2018. július 18., szerda

Szijjártó ENSZ-telensége

Fotó: MTI / Szigetvary Zsolt
A magyar kormány fejéről Hofi Géza egykori mondása juthat az eszünkbe a helyi kiskirályokról: „Korona van, fej nincs”. Az állandó ellenségkeresés, migránsozás, sorosozás, és gyűlölködés olyan zsákutcába kényszerítette, amelynek falai mentén képzelt ellenségek sorakoznak. A végén meg egy baromi nagy fal, ami könnyedén a másikat adhatja. A képzelt ellenségek közül most éppen az ENSZ-nek üzentek hadat.

Kicsiben. Amennyiben Orbán egykori személyi csicskása, immár külügyminiszterként bejelentette az ország kilépését az ENSZ globális migrációs csomagjának tárgyalásából. Szijjártó szerint azért, mert a beterjesztett dokumentum ellentétes az ország biztonsági érdekeivel. Alig egy hete azt nyilatkozta, hogy az ENSZ-csomag egyetlen intézkedését, illetve iránymutatását sem tekinti hazánkra nézve irányadónak. Ugyanakkor azt jó lenne tudni, a letelepedési kötvény-üzletet illetően, hogy vajon az ENSZ azon okmányából mit tart irányadónak, amit szintén közeljövőben tárgyaltak a nemzetközi mozgásokkal kapcsolatban. Igaz, az a nemzetközi szervezett bűnözéssel volt kapcsolatos. Valamint elérhető az ENSZ honlapján. Ugyanakkor némileg furcsa, hogy a kilépéssel kapcsolatban maga a kormányzati portál is az MTI-re hivatkozik.

Bár ennek lehet az az oka, hogy így takarítottak meg pár percet, és néhány forintot. Elvégre a kilépést megüzenő megnyilatkozás színjátékát így csak egyszer kellett Szijjártó Péternek eljátszani. A szerdai kormányülés után. Azonban a jelek szerint van egy nyilatkozatunk a külügy miniszterétől, ami alapján a „kormány álláspontja szerint az ENSZ globális migrációs csomagja ellentétes a józan ésszel és az európai biztonság helyreállításának szándékával is”. Attól most tekintsünk el, hogy amennyiben, egészen véletlenül, de bűnt elkövetettek is kaptak letelepedési kötvényt, akkor az mennyiben szolgálja vajon az európai biztonságot. Inkább próbáljuk meg megtudni, hogy mi az a borzalmas csomag, ami a kormány álláspontja szerint ennyire elfogadhatatlan. Ebből a szempontból el tudtam volna képzelni, hogy a kormányzati portál, a kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében közread egy hiteles példányt ebből a csomagból. A vélemény alátámasztására. Elvégre, ha vannak valós érvei, akkor aligha kell tartania bármelyik kormánytagnak egy vitától ezzel kapcsolatban.

Ezzel szemben: amikor ezt írom, akkor az említett közlemény nem tartalmaz egy olyan internetes linket, ahonnan az ENSZ dokumentuma elolvasható lenne. Így vagy elhisszük feltétel nélkül Szijjártó Péter kijelentéseit, vagy nem. Ez legyen mindenkinek a magánügye. A közügy legfeljebb az, hogy a közpénzből finanszírozott portál szerkesztésekor láthatóan nem volt szempont az a régi elv, hogy „hallgattassék meg a másik fél is”. De legalább legyen elolvasható. Addig, amíg a kormány ezt nem teszi lehetővé, addig javasolható lenne más olvasgatása. Az országgyűlés gombnyomogatóinak is. Ha nem is feltétlenül a kormány portálján. De az ENSZ honlapjain talán igen. Így azt a 2016-os dokumentumot, amelyik világosan leírja, hogy ki tekinthető menekültnek, és ki bevándorlónak. Még akkor is, ha a hazai vezetés, a pillanatnyi polizikai haszonszerzés érdekében összemossa a fogalmakat. Rögtön utána lehetne böngészni a többi kapcsolódó dokumetum között.

Már csak azért is, mert világos ENSZ-iránymutatás létezik a menekültekkel, illetve bevándorlókkal kapcsolatos eljárásra. Ahogy a menekültekkel érkező nők és gyermekek védelmére is. Igaz, a hazai vezetést az ilyen apróságok, illetve maguk az apróságok nem nagyon szokták érdekelni. De az oktatás, a gyermekvédelem ügyét elnézve ez nem korlátozódik a menekültekre. Ellenben, ahogy egy tavalyi beszámoló érzékeltette, legalább érthetővé válik a hatóságoktól idegenek, illetve a sajtó eltiltása a dokumentációs lehetőségektől. A hazai viszonyokra nézve pedig az, hogy az egyesek szerint nem is létező gyermekéhezést már többször is megszüntették. Mint az augusztusi hóhelyzetet. Ami helyett kaptuk most, Szijjártótól, a júliusi hóhányást, és országelszigetelődést.

Andrew_s

Comments on Facebook

2018. július 17., kedd

Siklósi Beatrix? Ugyan!

Siklósi Beatrix kinevezésén most kicsit pörög a kommunikáció. Lehet, hogy antiszemita, lehet, hogy buzizik, lehet, hogy cigányozik, és ezek egyike sem erény. Azonban a kinevezése legfeljebb tünet. Olyan, mint a szepszis a sérülést követően. Az ok a seb, az élősködők csak utána kezdik zabálni az elhaló szöveteket. Feltünő, fájdalmas, de az ok mélyebben van.

Hazánkban is. Az egyik ilyen ok, hogy a hiányos ismeretek, az évtozedekre kuktába zárt indulatok elegye kiutat keres. Ahogy a tehetségtelenség szülte, rosszabb esetben mesterségesen is előidézett tehetetlenség is. Azt pedig már Salvor Hardintól tudjuk, hogy: „az erőszak a gyengék végső menedéke”. Kicsit sánta, de ismert fordításban. A fordítás annyiban sántít, hogy az eredeti angol szövegből („violence is the last refuge of the incompetent”) tudjuk, alapvetően az inkompetens, a feladatra alkalmatlan emberek azok, akik erőszakhoz, demonstratív erőgyakorláshoz folyamodnak. De legalább felfújják magukat, hogy nagyobbnak tűnjenek. Netán csontig benyalnak egy nagyobb hatalomnak, és ezzel gyakorolják a sérült egójuk kompenzációs tornamutatványait. A hatalmat kiszolgáló, harsogva erősítő, illetve csendben, besúgói pozícióban leledző szocio-paraziták előretörési vágyáról aligha lehet valami különleges hatásként beszélni.

Azt pedig Emil Gustav Friedrich Martin Niemöller tanításából tudjuk, hogy amikor a cinkosok közt felszaporodnak a hallgatók, akkor előbb utóbb elfogynak azok, akik szólhatnának. Amely tanítás azért érdemes az ismételt emlegetésre, mert Orbán ideológiai terepgyakorlata pontosan ezért működik úgy, ahogy működik. A békák alatt lassan forralva a vizet, és folyamatosan felszalámizva a társadalmat. Beleértve az egyházakat is. Az, hogy most az egyházak közösen látszanak tiltakozni Siklósi Beatrix kinevezése miatt, az lehet ugyan futólag érdekes, de valójában erősen kérdéses. Ugyanezek az egyházak ugyanis változó hangerővel, de nem egyszer hangosan csattogó nyelvvel közelítettek a hatalomhoz a korábbiakban. Esetleg „csak” kussban voltak. Orbán antiszemitizmusa nem új. Szalonzsidózása többször megjelent a beszédírói leleményekben. Holdudvarában olyanok fordulnak elő, mint a Fidesz ötös tagsági könyvének tulajdonosa, vagy Boross Péter, aki most éppen Horthyt fetisizálja. Mert a pillanatnyilag kinyalandó fenékben ezt véli trendinek.

Ám hol voltak ugyanezek az egyházak, amikor a református egyház jeltelen tagja Horthy-fétist avatott? A püspöki kar hány tagja vonult ki tiltakozása jeleként az eseményre? Nem rémlik, hogy a környék hangos lett volna a klérus tiltakozásától. Ahogy igen elszigetelt reakciókat váltott ki az is, amikor Orbán már 2012-ben elkezdte a lakosság megosztását „magyarokra” és „zsidókra”. Amely gesztussal kapcsolatban talán érdemes megemlíteni, hogy az azóta eltelt időszakban is volt olyan rabbi, aki nem egy esetben játszotta el az udvari zsidó szerepét. Amikor tehát most az egyházak tiltakoznak, akkor nem igazán megkerülhető a kérdés, hogy hol voltak mindezek a nagyszerű és tanult emberfők? Netán a kormánytól kapott pénzt számolgatták? Ahogy az is kérdés lehet, hogy milyen tömegbázisra tudnak támaszkodni? Egy olyan társadalomban, amelynek alfelében elég régóta forgatják a trágyába mártott karót.

A megosztottság gyakorlatilag tradícióvá vált. Az árkok mélyítését olyan politikai fegyverként kezeli a hatalom, amelynek forgatásakor csak az árokba betemetve képes elképzelni mindenkit, aki nem hódol be feltétel nélkül. A belső félelemkeltés, a nemzeti besúgás rendszerével való fenyegetés pedig hatalmat, pozíciót ígér azoknak, akik hajlandók előrántani a kiélezett gyalogsági ásót. Nekik nem kell, és nem is szabad gondolkodni. Akkor kerülnek előnybe, ha nem gondolkodnak. Enyhébb esetben gondolkodhatnak, de hallgatniuk kötelesség. A rendszer ismerős lehet azoknak, akik ismerték a ’990-es gengszterváltás előtti kontraszelekciós rendszereket. De miért is ne lehetne? A hatalmat jelenleg gyakorlók nagyobb része, és maga Orbán Viktor is pontosan abban a rendszerben szocializálódott. Abban ismeri ki magát, abban érzi jól magát. Vezetőként.

Az, hogy közben kereszténységről, vagy bármi másról beszél? Na és. Ha az aranycsinálás trükkjének emlegetése, vagy az örökmozgót megígérő kommunikáció hozna számára politikai hasznot, akkor a bölcsek kövének lenne nemzeti kutatóintézete. Siklósi Beatrix? Ugyan már! Szinte szóra sem érdemes tünetecske.

Andrew_s
Comments on Facebook

2018. július 15., vasárnap

A megszakértett kiberharctér

A hírekben sokfelé kanyarognak az információk. Van akit a labda ide-oda rugdalása érdekel jobban, míg mások az Orbán-Putyin találkozó képein, illetve a miniszterelnök fél számmal kisebb zakóján, mosolyog. Az MTI ezek mellé a képek mellé egy sor más hírt is csomagolt. Ezek egyike szerint, állítólag, nő a „kibertér veszélyeivel kapcsolatos tudatosság”. Jelentsen is ez bármit.

Mert korántsem biztos, hogy mindenkinek ugyanazt jelenti. Alig valószínű, hogy túl sokan lennének azok, akik azzal a felkiáltással jelentkeznek be a levelezőprogramjukba, illetve a Facebook-profiljukhoz, hogy: „megyek a kibertérbe”. Ezzel szemben alig van hét, hogy ne hallanánk internetes zaklatásokról, gyermekek megalázásáról, illetve adatbiztonsági problémákról. Amelyek alapján akár olyan véleményekkel is élhetnénk, hogy a veszélyekkel szembeni tudatosság lehet, hogy növekszik, de az emberek alapvetően tesznek rá. Ameddig nem a gyermeküket, esetleg őket magukat zaklatják. Holott a mindennapok veszélyesség-érzete nagyjából ilyeneken múlik. Az emberek többsége ugyanis nem az amerikai elnökválasztásra gyakorolt esetleges orosz befolyás felett polemizálva töltik a napjaikat.

Akkor sem, ha az MTI az informatikai biztonsággal kapcsolatos hírt egy olyan TV-műsorra (M1) hivatkozva közli, amelyben az EU és a NATO csúcstalálkozóján érintett kiberbiztonsági együttműködés kapcsán szólaltattak meg egy szakértőt. Krasznay Csaba kiberbiztonsági szakértő pedig azt mondta, hogy nő a tudatosság. Szakértő, tehát higgyük el. Azért persze inkább meséljük el a tanároknak, hogy a NATO messzebb van, mint amilyen közel a tanítványokhoz a zaklató iskolatárs előfordulhat. Legalább ettől is nő egy kicsit a tudatosság. Reménykedjünk. Abban is, hogy egyik ifjú sem veszi túl komolyan a hétköznapokban azt, amit a NATO szempontjából még csak-csak megérthetnénk. Azt, hogy a “NATO terminológiájában a negyedik "hadszíntér" a kibertér”. Az USA esetében az ötödik.

Pontosabban: ezeket a besorolásokat nyugodtan komolyan veheti bárki. Legfeljebb azon vitázva, hogy talán nem kellene ennyire hátra sorolni az informatikai hadviselést. Tekintve az informatika fokozott bevonulását az élet különböző területeire. Miközben egy TV-műsorban talán kicsit fékezett habzással illene talán kezelni a kérdést. Nem elszaladva odáig, hogy a „kibertér egy olyan műveleti tér, ahol katonai cselekményeket kell végrehajtani”. Nem azért, mert nincs katonai jelentősége, hanem azért, mert az emberek hétköznapjaiban a levelezőjük, a Facebook, és a hasonló szociális terek szemszögéből élik meg a virtuális tereket. Márpedig ezeket a területeket inkább ne kezeljük hadműveleti térként. Mert úgy viszonyulnak ahhoz, mint a házikert a lőterekhez. Amelyek között talán még az is érez némi különbséget, aki szerint minden iskolába lőtér kell. Esetleg kettő is.

Azért persze nem sajnálom a diplomát attól néhány tíz embertől, akiknek azt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Kiberbiztonsági Akadémiáján nyomták a kezébe. Legfeljebb egy kicsit bízok azért benne, hogy nem a lakosság által használt virtuális terek fő-cenzorai lesznek. A permanens háborúsdi jegyében. De talán szerepet kaphatnak az olyan orcára-pottyanások elkerülésében, mint az egy évvel ezelőtt BKK-botrány is jelenthetett. Amelyet részben leállítottak, részben kompromittáltak. Az informatikai biztonság, illetve a fejlesztést végző cég minőségbiztosításának a nagyobb dicsőségére is.

Andrew_s
Comments on Facebook

2018. július 13., péntek

Török Mónika elment

Az égi szerkesztőségek legjobbika egy új taggal bővült. Török Mónika, a Huppa alapító főszerkesztője tragikus hirtelenséggel átlépett a fátyol túloldalára. Mi tagadás, először nem is gondoltam, hogy komoly a hír. De sajnos nem vicc! Valószínűleg többen sajnálják, mint ahogy ezt életében gondolhatta volna. Ahogy valószínűleg kevesebben, mint ahányan megtehetnék. Azonban, ha tehetné, talán kiszólna: „épp elegen”.

Már csak azért is, mert az emlékeket aligha kilóra, az emlékezőket aligha darabra mérik. Ahogy az emlékeket sem. Azokat sem, amelyek alapján megőrizzük egyesk emlékét, míg másokét egy alacsonyabb polcra tesszük. Az ATV például egy kicsit lejjebb küzdötte magát. Azzal, hogy Török Mónika mindenkit érintő, az elesettekért harcoló humanizmusát a grúz béranya szülte gyermekek emlegetésével gondolta megközelíteni. Ezt a morális illetlenséget az sem menti, hogy a Blikk-re hivatkozik. Ahol egyébként megérezhették: bénáztak. Mert levették az oldalt. Az ATV nem. Erre most hozhatnék néhány párhuzamot, de nem teszem. Török Mónika emlékét nem sértem meg ilyesmivel.

Inkább remélem odafentről is le-le tekint majd az elesettekre. Hátha a felsőbb hatóságnál sikerül kijárnia egy kis extrát némelyeknek. Egy falattal több kenyeret, egy simogatással többet egy fejnek. Bármit, amitől könnyebb lehet az élet, a lélek.

Andrew_s
Comments on Facebook

2018. július 11., szerda

Nyelvtudás: tényleg a papíron múlik?

Júniusban az volt a hír, hogy az ország lakóinak idegennyelv-ismerete a bányászbéka alatti szinten mozog. A legújabb hír az, hogy a diploma megszerzéséhez nyelvtanulási diákhitelt javasolna a Nemzeti (mi más?) Versenyképességi Tanács. Amely javaslat arra remeknek tűnik, hogy a pályakezdő diplomásokat még kedvezőtlenebb helyzetbe sodorják. A többi következményén hosszabban el lehetne gondolkodni.

Azon is, hogy a diploma megszerzésének elég régóta feltétele a nyelvismeret. Egy idő óta nem csak informálisan, hanem formálisan is. Bent is ragadnak azóta a diplomák. Ami óhatatlanul a papíralapú társadalomképre irányíthatja a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy idegenül kell tudni, vagy papírral kell róla rendelkezni? Itt egy röpke gondolat erejéig pár évtizednyit visszaugranék az időben. Az 1980-as évek közepére kezdett kibontakozni az, hogy a „Rigóban” szerzett nyelvvizsga egyfajta fétis-értékkel kezdett bírni. A vizsga pedig vizsgadíjhoz volt kötve. A két hatás eredőjeként elég sokszor merült fel az informális kétség a vizsgabizottságok elfogulatlanságát illetően. Tekintve, hogy minden vizsgaközpont, amely pénzért vizsgáztatott érdekeltté vált a buktatásban. Minden olyan esetben, amikor tudható volt: a vizsgázó kénytelen elmenni legközelebb is. A különböző nyelvtanfolyamok keresettségére gyakorolt hatásról nem is szólva.

Amiért ezt a régmúltból maradt gondolat aktuális lehet, az a papír iránti kereslet mesterséges felhajtása a diplomák, illetve az egyetemi beiskolázások kapcsán. Annak idején számos tudományterületen egyszerűen nem lehetett minőségi diplomadolgozatot leadni akkor, ha valaki nem volt tájékozott a szakterület külföldi szakirodalmában. A diák szakmai nyelvismerete tehát akár ezzel lemérhető lett volna. Minden külön papír nélkül. Ahogy azzal is, ha a védés egy, a szakterülethez kötődő idegen nyelven megtörténhet. Mely utóbbi megoldás egyébként ma is működhetne. A diplomadolgozat valószínűleg minden külön flepni nélkül kiadható lenne, ha a diák megvédhetné a dolgozatát egy idegen nyelven. Úgy, hogy a szakmai kérdéseket sem magyarul kapja, és akár a teljes szakdolgozat-védés idegen nyelven zajlik. Akár úgy, hogy a beiskolázáskor, az egyetemi felvételinél, szakválasztásnál közlik, hogy egy-egy szak milyen nyelv ismeretéhez kötött. De lássuk be, hogy ennek a lehetőségnek a megteremtése nem lehetne egyoldalú. Tekintve, hogy a teljes vizsgabizottságnak bírnia kellene az adott, előre kommunikált nyelvet. Amikor tehát nem a valós, az „életvitelszerű” szakmagyakorláshoz, hanem a papírhoz kötöttség, a gyakorlati követelményszintet felváltó adminisztratív, bürokratikus kipipálás jelenik meg, akkor ez egyfajta szegénységi bizonyítvány is lehet. Annak az informális elismerése, hogy a felsőoktatásban ténykedőket percek alatt lehetne eladni rabszolgának „külföldiül”.

Amikor pedig az egyetem „bemeneti” oldalán, mintegy előre kérik a papírokat, akkor elkezdhetünk nyugodtan kutakodni, hogy kinek hoz hasznot a vizsgáztatás, illetve a nyelvtanfolyamok sora. Mert a középiskolás diák satuba kerülhet. Ha sikerül a felvételihez megszereznie egy papírt, akkor nő az esélye az egyetemre, míg ellenkező esetben csökken. Így szinte tetszőleges számban buktatható egy pár éven keresztül, mert szinte biztosan meg fog jelenni legközelebb is. Különösen, ha egy szakmai ismereteket nem közvetítő iskolából, szakma, alternatív megélhetési út nélkül küldik ki deszantosként az „életbe”. Miközben a középiskolai nyelvoktatás színvonalát is bebetonozza a rendszer. Lehet kifele mutogatni. Azzal, hogy az állam hitellel támogatja a különórákat, -tanfolyamokat. Nem kell kérem a középiskolai nyelvtanár esetleges tehetségtelensége miatt zajongani. Nincs ott kérem semmi látnivaló.

Az, hogy a középfokú képzés egy adott iskolában olyan-amilyen, az ettől kezdve a kutyát sem fogja érdemben érdekelni a döntéshozatali szinteken. Valószínűleg más sem. A valós nyelvtudás, és papírral igazolt nyelvismeret közti olló sem. Legfeljebb az, aki megteheti már csak ezért is távozni fog talán az országból. Egy német, angol, francia, vagy bármely más, idegen nyelvi környezetet preferáló munkahelyen ugyanis aligha a papírt fogják kérni a nyelvtudásról. Vagy tud kommunikálni a munkavégzéshez szükséges szinten, vagy nem. Ha nem, akkor vagy nagyon gyorsan megtanulja a mindennapi nyelvet, vagy igen könnyűnek fog találtatni. Azért persze jó dolog ez a nyelvtanulási diákhitel-ötlet. Az oktatás felelősségét rátolja a diákra és a szüleire. Ráadásul úgy, hogy sokan még majd tapsolnak is hozzá, hogy milyen rendes dolog az államtól.

Azért nehéz szabadulni attól a kérdéstől, hogy milyen hatása lenne, ha a diplomás nyelvtudást idegen nyelvű szakdolgozat-védéssel, valós élethelyzeti kommunikációval mérnék fel, ha minden nyelvvizsga, és esetleg a felkészítő tanfolyam is, ingyenes lenne. Nem visszaigényelhető, hanem valósan ingyenes.

Andrew_s
Comments on Facebook

2018. július 10., kedd

Miért lenne meglepő Józsefváros?

Bár már eltelt némi, egyenlőre csak napokban mérhető, idő a józsefvárosi választás óta, azért talán érdemes pár szót vesztegetni rá. Különösen azért, mert nem egy másik helyen is emlegetik. Nem egyszer az alacsony részvételt és az ellenzék soron levő sebnyalogatásait emlegetve. Úgy, mintha ez egy különleges, előzmények nélküli, szinte már-már váratlan helyzet lenne. Holott aligha az.

Legfeljebb a politikai újszülötteknek. De esetleg nekik sem. Még az alacsony részvételi arány sem igazán meglepő. Nem józsefvárosi különlegesség az, hogy az embereknek tele a hócipője a politikával. A hétköznapokban ugyanis nem igazán érdekel senkit az a lózungparádé, ami napjainkban „politikai kommunikáció” címén zajlik. Ugyanakkor kétségtelenül lezajlik, illetve lezajlott egy győzteshez zárás. Ami együttesen bőven magyarázza azt a jelenséget, hogy az ígéretekhez, jelszavakhoz pénzt is adni képes kormánypárt mozgósítani tudta a híveit. Miközben az üres körmondatok mozgósító ereje nem túl erős. Ellenben elég gyenge. Azok a megnyilatkozások, amelyek megfelelnek az olyan kiragadásoknak, mint a 168óra egyik főcíme, meg végképpen nem jelentenek semmit. Ez egyébként azt emeli ki egy értékelésből, hogy az értékelő szerint „Józsefváros nem a baloldal, hanem a rendpárti jobboldal laboratóriuma”.

Ami, minden maradék tiszteletemet összeseperve: ostobaság. De legalább is annak látszik. Elsőre. Valamint másodjára is. A hétköznapok emberének a Mészáros-Orbán klán vagyona valójában nem létezik. A zsebtolvaj ellenben igen. Hipotetikusan lehet bármennyire toleráns emberbarát, ha a gyermekét nem meri nyugodt szívvel leengedni a parkba. A közbiztonság, illetve a közigazgatás kérdéseire tehát választ vár. Országosan is, de a saját lakókörnyezetében mindenképpen. A saját lakókörnyezetében nem rendpártiságból szeretne rendezett és élhető körülményeket. Elvégre a többség a lakáson belül sem az étkezőasztal körbe-körbe vizelésével jelöli meg a lakókörnyezetét. Ezért már 2013-ban voltam bátor írni olyasmiket, hogy amennyiben az ellenzéknek az akkor ezzel operáló Jobbik féligazságaira nincs kommunikálható, közérthető alternatív válasza, akkor a szélsőjobb kerítőjévé válik. Ami akkor is igaz, ha időközben a Fidesz nem egyszer helyet látszik cserélni a Jobbikkal.

Egyébként pedig a budapesti nyolcadik kerület sem egy egységes terület. Nem csak a „nyócker” világa. Még akkor sem, ha gyakorlatilag kormányfüggetlen, de még inkább rendszerfüggetlen szándékok látszottak megnyilatkozni a gettósításra. Elég jelentős, és jobbára indokolatlan előítélet-tartalékokat felhalmozva. Ott lakó ismerősökkel beszélgetve nem egyszer azt is tapasztalni lehet, hogy még az ott élőkben is van egyfajta előítélet. Így érthetően fogékonyak az olyan áramlatokra, amelyek a terület fejlesztésére, a nyomornegyedséggel való szakításra, a közbiztonság javítására koncentrálnak. Helyben. Akár az országos politikától függetlenül is. Önmagával ezzel nincs is gond. Gond más esetekben lehetséges.

Az egyik ilyen eset az, amikor a helyi véleménnyilvánítást fetisizálni kezdik. Az országos választások előtt lezajlott vásárhelyi választás esetében a közelmúltban is volt erre példa. Szintén problémát jelenthet, ha egy helyi választást globális erővel kezdik befolyásolni. Ilyen esetnek tekinthetjük, amikor Újbuda akkori polgármesterét az ügyészségnek pont az önkormányzati választások előtt „sikerült” kissé meghurcolnia. Ahogy az olyan véletlen is csak szóbeszédre alkalmas, ha egy potenciálisan potens ellenfél elindul az éjszakában a halálos létráért.

Józsefvárosban azonban nem igazán tudni arról, hogy ne a meg nem szólított érdektelenség marasztalta volna otthon a nem szavazókat.

Andrew_s
Comments on Facebook

2018. július 7., szombat

Pillantsunk az óvodai erőszak mögé

A nyilatkozók krémjén látható őszinte érdeklődés és figyelem.
Csak bele ne aludjon némelyikük a nagy megoldáskeresésbe
Tegnapi hír volt, hogy egy újbudai óvodában elszabadult a pokol. A beszámoló szexuális brutalitásról, és általában erőszakoskodásokról szól. Mindezt a gyermekek „egymás közt” követték el. A Népszava beszámolója szerint. Amelyben a megtett intézkedés tervének emlegetését szintén ismertetik. Ezek esetében az, ami kimaradni látszik sokkal „érdekesebb”, de inkább elborzasztóbb, lehet.

A gyermekek által elkövetett erőszakos események közül az övvel való fojtogatás sem semmi. Különösen azért, mert egy 3-4 éves gyermek ugyan meg tudja fojtani egy társát, de aligha várható el az, hogy a tett folyamán tudatában legyen a tényleges cselekedetének. Egyszerűen azért, mert ebben a korban még azok a dimenziók nem igazán kifejlettek, amelyek a halálokozás valós súlyát felmérhetővé tennék. Egyszerűen elindul egy cselekvési sor, és nem áll le. Amikor pedig ezt kétségbe szeretné vonni valaki, akkor azért nézzen komolyan körül. Akár a saját személyiségében. A regressziós helyzetek közül pontosan ismert a „vörös köd” effektus. Felnőttek között is. Ilyenkor sincs másról szó, mint arról, hogy elindul egy cselekvési sor, bekattan egy cselekvési minta, és kontroll nélkül végigfut. Alkalmasint ezt, tapasztalatom szerint, a pedagógusoknak elmesélik a fejlődéslélektan című tárgy keretében. Amikor tehát pedagógusok láthatóan kerek szemmel csodálkoznak rá egyes eseményekre, akkor az a képzésük igen komoly hiányosságaira is rámutathat.

Az pedig egy igen komoly szervezési problémára, amikor a valós helyzetre fel nem készített óvodapedagógusokat foglalkoztatnak egy olyan óvodában, ahova tudotta a szocializációs deficittel érkező gyermekeket „iskolázzák be”. Márpedig az érintett óvoda a hír szerint olyan, amelyben „jelentősen nőtt azoknak a gyerekeknek a száma, akik „szociális készségekben” eltérnek a koruknak megfeleltethető szinttől, ők jellemzően hátrányos családi környezetből származnak, legtöbbjük a kerületi átmeneti szociális otthonban lakik”. Így az önkormányzat vonatkozó osztálya(i) igencsak sáros(ak) lehet(nek) az ügyben. A veszélyeztető helyzet kialakulásában, illetve a személyzet felkészítésének, a szülők előzetes tájékoztatásának elmulasztásában. Megoldásként is az olvasható a híradásban, hogy:
Az említett problémák mielőbbi megoldása érdekében az önkormányzat felvette a kapcsolatot az Újbudai Humánszolgáltató Központ vezetőjével, kérve az Anyaotthonnal való szakmai kapcsolatok erősítésére és segítségnyújtásra a család és gyermekjóléti szolgáltatás területén
Amely megfogalmazás, ha valaki még emlékszik az egykori párt-hírek nyelvezetére, világosan jelzi: nem tettek semmit, nem tesznek semmit, és nem is terveznek semmit. Majd megbeszélnek. Akkor, ha sikerült a megbeszélés időpontját előzetesen megbeszélni. Feltéve, hogy nem mentek az érdekeltek nyaralni, ráérnek, és kedvük is lesz hozzá. Igazi, régivágású, kádermentegető hozzáállás. Mert azt csak remélni szeretném, hogy azt az érintettek sem veszik komolyan, hogy „pedagógiai asszisztensi jelenlét” megoldja a problémát. Tekintve, hogy nem több tüneti kezelésnél. Ha nem is talán legrosszabb a lehetőségek közül. Ha az agyonhallgatást tekintjük, például, alternatívának.

A tünetek mögött azonban van pár egyéb, nem kevésbé figyelemre méltó mozzanat. Ez pedig azon cselekedetek sora, amelyeket elkövettek a gyermekek. Akik, nem győzöm hangsúlyozni, óvodások. Így, amikor cselekvési mintákról beszélünk, érthetjük szó szerint. Olyan cselekvésekről beszélünk, amelyben nagy szerepe van a mintakövetésnek, az utánzásnak. Miközben aligha tételezhetjük fel, hogy 3-4 éves gyermekek felmennek az internetre, rákeresnek a BDSM-videókra, és azokon élvezkednek. Sokkal valószínűbb, hogy olyan viselkedést mutatnak, amelyet látnak maguk körül, illetve olyat, amelyben, rosszabb esetben, bevonják őket. Szemléljük meg ebből a szempontból azt, hogy „egy kislány arcát és nemi szervét pedig több kisfiú véresre harapdálta a mosdóban”. Nem a vért, hanem a helyzetet tekintve elég világosan látszik, hogy az orális pettinget is magába foglaló szeretkezés imitálását láthatjuk. Óvodáskorra „leforditva”. Amikor a száj még főleg táplálkozásra, ha tetszik „harapdálásra” szolgál. Ahogy a fiuk nemi szervének a nyalogatásáról sem hiszem, hogy minta nélküli viselkedésként jelent meg az ovisoknál.

Ebből a szempontból roppantnagyon kíváncsiak lehetnénk, hogy abban az átmenetei szociális otthonban milyen körülmények között élhetnek a bentlakók. A jóhiszeműbb feltételezés az, hogy olyan, amelyben a szexualitást a gyermekek előtt élik meg a részt vevők. A kevésbé jóhiszemű feltételezéseket mindenkinek a saját fantáziájára bízom. Azonban bármelyik eset áll fenn, akkor is igencsak sürgető lenne egy alaposabb vizsgálat arrafelé. Gyakorlatilag azonnal, mert ezeket a problémákat az idő nem igazán szokta megoldani. Súlyosbítani azonban annál is inkább. Így azzal egyet lehet érteni, amikor a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) Óvodapedagógiai Tagozatának elnöke az azonnali vizsgálatot sürgeti. Függetlenül attól, hogy az illető hány éve dolgozik óvodában, és látott-e már életében ilyet, vagy sem. Az olyan lózungok, mint a szakemberhiány emlegetése már inkább csak töltelék-szöveg. Az meg kicsit furcsa, hogy nem a gyermekek helyzetének azonnali vizsgálatát kéri a szakszervezet kedves képviselője, hanem azt emlegeti, hogy „az óvodának és a fenntartónak haladéktalanul ki kell vizsgálnia, hogyan alakulhatott ki ilyen helyzet”. Mely megfogalmazás igazán politikai szereplőhöz méltó. Gyakorlatilag pontosan ugyanazt a hámozott léggömböt jelenti, mint az önkormányzat senkiben felelőst nem kereső, a helyzetre inkább csak rálegyintő megnyilatkozása.

A szülők részére nyilván a legtriviálisabb megoldás, hogy a XI. kerületi Napsugár Óvodát akkora ívben kerülik el, amekkorában csak tudják. A gyermekeik, unokáik érdekében mielőbb, és szinte bármi áron. Ez azonban pontosan olyan tüneti kezelés, mintha a bántalmazó gyermeket, vagy inkább azok gondviselőjét, egy-egy apuka megvárja, és elülteti a betonba. A tüneti kezelés mellett azért csak ki kellene vizsgálni, a bántalmazó gyermekek körülményeit is. Igaz, akkor intézkedni is kellene, ami sokkal macerásabb, mint nyilatkozatokat közzé tenni. Különösen akkor, ha a témában illetékes minisztérium államtitkára is fontosabbnak tartotta a minap a kirohanást az egynemű párok ellen, mint a berohanást a gyermekek védelme érdekében. Ami a hatalom hozzáállását jellemzi legfeljebb a gyermekek sorsa iránti érdeklődést illetően, illetve a családon belüli erőszakhoz.

Andrew_s
Comments on Facebook

2018. július 5., csütörtök

Narancsos LMP-bukta

A Magyar Narancs a napokban dobta be a köztudatba annak az igazolását, amit elég régóta lehetett sejteni. Azt, hogy az LMP tevőleges kompromisszum-képtelensége nem egészen a véletlen műve. Az, hogy ez a gyakorlatban Schmidt Márián keresztül valósult-e meg, végső soron akár részletkérdésként is kezelhető. Különösen, mert a Fidesz berkeiben mélyen beágyazott hölgy rokonságban van az LMP egyik prominensével.

Azt meg ugyebár nem lehet megtiltani, hogy egy anya szóba álljon a fiával. Ahogy fordítva sem. Amellett, hogy tudjuk: kihez fordulhatna egy fiú a kérdéseivel, ha nem az anyjához. Legfeljebb kap egy kis kampányzilálási tanácsot is. Rajta keresztül pedig a pártja is. Amit igazolni látszik, hogy egy korábbi információ alapján szándékegység látszott kialakulni Szél Bernadett és Ungár Péter között arról, hogy az LMP elszabotálja a kampányt. Az, hogy ezt a szándékot honnan fújta a szél, tulajdonképpen szintén szinte mindegy. Nem azért, mintha az irány meneten bármit is. Ellenben az, hogy az LMP sokkal inkább a Fidesz közép felé tolt alegységeként működik már elég régóta ismert tünet volt a hazai politikában. Magam is többször írtam erről.

A jelenlegi hírek legfeljebb a korábbi sejtéseket erősítik meg. Valamint azokat a gyanúkat, hogy a kormánypárt kinyújtott keze számos feléjük kinyújtott nyelvet tart kézben. Valószínűleg nem is mindig rokoni szálakon keresztül. Mert a pillanatnyi érdekek hálózata akár erősebb kötőerő is lehet. Nem véletlenül emlegettem egy másik ellenzéki párttal kapcsolatban, hogy a leginkább önjelölt miniszterelnök-jelöltjük és Orbán szegedi megbeszélésének valós tartalmát sem lenne kevésbé érdekes tudni. Annál semmiképpen nem kevésbé érdekes, hogy az LMP egyes vezetői vajon milyen kompenzációban reménykedve vetették alá a gerincüket a savas beavatkozásnak. Mármint akkor, ha az utólagos „megtérésben” hisz valaki. Mert az sem teljesen kizárt, hogy az egész LMP, mint olyan nem a sarki kocsmában született önálló ötletből fogant.

Mármint akkor, ha lehetőségként eltekintünk attól, hogy az alapítók a sarki kocsmában is megbeszélhették a Fidesz delegáltjával a párt megalapításának az ötletét. Annak érdekében, hogy a folyamatosan jobbra tolódó kormánypártról lemozduló, középre tekintgető rétegeknek kínáljanak egy Fidesszel rokonítható alternatívát. Ahogy alig lenne meglepőbb annak a kiderülése, hogy a Jobbik nem kevésbé a Fidesz berkeiben fogant ötletből született. A radikálisabb Fidesz-hívők megtartására. Még akkor is, ha mára sokkal inkább a határok elmosódottságát látjuk. Alkalmasint az LMP és a Fidesz között sem igazán volt éles a határ. Ezért is emlegettem többször egy LMP-Fidesz-Jobbik tengelyt. Nem egyszer igen komoly kritikákat kapva az egyes fórumokon. Amely fórumokon most valahogy nem akaródzik sokaknak bevallani: óriásit tévedtek, amikor az LMP-nek gerincet, bizalmat és politikai hitelt szavaztak.

A mostani, úgymond kiderült, információk közül inkább az meglepő, hogy „többen attól tartanak: jobboldali fordulat várható az LMP-ben”. Tekintettel arra, hogy vissza lehetne kérdezni: „mikor volt az LMP baloldali”? Csak sajnos akkor arra is választ kellhetne keresni, hogy „hol a baloldal mostanában”? Mert a „melósképviselet” elég gyenge lábon látszik állni. Ráadásul azokon a gyenge lábakon állva sem nagyon van mozgósító ereje. Amely helyzetet elnézve inkább csak jobboldali, és még jobboldalibb pártokat látunk. Már akkor, ha feltételezzük az ideológiai alapokat. Mert ellenkező esetben csak a képviselői fizetéseken, kampánytámogatásokon alig túl tekintő opportunizmust tekinthetjük mércének. Ez utóbbiban az LMP is igen jól teljesített. Ha valós kiegyezések mentén, akkor még az is kérdéses, hogy nem-e esetleg a kormánypárt segítette hozzá helyenként szavazatokhoz. Annak fejében, hogy megosztják az ellenzéket.

Azért persze a többieket, például az MSZP sajátos, botkásított, jelölt-állítási folyamatát sem feledjük. Könnyedén előfordulhat, hogy még pár csontváz kiborul a szekrényekből. Amelyek kiborításában, az ellenzék teljes hitelvesztésében reménykedve, a Fidesz is érdekelt. Könnyen lehet tehát, hogy Ungár és társai „lebukásához” is egy, a Fidesz-székházból egyengetett út vezetett?

Andrew_s
Comments on Facebook

2018. július 4., szerda

In memoriam Aczél Endre

Aczél Endre elment. Élete 74. évében hagyta itt nekünk az életművét éppen úgy, mint azt a politikai környezetet, amely olyan, amilyen. Lehet, hogy fordítva jobb lett volna. Ha az általa sem kritikátlanul kezelt jelen politikai környezet megy, míg Aczél még ír némi újságot. A halálhírt a család megerősítette.

A jelenlegi kormányzó erő valószínűleg az ellenzékiségére emlékszik inkább. Holott az újságírás, a politikai is, alapvetően ellenzéki műfaj. Arról aligha az újságírók tehetnek, ha a hatalom az ellenzéket ellenségként és nem kritikusként kezeli. Arról már inkább tehetnek az újságírók, ha újságírónak hívathatja magát valaki, aki legfeljebb slapaj-szintű betűvető. Arról meg a hatalom tehet, ha a média legfeljebb parizerért elküldhető munkásaiból „nagy újságírót” farag. Ellentétben az 1944-ben született Aczél Endrével, aki nem keveset le is tett az asztalra. Például az MTI munkatársaként, majd külföldi tudósítóként. A záróakkordokat pedig a nevével fémjelzett Acélsodrony című műsorban szólaltatta meg. Azt az intermezzót, amit a Kiss-botrányban játszott, igazán boríthatja a feledés homálya.

Van mire emlékezni azon kívül is elég Aczél Endre életművéből. Akár egyetértett valaki a politikai nézeteivel, akár nem. A jelen iszapjából kiemelt betűbuborék-halmozók meg irigykedjenek nyugodtan. Aczél Endre pedig nyugodjék békében.

Andrew_s
Comments on Facebook

2018. július 2., hétfő

Demagógisztáni napló: kinek fütyül a forint?

Harccal a bank felé
Forrás:http://www.fourwinds10.net
A magyar hivatalos fizetőeszköz zuhanórepülésben van. Ehhez a megállapításhoz nem kell látnoki képesség, mert napok óta szólnak erről a gazdasági hírek. A politikaiak meg arról, hogy egyes hatalmi tényezők szerint spekuláció folyik a forint ellen. A kormányszóvivő, illetve a jegybank meg elkezdett egymásra mutogatni. Az igazság meg valahol a sok bába között látszik elveszni.

A hétköznapi kommunikációban szinte biztosan. Részben azért is, mert az átlag országlakónak nincsenek felesleges euró-milliói ahhoz, hogy akárcsak elképzelje a kockán forgó milliárdokat. Amelyek forgásában, természetesen akár spekulációs hatások is lehetnek. Gazdaságiak és politikaiak egyaránt. Ahogy annak idején, amikor Szijjártó, illetve Kósa döntött a forint-döntés mellett, szintén lehettek politikai célok, amelyek megalapozták a 2010-es árfolyampottyantást. Talán gazdaságiak is. De aligha a lakosságé, amelynek nem egy tagját érintette a deviza-hitelek törlesztőrészleteinek ugrásszerű növekedése. Némi demagógiával talán az is megkockáztatható, hogy a deviza-hiteleseket azért tudta Orbán megsegíteni a későbbiekben, mert előtte olyan helyzetbe hozták őket az emberei, hogy rászoruljanak a segítségre. Kicsit úgy, ahogy a hazai, unortodox workfare is működik. Jobbára azok zsarolhatók közmunkában szerezhető elég fékezett jövedelemmel, akiket előtte a hatalom taszított a nyomorszintre. Vállalkozások tönkretételével, kirúgásokkal, meg ami a palettán még előfordul.

A jelenlegi zuhanórepülés hosszabb távú hatásait majd szintén utólag fogjuk, talán, megtudni. Ami azonban könnyen előfordulhat, az az, hogy talán nem véletlenül dobta a hatalom a lovak közé a gyeplőt. Az import drágulása, a gyenge forintra rárepülő bevásárló-turisták felvásárló-ereje, például, meglökhetik az inflációt. Ezzel megnöveli annak az esélyét, hogy az nagy kommunikációs felleghajtásokkal kísért jövedelemnövekedések egy része visszakerüljön a költségvetésbe. Miközben a valós értékét is csökkenti a jövedelem növekedésének. Ezzel szinte egy menetben értékteleníti el a lakossági megtakarítások jelentős részét is. Azt a részét, amely forintban pihen a fiókokban, illetve a kamat szempontjából alig különböző folyószámlákon. Márpedig a lakosság nagy része nem a korábban említett, és már akkor sem létező euro-milliárdos számlák kivonatait nézegeti a hónap elején. Arra pedig talán még többen emlékeznek, hogy a magánnyugdíjak államosításakor volt egy kisebb pánik, hogy a következő tétel a lakossági megtakarítások lenyúlása lesz.

Egy jelentősebb forint-zuhanás ezt feleslegessé teheti. A számlák elértéktelenednek maguktól. Miközben az embereket a meglóduló infláció a tartalékok felélésére, a megtakarítási lehetőségek csökkentésére kényszerítheti. Nem elfeledve persze azt, hogy az, akinek jelentősebb tartaléka van euróban, az jobban jár. Nem az, aki külföldön dolgozva őrzi a valószínűleg csak a közmunka-bérhez képest nem szerény megtakarításait. Az azonban mindenképpen, akinek tényleges lehetősége van, illetve volt olyan üzleteket kötni, olyan forrásokhoz hozzáférni amelyek alapján jelentős mértékű, lehetőleg a hazai bankrendszertől függetlenül vezetett eurós számla-megtakarítása van. Amikor tehát azt hallgathatjuk, hogy spekuláció zajlik, akkor talán érdemes lenne azt a kérdést is kibontania egy kormányközeli szóvivőnek, hogy ez kinek az érdeke.

Így sokkal megnyugtatóbb lenne, ha biztosan, tényekkel alátámaszthatóan láthatnánk, hogy a letelepedési kötvényekkel üzletelés, az állami beruházások, a Mészáros-birodalom építése-szépítése, az Orbán-gyerekek köz-sajátlábon taposása, és hasonlók nyomán egy kormányközeli embernek, illetve a baráti, ismerősi körükből senki másnak sincs eurós, svájcifrankos, vagy más, ezekhez mérhető, és velük erősödő valutában vezetett számlája. Valamint a jelenleg inkább toporgósnak tűnő nemzeti bank prominenseinek sem. Sem belföldön, sem belföldön. Mert kínos lenne, ha kiderülne: a forintromlás legnagyobb haszonélvezőit az erre leginkább hatni tudó hatalom környékén kell keresni. Még akkor is nagyon kínos lenne a hezitáló jegybankot látva, ha tudjuk: másutt is igencsak mozgásba lendültek a valutapiacok a nagyvilágban.

Andrew_s
Comments on Facebook

2018. július 1., vasárnap

Kormányzati családfantázia-szakértés

Fotó: Soós Lajos/MTI
Novák Katalin, ha valaki nem tudná, az Emberi Erőforrások Minisztériumának család- és ifjúságügyért felelős államtitkára. Ezt azért érdemes leszögezni, mert a megnyilatkozásaiból ez nem mindig derül ki. Ahogy a legutóbbi megnyilatkozásából sem, amit Kaposváron követett el. A Református Egyházi Napok alkalmából tartott fórumbeszélgetésen.

Legfeljebb azt lett volna tisztázni, hogy ezen a fórumbeszélgetésen, mint magánember jelent-e meg az államtitkár. Mert amennyiben igen, úgy magánvéleményeként pont olyan ostobaságokat mondhat, amilyet bárki más. Kormány-szócsőként már nem egészen. Mármint akkor, ha olyan, természetesen liberális mákonyként ismert, fogalmakkal is megpróbálna valaki megbarátkozni, hogy a kormány NEM csak a saját szavazóinak a kormánya, hanem az országé. Így a teljes lakosságot kell képviselnie. Azok érdekét is figyelembe véve, akik nem a kormánypártra szavaztak, akik nem Novák Katalin, esetleg Rétvári Bence világlátása szerint próbálják nézni a világot, és nem az ő életelveik szerint élik az életüket. Ahogy Orbán Viktor is csak a saját híveinek Isten földi helytartója. Miniszterelnökként mindenki szolgája. Mindezt pedig azért célszerű leszögezni, mert abban a pillanatban lelepleződik a (vélemény)diktatúra, amikor csak a saját tapsoncok vezetőiként kezdenek megjelenni a miniszterelnök, illetve a slepjébe keveredett közszolgák.

Márpedig Novák Katalin, a szerepléséről olvasható közlemény szerint, több esetben, inkább a kormány, illetve a minisztérium véleményét szajkózta. Hacsak nem önmagáról beszélt többes számban. Miközben olyan szövegeket engedett szabadjára az ő szájából, amit talán maga sem gondolt végig. Szép példája annak egy olyan kijelentés, hogy a „család szerepe az élet továbbadása”. Holott nem kell különösebb biológiai ismeret ahhoz, hogy az élet továbbadása az egy biológiai aktus kérdése. Miközben a család gondoskodhat arról, hogy a már továbbadott élet, a következő generáció, felnövekedjék, szocializálódjon, nevelődjön. Mármint akkor, ha a társadalom egyes vezetői nem csak pofáznak a családokról, hanem ahhoz is megteremtik a lehetőséget, hogy a továbbadott élet emberhez méltó körülmények között növekedjék.

Amit nem biztosan szolgál az, amikor a hatalom a gyermekeket a szülők együttélésének jogállása alapján gondolja diszkriminálni. Ahogy az sem, ha egy, a családokért is felelős miniszter legfeljebb cinikus kiszólásokra képes, és egy szava sincs az olyan szövegekkel kapcsolatban, amelyek szerint a gyermekek éhezését, a gyermekszegénységet életviteli problémaként kell csupán kezelni. Márpedig Novák Katalin olyan megszólalási elődeitől, mint az árnyékkereszténység bajnokaként beszélő Rétvári, vagy az akkor még miniszter Balog, illetve az állítólag keresztény Harrach hallhattunk ilyesmiket korábban. Ahogy a családok felett gyakorolt egyeduralmi törekvés sem új, hanem legalább öt éves történet az Orbán-kormányok esetében. Miközben a gyermekek helyzetét sokkal inkább jellemzi az, hogy az olyan hatalmi kóklerek, mint Hegedűs Zsuzsa, már többször is megszüntette a gyermekéhezést.

Ha pedig a családoknak a gyermekek emberhez méltó felnevelésében betöltött szerepére helyezzük a hangsúlyt, akkor közelebb kerülünk ahhoz a gondolathoz, hogy nem az éjszakai ágyjelenetek szereplői, hanem a gyermekek érdekei kerülnek közelebb a fókuszhoz. Még akkor is, ha eszembe sincs megszabni Novák Katalinnak, hogy kivel feküdjön össze. Cserébe a hatalom családokért felelős államtitkárától ugyancsak elvárható lenne, ha nem a saját pajzán, illetve akár végletekig prűd fantáziavilágát akarja bárki másra ráerőltetni. Amellyel kapcsolatban érdemes lenne talán pár adatot is összevetni. Azt, hogy megannyi „coming out” során hányszor próbálták kötelezőként kommunikálni a saját nemhez való szexuális vonzódást. Összevetve azzal, hogy a hatalom hányszor, és milyen törvényi nyomással próbálja ráerőltetni a saját, más irányú elképzeléseit a Novák szerint is kisebbségben levők másként éjszakázókra.

Azt, hogy ez mennyire a decibelkereszténység jellemzője, azt más adatok alapján valószínűleg Novák Katalin is könyebben megvilágíthatná. Giovanni Boccaccio műveiben valószínűleg nem véletlenül bukkannak rendre fel a paráznaságban bűnös egyházi személyek. Holott akkor élt, amikor alig néhány nemzedékkel voltak túl a bigott kereszténység, inkvizícióval is terhelt évszázadainak, és közel ugyanennyivel voltak Girolamo Savonarola munkássága előtt. S talán arról sem kellene megfeledkezni, hogy a zárdák közelében működő gyermekmegőrzőkbe hány papoktól megesett novícia gyermekét raktározták be annak idején. A keresztényi szemforgatás erkölcsi magasságának a jegyében. Illetve, annak a jegyében, hogy mekkora különbség volt aközött, amiről beszéltek, és ahogy valójában működött a társadalom.

Novák Katalin most azt hangoztatja, hogy: „a családhoz kell egy nő és egy férfi, és pont elég hozzá egy nő és egy férfi”. Amellyel azonnal kirekeszti nemcsak az egynemű párokat, de a gyermekét egyedül nevelő szülőket, az unokáját nevelő nagyszülők sorát is. Talán azért, mert ő nem tudja elképzelni, hogy ilyesmi előfordulhat. Azonban talán jobb lenne, ha egy államtitkár nyilatkozatait nem a saját szexuális vágyai, illetve a fantáziája befolyásolná, hanem az ország, a társadalom, illetve az emberek viselkedésének realitásai.

Andrew_s
Comments on Facebook