Honnantól neo a náci?

Margit körút anno 1945 (Fotó: MTI/Hadtörténeti Múzeum)

A Népszava tudósítása alapján olyan társulat gyűlt össze a Városmajorban, a templom mögött, tegnap, amelynek tagjai nem kérik ki maguknak, ha újnyilasnak, illetve neonácinak nevetik őket. Ez a társaság nyilván nem vitatja, hogy a fasiszták ünneplése azonos a becsülettel. Ezen tehát, ezen a szinten, kár is polemizálni. Máson azonban ettől még lehetne.

Azon például, hogy ki mindenki nem szólalt meg az esemény kapcsán. Olyanok sem, akik akár az ország vezetésének felelőssége, akár az emberség okán is megszólalhattak volna. Illetve, megszólalásuk elvárható is lett volna. Ugyanakkor, az előzmények ismeretében mégsem egészen meglepő a hallgatás. Elvégre miért pont most ítélte volna el a kormány bármely tagja a neonácik gyülekezését, ha eddig is jól el voltak egymással. Annyira, hogy a déli szarvas-csapda építésekor még az is felmerülhetett: nem egy most felvonuló szervezet egyfajta „stratégiai tartaléka” a miniszterelnök gerjesztette, plakátokkal közhírré ragasztott gyűlölet-cunaminak. Így aztán aligha meglepő, hogy a miniszterelnöki hivatal például hallgatott. Nem ítélte el az eseményt. Talán még csettintgettek nagy titokban. Megállapítva, hogy igazán fasza gyerekek ezek a kézközeli sötétingesek. Elvégre Orbán nem hogy nem határolódott el például Borosstól, hanem annak idején még hurcolta is magával. De legalább is köszönte, elviselte a jelenlétét az antiszemita tengernagyban erkölcsi mércét látó, de annak idején a hungarofasiszta Szálasi-kormány felügyelte haderőhöz csatlakozó egykori igazgatónak és vicekormányfőnek.

A kormány részéről történt hallgatólagos eltűrés és hallgatólagos biztatás ellenére azért még lett volna talán tere annak, hogy legalább a belügyminiszter megszólaljon. Ha másért nem, akkor azért, mert a paramilitáns társulatok már okoztak párszor belbiztonsági problémát a történelemben. Igaz, a hatalom számára is hasznosak voltak párszor a civil lakosság megfélemlítésével. S ezen a téren szinte mindegy is talán, hogy a ma divatos egyletekről, seregekről, egyebekről, vagy az egykori munkásőrökről, illetve a nácik tornaszövetségéről van-e szó. De azért emlékezhetünk arra, hogy annak idején, a Hősök terén Pintér legényei milyen szépen felvigyázzák az esküdözőket. Nehogy valaki megzavarja véletlenül azokat a szegény utógárdistákat. Ezért valószínűleg ahhoz is erőteljes csodavárás kellhetett volna, ha valaki azt hiszi: pont idén fog a belügyi vezetés ki kelni magából, vagy az asztal mögül emiatt.

De még mindig lehetett volna szó arról, hogy az egyházak, illetve képviselőik felszólalnak a fasizmus eszméi ellen. Még akkor is, ha nem a városmajori templomban, hanem mögötte gyűltek össze az idén. Ám még emlékezhetünk arra, hogy egy református lelkész leplezte le a Horthy fétist egy templomhoz köthető helyen. Úgy, hogy a templom közelében nem az egyházak tiltakozó küldöttségeitől voltak hangosak az utcák. Ahogy azóta is váltakozó módon vitatható az egyes egyházi személyek viszony a rasszista alapú gyűlöletkeltéshez. Amely akkor sem áll messze a fasiszta, illetve náci eszmékhez, ha tudjuk: a koncentrációs táborok első lakói nem a zsidók, hanem az ellenzékiek voltak. De a magukat kereszténynek beállító politikusoktól az ellenzék iránti gyűlölet sem mindig áll távol. Úgyhogy ez is egy szemétdomb. S majd pont attól az Erdő Pétertől várt volna bárki felszólalalást a fasiszta gyilkosokat éltetők ellen, aki a menekülteknek sem nyújtott volna menedéket? Alkalmasint a pápa intelmei, és kérései ellenére. Komolyan ezt várta volna bárki? Kétlem. De legalább nem is cáfolt rá az elvárásokra.

S akkor, amikor a hatalom, és a hatalom által annyit emlegetett, de aligha betartott elveket valló nagy egyházak kussban vannak, akkor meglepő, hogy nyugodtan gyűlik a fekete iszap? Valójában nem. Elvégre bíztatást kapnak olyanoktól, akik valós vagy szellemi vezetői az országnak. Ahelyett, hogy étlen-szomjan állva várnák vissza a Don-kanyarból hazatérőket. A becsület nevében. A komplexusaik pátyolgatása helyett

Andrew_s

B. Nap mínusz egy hónap

Margit körút anno 1945 (Fotó: MTI/Hadtörténeti Múzeum)

Pár évvel ezelőtt már írtam arról, hogy amikor a holtak becsületéről van szó, akkor annak egyik fokmérője a tisztelet. Leginkább az emlékek háborgatásának mellőzésében is megnyilvánuló tisztelet. Politikai haszonszerzésre kihasználni az esetleg akaratuk ellenére halálba vezényeltek emlékét éppolyan becstelen és barbár tett, mint egy háború, egy népirtás civil áldozatainak emlékét, illetve a holtak sírjait meggyalázni.

Márpedig nehéz nem látni, hogy amikor egy politikai irányzat halottaknak emléket állító emlékművet akar elmozdítani az egyik oldalon, míg egy fasiszta haderő parancsnokai által elrendelt ostoba kitörési kísérlet áldozatait rángatja elő a másikon, akkor az elsősorban a politikai haszonszerzést szolgálja. Még azt sem vitatom, hogy az 1945-ben, a Várba szorult haderő kiskatonái között nem voltak valóban becsületes, és megvezetett emberek. Az előre láthatóan szinte teljes megsemmisüléssel járó kitörési kísérlet parancsba adása, elrendelése, vagy akár csak puszta eltűrése a vezetőktől azonban nem becsületbeli ügy volt, hanem szemétség. Amit tehát a szélsőjobboldal a „Becsület Napjaként” nevez azt nyugodtan ünnepelhetnék, a vezér-szemétség napjaként. S ebből szempontból elég silány reakció az, hogy egy kisebb, alighanem eleve provokációként és koncnak odavetett rendezvény betiltását tekintik a szélsőségek elleni fellépés eredményének.

Bár, az is eredmény. De éppen annyira sekély eredmény, mint annak idején az „Adj gázt!” nevű felvonulás miniszterelnöki propaganda-betiltása, miközben bíróságilag betiltott gárda önmagukat is utódszervezetnek tekintő egyletei belügyi védelemmel esküdözhetnek a Hősök terén. Holott egy jogállamban két dolgot biztosan el lehetne várni. Az egyik, hogy ne a miniszterelnök pillanatnyi szeszélye döntse el, hogy milyen felvonulás tartható meg és milyen nem. A másik, részben ebből is következő elvárás lenne, hogy a jogrend mindenkire és minden szervezetre egyaránt érvényes. Ellenkező esetben a jogrend diszkriminatív. Ilyen az is tehát, ha betiltják az egyik szervezet felvonulását, de a másiknak még csak egy üzenet szintjén sem jelzik: „ha felvonultok, szét lesztek zavarva”. Holott ez lenne a legkevesebb akkor, ha a titkosnak emlegetett rendezvényről már a sajtó is beszámolt, csak az indulási helyszín nem széles körben ismert. Holott ez, például a Szálasi Ferenc emlékét ápolókkal szemben, a szellemi hulladékgazdálkodás jegyében is szóba kerülhetne. Így tulajdonképpen Pintér Sándor belügyminiszter véleménye igen érdekes lenne ebben a kérdésben. Remélhetőleg a rendőri vezetők is időben megtudják.

Az azonban, amire emlékezni akarnak Pintér Sándortól függetlenül is elgondolkodtató lehetne néhányaknak. Az például, hogy a Várból a német és magyar haderő maradványait egységes erőként engedték az akkor már nyilvánvalóan zárt szovjet ostromgyűrű géppuskái elé. Ami korántsem utal arra, hogy „itten kérem német megszállás van folyamatban”. Ahogy igen kevés magyar honvéd halt hősi halált a német megszálló erőkkel vívott, és a magyar hadvezetés által kezdeményezett ütközetekben is. Amikor tehát a német haderő bevonulásának évfordulóján megszállásügyi emlékműavatást akarnak tartani kormányzatilag, akkor az a centrális erőtérből vezényelt történelemhamisításnak is feltűnhet. A megszállás a közkeletű képzetek szintjén a bevonuláskor sejtet először erőszakot, és nem a bevonult haderőnek az azt követő, és az ország vezetése általi szervilista kiszolgálásakor. De még álnaivitásból sem tételezem fel, hogy a neohorthysta, vagy a Szálasi-hívő, hungarista megemlékezők hirtelen megvilágosodva revidiálnák eddigi nézeteiket. Így, noha tényleg lehetne legalább annyira elgondolkodtató néhányaknak, mint történelemnek, a Kárpát-medence népesség-mozgásait is taglaló, ismerete, aligha fognak elgondolkodni.

Jó lenne persze azt gondolni, hogy a belügy a helyén áll, és bármilyen, a fasizmust pozitív példaként megjelenítő rendezvényt csírájában szétkerget. Alapvetően ugyanis ez is lehetne a feladata. Akár a félelemkeltésre alkalmas voltára hivatkozva. Azt azonban, hogy az a bizonyos februári nap nem lesz talán sima és békés, jelezheti egy, a belügyminisztertől független kormányzati előrejelzés is. Az, hogy Orbán Viktor a közeljövőben diplomáciai offenzívába kezd. Ellátogatva Oroszországba, majd Kínába, több arab országba. Mely látogatásokat egy európai körút követ valószínűleg. Márpedig, ismerve a miniszterelnök bátorságát nem igazán lenne meglepő, ha február 11.-én halaszthatatlan külföldi útja támadna. Már csak azért is, mert bármi komolyabb probléma adódik, akkor elmondhatja majd: azért volt baj, mert ő nem volt itthon legényként a gáton. S szinte biztosan lesz nem kevés olyan híve, aki majd beveszi ezt a szellemi pótcselekvéssel felérő maszlagot.

Andrew_s

Még mindig a holtak becsülete.

Margit körút anno 1945
(Fotó: MTI/Hadtörténeti Múzeum)

 A hagyományok tisztelete fontos dolog. Tudja ezt kicsi és nagy, szülő, és pedagógus, civil és politikus egyaránt. Sokaknak, sokunknak megvannak a maguk hagyományai. Nem egyszer évszázados szokásokban gyökerezve, hiszen ki emlékszik már arra, hogy ki ünnepelte először a születésnapját. Ahogy barlanglakó őseinkig nyúlik vissza a halottakról való megemlékezés is.

Tudom, van erre kijelölt nap a naptárban, és nem februárban. S mégis vannak, akik a februárt választották arra, hogy holtakról emlékezzenek meg. Akkor, amikor az élők számára is lassan hagyománnyá váló megemlékezések sora zajlik. Ilyen például az ország helyzetének politikai értékelése, melyből legutóbb az ellenzék és a kormány hívei egyaránt nyújtottak ízelítőt. Mert kár lenne tagadni, hogy az, amiről például a kormányzati frakcióülésen nem volt szó, az is lehet árulkodó. Árulkodó arról, hogy mit tekint a kormányfő a beosztottak számára megoszthatónak, és mit nem. Beosztottnak, és nem partnernek tekintve ezek szerint mindenkit, aki nem ő. Már a saját pártjának frakcióját is. Az ellenzék részéről ezt követően a Millenáris parkban emlékeztek meg az elmúlt időszakról. Míg velük szinte egy időben értékelt évet a Civil Összefogás Fórum (CÖF) is.

Ám miközben a kormányzó párt prominens, embertársait olykor állatnak tekintő tagja mögött felsorakozottak értékelnek, vagy némelykor menetelnek, egy másik menet is hagyományt tisztel. Szintén a kormányzat munkájának értékeléseként felfogható módon, elindult az Éhségmenet. Nyilvánvalóan azokat képviselve, akiknek nem jutott abból az egy millió új munkahelyből, melyet a Bencsik András szerint szinte már maga is angyal Orbán Viktor emlegetett, és amelyet Matolcsy György ismét megígért. Így, amikor napjaink történéseihez érkezünk, és a holtakhoz kapcsolódó hagyományokról beszélünk, azt láthatjuk, hogy az élők sorskérdéseivel sincs minden rendben. Pontosabban nem mindenki szerint van annyira rendben, mintsem azt a vezérségi képviselet mindenkivel láttatni szeretné. S ebben alig van elmozdulás a tavalyi évhez képest, amikor hasonló helyzetben döntöttek a kísértetügyi felvonulók az általuk becsületbeli ügynek tekintett megemlékezésről. Mert a „Becsület Napja”, mint elnevezés kétségeket ébreszthet azzal kapcsolatban, hogy kinek, és milyen becsületbeli ügye lehetett Szálasinak, a német megszálló csapatoknak a részvétel a háborúban. Milyen becsületbeli ügy lehetett kiállni a Budapestet gondolkodás nélkül feláldozó Hitler melletti kiállásnak.

Miközben igen, a katonának, a halottaknak lehet becsülete. De tudjuk-e mit gondolna az a katona, aki pusztán az életét mentette esetleg. Talán ott sem akart volna lenni, ha csak rajta múlik. Tudjuk-e minden egyes katonáról, hogy milyen megvezetettség, milyen félelem, milyen elszántság vezetett ahhoz a helyzethez, ami szinte teljes pusztuláshoz vezetett azon csapatok számára, akik február 11-én kitörtek a várból. S tudjuk-e azt, hogy vajon mit gondolhattak azokról, akik idáig juttatták őket? Aligha. Ahogy azt sem tudhatjuk, hogy mit mondanának a szellemeik azoknak, akik az egykor volt, és a történelem szemétdombjára dobott horogkereszt szólamait hangoztatva emlékeznek meg róluk. Alighanem mit sem törődve a holtak becsületével, de fennen felhasználva a halottak emlékét a saját politikai kiscsoportjuk céljaira. Lehet, hogy a meghalt tízezrek közül igen sokan kérnék ki maguknak ezt a fajta megemlékezést.

Mert igen, a katonának, a halottaknak lehet becsülete. A katonának, mint embernek kijárhat a tisztelet. Kijárhat akár akkor is, ha az eszme, aminek jegyében vágóhídra küldi a hatalom, becstelen. Mert nem hiszem, hogy azok közül, akik meghaltak akkor, mindenki tömeggyilkosnak született sátánfattya volt. Ha tehát valakinek egy szerinte becsületben meghalt családtagja veszett ott el, gyújtson gyertyát halottja emlékére február 11-én. Ám miközben a kanóchoz érinti az égő gyufát, gondoljon kicsit a becsületre is. Akár arra is, hogy nem csak a kedves halott becsületének napja volt-e? Akár arra is, hogy valóban nagybetűvel lehet-e írni a tömeggyilkos eszme jegyében a napot? Akár arra is, hogy érdemes-e indulatokat gerjesztve ismét feláldozni az akkor meghaltakat? Immár nem életükben, hanem haló poraikban?

Mert az, aki az élők megvetésének tárgyiasult eszközeként hivatkozik a holtakra, nem tesz mást, mint megalázza az emléküket. A „Becsület Napját” emlegetve gyalázza meg az emberi becsületet. Az emberséget, mely azt hirdeti: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat" (Mt 19,16--19). Mely igét, ha komolyan veszünk, akkor csak az a kérdés maradna, hogy mennyire utálhatja önmagát az, aki más emberben csak egy állatot, a gyűlölete tárgyát, a holtakra emlékezés ürügyében pedig csak ennek eszközét, látja?

Andrew_s

A holtak becsülete.

Margit körút anno 1945 (Fotó: MTI/Hadtörténeti Múzeum)

Délelőtt van. Napos, de hideg délelőtt. Olyan, amikor az ember inkább egy fűtött szobából nézné a hideget. Ilyenkor furcsa azt hallgatni, hogy emberek önként kimennek, és megemlékezőst, vagy tüntetőst játszanak. Márpedig visszacseng az az esti televíziós kommentár, hogy egyrészt folyton folyvást sétál egy tüntető menet Budapest felé, másrészt a fővárosban a szélsőséges nézeteket vallók egy csoportja egy olyan eseménynek kíván emléket állítani, aminek már a neve is kétségesen az, aminek elkeresztelték. S akkor megint csak ülne az ember egy fűtött szobában, és néha nem tudja, nem kellene-e tényleg kimenni az utcára és kis tanórát tartani azoknak, akik a hidegben való gyülekezés mellett döntöttek.

Alkalmasint a február 6.-án indult, és zászlajukra a klasszikus „munkát, kenyeret” követelést tűzőknek is. S nem azért, mintha a Miskolc környékén élők érzéseit akarnám kétségbe vonni. Sokkal inkább azért, mert ezek azok a menetek, melyek a fővárosban korábban rendezett tüntetésekkel együtt kétséges hatásúak. Vagy, a tapasztalat szerint nem is annyira kétségesek a hatások, csak nem illeszkednek a résztvevők többségének elképzeléseihez. Mert mit tudott demonstrálni egy tüntetés, amit az Operánál szerveztek, de ami jól nevelten éppen addig tartott, hogy még véletlenül se zavarja meg nagyon az Alaptörvénynek az öntömjénező ünneplését. Azt az ünneplést, mely ünneplés kontrájaként hihették akár a részt vevők is az utcára szervezett operabált. Legfeljebb azt, hogy „lám, van itt demokrácia dögivel, hiszen tüntetni sem tilos”, és „lám, csak egy hangos kisebbség zajong, mely érdemben semmit sem befolyásol”. Végső soron csak a kritizálni kívánt erőknek adva nem kevés kommunikációs muníciót. Mely nem sokkal később, a saját tömegmanipulációs rendezvényével „vágott vissza”.

Mahatma Gandhi
(forrás: Wikipedia)

Talán a most „éhségmenetnek” nevezett rendezvényen gyaloglóknak is érdemes lenne akár ezen is elgondolkozni. Nevezetesen azon, hogy valójában el lehet érni azt a kommunikációs hatást, ami valós eredményekre, áttörésekre vezethet. Vagy csak izolált jelenségként besorakoznak a hangos kisebbség egy szeletének a kormányzati kommunikációs tortában. Megint csupán azt a két dolgot demonstrálva, hogy részben dúl a demokrácia, hiszen senki sem bántja őket, részben pedig azt, hogy a főcsapásból kiüzenők tömege tényleg csak egy zajos kisebbség. A résztvevőknek, vagy akár a szervezőknek talán érdemes lenne felidézni a történelmi tanulmányokat, hogy a hasonlórendezvények a történelem során mikor voltak valóban hatékonyak. Még akkor is, ha alapvetően a békés megoldások domináltak, mint Mahatma Gandhi, filmben is megörökített életművének esetében. Nem mintha párhuzamot lehetne vonni a jelen politikai elitbe magukat sorolók, és az említett államférfi között. Illetve lehet, de felesleges lenne a nyilvánvaló, és a jelenre korántsem hízelgő különbségek miatt.

Miközben érdemes talán azon is elgondolkodni, hogy mely térségekben tudott erősíteni a szélsőséges ideológiáktól nem is oly messze gyülekező a Parlamentbe is bejutott mozgalom. S akkor nem is esik túl messze a két terület egymástól. Mert aligha vitatható, hogy ott, ahol a térségi leszakadás erősebb, ott erősíteni tudnak azok, akik a hatalom szavával akarnak, és tudnak élni. Függetlenül attól, hogy ez korántsem jelenti természetesen azt, hogy az „éhségmenetben” résztvevők maguk mind szélsőségesek lennének. Sőt! Alighanem nagyon jó szándékkal és valós elkeseredés-érzéssel indultak útra. Még akkor is, ha kénytelen-kelletlen, de a politika, és a politikusok hozzájuk csapódását éppen úgy nem tudják kivédeni, mint azokét, akik esetleg éppen politikai okokból, de konfrontálódnának az egyébként békés menetben Budapest felé tartókkal. Ahogy nehezen védhető ki az is, hogy sokakban személyes biztonságérzet hiánya ne erősítené a fogékonyságot a szélsőségesebb megnyilvánulások, vagy akár a csendőrnosztalgia irányába.

Talán ez is felértékeli annak a jelentőségét, hogy miközben a menet Budapest felé halad, a február 11.-i nap a fővárosban egy sajátos megemlékezés napja. Szintén egyfajta elkeseredésre emlékezve, mert az emberi elkeseredés jogát aligha lehet elvitatni azoktól, akik ezen a napon próbáltak 1945-ben kitörni a budapesti ostromgyűrűből. Azt,, hogy milyen folyamatok vezettek el egyáltalán ehhez a pontig a II. Világháború során, talán sokára lehet majd rekonstruálni. De az egyes emberek akkori gondolatait sosem. Azokét, akik kényszernek, vagy a tömeghatásnak engedve egyáltalán fegyvert fogtak egy olyan háborúban, melyben alapvetően és alighanem a homokzsák szerepét szánták a magyar haderőnek. Egy olyan háborúban, melyben szinte semmit sem lehetett volna nyerni, de elveszteni sokat sikerült. Mert azért nem árt arra is emlékezni, hogy az említett kitörési kísérletnek igen komoly előzményei voltak. Veszteségekben is.

Addigra a hazai haderő megtette szomorú kötelességét, és nagyrészt feláldoztatott a fasizmus oltárán. Még akkor is, ha aligha lenne bárki olyan bátor, hogy fasisztának tartson minden orosz földön megfagyott kiskatonát. Vagy akár a túlélőket. De a háború gépezetében mégiscsak azt az erőt szolgálták. Ahogy aligha függetleníthető a hazai múlt azoktól a tömegektől sem, akiket idegen földre hurcoltak dolgoztatni, és megölni. Vagy akiket hazai földön kényszerítettek halálra. Pusztán származásuk, vallásuk okán. Miközben már akkor is igaz volt, hogy igen komoly történelmi káosz uralkodhatott mindazok fejében, akik egyáltalán bevették azt az ideológiát, amit az utca embere ma a „süket duma” megtisztelő címmel is csak fenntartásokkal illetne. Már akkor, ha egyáltalán valami halvány fogalma van a Kárpát-medence történelméről. De az is kétségtelen, hogy ez a káosz túlélni látszik a generációkat.

S akkor még mindig ott van a kérdés, hogy mennyire lehetett a saját választása annak a közel negyvenezer embernek a kitörési kísérlet, melyből ezernél kevesebben voltak képesek valóban átjutni az ostromgyűrűn. Még akkor is, ha sokakban talán vívódott egymással a katonai becsület valami képe azzal a fatalista elképzeléssel, hogy pont őt nem fogja aznap a golyó. Aligha fogjuk ezt ma, vagy a jövőben megtudni. Hacsak egyszer a lábunk alatt porladó csontok fel nem kelnek, és el nem kiáltják magukat a rég halott harcosok, hogy „ébresztő, mindannyian emberek vagyunk”. Mert emberek haltak meg mindkét oldalon. Nagyrészt olyan emberek, akiket diktátorok, nemzetvezetők, helyi hatalmaskodók megvezettek, vagy az utolsó sorok kilövésével fenyegetve kényszerítettek. Mert Hitler simán feláldozta Budapestet, és a „nemzetvezető” Szálasi Ferenc ehhez hazai asszisztenciát szolgáltatott. Ahogy a hazai vezetés korábban is kiszolgálta a németek addigra bukásra ítélt vezérét. Az emberi áldozatok előtt fejet hajtva, a nap tehát aligha lehetne a Becsület napja. Addigra a fasizmus kiszolgálásával az ország becsületén akkora foltot ejtett az akkori politikai vezetés, amit ünnepelni talán nem lenne ildomos. Így miközben az emléknap lehetne ugyan valóban a katonai becsület napja, a másik, és több áldozat vérével aláírtan, sokkal inkább a történelmi ostobaság emléknapja lehetne ez a nap.

Azok tehát, akik ezt a napot arra használják fel, hogy a fejükbe vert tanult szegregációnak állítsanak emléket, maguk is az a szintet célozták meg, ahol csak az indulat és nem az emberség honol. Mert csak a szélsőséges indulat, és az emberségből megbukott butaság az, ami követendőnek tekinthet olyan eszméket, mely pusztán a létük alapján tart elítélendőnek más embereket. Mert csak ez lehet képes pozitívnak látni a másokat alanyi jogon kiiktatandónak tartó a fasiszta eszméket. S ez független attól, hogy egy akár parlamentbe magát beágáló képviselő különben hány diplomát szerzett, hány nyelven beszél. Az, aki a szélsőségesen emberellenes ideológiák mentén kampányt szervez vagy tömeggyűlik, az lehet akár az írott történelem professzora is. A mindennapi történelemből, és a több ezer éves parancsolaton alapuló emberségből megbukott. Miközben tiszteletlenül és becsület nélkül feledkezik meg korábban meghaltakról. A becsület nevében válva emberként megvethetővé. Mert a halott oldal-függetlenül halott, s ahogy rég elporladt betűvetők adták generációról generációra: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat" (Mt 19,16--19).

Simay Endre István