2018. július 28., szombat

Orbán császári szék(let)foglalója

Orbán az erdélyiek előtt elhintette a demagógia morzsáit. Sok üres mondatot bírt kiejteni a száján. Az üzenete azonban több szinten is világos:

Orbán továbbra is csak az ellenállások szításában látja a hatalma zálogát;
Orbán gyakorlatilag Európa vezetőjeként vizonálta magát, bár orvosai véleményét erről nem tudjuk. Azért még lehet világszinten jelentős politikus. Elvégre Hitler is senkiházi majdnem-tizedesként (Gefreiter) kezdte;
Orbán meghirdette a határrevízió programját. Azzal, hogy visszahonosításról beszélt olyanok esetében, akik többségében talán legfeljebb a szomszéd házig csak mentek el. Nem ők jöttek Magyaroirszágra, hanem helyben vágtak hozzájuk egy állampolgárságot, és ezzel a jogot a mások életébe való beleugatásra, illetve a mások választásával való csalánverés jogát. Még jó, hogy nem üzent hadat Romániának, ha már arra járt;

Azért nincsenek kétségeim, hogy a híveinek tetszett Orbán beszéde. A neki dedikált, és fia által gründolt egyház is talán sok hívőt toborzott. Elvégre bőven lehetnek olyanok, akik most Orbánban és dinasztiájában láthatják azoknak a fenekeknek a tulajdonosait, amelyeket fényesre kell nyalni.

Andrew_s

2018. július 27., péntek

Arccal a bér-Gulág felé

Orbán erdélyi vendégszereplése valamiért kerülni akarja a nyilvánosságot. Nem a résztvevők előtt, hanem mindenhol másutt. Mert alig valószínű, hogy az olyan hírek, mint a budapesti komisszárkijelölés, vagy legújabban a Jobbikból kivált mégjobbik mozgalom bejelentésének közdobra verése más vélt szolgálna. Illetve de. Egyfajta kommunikációs főpróba is lehet.

Ebből a szempontból nézve nem is annyira vices az az ötlet, ami a halálbüntetés részleges visszaállítását, illetve a rabok exportját dobta be a köztudatba. Alkalmasint valószínűleg számítva arra, hogy például a gyermekek sérelmére elkövetett bűntények elég felkavarók ahhoz, hogy bármi mást is „elvigyenek a hátukon”. Az indulatokat egyébként joggal felkorbácsoló hírek nem egyszer váltanak ki „dögöljön meg” mottójú kifakadásokat. Az is kétségtelen, hogy egy pedofil sorozatgyilkos jogai mellett kiállni elég nehéz érzelmi mutatvány lehet. Valószínűleg nem is lennék rá alkalmas. Igaz, a kötél meghúzására sem. De biztos lenne rá alkalmas jelöltje Toroczkai Lászlónak. Feltéve, ha nem valami olyasmibe gondolkodna a kivitelezésnél, mint például a megkövezés. Amikor a személytelenség burkában, a kollektív elkövetés leple alatt valószínűleg sokan dobnának köveket. Ahogy az internetes nicknevek „védelme” alatt is sok olyan bátor figura akad, akik szemtől szembe elnézést kérnének, hogy a világon vannak.

Ettől függetlenül megértem azt is, ha egyes esetekben a népharag az egekbe csap. Nem egyszer a sajátom is. Ezért szinte biztosan számíthat a mégjobbik Mi Hazánknak nevezett mozgalom arra, hogy ez a részleges halálbüntatősdi mindent visz. Beleértve az általuk bér-rabtartásnak nevezett, de valójában rab-exportot jelentő ötletet is. Ami a konkrét esetben azt jelenti, hogy Oroszországba küldenék a túlzsúfolt fegyintézetek lakóinak egy részét. Valószínűleg abból is kiindulva, hogy a radikális, és személytelenül, tömegben nagyon bátor pártolóknak átmegy a tudatába az árúkapcsolt ötlet. Ami alapja lehet annak is, hogy a hatalommal, a szélsőjobbal nem szimpatizálókat elküldjék egy kis „malenkij robotra”. Amiért még fizetnének is. Mármint az állam az oroszoknak. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy Orbánnak a péntek reggeli népi beszédében nem kapott helyet az ötlet elutasítása. Miközben azért egy kis migránsozás, civilezés csak belefért. De érthető a reakció hiánya a hatalom részéről.

Orbán számára az EU-ba irányuló kivándorlás lehetőségének a fenntartása kifejezett érdek. Az elégedetlenek egyszerűen fizikailag távoznak az országból. Egy másik tendencia is elég régóta megjelenik a hatalmi kommunikációban. Az, hogy a nemzeten, az állampolgárokon, illetve tágabban a magyarokon kívüli halmazba helyezzen mindenkit, aki nem ért feltétlenül egyet a kormánypárt vezérével. Márpedig ez utóbbi alapja lehet egy olyan jogfosztási folyamatnak, ami a történelemben korántsem lenne új. Ehhez szolgálhat átmeneti állapotként a rabok külföldre szállítása. Ott valószínűleg lényegesen elszigeteltebbek, kiszolgáltatottabbak, és minden jogorvoslati lehetőségtől elzártabbak lennének. Lényegi különbségként a Toroczkai által hozott belga-holland, alapvetően egy szövetségi, illetve jogharmonizációs rendszerbe tartozó országok között megkötött megállapodáshoz képest.

Az érdekhasonlóság okán azt is gondolhatnánk, hogy a Jobbikból lehasadt mozgalom megpróbálja azt a kapcsolattartási űrt betölteni a szélsőjobb, illetve a Fidesz között, ami a Jobbik középre tartásával esetleg keletkezett. Egyelőre csak kommunikációs gesztust gyakorolva. Ha feltételezzük azt, hogy az űr valós, és nem a többször emlegetett LMP-Fidesz-Jobbik tengely országgyűlésbe-betonozásáról szól. Mely utóbbi estben is simán belefér, hogy a Fidesz bedarálja az LMP-t, illetve a Jobbikból megmaradt parlamenti csoportot. Akkor azonban csak szüksége lesz egy kapocsra a szélsőségesek felé. Még akkor is, ha a Fidesz retorikájába a felbukkannak a szélsőségeseknek gesztust gyakorló fordulatok. Miközben kár lenne elfeledkezni arról, hogy Toroczkai polgármesteri tevékenységének sikere függhet a kormánytól. Márpedig egy biztos polgármesteri szék biztosabb jövedelem, mint egy bizonytalan politikai mozgalom. Amelynek már a neve is kirekesztő. Azt sugallva, hogy az ország csak azoknak a hazája, akik kellő önfeledtséggel tapsolnak.

Andrew_s

2018. július 25., szerda

Legyen Budapest városállam

Fotó: EISimay
Aktuálisan gumicsontnak tűnik. De Orbán esetében már számos látszólagos gumicsontról derült ki, hogy valójában nem az. Amúgy Budapest helytartósággá változtatásáról van szó. Mert a kormány által kinevezett polgármester Orbán személyes helytartója lenne. Akárhogy nevezze is meg a félintelligens banda által nyomogatott gombok nyomán a nyomtatvány.

A kétévente tervezett helytartóváltás ötlete szinte biztosan annak az orbáni komplexusnak a következménye ami büntetni akar mindent és mindenkit, ami nem őt szolgálja, illetve azt, aki nem nyal elég mélyen. Márpedig Budapest, a valóban polgári főváros, elutasította, és akár csendes rezisztenciával, esetleg tüntetésekkel, de elutasítja azt a feudáloligarchikus hűbéri rendszert, ami Orbán Viktor kedvence. Talán még abból az időből, amikor az MSZMP pártirodáin döntöttek szinte mindenről. Arról is, hogy a kádercsemeték körül ki kerülhet be vidéki lótifutiként, pártkedvezményezettként egy egyetemre. De az okok tekintetében foglalkozzanak ezzel azok a klinikusok, akik az ilyesmire szakosodtak. A végeredmény mégiscsak az, hogy van egy főváros, amelynek lakosai valóban a polgári értékeket tekintik elsődlegesnek, és ez rohadtul nem tetszik annak, akit zavarnak az olyan sallangok, mint emberség, demokrácia, bagy akár az egyéni szabadságjogok.

Tarlós erre mit is mond? Valami olyasmit, hogy ő akkor vállal jelöltséget, ha nem a kormány jelöli ki a főpolgármetert. Amiért azt hihetnénk, hogy ő azt hiszi, hogy ragaszkodik hozzá bárki is. Holott Tarlós gyakorlatilag szintén politikai komisszárként került a főváros élére, és igazán nem rajta múlik, hogy nem tudott mindenben Orbán feneke alá bújni. Nyitott, felfele tartott szájjal. A város egyszerűen nem tudott volna még annyira sem működni az orbáni keretek között, hogy Tarlósból ne karácsonyfadíszt csináljanak. Ha nem is szó szerint, de átvitt értelemben. Ahogy nincs az a parlamenti szavazás, amitől a derékmagasságban elengedett alma nem a tömegközéppont felé fog száguldani, hanem felfele fog esni. Így azonban Tarlóst aligha fogják kinevezni főpolgármesternek. Ugyanakkor ügyes húzásnak is gondolhatjuk a bejelentését. Egyfajta zsarolásként. Miszerint vagy megválasztotok, és akkor rajtam keresztül kussoltat meg benneteket a kormány, vagy nem, és akkor közvetlenül kaptok egy politikai kinevezettet. Tényleg ügyes.

Ahogy Orbán ötlete is. Különösen most, hogy az agyposvány indul Erdélyben. A Fidesz házi közönségválogatóján. Amennyiben válogatott közönség előtt léphet fel a Kárpátok éppen aktuális géniusza. Akinek azért van pár olyan, mostanság kibuggyant szólama, amiről nem okvetlenül káros elterelni a közfigyelmet. Legalább Budapesten és környékén. Nem feledve persze, hogy amennyiben a megyeszékhelyek, vidéki városok, vagy akár a kerületek vezetői nem elég hangosak, nem állnak ki Budapest önállósága mellett, akkor órák, napok kérdése lehet a lecserélésük. Akár egy üveg vodkára, akár a komisszár lovára. Amúgy a kerületek, városok vezetői között többségben levő kormánypárti jelöltseregre Orbán valószínűleg támaszkodhat. A budapesti kerületekére azért is, mert a tervezett ötlet szerint közülük kerülne ki a két évre megbízott szabadrablásügyi janicsár-pasa.

Miközben az orbáni ötletről inkább az az ellenötlet jut az eszembe, ami nem egyszer bukkant már fel korábban is az interneten. Budapestből önálló városállamot kellene szervezni. Nehéz lenne, de annyi értelme biztosan lenne, mint Orbán Viktor nem egy szemétdombra érdemesült ötletének. Lehetőleg árumegállítási és kitoloncolási joggal. Legfeljebb a kormány tagjai sem kapnának bebocsátást. Legfeljebb Felcsút lessz az új főváros. Annak idején, még Egyiptomban próbálkozott már valaki ilyesmivel. IV. Amenhotep idejében nyomorgók hátán épült a kevés kiválasztott gazdagsága. Ma mégsem Amarna a főváros. Ahogy egy újabb kori példakép szülőfalújában is ott rohad az akkor épült, stadionként épített, diktátori ritustemplom.

Budapest pedig megnyerné az itt termelt adókat, a kormány által használt, és a miniszterelnök által elbitorolni vágyott műemlékeket, amelyeket az itt termet adóból fenn is lehetne tartani. Orbán pedig megnyerhetne egy mikrofont a fia szektájában. Pénzt nem biztos, mert a vagyon papír szerint a nemzeti gázszerelőé. Márpedig nyilván van az a pénz, amiért inkább megtartaná, ha Orbán kiesik a hatalomból.

Andrew_s

2018. július 23., hétfő

MSZP go Tusványos

Valahol az orrom elé keveredett egy hír, ami arról szólt, hogy az MSZP szeretne elmenni a fideszes agymosásra. Aztán azt is láttam, hogy a hír közel egy hetes. Nem nagyon dobogtatott meg semmit. Még az asztallapot sem. Egyszerűen azért, mert kiválóan belesimul abba a kirakósba, ami Botkától Szélig bontakozik ki. Szegélymintaként a képviselői fizetésemelés megemelésével. Amit azért csak sikerült a magát ellenzéknek emlegető politikai alakulatok jó részének is megszavazni.

Tudom, tudom. Az ezt érintő hírek többsége sem friss. Tényleg nem az. Ahogy az amerikai rabszolgatartás sem lenne mai történet. A következményei azonban máig hatnak. A hazai politika azért nem olyan nagy ívű. Inkább földhözragadt. A posványba tapadva ott vannak a sokak által megtiport, lenyomott korábbi gondolatok is. Arról, hogy a Fidesznek nem előnyös egy összefogó ellenzék. Így pénzt, paripát, illetve szólamokat nem kímélve próbálta megosztani az ellene indulókat. Valószínűleg a vártnál nagyobb sikerrel. Az LMP belső cirkusza a legékesebb példa erre. Azzal, hogy jószerével mindenkit bűnösnek kiáltottak ki, aki szóba mert állni bárki mással. De azért tényleg nincsenek egyedül.

Ugye még emlékszünk az ellenzék soraiból felhangzó, programhelyettesítő gyurcsányozásokra. Tudomásul véve azt, hogy Orbán Viktor, okkal, vagy ok nélkül, de Gyurcsányt tekinti valós kihívójának. Így évek óta próbálja a DK-elnök vélt vagy valós erejét annullálni. Látható módon, szinte bármi áron. Amikor az MSZP jelöltje, miután Szegeden beszélt a vezérrel, teli tüdőből akarta leváltani a DK elnökét, azért egy kicsit gyanússá vált a háttér-egyeztetések lehetősége. Ahogy az LMP prominensei úgy mentek el tárgyalni a DK-hoz, hogy valószínűleg előre eldöntötték: nem tárgyalnak. Az csak hab volt a tortán, hogy utána elmentek egy benzinkúthoz, hogy megpróbálják a lehetetlent. Szalonképesnek eladni, amint felszopják a Jobbikot. Összességében azért szépen rakosgatták a kirakós darabjait az asztalra. Azt a kirakóst, ami az egykori NDK többpárt-rendszerére emlékeztető parlamenti párt-színkőrt ábrázolja. Amiről lehet azt mondani, hogy nem olyan. Mondani lehet. De attól még az.

Masninak pedig, mint emlegettem, ott, illetve itt, van a képviselői fizetésemelések kérdése. Őfelsége fizetést megszavazó ellenzéke, a szavazás után nem arról nyilatkozott először, hogy az emelést jótékony célra fogják használni. Ó nem. Az első megszavazói reakciók azok voltak, hogy: „a cúna fidessz zsarolt”. Amire már akkor az volt az első gondolatom, hogy: a kedves felmenők hogy vannak? A tollas hátukkal, ami miatt mindenkit madárnak tetszenek nézni. Egyszerűen azért, mert a kormánypártoknak, hála őfelsége ellenzékének, kétharmados többsége van a parlamentben. Így azt szavaznak meg, amit akarnak. Helyre, tétre, befutóra. A frakciófegyelemben nyugodtan lehet bízni, mert egyik hülye sem lesz olyan ostoba, hogy a munkát válassza a képviselőség helyett. Pláne, annyi pénzért.

Ezért aztán enyhén nevetséges azt feltételezni, hogy beveszi bárki, hogy nem azt szavazták meg, amit akartak. Teljesen felesleges arra hivatkozni, hogy ellenkező esetben a frakciónak kevesebb pénze lett volna. Ugyanis a Fidesz-frakcióra is igaz. Annyira meg ők sem a zsebük ellenségei, hogy bukni akarjanak a szavazáson. Valószínűbb tehát, hogy senki nem zsarolt senki. Volt egy „A” verzió, ami helyett elővettek egy „B” verziót. Az sem kizárt, hogy eleve azt is akarták. Ezért aztán az az érzésem, hogy amelyik képviselő azt mondja, hogy csak az erőszaknak engedve tesz zsebre több pénzt, az vagy hülye, vagy a választókat nézi hülyének. Ahogy a Fidesz kommunikációja is az utóbbit teszi. Nagyüzemesítve.

Most hogy indul a tusványosi izé, az MSZP öndelegálása a látszatkifogásoktól függetlenül is furcsa. Azért persze nem árt tudni, hogy legutóbb az LMP képviseltette magát a vezéri tapsolók csapatában. Az eredményt ismerjük.

Andrew_s

2018. július 20., péntek

Demagógisztáni napló: Ki kit zsarol játék?

Reggel a rádióban hallottam, hogy Mészáros Lőrinc, vagy egy hozzá köthető cég már megint nyert valamit. A finanszírozó jórészt az Európai Unió. Talán jobban kellett volna figyelni, hogy ma éppen mit kapott a felcsúti gázdémon ajándékba. Esetleg letétbe. De valószínűleg máson lenne érdemes az ilyen hírek kapcsán elgondolkodni.

Leginkább talán Orbán feltétlen híveinek. De a vakhit egyik jellemzője, hogy a gondolkodástól, netán az adatoktól nem igen hagyja magát zavartatni. Annyira sem, hogy megpróbáljon meggyőződni róla. Talán éppen azért, mert akkor esélyt adna a vakhit eróziójának. Így az, aki szerint Orbán és csapata egyenesen Isten küldött-légiója, és az országgal jobb nem is történhetett volna, az ne is olvassa tovább. Kár lenne az idejüket pocsékolni, amikor olyan fontos dolgokkal is foglalkozhatnak, mint esetleg egy újabb imalánc szervezése a vezér üdvére, vagy a szomszéd feljelentése a nemzeti besúgás rendszerében, illetve felvenni azt a segélyt, amire talán rá sem szorulnának, ha valóban az állampolgárok és nem egy szűk oligarchia érdekeit szolgálná a kormányzás.

Amelyre, Mészáros Lőrinc, és birodalma esetén, az is jellemző a korábbi adatok alapján, hogy az anyagi források gyakorlatilag az uniós alapokból származnak. Ennek köszönhetően úgy képes egy szűk kör a politikai hatalmat gazdasági erővé konvertálni, hogy ehhez szerény saját tudás, és még szerényebb saját tőke kellett a kezdetekben. Ahogy a folytatáshoz sem sok kell. Az Átlátszó is rámutat a finanszírozás elemzésekor arra, hogy eközben Orbán Viktor folyamatosan azt emlegeti, hogy a magyar gazdaságot nem az uniós pénzek pörgetik. Amiből két irányba is elgondolkodhatunk. Az egyik az egyszerűbb, mert a válasz röviden összefoglalható lenne azzal, hogy a miniszterelnök nem mond igazat.

Azonban az sem sokkal jobb, ha feltételezzük: nem hazudik. Ebben az esetben azt kellene ugyanis feltételezni, hogy a Mészáros-birodalomba ömlő milliárdoknak semmi közük a magyar gazdaság növekedéséhez. Ez azonban azt is jelenti, hogy valójában csak egyfajta pénznyelői funkciót töltenek be. Valós gazdasági teljesítmény nélkül tüntetve el az uniós milliárdokat éppen úgy, mint a költségvetésből kiutalt további forrásokat. Ha tehát Orbán nem hazudik, és az uniós pénzeknek semmi közük a magyar gazdaság teljesítményéhez, akkor felmerülhet az a kérdés, hogy Mészáros és cégei hova teszik a pénzt. Illetve, ha maradéktalanul felélik a vállalkozások, akkor egy valójában veszteséget termelő, csak külső támogatásokkal fenntartható cégbirodalomnak mi értelme van. Valamint mi értelme van a vezetőjének. Valójában. Mert saját beképzelései szerint lehet akár Isten után a legokosabb. De akár Isten előtt is. Részletkérdés. Legfeljebb rá és az elmeorvosára tartozik.

Ugyanakkor érdemes azon is elgondolkodni talán, hogy a teljes jogi környezet ahhoz látszik igazodni, hogy ezek a pénzek a pillanatnyi törvények alapján kerüljenek be a pénznyelő garatjába. Amiből az is következik, hogy akár egy holnapi kormányváltás esetén sem lehetne egyszerűen, a jog eszközeivel visszagyűjteni. Ahogy a felelősségre vonás is pont olyan kérdéses lenne, mint az aranyláz során meggazdagodottak esetében firtatni az első milliókat. Azt pedig ostobaság lenne feltételezni, hogy ezzel az Orbán-csapat ne lenne tisztában. Azonban a valós hatékonyságot nélkülöző pénzköltésnek van egy olyan következménye is, hogy a semmibe foszló, a valós gazdasági hatékonyságot nélkülöző pénzszórás más elől veszi el a pénzt.

Többek között az egészségügy és az oktatás elől is. De alkalmasint azon befektetések elől is amelyek az ország gazdasági fejlődését szolgálnák. Továbbra is abból kiindulva, hogy Orbán Viktor igazat mond, marad a kérdés: milyen lenne az ország gazdasági növekedése, ha az uniós alapokból kivett milliárdok is ezt szolgálnák. Mármint azt is feltételezve, hogy a kimutatott gazdasági növekedés nem csak bűvészkedés a számokkal. Könnyedén előfordulhat, hogy a növekedési ráta akár másfélszerese is lehetne. Ami alapot teremthetne nem csak a további növekedéseknek, hanem az olyan szolidaritáson alapuló befektetéseknek is, mint a sokat emlegetett oktatás.

Ha tehát feltételezzük, hogy a miniszterelnök nem hazudik, akkor a Mészáros-birodalomhoz kerülő, illetve tágabban, az oligarchiához ömlő pénzek hol vannak valójában? Netán az egész kommunikációs unió-ellenesség sem szól másról, mint egy fedő-sztoriról. Elvégre a haverok hallgatását a későbbiekben is meg kell fizetni. Különben az egymás torkán tartott kés könnyedén megszaladhat. Egy meddő, fejlődésképtelen pénztemető élén állva Mészáros teljes birodalma egy fabatkát sem ér attól a pillanattól, hogy Orbán Viktor nem miniszterelnök. Hacsak nem kezd sürgősen keresni egy másik pártfogót. Ha pedig Orbán kikerül a hatalomból, akkor egy fabatkát sem fog látni a most a Mészáros-körbe hullajtott pénzből. Mert nem lesz olyan helyzetben, hogy bevasaljon egy fillért is. Tekintve, hogy az elszámoltathatatlanság érdekében a személyes vagyona szinte szánalomra méltónak van feltüntetve. Kivétel lehet, ha kölcsönösen zsarolni tudják egymást valamivel. Valamivel, ami milliárdokat ér. Akár Orbánnak, akár Mészárosnak.

Továbbra is feltéve, hogy Orbán nem hazudik az uniós pénzek, illetve a magyar gazdasági fejlődés viszonyáról. Ami akár elő is fordulhat.

Andrew_s

2018. július 18., szerda

Szijjártó ENSZ-telensége

Fotó: MTI / Szigetvary Zsolt
A magyar kormány fejéről Hofi Géza egykori mondása juthat az eszünkbe a helyi kiskirályokról: „Korona van, fej nincs”. Az állandó ellenségkeresés, migránsozás, sorosozás, és gyűlölködés olyan zsákutcába kényszerítette, amelynek falai mentén képzelt ellenségek sorakoznak. A végén meg egy baromi nagy fal, ami könnyedén a másikat adhatja. A képzelt ellenségek közül most éppen az ENSZ-nek üzentek hadat.

Kicsiben. Amennyiben Orbán egykori személyi csicskása, immár külügyminiszterként bejelentette az ország kilépését az ENSZ globális migrációs csomagjának tárgyalásából. Szijjártó szerint azért, mert a beterjesztett dokumentum ellentétes az ország biztonsági érdekeivel. Alig egy hete azt nyilatkozta, hogy az ENSZ-csomag egyetlen intézkedését, illetve iránymutatását sem tekinti hazánkra nézve irányadónak. Ugyanakkor azt jó lenne tudni, a letelepedési kötvény-üzletet illetően, hogy vajon az ENSZ azon okmányából mit tart irányadónak, amit szintén közeljövőben tárgyaltak a nemzetközi mozgásokkal kapcsolatban. Igaz, az a nemzetközi szervezett bűnözéssel volt kapcsolatos. Valamint elérhető az ENSZ honlapján. Ugyanakkor némileg furcsa, hogy a kilépéssel kapcsolatban maga a kormányzati portál is az MTI-re hivatkozik.

Bár ennek lehet az az oka, hogy így takarítottak meg pár percet, és néhány forintot. Elvégre a kilépést megüzenő megnyilatkozás színjátékát így csak egyszer kellett Szijjártó Péternek eljátszani. A szerdai kormányülés után. Azonban a jelek szerint van egy nyilatkozatunk a külügy miniszterétől, ami alapján a „kormány álláspontja szerint az ENSZ globális migrációs csomagja ellentétes a józan ésszel és az európai biztonság helyreállításának szándékával is”. Attól most tekintsünk el, hogy amennyiben, egészen véletlenül, de bűnt elkövetettek is kaptak letelepedési kötvényt, akkor az mennyiben szolgálja vajon az európai biztonságot. Inkább próbáljuk meg megtudni, hogy mi az a borzalmas csomag, ami a kormány álláspontja szerint ennyire elfogadhatatlan. Ebből a szempontból el tudtam volna képzelni, hogy a kormányzati portál, a kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében közread egy hiteles példányt ebből a csomagból. A vélemény alátámasztására. Elvégre, ha vannak valós érvei, akkor aligha kell tartania bármelyik kormánytagnak egy vitától ezzel kapcsolatban.

Ezzel szemben: amikor ezt írom, akkor az említett közlemény nem tartalmaz egy olyan internetes linket, ahonnan az ENSZ dokumentuma elolvasható lenne. Így vagy elhisszük feltétel nélkül Szijjártó Péter kijelentéseit, vagy nem. Ez legyen mindenkinek a magánügye. A közügy legfeljebb az, hogy a közpénzből finanszírozott portál szerkesztésekor láthatóan nem volt szempont az a régi elv, hogy „hallgattassék meg a másik fél is”. De legalább legyen elolvasható. Addig, amíg a kormány ezt nem teszi lehetővé, addig javasolható lenne más olvasgatása. Az országgyűlés gombnyomogatóinak is. Ha nem is feltétlenül a kormány portálján. De az ENSZ honlapjain talán igen. Így azt a 2016-os dokumentumot, amelyik világosan leírja, hogy ki tekinthető menekültnek, és ki bevándorlónak. Még akkor is, ha a hazai vezetés, a pillanatnyi polizikai haszonszerzés érdekében összemossa a fogalmakat. Rögtön utána lehetne böngészni a többi kapcsolódó dokumetum között.

Már csak azért is, mert világos ENSZ-iránymutatás létezik a menekültekkel, illetve bevándorlókkal kapcsolatos eljárásra. Ahogy a menekültekkel érkező nők és gyermekek védelmére is. Igaz, a hazai vezetést az ilyen apróságok, illetve maguk az apróságok nem nagyon szokták érdekelni. De az oktatás, a gyermekvédelem ügyét elnézve ez nem korlátozódik a menekültekre. Ellenben, ahogy egy tavalyi beszámoló érzékeltette, legalább érthetővé válik a hatóságoktól idegenek, illetve a sajtó eltiltása a dokumentációs lehetőségektől. A hazai viszonyokra nézve pedig az, hogy az egyesek szerint nem is létező gyermekéhezést már többször is megszüntették. Mint az augusztusi hóhelyzetet. Ami helyett kaptuk most, Szijjártótól, a júliusi hóhányást, és országelszigetelődést.

Andrew_s

2018. július 17., kedd

Siklósi Beatrix? Ugyan!

Siklósi Beatrix kinevezésén most kicsit pörög a kommunikáció. Lehet, hogy antiszemita, lehet, hogy buzizik, lehet, hogy cigányozik, és ezek egyike sem erény. Azonban a kinevezése legfeljebb tünet. Olyan, mint a szepszis a sérülést követően. Az ok a seb, az élősködők csak utána kezdik zabálni az elhaló szöveteket. Feltünő, fájdalmas, de az ok mélyebben van.

Hazánkban is. Az egyik ilyen ok, hogy a hiányos ismeretek, az évtozedekre kuktába zárt indulatok elegye kiutat keres. Ahogy a tehetségtelenség szülte, rosszabb esetben mesterségesen is előidézett tehetetlenség is. Azt pedig már Salvor Hardintól tudjuk, hogy: „az erőszak a gyengék végső menedéke”. Kicsit sánta, de ismert fordításban. A fordítás annyiban sántít, hogy az eredeti angol szövegből („violence is the last refuge of the incompetent”) tudjuk, alapvetően az inkompetens, a feladatra alkalmatlan emberek azok, akik erőszakhoz, demonstratív erőgyakorláshoz folyamodnak. De legalább felfújják magukat, hogy nagyobbnak tűnjenek. Netán csontig benyalnak egy nagyobb hatalomnak, és ezzel gyakorolják a sérült egójuk kompenzációs tornamutatványait. A hatalmat kiszolgáló, harsogva erősítő, illetve csendben, besúgói pozícióban leledző szocio-paraziták előretörési vágyáról aligha lehet valami különleges hatásként beszélni.

Azt pedig Emil Gustav Friedrich Martin Niemöller tanításából tudjuk, hogy amikor a cinkosok közt felszaporodnak a hallgatók, akkor előbb utóbb elfogynak azok, akik szólhatnának. Amely tanítás azért érdemes az ismételt emlegetésre, mert Orbán ideológiai terepgyakorlata pontosan ezért működik úgy, ahogy működik. A békák alatt lassan forralva a vizet, és folyamatosan felszalámizva a társadalmat. Beleértve az egyházakat is. Az, hogy most az egyházak közösen látszanak tiltakozni Siklósi Beatrix kinevezése miatt, az lehet ugyan futólag érdekes, de valójában erősen kérdéses. Ugyanezek az egyházak ugyanis változó hangerővel, de nem egyszer hangosan csattogó nyelvvel közelítettek a hatalomhoz a korábbiakban. Esetleg „csak” kussban voltak. Orbán antiszemitizmusa nem új. Szalonzsidózása többször megjelent a beszédírói leleményekben. Holdudvarában olyanok fordulnak elő, mint a Fidesz ötös tagsági könyvének tulajdonosa, vagy Boross Péter, aki most éppen Horthyt fetisizálja. Mert a pillanatnyilag kinyalandó fenékben ezt véli trendinek.

Ám hol voltak ugyanezek az egyházak, amikor a református egyház jeltelen tagja Horthy-fétist avatott? A püspöki kar hány tagja vonult ki tiltakozása jeleként az eseményre? Nem rémlik, hogy a környék hangos lett volna a klérus tiltakozásától. Ahogy igen elszigetelt reakciókat váltott ki az is, amikor Orbán már 2012-ben elkezdte a lakosság megosztását „magyarokra” és „zsidókra”. Amely gesztussal kapcsolatban talán érdemes megemlíteni, hogy az azóta eltelt időszakban is volt olyan rabbi, aki nem egy esetben játszotta el az udvari zsidó szerepét. Amikor tehát most az egyházak tiltakoznak, akkor nem igazán megkerülhető a kérdés, hogy hol voltak mindezek a nagyszerű és tanult emberfők? Netán a kormánytól kapott pénzt számolgatták? Ahogy az is kérdés lehet, hogy milyen tömegbázisra tudnak támaszkodni? Egy olyan társadalomban, amelynek alfelében elég régóta forgatják a trágyába mártott karót.

A megosztottság gyakorlatilag tradícióvá vált. Az árkok mélyítését olyan politikai fegyverként kezeli a hatalom, amelynek forgatásakor csak az árokba betemetve képes elképzelni mindenkit, aki nem hódol be feltétel nélkül. A belső félelemkeltés, a nemzeti besúgás rendszerével való fenyegetés pedig hatalmat, pozíciót ígér azoknak, akik hajlandók előrántani a kiélezett gyalogsági ásót. Nekik nem kell, és nem is szabad gondolkodni. Akkor kerülnek előnybe, ha nem gondolkodnak. Enyhébb esetben gondolkodhatnak, de hallgatniuk kötelesség. A rendszer ismerős lehet azoknak, akik ismerték a ’990-es gengszterváltás előtti kontraszelekciós rendszereket. De miért is ne lehetne? A hatalmat jelenleg gyakorlók nagyobb része, és maga Orbán Viktor is pontosan abban a rendszerben szocializálódott. Abban ismeri ki magát, abban érzi jól magát. Vezetőként.

Az, hogy közben kereszténységről, vagy bármi másról beszél? Na és. Ha az aranycsinálás trükkjének emlegetése, vagy az örökmozgót megígérő kommunikáció hozna számára politikai hasznot, akkor a bölcsek kövének lenne nemzeti kutatóintézete. Siklósi Beatrix? Ugyan már! Szinte szóra sem érdemes tünetecske.

Andrew_s

2018. július 15., vasárnap

A megszakértett kiberharctér

A hírekben sokfelé kanyarognak az információk. Van akit a labda ide-oda rugdalása érdekel jobban, míg mások az Orbán-Putyin találkozó képein, illetve a miniszterelnök fél számmal kisebb zakóján, mosolyog. Az MTI ezek mellé a képek mellé egy sor más hírt is csomagolt. Ezek egyike szerint, állítólag, nő a „kibertér veszélyeivel kapcsolatos tudatosság”. Jelentsen is ez bármit.

Mert korántsem biztos, hogy mindenkinek ugyanazt jelenti. Alig valószínű, hogy túl sokan lennének azok, akik azzal a felkiáltással jelentkeznek be a levelezőprogramjukba, illetve a Facebook-profiljukhoz, hogy: „megyek a kibertérbe”. Ezzel szemben alig van hét, hogy ne hallanánk internetes zaklatásokról, gyermekek megalázásáról, illetve adatbiztonsági problémákról. Amelyek alapján akár olyan véleményekkel is élhetnénk, hogy a veszélyekkel szembeni tudatosság lehet, hogy növekszik, de az emberek alapvetően tesznek rá. Ameddig nem a gyermeküket, esetleg őket magukat zaklatják. Holott a mindennapok veszélyesség-érzete nagyjából ilyeneken múlik. Az emberek többsége ugyanis nem az amerikai elnökválasztásra gyakorolt esetleges orosz befolyás felett polemizálva töltik a napjaikat.

Akkor sem, ha az MTI az informatikai biztonsággal kapcsolatos hírt egy olyan TV-műsorra (M1) hivatkozva közli, amelyben az EU és a NATO csúcstalálkozóján érintett kiberbiztonsági együttműködés kapcsán szólaltattak meg egy szakértőt. Krasznay Csaba kiberbiztonsági szakértő pedig azt mondta, hogy nő a tudatosság. Szakértő, tehát higgyük el. Azért persze inkább meséljük el a tanároknak, hogy a NATO messzebb van, mint amilyen közel a tanítványokhoz a zaklató iskolatárs előfordulhat. Legalább ettől is nő egy kicsit a tudatosság. Reménykedjünk. Abban is, hogy egyik ifjú sem veszi túl komolyan a hétköznapokban azt, amit a NATO szempontjából még csak-csak megérthetnénk. Azt, hogy a “NATO terminológiájában a negyedik "hadszíntér" a kibertér”. Az USA esetében az ötödik.

Pontosabban: ezeket a besorolásokat nyugodtan komolyan veheti bárki. Legfeljebb azon vitázva, hogy talán nem kellene ennyire hátra sorolni az informatikai hadviselést. Tekintve az informatika fokozott bevonulását az élet különböző területeire. Miközben egy TV-műsorban talán kicsit fékezett habzással illene talán kezelni a kérdést. Nem elszaladva odáig, hogy a „kibertér egy olyan műveleti tér, ahol katonai cselekményeket kell végrehajtani”. Nem azért, mert nincs katonai jelentősége, hanem azért, mert az emberek hétköznapjaiban a levelezőjük, a Facebook, és a hasonló szociális terek szemszögéből élik meg a virtuális tereket. Márpedig ezeket a területeket inkább ne kezeljük hadműveleti térként. Mert úgy viszonyulnak ahhoz, mint a házikert a lőterekhez. Amelyek között talán még az is érez némi különbséget, aki szerint minden iskolába lőtér kell. Esetleg kettő is.

Azért persze nem sajnálom a diplomát attól néhány tíz embertől, akiknek azt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Kiberbiztonsági Akadémiáján nyomták a kezébe. Legfeljebb egy kicsit bízok azért benne, hogy nem a lakosság által használt virtuális terek fő-cenzorai lesznek. A permanens háborúsdi jegyében. De talán szerepet kaphatnak az olyan orcára-pottyanások elkerülésében, mint az egy évvel ezelőtt BKK-botrány is jelenthetett. Amelyet részben leállítottak, részben kompromittáltak. Az informatikai biztonság, illetve a fejlesztést végző cég minőségbiztosításának a nagyobb dicsőségére is.

Andrew_s

2018. július 13., péntek

Török Mónika elment

Az égi szerkesztőségek legjobbika egy új taggal bővült. Török Mónika, a Huppa alapító főszerkesztője tragikus hirtelenséggel átlépett a fátyol túloldalára. Mi tagadás, először nem is gondoltam, hogy komoly a hír. De sajnos nem vicc! Valószínűleg többen sajnálják, mint ahogy ezt életében gondolhatta volna. Ahogy valószínűleg kevesebben, mint ahányan megtehetnék. Azonban, ha tehetné, talán kiszólna: „épp elegen”.

Már csak azért is, mert az emlékeket aligha kilóra, az emlékezőket aligha darabra mérik. Ahogy az emlékeket sem. Azokat sem, amelyek alapján megőrizzük egyesk emlékét, míg másokét egy alacsonyabb polcra tesszük. Az ATV például egy kicsit lejjebb küzdötte magát. Azzal, hogy Török Mónika mindenkit érintő, az elesettekért harcoló humanizmusát a grúz béranya szülte gyermekek emlegetésével gondolta megközelíteni. Ezt a morális illetlenséget az sem menti, hogy a Blikk-re hivatkozik. Ahol egyébként megérezhették: bénáztak. Mert levették az oldalt. Az ATV nem. Erre most hozhatnék néhány párhuzamot, de nem teszem. Török Mónika emlékét nem sértem meg ilyesmivel.

Inkább remélem odafentről is le-le tekint majd az elesettekre. Hátha a felsőbb hatóságnál sikerül kijárnia egy kis extrát némelyeknek. Egy falattal több kenyeret, egy simogatással többet egy fejnek. Bármit, amitől könnyebb lehet az élet, a lélek.

Andrew_s

2018. július 11., szerda

Nyelvtudás: tényleg a papíron múlik?

Júniusban az volt a hír, hogy az ország lakóinak idegennyelv-ismerete a bányászbéka alatti szinten mozog. A legújabb hír az, hogy a diploma megszerzéséhez nyelvtanulási diákhitelt javasolna a Nemzeti (mi más?) Versenyképességi Tanács. Amely javaslat arra remeknek tűnik, hogy a pályakezdő diplomásokat még kedvezőtlenebb helyzetbe sodorják. A többi következményén hosszabban el lehetne gondolkodni.

Azon is, hogy a diploma megszerzésének elég régóta feltétele a nyelvismeret. Egy idő óta nem csak informálisan, hanem formálisan is. Bent is ragadnak azóta a diplomák. Ami óhatatlanul a papíralapú társadalomképre irányíthatja a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy idegenül kell tudni, vagy papírral kell róla rendelkezni? Itt egy röpke gondolat erejéig pár évtizednyit visszaugranék az időben. Az 1980-as évek közepére kezdett kibontakozni az, hogy a „Rigóban” szerzett nyelvvizsga egyfajta fétis-értékkel kezdett bírni. A vizsga pedig vizsgadíjhoz volt kötve. A két hatás eredőjeként elég sokszor merült fel az informális kétség a vizsgabizottságok elfogulatlanságát illetően. Tekintve, hogy minden vizsgaközpont, amely pénzért vizsgáztatott érdekeltté vált a buktatásban. Minden olyan esetben, amikor tudható volt: a vizsgázó kénytelen elmenni legközelebb is. A különböző nyelvtanfolyamok keresettségére gyakorolt hatásról nem is szólva.

Amiért ezt a régmúltból maradt gondolat aktuális lehet, az a papír iránti kereslet mesterséges felhajtása a diplomák, illetve az egyetemi beiskolázások kapcsán. Annak idején számos tudományterületen egyszerűen nem lehetett minőségi diplomadolgozatot leadni akkor, ha valaki nem volt tájékozott a szakterület külföldi szakirodalmában. A diák szakmai nyelvismerete tehát akár ezzel lemérhető lett volna. Minden külön papír nélkül. Ahogy azzal is, ha a védés egy, a szakterülethez kötődő idegen nyelven megtörténhet. Mely utóbbi megoldás egyébként ma is működhetne. A diplomadolgozat valószínűleg minden külön flepni nélkül kiadható lenne, ha a diák megvédhetné a dolgozatát egy idegen nyelven. Úgy, hogy a szakmai kérdéseket sem magyarul kapja, és akár a teljes szakdolgozat-védés idegen nyelven zajlik. Akár úgy, hogy a beiskolázáskor, az egyetemi felvételinél, szakválasztásnál közlik, hogy egy-egy szak milyen nyelv ismeretéhez kötött. De lássuk be, hogy ennek a lehetőségnek a megteremtése nem lehetne egyoldalú. Tekintve, hogy a teljes vizsgabizottságnak bírnia kellene az adott, előre kommunikált nyelvet. Amikor tehát nem a valós, az „életvitelszerű” szakmagyakorláshoz, hanem a papírhoz kötöttség, a gyakorlati követelményszintet felváltó adminisztratív, bürokratikus kipipálás jelenik meg, akkor ez egyfajta szegénységi bizonyítvány is lehet. Annak az informális elismerése, hogy a felsőoktatásban ténykedőket percek alatt lehetne eladni rabszolgának „külföldiül”.

Amikor pedig az egyetem „bemeneti” oldalán, mintegy előre kérik a papírokat, akkor elkezdhetünk nyugodtan kutakodni, hogy kinek hoz hasznot a vizsgáztatás, illetve a nyelvtanfolyamok sora. Mert a középiskolás diák satuba kerülhet. Ha sikerül a felvételihez megszereznie egy papírt, akkor nő az esélye az egyetemre, míg ellenkező esetben csökken. Így szinte tetszőleges számban buktatható egy pár éven keresztül, mert szinte biztosan meg fog jelenni legközelebb is. Különösen, ha egy szakmai ismereteket nem közvetítő iskolából, szakma, alternatív megélhetési út nélkül küldik ki deszantosként az „életbe”. Miközben a középiskolai nyelvoktatás színvonalát is bebetonozza a rendszer. Lehet kifele mutogatni. Azzal, hogy az állam hitellel támogatja a különórákat, -tanfolyamokat. Nem kell kérem a középiskolai nyelvtanár esetleges tehetségtelensége miatt zajongani. Nincs ott kérem semmi látnivaló.

Az, hogy a középfokú képzés egy adott iskolában olyan-amilyen, az ettől kezdve a kutyát sem fogja érdemben érdekelni a döntéshozatali szinteken. Valószínűleg más sem. A valós nyelvtudás, és papírral igazolt nyelvismeret közti olló sem. Legfeljebb az, aki megteheti már csak ezért is távozni fog talán az országból. Egy német, angol, francia, vagy bármely más, idegen nyelvi környezetet preferáló munkahelyen ugyanis aligha a papírt fogják kérni a nyelvtudásról. Vagy tud kommunikálni a munkavégzéshez szükséges szinten, vagy nem. Ha nem, akkor vagy nagyon gyorsan megtanulja a mindennapi nyelvet, vagy igen könnyűnek fog találtatni. Azért persze jó dolog ez a nyelvtanulási diákhitel-ötlet. Az oktatás felelősségét rátolja a diákra és a szüleire. Ráadásul úgy, hogy sokan még majd tapsolnak is hozzá, hogy milyen rendes dolog az államtól.

Azért nehéz szabadulni attól a kérdéstől, hogy milyen hatása lenne, ha a diplomás nyelvtudást idegen nyelvű szakdolgozat-védéssel, valós élethelyzeti kommunikációval mérnék fel, ha minden nyelvvizsga, és esetleg a felkészítő tanfolyam is, ingyenes lenne. Nem visszaigényelhető, hanem valósan ingyenes.

Andrew_s

2018. július 10., kedd

Miért lenne meglepő Józsefváros?

Bár már eltelt némi, egyenlőre csak napokban mérhető, idő a józsefvárosi választás óta, azért talán érdemes pár szót vesztegetni rá. Különösen azért, mert nem egy másik helyen is emlegetik. Nem egyszer az alacsony részvételt és az ellenzék soron levő sebnyalogatásait emlegetve. Úgy, mintha ez egy különleges, előzmények nélküli, szinte már-már váratlan helyzet lenne. Holott aligha az.

Legfeljebb a politikai újszülötteknek. De esetleg nekik sem. Még az alacsony részvételi arány sem igazán meglepő. Nem józsefvárosi különlegesség az, hogy az embereknek tele a hócipője a politikával. A hétköznapokban ugyanis nem igazán érdekel senkit az a lózungparádé, ami napjainkban „politikai kommunikáció” címén zajlik. Ugyanakkor kétségtelenül lezajlik, illetve lezajlott egy győzteshez zárás. Ami együttesen bőven magyarázza azt a jelenséget, hogy az ígéretekhez, jelszavakhoz pénzt is adni képes kormánypárt mozgósítani tudta a híveit. Miközben az üres körmondatok mozgósító ereje nem túl erős. Ellenben elég gyenge. Azok a megnyilatkozások, amelyek megfelelnek az olyan kiragadásoknak, mint a 168óra egyik főcíme, meg végképpen nem jelentenek semmit. Ez egyébként azt emeli ki egy értékelésből, hogy az értékelő szerint „Józsefváros nem a baloldal, hanem a rendpárti jobboldal laboratóriuma”.

Ami, minden maradék tiszteletemet összeseperve: ostobaság. De legalább is annak látszik. Elsőre. Valamint másodjára is. A hétköznapok emberének a Mészáros-Orbán klán vagyona valójában nem létezik. A zsebtolvaj ellenben igen. Hipotetikusan lehet bármennyire toleráns emberbarát, ha a gyermekét nem meri nyugodt szívvel leengedni a parkba. A közbiztonság, illetve a közigazgatás kérdéseire tehát választ vár. Országosan is, de a saját lakókörnyezetében mindenképpen. A saját lakókörnyezetében nem rendpártiságból szeretne rendezett és élhető körülményeket. Elvégre a többség a lakáson belül sem az étkezőasztal körbe-körbe vizelésével jelöli meg a lakókörnyezetét. Ezért már 2013-ban voltam bátor írni olyasmiket, hogy amennyiben az ellenzéknek az akkor ezzel operáló Jobbik féligazságaira nincs kommunikálható, közérthető alternatív válasza, akkor a szélsőjobb kerítőjévé válik. Ami akkor is igaz, ha időközben a Fidesz nem egyszer helyet látszik cserélni a Jobbikkal.

Egyébként pedig a budapesti nyolcadik kerület sem egy egységes terület. Nem csak a „nyócker” világa. Még akkor sem, ha gyakorlatilag kormányfüggetlen, de még inkább rendszerfüggetlen szándékok látszottak megnyilatkozni a gettósításra. Elég jelentős, és jobbára indokolatlan előítélet-tartalékokat felhalmozva. Ott lakó ismerősökkel beszélgetve nem egyszer azt is tapasztalni lehet, hogy még az ott élőkben is van egyfajta előítélet. Így érthetően fogékonyak az olyan áramlatokra, amelyek a terület fejlesztésére, a nyomornegyedséggel való szakításra, a közbiztonság javítására koncentrálnak. Helyben. Akár az országos politikától függetlenül is. Önmagával ezzel nincs is gond. Gond más esetekben lehetséges.

Az egyik ilyen eset az, amikor a helyi véleménnyilvánítást fetisizálni kezdik. Az országos választások előtt lezajlott vásárhelyi választás esetében a közelmúltban is volt erre példa. Szintén problémát jelenthet, ha egy helyi választást globális erővel kezdik befolyásolni. Ilyen esetnek tekinthetjük, amikor Újbuda akkori polgármesterét az ügyészségnek pont az önkormányzati választások előtt „sikerült” kissé meghurcolnia. Ahogy az olyan véletlen is csak szóbeszédre alkalmas, ha egy potenciálisan potens ellenfél elindul az éjszakában a halálos létráért.

Józsefvárosban azonban nem igazán tudni arról, hogy ne a meg nem szólított érdektelenség marasztalta volna otthon a nem szavazókat.

Andrew_s

2018. július 7., szombat

Pillantsunk az óvodai erőszak mögé

A nyilatkozók krémjén látható őszinte érdeklődés és figyelem.
Csak bele ne aludjon némelyikük a nagy megoldáskeresésbe
Tegnapi hír volt, hogy egy újbudai óvodában elszabadult a pokol. A beszámoló szexuális brutalitásról, és általában erőszakoskodásokról szól. Mindezt a gyermekek „egymás közt” követték el. A Népszava beszámolója szerint. Amelyben a megtett intézkedés tervének emlegetését szintén ismertetik. Ezek esetében az, ami kimaradni látszik sokkal „érdekesebb”, de inkább elborzasztóbb, lehet.

A gyermekek által elkövetett erőszakos események közül az övvel való fojtogatás sem semmi. Különösen azért, mert egy 3-4 éves gyermek ugyan meg tudja fojtani egy társát, de aligha várható el az, hogy a tett folyamán tudatában legyen a tényleges cselekedetének. Egyszerűen azért, mert ebben a korban még azok a dimenziók nem igazán kifejlettek, amelyek a halálokozás valós súlyát felmérhetővé tennék. Egyszerűen elindul egy cselekvési sor, és nem áll le. Amikor pedig ezt kétségbe szeretné vonni valaki, akkor azért nézzen komolyan körül. Akár a saját személyiségében. A regressziós helyzetek közül pontosan ismert a „vörös köd” effektus. Felnőttek között is. Ilyenkor sincs másról szó, mint arról, hogy elindul egy cselekvési sor, bekattan egy cselekvési minta, és kontroll nélkül végigfut. Alkalmasint ezt, tapasztalatom szerint, a pedagógusoknak elmesélik a fejlődéslélektan című tárgy keretében. Amikor tehát pedagógusok láthatóan kerek szemmel csodálkoznak rá egyes eseményekre, akkor az a képzésük igen komoly hiányosságaira is rámutathat.

Az pedig egy igen komoly szervezési problémára, amikor a valós helyzetre fel nem készített óvodapedagógusokat foglalkoztatnak egy olyan óvodában, ahova tudotta a szocializációs deficittel érkező gyermekeket „iskolázzák be”. Márpedig az érintett óvoda a hír szerint olyan, amelyben „jelentősen nőtt azoknak a gyerekeknek a száma, akik „szociális készségekben” eltérnek a koruknak megfeleltethető szinttől, ők jellemzően hátrányos családi környezetből származnak, legtöbbjük a kerületi átmeneti szociális otthonban lakik”. Így az önkormányzat vonatkozó osztálya(i) igencsak sáros(ak) lehet(nek) az ügyben. A veszélyeztető helyzet kialakulásában, illetve a személyzet felkészítésének, a szülők előzetes tájékoztatásának elmulasztásában. Megoldásként is az olvasható a híradásban, hogy:
Az említett problémák mielőbbi megoldása érdekében az önkormányzat felvette a kapcsolatot az Újbudai Humánszolgáltató Központ vezetőjével, kérve az Anyaotthonnal való szakmai kapcsolatok erősítésére és segítségnyújtásra a család és gyermekjóléti szolgáltatás területén
Amely megfogalmazás, ha valaki még emlékszik az egykori párt-hírek nyelvezetére, világosan jelzi: nem tettek semmit, nem tesznek semmit, és nem is terveznek semmit. Majd megbeszélnek. Akkor, ha sikerült a megbeszélés időpontját előzetesen megbeszélni. Feltéve, hogy nem mentek az érdekeltek nyaralni, ráérnek, és kedvük is lesz hozzá. Igazi, régivágású, kádermentegető hozzáállás. Mert azt csak remélni szeretném, hogy azt az érintettek sem veszik komolyan, hogy „pedagógiai asszisztensi jelenlét” megoldja a problémát. Tekintve, hogy nem több tüneti kezelésnél. Ha nem is talán legrosszabb a lehetőségek közül. Ha az agyonhallgatást tekintjük, például, alternatívának.

A tünetek mögött azonban van pár egyéb, nem kevésbé figyelemre méltó mozzanat. Ez pedig azon cselekedetek sora, amelyeket elkövettek a gyermekek. Akik, nem győzöm hangsúlyozni, óvodások. Így, amikor cselekvési mintákról beszélünk, érthetjük szó szerint. Olyan cselekvésekről beszélünk, amelyben nagy szerepe van a mintakövetésnek, az utánzásnak. Miközben aligha tételezhetjük fel, hogy 3-4 éves gyermekek felmennek az internetre, rákeresnek a BDSM-videókra, és azokon élvezkednek. Sokkal valószínűbb, hogy olyan viselkedést mutatnak, amelyet látnak maguk körül, illetve olyat, amelyben, rosszabb esetben, bevonják őket. Szemléljük meg ebből a szempontból azt, hogy „egy kislány arcát és nemi szervét pedig több kisfiú véresre harapdálta a mosdóban”. Nem a vért, hanem a helyzetet tekintve elég világosan látszik, hogy az orális pettinget is magába foglaló szeretkezés imitálását láthatjuk. Óvodáskorra „leforditva”. Amikor a száj még főleg táplálkozásra, ha tetszik „harapdálásra” szolgál. Ahogy a fiuk nemi szervének a nyalogatásáról sem hiszem, hogy minta nélküli viselkedésként jelent meg az ovisoknál.

Ebből a szempontból roppantnagyon kíváncsiak lehetnénk, hogy abban az átmenetei szociális otthonban milyen körülmények között élhetnek a bentlakók. A jóhiszeműbb feltételezés az, hogy olyan, amelyben a szexualitást a gyermekek előtt élik meg a részt vevők. A kevésbé jóhiszemű feltételezéseket mindenkinek a saját fantáziájára bízom. Azonban bármelyik eset áll fenn, akkor is igencsak sürgető lenne egy alaposabb vizsgálat arrafelé. Gyakorlatilag azonnal, mert ezeket a problémákat az idő nem igazán szokta megoldani. Súlyosbítani azonban annál is inkább. Így azzal egyet lehet érteni, amikor a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) Óvodapedagógiai Tagozatának elnöke az azonnali vizsgálatot sürgeti. Függetlenül attól, hogy az illető hány éve dolgozik óvodában, és látott-e már életében ilyet, vagy sem. Az olyan lózungok, mint a szakemberhiány emlegetése már inkább csak töltelék-szöveg. Az meg kicsit furcsa, hogy nem a gyermekek helyzetének azonnali vizsgálatát kéri a szakszervezet kedves képviselője, hanem azt emlegeti, hogy „az óvodának és a fenntartónak haladéktalanul ki kell vizsgálnia, hogyan alakulhatott ki ilyen helyzet”. Mely megfogalmazás igazán politikai szereplőhöz méltó. Gyakorlatilag pontosan ugyanazt a hámozott léggömböt jelenti, mint az önkormányzat senkiben felelőst nem kereső, a helyzetre inkább csak rálegyintő megnyilatkozása.

A szülők részére nyilván a legtriviálisabb megoldás, hogy a XI. kerületi Napsugár Óvodát akkora ívben kerülik el, amekkorában csak tudják. A gyermekeik, unokáik érdekében mielőbb, és szinte bármi áron. Ez azonban pontosan olyan tüneti kezelés, mintha a bántalmazó gyermeket, vagy inkább azok gondviselőjét, egy-egy apuka megvárja, és elülteti a betonba. A tüneti kezelés mellett azért csak ki kellene vizsgálni, a bántalmazó gyermekek körülményeit is. Igaz, akkor intézkedni is kellene, ami sokkal macerásabb, mint nyilatkozatokat közzé tenni. Különösen akkor, ha a témában illetékes minisztérium államtitkára is fontosabbnak tartotta a minap a kirohanást az egynemű párok ellen, mint a berohanást a gyermekek védelme érdekében. Ami a hatalom hozzáállását jellemzi legfeljebb a gyermekek sorsa iránti érdeklődést illetően, illetve a családon belüli erőszakhoz.

Andrew_s

2018. július 5., csütörtök

Narancsos LMP-bukta

A Magyar Narancs a napokban dobta be a köztudatba annak az igazolását, amit elég régóta lehetett sejteni. Azt, hogy az LMP tevőleges kompromisszum-képtelensége nem egészen a véletlen műve. Az, hogy ez a gyakorlatban Schmidt Márián keresztül valósult-e meg, végső soron akár részletkérdésként is kezelhető. Különösen, mert a Fidesz berkeiben mélyen beágyazott hölgy rokonságban van az LMP egyik prominensével.

Azt meg ugyebár nem lehet megtiltani, hogy egy anya szóba álljon a fiával. Ahogy fordítva sem. Amellett, hogy tudjuk: kihez fordulhatna egy fiú a kérdéseivel, ha nem az anyjához. Legfeljebb kap egy kis kampányzilálási tanácsot is. Rajta keresztül pedig a pártja is. Amit igazolni látszik, hogy egy korábbi információ alapján szándékegység látszott kialakulni Szél Bernadett és Ungár Péter között arról, hogy az LMP elszabotálja a kampányt. Az, hogy ezt a szándékot honnan fújta a szél, tulajdonképpen szintén szinte mindegy. Nem azért, mintha az irány meneten bármit is. Ellenben az, hogy az LMP sokkal inkább a Fidesz közép felé tolt alegységeként működik már elég régóta ismert tünet volt a hazai politikában. Magam is többször írtam erről.

A jelenlegi hírek legfeljebb a korábbi sejtéseket erősítik meg. Valamint azokat a gyanúkat, hogy a kormánypárt kinyújtott keze számos feléjük kinyújtott nyelvet tart kézben. Valószínűleg nem is mindig rokoni szálakon keresztül. Mert a pillanatnyi érdekek hálózata akár erősebb kötőerő is lehet. Nem véletlenül emlegettem egy másik ellenzéki párttal kapcsolatban, hogy a leginkább önjelölt miniszterelnök-jelöltjük és Orbán szegedi megbeszélésének valós tartalmát sem lenne kevésbé érdekes tudni. Annál semmiképpen nem kevésbé érdekes, hogy az LMP egyes vezetői vajon milyen kompenzációban reménykedve vetették alá a gerincüket a savas beavatkozásnak. Mármint akkor, ha az utólagos „megtérésben” hisz valaki. Mert az sem teljesen kizárt, hogy az egész LMP, mint olyan nem a sarki kocsmában született önálló ötletből fogant.

Mármint akkor, ha lehetőségként eltekintünk attól, hogy az alapítók a sarki kocsmában is megbeszélhették a Fidesz delegáltjával a párt megalapításának az ötletét. Annak érdekében, hogy a folyamatosan jobbra tolódó kormánypártról lemozduló, középre tekintgető rétegeknek kínáljanak egy Fidesszel rokonítható alternatívát. Ahogy alig lenne meglepőbb annak a kiderülése, hogy a Jobbik nem kevésbé a Fidesz berkeiben fogant ötletből született. A radikálisabb Fidesz-hívők megtartására. Még akkor is, ha mára sokkal inkább a határok elmosódottságát látjuk. Alkalmasint az LMP és a Fidesz között sem igazán volt éles a határ. Ezért is emlegettem többször egy LMP-Fidesz-Jobbik tengelyt. Nem egyszer igen komoly kritikákat kapva az egyes fórumokon. Amely fórumokon most valahogy nem akaródzik sokaknak bevallani: óriásit tévedtek, amikor az LMP-nek gerincet, bizalmat és politikai hitelt szavaztak.

A mostani, úgymond kiderült, információk közül inkább az meglepő, hogy „többen attól tartanak: jobboldali fordulat várható az LMP-ben”. Tekintettel arra, hogy vissza lehetne kérdezni: „mikor volt az LMP baloldali”? Csak sajnos akkor arra is választ kellhetne keresni, hogy „hol a baloldal mostanában”? Mert a „melósképviselet” elég gyenge lábon látszik állni. Ráadásul azokon a gyenge lábakon állva sem nagyon van mozgósító ereje. Amely helyzetet elnézve inkább csak jobboldali, és még jobboldalibb pártokat látunk. Már akkor, ha feltételezzük az ideológiai alapokat. Mert ellenkező esetben csak a képviselői fizetéseken, kampánytámogatásokon alig túl tekintő opportunizmust tekinthetjük mércének. Ez utóbbiban az LMP is igen jól teljesített. Ha valós kiegyezések mentén, akkor még az is kérdéses, hogy nem-e esetleg a kormánypárt segítette hozzá helyenként szavazatokhoz. Annak fejében, hogy megosztják az ellenzéket.

Azért persze a többieket, például az MSZP sajátos, botkásított, jelölt-állítási folyamatát sem feledjük. Könnyedén előfordulhat, hogy még pár csontváz kiborul a szekrényekből. Amelyek kiborításában, az ellenzék teljes hitelvesztésében reménykedve, a Fidesz is érdekelt. Könnyen lehet tehát, hogy Ungár és társai „lebukásához” is egy, a Fidesz-székházból egyengetett út vezetett?

Andrew_s

2018. július 4., szerda

In memoriam Aczél Endre

Aczél Endre elment. Élete 74. évében hagyta itt nekünk az életművét éppen úgy, mint azt a politikai környezetet, amely olyan, amilyen. Lehet, hogy fordítva jobb lett volna. Ha az általa sem kritikátlanul kezelt jelen politikai környezet megy, míg Aczél még ír némi újságot. A halálhírt a család megerősítette.

A jelenlegi kormányzó erő valószínűleg az ellenzékiségére emlékszik inkább. Holott az újságírás, a politikai is, alapvetően ellenzéki műfaj. Arról aligha az újságírók tehetnek, ha a hatalom az ellenzéket ellenségként és nem kritikusként kezeli. Arról már inkább tehetnek az újságírók, ha újságírónak hívathatja magát valaki, aki legfeljebb slapaj-szintű betűvető. Arról meg a hatalom tehet, ha a média legfeljebb parizerért elküldhető munkásaiból „nagy újságírót” farag. Ellentétben az 1944-ben született Aczél Endrével, aki nem keveset le is tett az asztalra. Például az MTI munkatársaként, majd külföldi tudósítóként. A záróakkordokat pedig a nevével fémjelzett Acélsodrony című műsorban szólaltatta meg. Azt az intermezzót, amit a Kiss-botrányban játszott, igazán boríthatja a feledés homálya.

Van mire emlékezni azon kívül is elég Aczél Endre életművéből. Akár egyetértett valaki a politikai nézeteivel, akár nem. A jelen iszapjából kiemelt betűbuborék-halmozók meg irigykedjenek nyugodtan. Aczél Endre pedig nyugodjék békében.

Andrew_s