mások". Akiket a "magyarok" megvédenek, vagy akikkel szemben toleránsak. Melyből világos, hogy csak a hithű orbanista az igaz magyar. Legfeljebb még néhány széljobber, neonáci, fajgyűlölő, és szélsőségesen szex-fetisiszta, illetve foci-drukker felvételt nyerhet. Főleg, ha zsebre dugott kézzel is messzebbre tudja köpni a szotyi-héjat.

Egyébként érdekes lenne tudni, hogy Orbán Viktor mesélt-e a gyermekeinek? Ha pedig mesélt, akkor mit? Illetve, utána elbeszélgetett-e a gyermekeivel, hogy a mesét a való világtól nyilvánvalóan elválasztó olyan elemek, mint a csodacsizmák, a sokfejű sárkányok és társaik ténylegesen elválasztó szereppel bírnak. Nem csak most, hanem évszázadokkal ezelőtt is. Akkor, amikor a nem egyszer tényleg horrorisztikus, anti-humánus motívumokkal átszőtt történeteket nem elsősorban a kisebb gyermekeknek mesélték. Akkor, amikor a mesélő egyfajta "használati utasítást" is adhatott. Akár a tanulságok levonásában is segítve a hallgatóságot. Mert a mese alapvetően interaktív műfaj. A masélő, és a közösség is részei a történetnek. Azt csak egészen ostobák hihetik, hogy a mese önmagában tanít moralitásra, humánumra, vagy éppen a moralitás elhagyására, megalázásra, erőszakra. Bár nem vizsgáltam, de nem lennék meglepve, ha jelentős átfedés lenne ezek, és azon szülők között, akik odalökik a gyereket a digitális nörsz elé. Amiből a gyerek legfeljebb azt tanulja meg, hogy egy távirányítóval, játékkonzollal az azonnali igénykielégítés lehet az osztályrésze.

Az előzőek fényben nem vitatva azt sem, hogy egy a tolerancia-nevelést zászlajára tűző mesekönyv is lehet kontraproduktív. Akár több okból is. A mese elhangozhat olyan körítéssel, amivel a visszájára fordítható. Kihangsúlyozva az orbáni szemléletben is megnyilvánuló elhatárolást. Azaz: "vagyunk mi, és vannak azok, akikről ezek a mesék szólnak". Akik nem olyanok, mint a magát alanyi jogon "normálisnak" tartó mesélő. De maga a meseszövés is lehet visszás. Ha érezhető benne a meseszerűség, akkor a mese világát nem közelíti, hanem távolítja. Vele távolítva mindent, ami a szövegben szerepet kap. Végső soron szintén nagy lépést téve a "mi" és az "azok" elkülönítése felé. Miközben, ha nem vélik el a mese szövege a valóságtól, akkor a "valóság márpedig más" felismerésének pillanatában repülhet a könyv, és vele megannyi magasztos eszméje pókhálósodni a sarokba.

Mindez azonban elsősorban szülői felelősség. Az is, hogy leüljön a gyermekkel megbeszélni a mesét. Bármelyiket. Ez egyáltalán nem az a terep, ahol egy politikusnak túl sok keresnivalója lenne. Egyiknek sem. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a szülő csak kipipálja a gyermekkel töltött időt, amikor szimbolikus okokból választ mesekönyvet, akkor az egész pont azt a lényeget veszti el, amivel segíthetne a gyermeknek megélni az életét. S ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a gyermek a meg-, és kibeszéletlen rettegést éli meg egy Grimm-mesétől, vagy a meg-, és kibeszélhetetlen másságok feletti értetlenség okán fogja mindez taszítani.

Andrew_s

Ezért nem választom a Jobbikot

Mostanában, amikor szinte divattá vált körbeudvarolni a szélsőjobbról indult pártot, elég sokszor kapom meg kérdésként, hogy mi bajom van velük. Elvégre erősek, és legalább a felszínen ellenzékiek is. Mert a mélyben azért láthatjuk, hogy a Jobbik középre és a Fidesz jobbszélre tartásával gyakorlatilag két árnyalatává váltak ugyanannak a politikai masszának.

Ennek ellenére igyekszem, megannyi szubjektív elemmel terhelve, de összefoglalni. Nem minden előzmény nélkül. Azt sem állítva, hogy csupa olyan gondolattal, amelyeket részben, vagy egészben nem érintettem volna korábban. Ahogy a Jobbik féligazságairól már 2013-ban is írtam. Általában azért mégis összefoglalnám. Leginkább azt, hogy miért nem szavaznék rájuk.

A Jobbik olyan értékválasztás mentén indult, majd olyan értékválasztás mellett, mások emberi kirekesztésére alapozottan politizált, ami miatt a Jobbik nem tud olyan ajánlatot tenni, ami miatt, erőszak nélkül, rájuk szavaznék. A kirekesztő, alapjaiban rasszista értékválasztás illusztrálására elegendő a pártmilíciára hajazó gárdára emlékezni. Amelynek egyen-véleményében és -mellényében feszítve indult Vona Gábor karrierje a magyar országgyűlésben. Márpedig alig hiszem, hogy egy ország, egy közösség számára előre mutató lenne a rasszizmus, a kirekesztés, az embereket származás, illetve a vallást is érintő értékválasztás, esetleg anyagi helyzetük alapján lenéző politikai szemlélet.

Tudom, előszeretettel jönnek a lószemüveges szélsőbbosok azzal, hogy mások meg „magyaroznak”. Csakhogy ezt általában semmivel sem tudják, a szélsőségesen hungarista, a jobbik uszályában libegő fórumok szintjénél komolyabban alátámasztani. Ezalatt azt értem, nem vitatok pillanatnyi személyesen negatív helyzeteket. Tudva, hogy biztosan van olyn pillanat, amikor a kocsma hevében elhangzik a „geci magyarok” és a „szemét cigányok” kifejezések valamelyike. Akár mindegyike. Ezt a fajta személyes rasszizmust tiltani lehet, de megszüntetni nem egyhamar. A Jobbik, véleményem szerint azonban azt vállalta fel, hogy Goebbelshez, Mussolinihez, Sztálinhoz hasonlóan szervezett párt-ideológiát, politikai hátteret ad mindehhez. Azt, hogy akár celofánba csomagolva, de megvalósítja azt, hogy teret adjon, hátteret biztosítson az antiszemitizmusnak, a származásalapú szegregációnak, a vallási, vagy származási listázásoknak. A kocsmából az állampolitika szintjére emelve mindezt. Márpedig, szerintem, hatalmas különbség az, hogy alkoholban pácoltan, kocsmai kiszólásként mondanak valamit, vagy egy politikai párt képviselője, tisztségviselője teszi ugyanezt. Akkor is, ha látszólag árnyaltabban, jogilag kevésbé támadhatóan teszi. Amely csomagolással legfeljebb a stilisztikai érzékéről tesz tanúbizonyságot. A magasabb moralitásáról aligha. Valamint teszt ezt úgy hogy sem a pártja nem vágja ki azonnal, mint macskát szarni, sem a párt vezetője nem határolódik el, az említett kivágással egy időben, mindettől. Sőt! Inkább ráerősít, és gárdamellényben feszít az országgyűlésben. Függetlenül attól, hogy Vona, Novák és b. neje, Gyöngyösi, Morvai, és a többiek csak a véletlennek köszönhetik, hogy ide és nem a Tűzföldre születtek. De valószínűleg akkor más eszmék nevében acsarkodnának másokra. Jegesmedveként pedig a fehér-szőrűek nevében a barna-bőrűekre.

Valójában a legszomorúbb talán nem is ez. Sokkal inkább az, hogy miközben a Jobbik a maga féligazságait egyfajta rasszista gazsággal emeli be a politikába, egyik párt sem képes ezen átlendülve épeszű alternatívát kínálni. A Fideszt is beleértve. Mert ez az alternatívamentesség az egyik, ha nem az egyetlen, oka annak, amiért az országos politikába emelkedett rasszisták is cigánybűnözésről, migráns-erőszakról, a cigányok elkülönítéséről, a szegények kényszerfoglalkoztatásáról és hasonlókról ugathatnak. Miközben a hatalomnak érdeke is az, hogy egyes néprétegeket elnyomjon, míg másokat frusztráljon. Mert addig van mindenezek emlegetésével legitimációs bázisa. A regnáló, szélsőséges retorikával operáló hatalomnak nem érdeke, egy valós közbiztonsági program, vagy akár oktatáspolitika, következetes megvalósítása. Így hatalomba kerülése után szerintem a Jobbiknak sem.

Mert abban a pillanatban kiderülhetne, hogy a törvénysértő nem automatikusan cigány, illetve migráns, hogy a sikkasztó nem automatikusan zsidó, vagy az is, hogy a nemi abúzusokat sem elsősorban migránsok követik el, stb. Így, függetlenül attól, hogy a közbiztonságot, oktatáspolitikát milyen vehemenciával emlegetik a kampány során, korántsem érzek erős garanciát arra, hogy ne az említett hatalmi érdekek mentén politizáljanak. Mert a maga kirekesztő politikai múltjával, és az ehhez szegődött szavazóbázissal, a választások után háláért sorban álló támogatóikkal a Jobbik még ezen a szinten sem a megoldás, hanem maga a probléma része lenne. Ugyanúgy mint jelenleg a Fidesz. Akikkel sok tekintetben éppen most tartanak közel egy szinten.

Eközben azt a jelenséget sem vitatom, hogy az olcsó trágyára legyek ezrei repülnek rá. Ugyanúgy, mint Hitler szétkürtölt szólamaira. Azonban attól, hogy celofánba csomagolják, attól az még pont olyan büdös.

Andrew_s

Balog pávatánca nem tetszett Brüsszelnek

Dolgozni? Az mi?
Forrás: balogzoltan.fidesz.hu

Az EU-nak egyértelműen nem tetszik az, ahogy Magyarország a kisebbségeivel, jelesül a romákkal bánik az oktatás terén. Ennek egyik biztos jele az a kötelezettségszegési eljárás, amit a startvonalra állítottak ebben a témában. Balog Zoltán hangot is adott a meglepetésének. Holott ha valaki, akkor ő egész biztos forrásból tudhatja, hogy kormányzati szinten biztatott a szegregáció. Elég lenne megkérdeznie az Emmi miniszterét.

Bár akkor, egy füst alatt megkérdezhetné azt, hogy miként is volt az a nem kicsit szegényellenes kirohanása annak idején? Mert a szegénység ellen, és annak felszámolása érdekében nem akaródzott kirohannia. Mely említett, szegényellene rikácstól már csak egy lépés volt az a dobás, ami alapján akár az állami koldusmaffia ötlete is felsejlőben lehetett. De most csodálkozik ez a jótét ember. Aki számára alighanem egy cseppet sem zavaró egy olyan jobbikos bizottsági elnöknő sem, aki szerint teljesen rendben van, ha a menekültek gyermekei gyakorlatilag ellátatlanul maradnak. Mely éppen olyan származás alapú diszkrimináció, ami felett most hevesen csodálkozik Balog Zoltán. Nem mintha akár csak a tiltakozás árnyáról készült képet be tudná mutatni D. Dóra nyilatkozatát követően. Arról már nem is beszélve, hogy hol tiltakozott ez a szép szellemiségű egyházfi akkor, amikor N. E. egy cigány újszülöttnek szinte a megszületéshez való jogát vonta kétségbe. De most csodálkozik. Ez még megy neki. Ha a Biblia elolvasásával még adós is szegény.

A csodálkozás indoklása önmagában röhejes. Azt bírta ugyanis nyilatkozni a laposelemek minisztere, azaz a köz szolgája, hogy "Magyarország az elmúlt mintegy másfél évben többször bizonyította együttműködési szándékát és törekvését a bizottság aggályainak kezelésére". Tetszik érteni ugye? Másfél évben. S akkor is csak azért, mert az Unióból valakik szemrehányást tettek S az odacsördítés hatására sem tett semmit, csak az együttműködési szándékot bizonygatta ezek szerint. Tehát a képlet nagyjából az, hogy a Jobbikkal és a szélsőségesekkel ápolt jó kapcsolat érdekében számára rendben van a származás alapú szegregáció: Amit látszattárgyalásokkal akar elleplezni, ha rászólnak. Szándéknyilatkozatokkal, melyekkel lehet tele a padlás, de egy gyermek tanulmányait sem különösebben segíti. Ahogy az sem, ha iskolai besúgók figyelik a tanári kar kellő lelkesedését. Amely ellen valahogy szintén nem akaródzott fellépnie a miniszternek.

De elhiszem, hogy csodálkozik. Elvégre Balog Zoltán nem egyértelműen cigányellenes. Valójában nem is egyértelműen miniszter. Talán nem is egyértelműen ember. Pusztán egy kesztyűs bábja a hatalomnak. Annak a hatalomnak, amelyik egy kicsit antiszemita, egy kicsit ellenségkép-kereső, és roppant módon szegény-ellenes. Mert azok csak rombolják a statisztikát. Azt a statisztikát, amiről brossurában is lerögzített a szuper teljesítés. Álszentségből, nemzetközi lejmolásból, az étkezőasztal összerondításából. Amibe simán belefér, hogy Balog egy másfél éves külön személyes pávatánca alapján gondolja megoldottnak az oktatásban szolgálatba helyezett rasszizmust.

Andrew_s

Trócsányi ISIS-hez csatlakozó keresztény romákat vizionált

Azt hiszem már többször megfogalmaztam a reményt, hogy egyes pontoknál már nincs lejjebb. S a hírek bebizonyították: azoknak van igazuk, akik szerint mindig van lejjebb. Egy brüsszeli hír szerint most Trócsányi László igazságügyi miniszternek jutott a kétes megtiszteltetés a bányászbéka ülepének keresgélését illetően. Midőn a romák dzsihádját kezdte vizionálni.

Azért persze nem teljesen abban a formában, hogy az Európában évszázadok óta élő cigányság nekiveselkedik és a kereszténység nevében szent háborút hirdet a kereszténység nevében. Ennyire talán még a miniszterelnök elméje sincs elborulva. De az magyar, olykor visszamenőlegesen törvénykező hatalom, igazságügyi főszolgája azért majdnem eljutott eddig a határig. Legalább is az EUObserver-ben megjelent, Nikolaj Nielsen által jegyzett tudósítás szerint. Annyiban, hogy azt fejtegette a mi miniszterünk, hogy az Európában élő, mintegy 12 milliónyi roma a radikalizálódás célpontja lehet. Amibe természetesen még az az értelmezés is beleférhetne, hogy a szélsőjobboldali hangadók demagógiájából erőt merítő rasszista csirkefogóknak válik az európai cigányság a célcsoportjává. Mint áldozat.

Azt ugyanis a tudósítás is jelzi, hogy Trócsányi elismerte: a roma lakosság az aránytalanul háttérbe szorított kisebbséget képviseli Európában és Magyarországon is. Alkalmasint azt is elismerve, hogy ezt a kisebbséget az iskolai szegregáció, az alacsonyabb várható élettartam ága is húzza. Márpedig az iskolai szegregáció, a deprivációs hatások valóban kedveznek annak, hogy a romák bűnbakjai, célpontjai legyenek a tömegben bátor, különben csak kanapé-vitézeknek. Hogy aztán az említett banda bakancsba kászálódhasson, és vonulászhasson. Ha már a kormányzat nagy ívben tesz a hétköznapi fasizmus erősödésére. Nem feledve persze az ebből fakadó politikai hasznot bezsebelni.

Azonban Trócsányi László világképében a cigányság nem ilyen szempontból, a veszélyeztetettek körében jelenik meg, mint a radikalizálódás célcsoportja. Egy csavarintással ugyanis átkeveredik arra a sínpárra, amely mentén az Európában toborzott dzsihádisták állnak sorfalat. Az a közel ötezer IS-harcos, aki valamely európai ország polgáraként döntött a harcászati részvétel mellett az Iszlám Állam oldalán. Trócsányi innen kiindulva vezeti végig azt a hipotézist, hogy az Európában élő romák, mint egy deprivált kisebbség tagjai minden további nélkül csatlakozhatnak a dzsihádista hadakhoz. Nyilván megfeledkezve arról az „apróságról”, hogy a roma lakosság jelentős része gyakorló keresztény. Talán jóval közelebb is állva a keresztényi tanításokhoz, mint az a KDNP, amelynek tagjai minden további nélkül nyalják Orbán Viktor talpát kerítésügyben. Éppen úgy, ahogy támogatják az iskolai diszkriminációban semmi kivetni valót nem látó református lelkészt.

Bár annál a pártnál nem nehéz keresztényibbnek lenni, amely szinte nincs is. Elvégre maga a KDNP, maga alig több egy hipotézisnél, egy politikai gondolat-kísérletnél. Mondhatnánk: pont annyi értelme van, mint a magyar konferencia-felszólaló, különben hipotézisként aposztrofált, kijelentésének a romák csatlakozásáról az ISIS dzsihádjához. Azon a konferencián, amelyet különben nem is a menekültekről, hanem a BV-intézetekben vendégeskedő elítéltek radikalizálódására adandó büntetőjogi válaszról tartottak az Európai Unió tagországainak igazságügyi miniszterei.

S amelyről az MTI ugyan kiadott egy közleményt, de a romák hátrányos helyzetére vonatkozó miniszteri beismerés nélkül. S a romák dzsihád-vonalának említése nélkül. Talán mert rájöttek: ennyire mélyre nem kellene letúrni a bányász-kétéltű alteste alá. Bízva talán a nemzetközi portálok alacsonyabb olvasottságában is.

Andrew_s

Az iskolai szegregációról.

A szegregációról szóló viták folyamatos hullámzásban vannak az oktatáspolitikai pocsolyában. Ezt aligha lehet kétségbe vonni akkor, ha az utóbbi évek, vagy akár évtizedek vitáit hallgatja, olvassa az ember. A legtöbbször értelmezési területen, a felzárkóztatás kontra diszkrimináció fogalmai között pattogtatva a labdát. Ez a vita sem új. Szinte folyamatosan zajlik, és olykor magasabbra csap, amikor e politika magasabb fordulatszámra kapcsol a témában.

Ilyen az a törvénytervezet, melynek kapcsán Muhi Erika írt jegyzetet a felzárkóztatásnak hívott diszkrimináció jogtalanságáról. A másik oldalon ellenben olvashatók azok a vélemények, amelyek szerint szegregáció mindig is volt, van és lesz. Nem kis részben arra hivatkozva, hogy társadalmi egyenlőtlenségek szinte mindig is vannak. Az előítéletekről, az idegenekkel szembeni viszonyról korábban magam is írtam. Ahogy, a hajléktalanok kapcsán arról a jelenségről is, amikor a politika demagógiák vetélkedésévé tesz olyan kérdéseket, amelyek alapvetően sokkal inkább a józan mérlegelés tárgyát kellene, hogy képezzék. Akár olyan köntösbe tekeredve, mely látszólag emberi jogokról, életekről tartalmaz vezérszólamokat. Alkalmasan arra, hogy az előítéletek hárfáján játsszon az egyik politikai oldal, míg vészharangot kondítson meg a másik. Kihasználva azt a helyzetet, hogy amikor sarkítják a helyzeteket, az mindig jól kihasználható a transzparenseken.

Holott a való életben tényleges sorsokról és nem jelszavakról van szó. Még akkor sem, ha látszólag könnyű letenni a garast valamelyik oldalon. Akár sorolva az olyan adatokat, melyek szerint egyik, vagy másik emberi csoport felel bűnözésért, nyomorért, bármiért. Annak ellenére, hogy ilyenkor mindig árulkodó, amikor hiányoznak a konkrétumok. A bűnözésért ugyanis nem etnikai csoportok felelnek, hanem egyes bűnelkövetők. Tartozzanak bárhova is etnikailag. Az ellenük való fellépést tehát az elkövetés és nem a bőrszín kellene, hogy motiválja. Viszont a hatalomnak roppant kényelmes kihasználni, vagy akár erősíteni az előítéleteket. A fellángoló viták kiváló figyelemelterelők, és a fellángoló előítéletek megfelelnek az indulatok kiszámított becsatornázására. Ugyanakkor a lényegi kérdések gyakran maradnak megválaszolatlanok.

Ezek egyike kétségtelenül az, hogy az elkülönítés az oktatási intézményekben, illetve az egyes oktatási intézmények között megfelelő-e, vagy sem? S ebből a szempontból hasonlít a hajléktalanság kezelésének kérdéséhez, mivel ez esetben is lehet több vitapartnernek is egyaránt méltánylandó érve. A problémát tehát nem a vita, hanem a kompromisszumokra képtelen, demagógián alapuló megközelítés okozza a legtöbb esetben. Amikor ugyanis egy több év után is visszabukdácsolt diák kerül nála jóval kisebb, és ezért fizikailag is kiszolgáltatott gyermekekből álló osztályba, akkor igencsak szemellenzős hozzáállás kellhet ezt jónak látni. Például a kicsik, és azok szüleinek szemszögéből. Alig valószínű ugyanis, hogy bármely szülő szeretné a gyermekét olyan iskolában tudni, ahol megfélemlítik, vagy csicskáztatják. Amikor tehát ilyen esetben a jogvédők nekiállnak a többszörösen bukott gyermek jogait hangoztatva az integrációt erőltetni, akkor könnyen és emberileg érthetően titulálják az aktivistákat „megélhetési jogvédőnek”. Ugyanakkor ez korántsem jelenti azt, hogy az említett bukdácsoló csemetének ne lehetnének érvényesítendő emberi jogai.

Azonban sokszor jobb lenne elébe menni a problémának, mintsem utólag polemizálni a megoldási lehetőségek hiábavalóságain. Ami nem jelenti persze azt, hogy a kialakult konfliktusokat ne kellene egy kulturálisan és közösségileg is elfogadható kompromisszum mellett rendezni. S miközben ezt leírom, tudom, hogy ezt legalább olyan könnyű mondani, mint Budapestről megmondani a békési problémákra az univerzálisan tökéletes megoldást. A tényleges megoldásnak természetesen helyben kell megszületnie, és korántsem kecsegtet sétagaloppal. De az szinte biztos, hogy nem a szélsőségekkel összekacsintó kormányzat csendőrnosztalgikus forgatókönyve és a fekete egyenruhás gárdisták fogják a problémát megoldani. Emberségesen, megélhetően semmiképpen. Végső soron ugyanis a megfélemlítés csak a szőnyeg alá sepregeti a problémát. Kihasználható, és a figyelmet lekötő, indulatokat keltve. De térjünk vissza inkább az oktatási intézményekbe.

Ezekre nézve gyakran kongatják meg a vészharangokat akkor, amikor a szocializációs hátrányokkal beiskolázott gyermekeknek külön osztályokat szerveznek. Holott konkrét érveket legtöbbször a leghangosabb vészharang-kongatók sem mindig tudnak hozni arra nézve, hogy mi a gond ezzel. Tegyük fel ugyanis, hogy a gyermek, önhibáján szinte biztosan kívül, olyan szinten alulszocializált, hogy a ceruzát fülpiszkálónak tekinti, és a szappanról okszerű használatával is gondjai vannak. Nem azért mert cigány, vagy sem, hanem azért, mert olyan körülmények között éri el a beiskolázásra alkalmas életkort. Ebben az esetben a szegregációellenesség bajnokai esetleg kierőltetik az integrációt, de ez nyilvánvalóan aligha oldja meg a problémát. A gyermek fokozott energiákat köt le a tanártól, akinek kevesebb lehetősége marad a többieket oktatni. Miközben a hátránnyal induló gyermek esetleg ennek ellenére megbukik. Kudarcot jelentve a tanárnak, és önmagának egyaránt. S egyben a többiek visszamaradását is értelmetlen áldozattá degradálva. Nyilvánvaló megoldásként mégis csak egy külön osztály kialakítása jöhet számításba.

Önmagában tehát aligha mondható, hogy a szegregációs, felzárkóztató osztály önmagában az ördög műveként sugalmazódik. Alapvetően a létrehozás valódi célja adhat iránymutatást a megítélésére. Ha ugyanis a valós, a biztosított erőforrások alapján megvalósítható egyetlen cél az elkülönítés, akkor lehet küldetni a tömjénért. Ebben az esetben ugyanis, valóban mindegy, hogy miként hívják, mert kizárólag az optikai tuningot szolgálja. A nehezebben kezelhető, vagy szocializáltságában hátrányos gyermek eltüntetését, elizolálását, eldepózását. S persze a probléma későbbre halasztását. Akkorra, amikorra a gyermek felnő. Megalázottan, frusztráltan, és ugyanolyan szocializációs defektekkel, mint korábban. Biztosítva ezzel a BV-intézetek bentlakó-utánpótlását. Ez azonban csak az egyik lehetséges végkifejlete a szegregációnak.

Megfelelő források, eszközök biztosításával, és erre felkészített tanárok alkalmazásával ugyanis a kezdeti hátrányok jórészt valóban leküzdhetők. Nyilvánvalóan nem olyan látványosan, mint amilyet egy iskolai gettó kialakítása nyújt, de tartósabb hatást biztosítva. Ha tehát a valós, és nem csak szavakba öntött, szándék a felzárkóztatás, akkor ennek igenis lehet helye. Megtanítani a gyermeket arra, amit otthonról nem hozott, de a közösségi életben szükséges. Bejárva vele mellékhelység használatától, akár az evési szokásokon át vezető utat. Látszólag ez a drágább. Azonban, ha sikerül megszakítani így a „problémás gyermekek” alkotta réteg újratermelődését, és az, ha a bíróságokon nem vádlottként találkozunk velük legközelebb, akkor társadalmilag mégis hatékonyabb lehet.

Még akkor is, ha a szélsőségeket korbácsként használni akaró hatalom egy céltáblával és eszközzel szegényebb lesz. Vagy esetleg éppen ezért.

Andrew_s

A hazaszeretet fekete árnyékai.

Stedman-hanging
(forrás: Wikipedia)

A szegregáció, az idegenek kinevezéses elkülönítése a fejekben és az önjelölt vezérhangyák szólamaiban, úgy tűnik, folyamatosan gondoskodnak arról, hogy legyen min elgondolkodni. Persze, lehet, hogy egyébként sem ártana fel-felmelegíteni a témát, hiszen a pedagógia egyik kudarca az, amikor emberek tömegei nem képesek szembenézni sem egy ország, sem a világpolitika realitásaival. Márpedig ezek a realitások gőzhengerszerű magabiztossággal, és egy sosem öregedő malom köveinek konokságával darálják le a napokat, éveket, vagy akár évszázadokat. A túlélés záloga pedig aligha lehet az, ha minden fal szilárdságát azzal teszteljük, hogy fejjel nekirontunk, majd kinevezzük a falat bűnösnek.

Annak ellenére, hogy a bűnbakképzés kétségtelenül régi sajátja az emberi léleknek. Talán már őseinknél is megjelent, amikor a szomszéd horda vadászterületének elszerzésénél megpróbálták úgy feltüntetni, hogy tulajdonképpen azok tehetnek róla. Mindig az éppen aktuális „azok”. Azok, akik az ilyen ideológusok szemében szinte kivívják maguk ellen az agressziót. Holott a képlet ennél sokkal egyszerűbb. Egyfajta erőforrás-szerzési reflexről van csupán szó, ami nagyjából azzal az egyszerű döntési folyamattal írható le, hogy: „Neked van, nekem nincs, erősebb vagyok, kotródj”. Elvégre, ha szétnézünk a világ még meglevő természethez közeli élőhelyein, akkor az állatvilágban igen sokszor ez a mechanizmus figyelhető meg. Márpedig őseink is egy hordában élő főemlősből alakultak ki emberré. Mely emberi viselkedésre éppen az lenne a jellemző, hogy felülírja a fentebbi mechanizmusok jó részét.

Talán éppen ennek a felülíró mechanizmusnak a része, hogy az emberi társadalmak megtanulták démonizálni a többi társadalmat. A történelem során törzsekké, országokká, birodalmakká szerveződött „hordák” számára valahogy mindig elfogadhatóbbnak tűnt, ha az éppen meghódítandó területek lakóiban megtalálták vagy a személyes, vagy az ideológiai ellenségképet. S hasonló mechanizmus működik alighanem akkor is, amikor az adott terület lakói között sikerül rámutatni egy rétegre, egy vallási csoportra, egy bármiért megkülönböztethető csoportra azzal, hogy ők tehetnek mindenről. Sajátos módon a kisebbséget felmutatva bűnbakként, mint a többség minden bajának egyedüli okozója. Miközben mintha eltűnnének az évezredes emberré válási folyamat vívmányai, és kiköszönne a társadalom mutogatós embereiből a hordában élő szociológiai állat. Erősen leegyszerűsítve a társadalmi problémák képleteit az „ők” és a „mi”, mint csoportok ellenállására. Elfeledve akár a saját kulturális gyökereiket is. 

Mert ez különösen visszás lehet akkor, amikor önmagukat keresztényeknek vallók, kezdenek más emberek ellen, puszta ellenségkép-képzetek alapján fellépni. Ugyanis ez az a vallás, mely vallás alapítóját, Jézus személyében, nyugodtan hívhatnánk a szeretet profétájaként. S amely vallásnak olyan apostolai voltak, mint a szeretet apostolának is mondható Pál. Hirdetve a felebaráti szeretet eszméjét, mely felebaráti szeretetet nyugodtan fordíthatjuk az emberi szeretetre. Így amikor fekete, vagy akármilyen színű egyenruhákba bújt, önmagukat éppen a martalóc szerepébe, a démonírtók magabiztosságával, valami mesebeli szörnyre vadászó emberek más emberekre mutatnak bűnbakként, aligha tekinthetők lelkükben az említett vallás követőiként. Még akkor sem, ha zászlajukon, vagy szólamaikban a keresztet hordozzák.

Felvetve persze azt a kérdést is, hogy vajon, ha a szegregációt tanuljuk, akkor megtanulható-e a szeretet is? A felelet nyilvánvalóan egy többé-kevésbé határozott „igen” lehetne. Leginkább talán azzal kezdve ezt a tanulási folyamatot, hogy ne tanuljunk meg tudatosan elkülöníteni senkit. Tudat alatt alighanem mindenkiben amúgy is megmaradnak a reflexek, melyek elkülönítik a számára szimpatikusakat, és kevésbé szimpatikusakat. Azt elvárni tehát, hogy a gyermek, felnövekedvén, mindenkit a kebelére öleljen, botorság lenne. Már csak azért is, mert még a természetes és hasznos önvédelmi reflexeket is sikerülhetne „kinevelni” belőle. Sokkal inkább az lehetne a cél, hogy, megtanulja az embereket emberként kezelni. Hibáikkal és erényeikkel egyaránt, és csak a valós hibáikat róva fel, de megbecsülve a valós erényeiket is. Nem is annyira vallási alapon, vagy a vallási szükségszerűség talaján állva, hanem mert a hazaszeretet is ezt kívánná.

A történelem ugyanis számos esetben azt is bebizonyította, hogy a valójában a démonizációs folyamatok semmit sem használnak, de sokat árthatnak. Ha valaki nem akarna a közelmúltba gondolni, nyugodtan gondolhat a középkorra is. A szellemi szegregáció, a vallás éppen aktuális főcsapásáról letérők elkülönítése, vagy fizikai megsemmisítése például jelentős kulturális károkat okozott. Tudományos eredmények mentek veszendőbe, vagy a félelem okán meg sem születtek. Míg a természet, a tudomány ismerői közül sokan váltak ok nélkül mártírjaivá tanításaiknak. Vagy nem egy esetben pusztán a létüknek, mivel szinte akárkire rá lehetett sütni az éppen aktuális gonosz bélyegét. A bizonyítékokat később is elegendő volt felmutatni, mely bizonyítékszerzésben a nem éppen a szeretet megnyilvánulásaként értékelhető vallatási módszerek is szerepet kaptak. 

Aki tehát manapság hirdeti meg a saját ellenségkép-gyártási programjait, az végső soron ennek a sokszor sötétnek nevezett korszaknak is utódjává követőjévé szegődik. Rombolva akár azokat az emberi erőforrásokat is, melyek a haza javát szolgálhatnák. Az emberi szereteten kívül azt a hazaszeretet is semmibe véve, melynek nevében annyira szeretnek felkapaszkodni egyes egyenruhákba öltözöttek az aktuális hordókra. Kihasználva azt, hogy a hallgatóságban akár ténylegesen meg lehet az igény arra, hogy a problémák okait maguktól minél távolabbi csoportokban keressék. Akár okkal, de főleg ok nélkül. Például, mert sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy az, aki szegény, az annyit is ér, mint szembenézni azzal, hogy a szegénység milyen szocializációs károkat okoz. S sokkal egyszerűbb a szocializációs, és szociális hátrányokkal küzdőket elizolálva kinevezni minden problémák okozójának, mint megpróbálni a valós okokat feltárni. A bűnbak megnevezése ugyanis egy rámutatást igényel csupán. Míg minden más azt az odaforduló figyelmet, amit a szeretet profétája hirdetett. 

Egy emelvényről kiabálva mutogatni meg mindig egyszerűbb, könnyebb, és a hallgatóság számára is követhetőbb, mint lemászva a hordóról hosszabban végiggondolni a társadalmi folyamatokat. Főleg azért, mert akkor esetleg kiderülne az is, hogy a haza érdekében nem mutogatni kellene másokra, a tettek igénye nem a mások elkülönítésére szorítkozik csupán. Sőt, ellenkezőleg. A haza érdekét ugyanis aligha az elkülönült szekértáborok szolgálják, de a szekértáborok szétbontása esetleg olyan gondolatokra vezethet, hogy a vezénylő táborvezérekre sincs szükség. Az ellenségképzés, a haza-, és az emberi szeretet fekete árnyainak hízlalása helyett pedig neki kellene állni együttműködni, és az előítéletek helyett a racionalitások mezején sátrat verni. Az pedig szintén sokkal fárasztóbb, mint régmúlt őseink vicsorgó agyarát kimutatva a mell döngetése a horda főterén.

Simay Endre István

Erkölcs vagy hit.

Isten szeme a csillagok között
(forrás: cosmiclog.msnbc.msn.com)

A hitvilágok általában olyan régiek talán, mint maga az ember. Gyökerei szinte biztosan a barlangrajzok szerzőinek világába, vagy még mélyebbre nyúlnak. Ezen alighanem semmilyen modern hitértelmezés nem vitatkozik. Annak ellenére, hogy a különböző istenek megjelenése, majd eltűnése folyamatosan kísérte végig az emberiség az emberiség kultúrtörténetét. Így az a helyzet, ami a jelen kor világvallásainak a Föld nevű bolygó jelen lakóinak pillanatnyi szellemiségét szabdaló állapotát jellemzi, csak egyfajta pillanatfelvétel. Elég ehhez azt figyelembe venni, hogy volt idő, amikor a kereszténység is csak egy friss hajtása volt a számos szellemiséget hajtó bokornak.

Amiért ez eszembe jutott, az egy interjú, melyet a minap halottam, és amelyben új nemzeti alaptanterv kapcsán került szóba a hit és az erkölcs tanítása. Mert, mint tudjuk, az új NAT önálló tantárgyként vezeti be a hittan oktatását, mellyel szemben alternatívaként az erkölcstan kerül be (http://hvg.hu/itthon/20120206_nat_erkolcstan_hittan). Az időközben elhangzott érvek sok olyan szempontot feltártak, melyeket kiegészíteni alig lehet talán újakkal. Olyanokkal minden esetre nehéz, melyek túlmutatnak a pusztán indulati elemeken. Mert a hitélet az, ami alkalmas az indulatok felkorbácsolására. Még akkor is, ha ezek nyilvánvalóan nem kisebb, vagy nagyobb vallásháborúkban nyilvánulnak meg. Levezetődhetnek akár internetes fórumokon is, és sokszor jobb is, ha az indulatok ezeken a helyeken jelennek meg. Mert a vita hevében akár továbbgondolásra alkalmas újabb felvetések is megjelenhetnek.

Az azonban szinte biztos, hogy reguláris tantárggyá avatni akár a hittant, akár az erkölcstant hibás gondolat. Még akkor is, ha nem egymás alternatívájaként szerepelnek. Az utóbbi megoldás ráadásul óhatatlanul megbélyegez. Mert biztosan hitetlen, ad abszurdum rossz ember-e, aki az erkölcstant és nem a hittant választja. Sőt, nem is ő, hanem szülei. S erkölcsi ismereteiben vajon sérült lesz-e az a gyermek, akinek szülei a hittant részesítik előnyben. Miközben persze ez a hittan tanítás nem valami elvont valami, hanem nagyon is konkrét vallási irányzat hittana. Így végső soron még abban az értelemben is megbélyegző lehet, hogy az erkölcstant választók családja felett ott fog villogni a jelzőfény, miszerint családja nem a katolicizmus Jahve -jében hisz. Mert bár Isten megnevezhetetlen, azért korunk Magyarországában a hit gyakorlatilag az ebben a vallási környezetben uralkodó istenképben való hitet jelenti.

A megbélyegző hatás ugyanakkor nem csak a családok között, de még a gyermekek között is megbélyegző lehet. Mert óhatatlanul lesz olyan diák, aki ide, míg más oda jár. Ugyanakkor nem opcionálisan, mint a különóraként tartott hit-tanítás esetében, hanem az órarendbe gyömöszölten, kötelező jelleggel. Márpedig a kis-, és nagyobb diákok ilyen, a szellemiséget érintő kérdéseken kívül is hajlamosak politikailag kevésbé korrekten kezelni a szemüveges, kövérkés, vagy éppen tehetséges társaikat. Ebbe a rendszerbe egy, alapvetően a család választását tükröző újabb megkülönböztető bélyeget bevinni pedagógiailag aligha indokolt. Mert nem tűnik valószínűnek, hogy a gyerekcsapatok közösséggé alakulását segíti, és aligha lesz jobb hatása, mint a család anyagi helyzetét tükröző külsőségeknek. Azzal a különbséggel, hogy a közel azonos társadalmi csoportokból jött gyermekcsoportok megosztására is alkalmas. Szinte előre borítékoltan megtanítva a szellemi értékek, a világnézeti különbségek mentén való szegregációt. Mert a gyermek a szegregációt is tanulja, és ugyanígy tanulja a viselkedést ezekben a szegregációs helyzetekben.

De pedagógiailag valószínűleg más tekintetben sem jó, ha ezek a tárgyak a hivatalos órarend kötelező részeivé válnak. Alapvetően ugyanis mind a hittan, mind az erkölcstan morális értékrendeken alapuló tantárgy. Márpedig a moralitás tanulásakor sokkal célszerűbb a példák követése alapján való tanulás. Az ha az ezt érintő normarendszert a csoporthoz, társadalomhoz alkalmazkodó szocializációs folyamatok részeiként sajátítják el, teszik magukévá. Mert nehezen elképzelhető helyzet lehet, ha a tanár felszólítja a diákot, és felelteti abból, hogy szabad-e hazudni, és a válasz milyenségétől függően le is osztályozza. De ugyanez igaz lehet akár a bibliai parancsolatok esetében is. Ugyanakkor kötelezővé tenni mindezeket egy további, immár emberi veszéllyel jár.

Ahogy a kötelező olvasmányok számonkérésétől sem fogja több gyermek megszeretni az olvasást, a kötelező moráltárgyakról sem lesz jobb és nemesebb. De kevésbé jobb, és nemesebb még lehet. Mert részben a szülői választás, részben a kötelező jelenlét miatt óhatatlanul kötelezettségként jelenik meg a tárgyak óráin való részvétel, valamint az azokkal kapcsolatos akármilyen feladat. Ha tehát a gyermek esetleg korábban szívesen elment templomban, nem biztos, hogy kötelezővé téve azt, továbbra is ez lesz a helyzet. Az erkölcstan órán elhangzottakkal szembemenni pedig szintén lehet egyfajta demonstráció az iskola, a világ ellen. Amennyiben ez bekövetkezik a tárgyak bevezetése a NAT kapcsán éppen az ellenkező hatást válthatja ki, mind a hittan, mind az erkölcstan esetében, mint amit vélhetően szántak ezeknek a tárgyaknak. Némi túlzással azt is lehetne állítani, hogy akinek ez az ötlete támadt vagy a pedagógiát nem ismeri, vagy a gyermekközösségeket, vagy a diákokat. Vagy esetleg egyiket sem, miközben valami kényszeres, akár félreértelmezett politikai megfelelési vágy munkál benne. Ami érthető lenne akkor, ha nem generációk sorsáról lenne szó.

Így viszont aligha jó megoldás az említett tantárgyaknak a bevezetése kötelező jelleggel. Különösen annak fényében, hogy a jelenleg elérhető vitaanyagban az szerepel, hogy az erkölcstant is az éppen aktuális „… egyház és az adott egyház nevében eljáró jogi személy hatáskörébe utalja”. Végső soron a szabad választás látszatát csak a szülők egyfajta átveréseként kínálja fel a tervezet. Márpedig érdekes erkölcstan-oktatási alap lehet egy tervezet, ami éppen annak jegyében sérti, szabadnak tűnő felajánlása esetén, a valós választás morális igényét.

Simay Endre István