Párt-tagkönyvet a tök mellé

A tudomány, illetve a tudás a jelek szerint kicsiben is valami sanyarú állapotokat kiváltó métely lehet a kormánypárt politikai megbízottjainak a szemében. Ezt mutathatja, hogy Bálint György kertészmérnök díszpolgársága rémesen csípheti a szemét a Fidesz szavazógépezete lokális csavarkáinak. A legutóbbi hírek szerint minden esetre leszavazták a díszpolgárság megadását.

Talán azért, mert a Bálint-gazdaként ismert ismeretterjesztő kertésznek volt egy SZDSZ-közeli politikai korszaka. Ami a kormánypárt kerületi szavazógépezetének tagjai szerint nyilván károsan befolyásolja mindazon almafák növekedését, amelyeket Bálint György tanácsai alapján kezelnek. Annyira, hogy talán ugyanezen figuránsai a politikai mutogatóknak még bevásárolni is ennek a szellemében járnak. Minden egyes krumpli, alma, répa, illetve tök mellé elkérik a fényképet arról, hogy a termelőjük kire, illetve melyik pártra szavazott. Ha véletlenül el sem ment szavazni, illetve akkor, ha nem a kormánypártra szavazott, akkor nem veszik meg a terményt. Egyébként azt, aki szerint a mezőgazdasági termények előállítása, illetve az előállításukhoz szükséges szakismeret politikai állásfoglalás kérdése, azokból ki is nézem az említett vásárlási szokást.

Ami természetesen mit sem von le Bálint György életművéből. Abból, hogy a maholnap száz éves szakember generációknak adott szaktanácsot a kertészet tárgyköréből. Ahogy szinte biztos vagyok benne, hogy sokaknak esetleg pont ő keltette fel az érdeklődését az alkalmazott biológiaként is felfogható mezőgazdaság, illetve azon belül a kertészet iránt. Márpedig azok, akik Bálint-gazdaként ismerik, illetve szeretik a kertészeti tudományokat népszerűsítő embert alighanem számosabbak vannak, mint akik párttagkönyvet lobogtatva járják a piacot. Így aztán az a helyzet is elképzelhető, hogy a díszpolgárságot ugyan a pillanat politikusai adományozzák mégsem az odaítélése a nagyobb dicsőség. Egy olyan személyiség esetében, mint Bálint György még az sem kizárt, hogy alapvetően nemcsak neki, hanem az adományozónak is megtiszteltetés, ha elfogadja valaki a díszpolgárságot.

Különösen azért, mert a politikai nyaloncságért adományozott tisztségek viselőitől eltérően nem azért lenne közismert Bálint György, mert néhány, a kerületen kívül, de talán már a szomszéd utcában sem ismert, nevenincs politikus hozzávág valami plecsnit. Inkább fordítva. Az említett politikai izék kapnának sajtót, ha tetszik ingyen reklámot, az átadáskor. Talán éppen ezért nem is szavazták meg. Talán nem is olyan büszkék annyira, hogy szem előtt legyenek, mint a Fidesz pártkatonái.

Andrew_s

CEU, képzés, szotyihéj-köpködés

Gyakorlatilag ténnyé vált, hogy az USA-ban akkreditált képzéseit Bécsbe költözteti a CEU. Az szinte biztos, hogy az Orbán-kormánynak, illetve a vezérnek személyesen ez így teljesen megfelel. Valószínűleg a bécsieknek is. Így tulajdonképpen mindenkinek jó. Legfeljebb az országnak általában rosszabb. De az meg szinte senkit nem érdekel. Az a kisebbség, akit érdekel, az meg végképpen nem játszik.

A hatalom szempontjából semmiképpen. Elvégre megkapták azt a negyvenvalahány százalékos választási támogatottságot, amivel kétharmadot lehetett gründolni a Parlamentben, oszt jónapot. A viták meg csendben pörögnek az interneten. Ami szintén keveseket érdekel. Illetve, elég sok embert érdekel, de valójában tök mindegy. Egyrészt azért, mert a viták ezer szálon, és több tucat szempont mentén futnak. Másrészt azért, mert a CEU sem mindenkinek egyformán hiányzik. Leginkább azért, mert a vitatkozóknak jórészt fogalmuk sincs arról, hogy valójában milyen képzések folytak a “Soros-egyetemen”. Mi tagadás nekem sem nagyon. Tudom, utána lehetne részletesen kotorászni, de semmi kedvem hozzá. Majd egyszer lehet, hogy megteszem.

Valójában nincs jelentősége. Számomra, itt és most, nincs. Személy szerint, hogy őszinte legyek nem sokra tartottam az egyetemet. Részemről egy periférián mozgó képző-hely volt. Az sem vonzott, hogy amerikai diplomát ad. Leginkább azért, mert a világ számos más országába is szívesebben mennék, mint az USA-ba. Még turistaként is. Ám ez valójában magánügy. Ahogy szinte mindenkinek az egyéni problémája az, hogy személyében hol tanul tovább. Tekintve, hogy az egyetem jobbára a nagykorúak játszóházai. Akár a világ legjobb, és akkor is, ha a világ gyengébb, de valós képzést nyújtó egyeteméről beszélünk. Mely besorolás felett amúgy a CEU kapcsán is zajlik a vita. Van olyan, aki az ország lejobb egyetemének emlegeti, míg mások szerint ez nem így van. A hivatalos ellenzéki szólamok az előbbit hangsúlyozzák, míg a vezér hű trolljai szerint ez hazugság.

Amúgy a besorolásokat tekintve a The World University Rankings besorolása szerint közel száz, illetve több száz hellyel előzi meg 2017-es adatok alapján a CEU a többi hazai egyetem jövőre várható rangsorát, de ezt sem kötelező hitelesnek elfogadni. Ahogy azt sem, hogy a Top Universities sem sorolja a magyar alapítású egyetemeket az első ötszázba. Mert lehet azt mondani, hogy a külföldiek szemében ez lehet igaz, de a hazai szemlélettől ez idegen. Mert magyar seggbe magyar lóalkatrészt. Meg rangsort. Miközben azért kellő értetlenséggel is szemlélem a CEU-problémát.

Mert tegyük fel, hogy a CEU olyan jelentéktelen, amilyennek fel akarják időnként a hatalom szekértolói tüntetni. Mondván, hogy egy piszlicsáré egyetem mellett miért kell tüntetni, meg ekkora szelet kavarni. Miközben ugyanezek válasza nem ismert arra a kérdésre, hogy amennyiben tényleg jelentéktelen, akkor miért zavarja annyira a hatalom birtokosát? Lehet, hogy mégsem annyira jelentéktelen? Ha pedig jelentéktelen, de mégis zavarja a kormányt, akkor lehet, hogy mégis azoknak van igaza, akik szerint a képzés, mint olyan zavaró a hatalmaskodóknak? Amiről az jut eszembe, amit egykor a főnöknőm mondott, alighanem idézve valakit, valami továbbképzés kapcsán. Azt, hogy „diplomával is lehet utcát seperni, de diploma nélkül mást sem lehet”. Ami nyilván egy sarkított összehasonlítás, de azért van benne valami. A diploma megszerzéséig ugyanis, amennyiben valóban képzés zajlik az egyetem falain belül, akkor szélesedik a nézőpont, épül egy kapcsolatrendszer, és ragad némi ismeret is. Ebből a két előbbi lehet egy centrum-, illetve cenzúrahívő, a tudatlan szolgahad kialakításában érdekelt hatalom érdeke.

Márpedig ebből a szempontból az a vita érdektelen, hogy a CEU az ország legjobb, vagy legrosszabb egyeteme-e? Az ország legrosszabb, de a diplomát valós képzés fejében kiadó egyeteme is jobban segítheti egy fiatal további életét, mint a legjobb stadion padsoraiban elsajátítható szotyihéjköpési szakképzés. Még akkor is, ha az egyetemi padsorokból a diploma kézhezvétele előtt kopik ki valaki. Elvégre lehet, hogy az egyetemen jön rá valaki, hogy jobb villanyszerelő lenne, mint amilyen elektromérnöknek szeretnék a szülei tudni. Igaz, a valós szakképzés is komoly ismereti bázist nyújthat. Úgyhogy az sem jó. Talán nem is véletlen, hogy a komoly tradiciókkal bíró hazai szakképzést is gyakorlatilag szétverték.

Mindamellett Orbán hű trolljai természetesen mondhatják, hogy ez egy városi, ha tetszik aszfalton nőtt parasztértelmiség, egyedi nyavalyája. Mert bezzeg a magyar paraszt másként látja, és a vidék fejlesztése felé fordulnak a felvonuló arcélek. Amiben lehet hinni, ha valaki nagyon akar. Aki nem nagyon akar, az összevethet két adatot. Az egyik az, hogy kormány 150 milliárdot szán a magyar falu-programra. A másik, hogy a még át sem adott Puskás Ferenc Stadion költségvetése idénre már ennél kicsit magasabbra, 190 milliárd forintra nőtt. Hűen tükrözve a jelenleg regnáló hatalom valós preferenciáját a mezőgazdasági szakmunkástól a vidéki értelmiségen, az országosan kiművelt emberfőkön át a stadion-hangadó decibelhuszárokig vezető ív mentén.

Andrew_s

Demagógisztáni napló: Megetetjük Kínát?

Ha eltekintünk attól, hogy olykor enni is kell, tulajdonképpen akár marginális témaként is kezelhetnénk a mezőgazdasággal kapcsolatos hírek egy részét. Mondjuk, hogy azokat, amelyeket egyfajta nagyotmondás jellemez. Amelyeket talán azért reppentettek fel, hogy vidám perceket okozzanak. Mint az a hírpáros, amelyben egyrészt a kínai piac bevételéről, illetve az európai szint eléréséről szólnak.

Ami az utóbbit illeti, Viski József mutatott rá arra az MTI szerint, hogy vidékfejlesztési programok végrehajtásáért felelős helyettes államtitkárként szerinte a magyar bor európai szintű, kiváló minőségű termék. Ami nagyon szép, nagyon jó, és a magyar borral semmi bajom. Akkor sem, ha az, hogy „magyar bor” ugyanúgy üres halmaz, mint az „európai bor”. Ha ugyanis egy borászt megkérdeznek, akkor ez órákig fog mesélni arról, hogy csak fehér, illetve vörös borból mennyiféle van az országban. A szőlő fajtájától, évjárattól, és még számos egyéb tényezőtől függően. Így aztán a piaci versenyben elfoglalt pozíció sem feltétlenül a könnyen rögzíthető szempontok egyike. De legalább jól hangzó fél mondat, hogy „a kormány szeretné, ha a magyar borászati vállalkozások még jobban fel tudnák venni a versenyt nyugat-európai társaikkal”. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy komoly exportra számít a minisztérium frázisügyi élharcosa. Valószínűleg Kína irányába.

Ahol már Nagy István agrárminiszter tüsténkedett a Kínai Nemzetközi Import Kiállítás magyar stand megnyitásánál. Amely megnyitással kapcsolatban a közlemény úgy szól, hogy „a 24 milliós kínai metropoliszban már első nap komoly érdeklődés mutatkozott a magyar ásványvizek, borok, sajtok, toll- és pehely ágyneműk iránt”. A miniszter egy füst alatt tárgyalt és megállapodott „Sanghaj importtermékeket forgalmazó élelmiszerlánc-hálózatának” a vezetőjével „a magyar élelmiszeripari termékek kínai nagyvárosokban megvalósítandó népszerűsítéséről”. Aemly gondolat szép és nemes. Valamint magas fokon melegíti a honi kebleket is. Amíg valaki nem gondolja komolyan. Illetve nem gondolja végig. Esetleg végiggondolja, de inkább a keblét melegíti.

Mert sebtében lehet futni egy kört a lakosságszámok, illetve a magyar mezőgazdaság teljesítőképessége körül. Mely utóbbi kapcsán még azon sem kell elmélázni, hogy a rendszerváltásnak nevezett hatalmi aktust követően milyen hatékonyan verték szét a zsellérnosztalgia jegyében. Elképzelem, amint egy, a hazai összlakosságnál kicsit több lelket számláló Kínai városkában elkezdik terjeszteni valamelyik magyar hegy levét. Valamint a sajtokat, ásványvizet, tollat, és egyebet. A következő gondolat már csak az lenne, hogy nehogy tetszést arasson. Mert akkor talán sosem derül ki, hogy Magyarország teljes sajt-termése valószínűleg kicsit kevesebb, mint egy közepes kínai város néhány hetes fogyasztása az adott termékből. Ha kitart néhány hétig.

Hofinak volt egy kabarészáma a malacok számával kapcsolatos tervteljesítésről. Valami ilyesmi jutott eszembe arról, ahogy lassan már a realitások látszatával sem nagyon törődik az a propaganda, ami tervteljesítési dübörgésnek akarja beállítani a csendes osonást is.

Andrew_s

Apróban: Dinnyeszezon

Ha mégis marad görögdinnye...
Forrás: http://fnrad.com/

A görögdinnye, kettévágva, elég nemzetinek tűnik. Valószínűleg ez okozta, hogy 2012-ben is komoly mozgalom indult a görögdinnyét tűzve a zászlóra. A nemzeti vízfej problematikája azóta sem látszik megoldódni. Csak most nem egy hipotetikus, külföldről érkező szállítmány, hanem a Tesco a célpont. Megreklamálva, hogy túl olcsón adják a magyar dinnyét. Az MTI közleménye szerint: „A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) pénteken felszólította a Tesco-Global Áruházak Zrt.-t, hogy azonnal vonja vissza a magyar termelőket megalázó és etikátlan akcióját, amelyben 99 forintért árusítják a görögdinnyét”. A korábbi 249 Ft helyett. Világosan jelezve, hogy a rezsicsökkentés népnemzeti privilégium.

A Tesco különben közölte, hogy magyar dinnyét árusít. Valamint magyar dinnyét terít külföldön is. Amiből az is következhet, hogy a száz forint közeli kilós áron lehet valahol a null-szaldo közelében a hazai dinnye felvásárlása, szállítása és terítése. Kicsit talán magasabb, de talán nem sokkal. Ha feltételezzük, hogy a Tesco még promóciós okokból sem szeretne csődbe jutni. De feltételezhetjük, hogy másfél száz forintnál már haszonnal adhat tovább a cég az egyébként meglehetősen szezonális árucikken. A feltételezések talaján állva az azt is jelentheti, hogy ha ennél sokkal drágább kilónkénti dinnyeárral találkozunk, akkor ott a viszonteladói rendszer tesz zsebre a különbözetet. Ha ez igaz, akkor ebből két dolog is következhet. Az egyik, hogy a Tesco sem emelheti vissza a korábbi, kétszáz feletti árra a dinnyét. A másik, hogy az önköltség közelében terített dinnye leleplező hatására joggal panaszkodnak azok, akik a hazai gazdák hülyének nézéséből, a viszonteladói és számlázási láncokból szeretnének hasznot húzni.

Ha az említett feltételezés helytálló.

Andrew_s

Szak és képzés röghöz kötve?

Talán a meleg teszi, de egy kicsit amolyan „bezzeg az én időmben” hangulatba kerültem annak olvastán, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának felsőoktatásért felelős államtitkára Felsőrajkon vendégszerepelt. Olyanokat nyilatkozott ugyanis, amelyektől magam is elindultam egyfajta időutazásra. Bár ez alighanem semmi ahhoz képest, amelyet az ország hajt végre.

Arról van szó, hogy annak idején, az én időmben, a szakképzés még képzés volt. Szakilag és képzésileg is. Az 1970-es élvek második felében a szakközépiskola ugyani szakiskola és középiskola volt. Nem csak abban az értelemben, hogy mi volt a kapufélfán levő címeres táblán, hanem tartalmában is. Már akkor is sokan nosztalgiáztak a technikumok után. Mely nosztalgiát az volt csökkenteni hivatott, hogy a szakközépiskolát végzettek előtt nyitva volt a technikusi vizsga. Nem pontosan így hívták, de akkor is. Tehát az, aki egy kertészeti szakközépiskolába járt az kétféle bizonyítványt kapott. Egyrészt kapott egy szakmunkás-képesítést. Másrészt kapott egy érettségi bizonyítványt. Mely bizonyítványok alapja egy olyan vizsgarendszer volt, amelyben a gyakorlati vizsga a szakmunkás-képesítéshez, és egy elméleti az érettségihez egyaránt helyet kapott. Nem zárva ki azt, hogy olyan érettségit tegyen valaki, amely egyben az egyetemi felvételinek is megfelelt.

Innen a mai nap felé utazva az időben még emlékszem arra az értetlenségre, amellyel a fiaim képzése során szembesültem. Ekkor tudatosult az, hogy a szakközépiskola ad ugyan egy érettségit, de szakmunkás-papírt nem. Így a közgazdasági szakközépiskolában járók elmehettek ugyan egyetemre, de egy bukott felvételivel két szék közt, a könyvelői pálya mellett találhatták magukat. Utána olvasva sajnos kiderült: ez egy általános állapot. Melynek ingáját később sikerült egy olyan irányba lendíteni, amely a jelek szerint a szakmaiságot látszik középpontba helyezni. S amely mára egyre inkább ki akarja iktatni a szakképzés környékéről is az általános, és ugyanakkor középszintű ismeretek megszerzésének a lehetőségét is. Nehogy már egyetemre mehessen az, aki kistinédzserként nem döntötte el, hogy mi lesz, ha nagy lesz. A szakmai képzések szinte biztosan nagyon magas színvonalúak ezeken a helyeken.

Erre a következtetésre akkor kellett jutnom, amikor megpróbáltam egykori középiskolámba visszamenni, hogy tanítsak. Másra nem is tudok gondolni annak alapján, hogy egy mérnöktanári diploma, és egy, a szakmához kapcsolódó egyetemen megvédett doktori cím nem volt elegendő képzettség ehhez. Mert ellenkező esetben csak az lenne a megfejtés, hogy a teljesebb időutazás során, 2013-ban, ismét a feltétlen PÁRT-lojalitás és hasonlók jutottak kiemelt szerephez. Ami a hihetetlen magasan ívelő képzést illeti, azért vannak kétségeim. Nem a személyes tapasztalatok, hanem a napi hírek nyomán. Annak ellenére látszik a szakképzés a „még indultak” közt leledzeni, hogy szinte biztos vagyok: nem a tanárok hülyültek el egyik évről a másikra. De valószínűleg egyik öt-évről sem a másikra. Ha tehát a szakképzés társadalmi megítélése, presztízse folyamatosan csökkenni látszik, akkor valószínűbbnek tűnik, hogy a jelenség mögött egy erősen elcseszett oktatáspolitika áll. Ami nyilvánvalóan visszahat a képzésre jelentkezőkre is.

Amikor magam végeztem az akkor igen hosszú nevű, ma Varga Márton nevét viselő szakközépiskolában, akkor igen komoly rang volt oda bekerülni. Pont azért, mert egy erős szakmai képzés mellé kaptuk az érettségit. Volt út az egyetemi és volt út a szakmai karrier felé is. Igen, a diákok közül nem kevesen morzsolódtak le. Akár végérvényesen is. De akkor, ha a szakképzés, akár az egyetemi szintű szakképzés a pályára alkalmatlanok ejtőzését is lehetővé teszi, akkor egy idő után jobbára azok fogják felkeresni ezeket a helyeket. Akkor is, ha a tanárok vért izzadva próbálnak védekezni ez ellen a helyzet ellen. Mert a külső szabályozók beszorítják az iskola lehetőségeit, és beszorítják a végzettek lehetőségeit.

S ezért olvastam kifejezett mélyütésként azt, amit Palkovics nyilatkozott Felsőrajkon. Az egyetemi képzési központ ugyanis lehetne egy nagyon szép gondolat. Akkor, ha egyfajta felvételi előkészítő gyanánt szolgálna. Ezzel semmi baj nem is lenne, és akár beleférne abba a koncepcióba is, amelyet mintegy egy éve emlegettek. Eszerint a „felsőoktatási stratégia egyik kitűzött célja, hogy azoknak az állampolgároknak is lehetőséget biztosítson a felsőoktatásban való részvételre, akik az ország hátrányos helyzetű régióiban élnek, és településük közelében nem található felsőoktatási intézmény”. Még akkor is, ha már ez az idézet is egyfajta helyhez kötés árnyait veti előre. A jelen közlemény esetében az egyetemi előkészítő jellegnek végképp ellentmondani látszik a tudósítás egy másik mondata. Eszerint Palkovics azt mondta: „A fiataloknak meg kell kapniuk a lehetőséget, hogy szakmát, szaktudást szerezzenek, amellyel hozzájárulnak a családi gazdaságok sikereihez”.

Ennek az egyik olvasatával tulajdonképpen semmi baj nincs. Elsőre legalább is. Az sosem árt, ha valaki nagyon komoly szakismeretek birtokában vállalkozik a mezőgazdasági munkára. Kevesebb csalódás éri, és megtanulja: a jégeső ellen nincs békemenet és ima sem. A másik olvasattal van baj. Azzal, hogy Palkovics azzal számol: ezeket a fiatalokat ki sem engedik a családi gazdaságok kereteiből. Ez egyfajta képzettségi röghöz-kötést jelenthet. Egyfajta zsellérnosztalgiának a jegyében. Amely csak növelni képes a vidéken élők kiszolgáltatottságát. S amely zsellérnosztalgia nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a „rendszerváltást” követő kormány regnálása után szinte kő kövön nem maradt abból a magyar mezőgazdaságból, amely képes volt egy teljes feldolgozóipart is ellátni alapanyaggal. Amelynek pusztulásához elegendő a magyar konzervgyárak, cukorgyárak, a növényolajipar helyzetét megtekinteni.

Illetve hopp, van egy harmadik olvasat is. Akkor, ha az MTI elírta a tudósítást, és a családi gazdaságokat nagybetűvel kell érteni. Imígyen: „Családi gazdaságok”. A mondatot pedig úgy értelmezni, hogy a fiatalokból a kiemelt Családok gazdaságait majdan fenntartó szolgaszemélyzet kinevelése a cél.

Andrew_s

Beer Miklós bála-háza védelmében

Forrás: Lakáskultúra online

Jó pár éve elég nagy vihart kavart, amikor az egyházak gyakorlatilag alanyi jogon kaptak ingatlanokat. Egyesek szerint „vissza”, míg mások szerint csak úgy, és elég kiváltság-orientáltan. Talán ez az emlék söpört át azokon a hír, akik szerint rémes és borzasztó, ha az egyház állami földeket venne bérbe. S még rémesebb, hogy a rászorultak egy részének szalmabála-házakkal oldaná meg a lakhatását.

Az ötlettel Beer Miklós váci katolikus püspök állt elő. Felvetvén, hogy a munkanélküliség csökkentésére az államtól bérelne földeket, és ezeken olyan intenzív termesztéstechnológiájú növényeket termesztenének, mint paradicsom, a paprikát, a hüvelyesek, a dinnye, illetve a gyógy- és fűszernövények. Egy mezőgazdasági múlttal rendelkező országban ez tényleg nagyon rémes ötletnek tűnhet egyeseknek. A magam részéről csak akkor ítélném el a kezdeményezést, ha kiderülne: a védett természeti értékek rovására történne meg a földek bérbe adása, és művelésbe fogása. Az sem tenne ugyanakkor elégedetté, ha az derülne ki a végén: közmunkára kényszerített embereket dolgoztatnának jobbágy-rabszolgaként. Az eredeti hír azonban nem erről szól, és jelenleg legfeljebb az eddigi kormányzati gyakorlatok tehetik a várakozást szkeptikussá. Amitől még eléggé etika-surolónak egy olyan címmel kommentálni a hírt, hogy „Szalmaházakba költöztetné és földjein dolgoztatná a szegényeket az egyház”  Mert bérelt földekről lévén szó, nem az egyház földjein dolgoznának az érintettek. S persze mindenkit el kell akkor ítélni, aki bérmunkást alkalmaz. Elvégre többségük a munkáltatónál szegényebb, és dolgoztatva vannak. De akkor, a 444.hu-nak a fenti címre futja, hát ne vitassuk el tőlük ezt a jogot.

Inkább figyelmezzünk egy kicsinyt azokra a szalmaházakra. Amelyek nem azonosak az egykori béresek esővédő fűkunyhóival. Az eredeti hírben ezekről a tervezett házakról azt olvassuk ugyanis, hogy a tervezett szalmaházak: „szalmabálákból készült, kívül-belül agyagvakolattal burkolt épületek, amelynek mechanikai stabilitását favázszerkezet biztosítja”. Ez a megfogalmazás az egyik szakportálról látszik kimásoltnak lenni. Ahol különben azt is olvashatjuk, hogy a megfelelő technológiával épült bála-házak sem tűzvédelmi, sem élettartambeli hátrányban nincsenek a hagyományos házakkal szemben. A kellemetlen társbérlők ellen is lehet védekezni. Ahogy annak idején is megoldották a vályog- és patics-házak esetében.

Mely utóbbiak kétségtelenül nem a felső tízezer lakóépületeire voltak jellemzők a történelemben. De azért generációknak adtak otthont az évszázadok, évezredek során. S csak remélni merem, hogy a tákosi, paticsfalú műemléktemplom nem vívja ki a bála-építéskezést ellenzők haragját. Bár lehet, hogy csak azért nem, mert az mégsem szalmabála, hanem vesszőfonat. De, mint emlegettem, szintén nem a gazdagok építkezési módja volt annak idején. Ami nem állítható biztosan a bála-házak jelenére, noha szintén nem új keletű építészeti forma. Mert a felépítésük költségei nem sokban maradnak el a hagyományos épületektől. Az előnyük, az olcsó alapanyagtól eltekintve, nem is az építkezésnél, hanem utána nyilvánul meg. Az alapanyag kétségtelenül környezetbarát. Meszelés esetén a festés is. Ugyanakkor a fenntartás, a lakhatás energia-költsége alatta marad a hagyományos házakénak. Illetve ugyanazt az energiahatékonyságot jóval alacsonyabb befektetéssel lehet elérni.

Egyébként a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen mind szakdolgozat, mind PhD-dolgozat készült a szalmabála-épületekkel kapcsolatban. S egyik alapján sem az a következtetés vonható le, hogy ez valami megvetendő építészeti megoldás lenne. Miközben hamarosan konferenciát is rendez a a szalam és építészet kapcsolatáról a Magyar Szalmaépítők Egyesülete Így kicsit kevésbé érthető az az indulat, ami Beer Miklós ötletét fogadta néhány esetben. Még azt sem vitatva el, hogy a megvalósítás során előbújhatnak kis ördögfiókák a részletekből. De a jelenleg ismert adatok alapján nagyon úgy tűnik, hogy a különben indulatos elítélést beharangozó azon cím, hogy „Lakjon szalmakunyhóban a váci püspök” inkább jutalom lehet. De büntetés semmiképpen.

S még azt sem állítom, hogy az egyházat nem érheti ezer dolog miatt kritika. Azt sem hiszem, hogy mindig, és mindenkor az etika és morál csúcsát képviselő szervezet. De talán érdemesebb akkor kritikát fogalmazni meg egy-egy kezdeményezés kapcsán, ha a begyűjtött információk alapján az indokolt. Akkor viszont meg is kell fogalmazni, hogy a némaság ne váljon cinkossággá. De csak akkor.

Andrew_s

Demagogisztáni pénzígéretek

A gazdasággal, az ígéretekkel kapcsolatban a kampány élesedését, és az év végi leltárt egyaránt a számháborúk jelzik. Az egyik célcsoportot a nyugdíjasok, egy részben velük átfedő csoportot a szegénységbe taszítottak képezik. De az se baj, ha a kormányzati propagandával megcélzottaknak memóriazavarai vannak, és a számokkal is hadilábon állnak. Bár, az utóbbi nem létkérdés.

Nem létkérdés, mert az egész pályás demagógiaháború nehéztüzérségét csak az egész rendszert áttekintve lehetne hangtompítani. Holott néhány egyszerű kérdésre sem tudnak például a netes trollok sem válaszolni. Ilyen örök kérdés, hogy abban a vezéri vezérszólamban, miszerint „Magyarország jobban teljesít” a „jobban” az mit jelent. Kinél, minél jobban. A kérdésre, noha talán száhel-övezet lenne a jó válasz, általában valami homályos gyurcsányozás szokott a válasz lenni. Ami nettó ökörség, mivel pár éve nem Gyurcsány Ferenc vezeti a kormányt. Amellett nagy mellénnyel bevonulva a parlamentbe a Fidesz megkapott minden lehetőséget ahhoz, hogy megoldja az élet nagy problémáit. Például az általuk vállalt garanciának megfelelően ne államosítsák a nyugdíj-megtakarításokat. Vagy megadják a 13. havi nyugdíjat, ha szerintük minden baj okozója annak elvétele volt. Valamiért ezek egyike sem következett be.

Ezzel szemben, valami hipotetikus inflációszámítás alapján tesznek egy 2,4% -os nyugdíj-emelési ígéretet. Amivel kapcsolatban persze az egyik kérdés a várható reálinfláció mértéke lehetne. Van azonban egy másik fele is a kérdésnek, amiről mintha kevesebb szó esne. Az, ami szinte egyetlen kérdőszóba is belesűríthető: Miből? Vállalva a pontatlanságokat és a demagógia vádját, de az „utca” szintjére lehozva a magasztos matematikát ez ugyanis jelenleg nehezen megfinanszírozhatónak látszik. Különösen akkor, ha ehhez hozzávesszük az egyéb kormányzati ígéreteket is. Például a permanens rezsiharc újabb ígéretét, aminek eredményeként újabb bevételcsökkenés, áfakiesés várható a költségvetésben. Alig valószín ugyanis, hogy az energiaszektorban felhasznált valamennyi erőforrás adója már ma is nulla lenne. A költségvetés réseit lehet persze az államadósság terhére növelni, de az már, egyes vélemények szerint, enélkül is növekvő pályán van. S a sokat emlegetett belső fogyasztás sem látszik felpörögni. Talán azért is, mert vásárló-erőparitáson Magyarország nem teljesít jobban. Mármint akkor, ha az EU átlaga és nem a Föld éhségzónája a viszonyítási alap.

De ezen kis kitérő után röppenjünk vissza ahhoz a 2,4% -os ígérethez, és a fedezeti kérdésekhez. Mely utóbbihoz rögtön hozzávehetjük az IMF kiebrudálása után eladott állampapírok kamat-ígéreteit. Ez is inkább 3% fölött, mint az alatt van. Lehet persze nominálisan dobálózni a milliárdokkal, de ha feltételezzük, hogy a jelenlegi összes ezermilliárdok feletti újabb milliárdokat csak az újabb milliárdokból lehet kifizetni, akkor az említett százalékos arányoknál is maradhatunk. Ha a túloldalon is arányokat veszünk figyelembe. Nevezetesen a gazdaság bővülésének jellemzőjeként. Az ugyanis valószínű, hogy csak az ott megtermelt nyereség adhatja meg az alapját egy államadósságot csökkentő, de az ígérteket kielégítő költekezésnek. S itt nagyon komoly problémák adódnak, mivel az állam bevételeit nem lehet újabb aranybányák megnyitásával, és a kormányzati gyémánttartalékok nemzetközi eladásával bővíteni. Maradna tehát a gazdasági növekedés, mint fedezet. Vagy, ahogy az 1950-es és 1960-as éveket idéző, de a jelen vezetéstől sem idegen, fordulat szólna: a gazdaság fedezete nem az arany, hanem a munka.

A GDP-ről pedig tudjuk, hogy az idén kiugró mezőgazdasági teljesítés hatására zártunk eddig jó évet. Ez azt jelenti, hogy a III. negyedévben 1,6%-os volt a növekedés a KSH szerint. Fogadjuk el. Az is nyilvánvaló, hogy a viszonyítási alap sem mindegy. Ez az idei növekedés például a 2012-ben tapasztalt tartós csökkenéshez viszonyítva értelmezhető. Szintén a KSH adatai alapján. Azonban tegyük fel, hogy innen már tényleg tartósan növekszik majd a gazdaság. Ráadásul, hiperoptimista becslés alapján, az idei mértékben. A KDNP összes tagja fel sem áll a térdelésből. Nem a Fidesz iránti kapcsolat okán, hanem mert folytatólagosan imádkozik a mezőgazdaságért. Biztosítva, hogy ne legyenek kései fagyok, jégesők, árvizek és az aszály se sújtsa a földeket. Ezen hitbeli teljesítés eredményeként tételezzük fel, hogy az idei arányban nő az ország. A 2,4% -os nyugdíjemelési szlogen, a közmunkásoknak ígért emelések, valamint a 3% fölötti kamatígéretek fényében mintha továbbra is látszana némi olló ezen ígérvények, valamint az ország várató teljesítőképessége között.

Emellett úgy tűnik, hogy az adóalanyok száma, és az általuk befizetett adó is csökken. Többek között a társadalomban érvényre jutó globális abortusz miatt is. Na szóval. Amikor a kormány-kampány további pénzkiáramlásokkal akar megnyerni tömegeket, vagy leszerelni elégedetlenkedőket, akkor tulajdonképpen miből is? Újabb hitelekből? S amennyiben megnyerik a választásokat, akkor a nyilvánvaló hazugságot mivel fogják ellenőrizni? A gárdákkal? Amennyiben pedig elvesztik a választásokat, és a lerakott aknák robbannak, akkor? Csak nem arra számít a mai hatalom, hogy másfél év múlva amúgy is az utcán fog eldőlni a kormányzás?

Andrew_s

Fidesz-dinnyét az ötkerből!

Dinnyét az ötkerből! Ez lesz alighanem a következő időszak nagy kampányjelmondata. Abban az esetben, ha a Napi.hu első információi helyesek lennének, akkor feltétlenül. Ugyanis ennek alapján kiterjedt tanyavilág lehetne feltalálható Budapest belvárosában. Eztán egy arrafele lakó, működő politikusnak sem lehetne megsértődnie, ha leparasztozzák. Szó sem lenne sértésről! Csak munkásságuk elismeréséről!

Az említett híradás ugyanis arról számolt be, hogy a pillanatnyilag publikus adatok alapján Rogán Antal kerülete több mint 226 milliót nyert a tanyafejlesztési program idén megemelt keretösszegéből. S máris meglódulhat a fantáziánk. Az egyik olvasata lehetne, például, ennek a hírnek az, hogy immár megcéloztuk az 1980-as Romániájának azt a kezdeményezését, ami krumpli-ültetést eredményezett a köztereken. A Fidesz pártkongresszusának centrális zöngéi után már nem is feltétlenül ütköznénk meg egy ilyen történelmi áthalláson. Megvalósulása esetén a képviselők népviseletben illegethetnék magukat, és karikás ostorral járnának-kelnének a közmunkában kapálgató napszámosok között. De rögtön elhessentjük ezt a képet. Nem nemzetieskedő betyáros nosztalgia hiánya miatt aggódva, hanem azért, mert a burgonya nem magyar növény. Igaz, a csicsóka sem. Így valami mást kellene kitalálni. Talán cukorrépa? Lehet. Bár, ki tudja. Hiszen a hazai nemesítését annak idején meghonosító úriember nem volt éppen Árpáddal érkezett pirospettyes magyar. Marad tehát a marharépa. Az ötkernek az is jó lesz! Meg persze a közmunkásoknak, akik legfeljebb majd abban kapják a fizetés-kiegészítést. Marosán elvtárs már dörzsöli is a kezét a túlvilágon.

De még jobb lenne, ha minden maradna, ahogy van, és a köztereken dúsan tenyészne a fű. A trágyázással sem lenne gond, hiszen elegendő lenne a 2006-os NŐPiF résztvevőinek nosztalgikus vándorszeánszait megrendezni. Szépen, forgóban összepisilnék a tereket, oszt jónapot. Fejtrágyázás megoldva. A fűnyírásra is van jól bevált nemzeti megoldás. Miként régen a repülőtereken, a belvárosban is rendszeresíteni lehetne birkanyájakat. Orbán Viktor meg amúgy is emlegette már, hogy a birkák számlálva vannak jól. Tehát egy fakókeselyű-szobrot hordozó fallikus vándor-emlékművet kellene csak rendszeresíteni, és a kormányfő rendszeres leltárt csinálhatna. Számba véve, a birkák pillanatnyi létszámát, és hallgatósági attitűdjeit. Egy probléma lenne csak ezzel. A füvet csak valós, azaz négylábú bikák tudnák karban tartani. Azok meg ugyebár a mellső lábaikon is állni szoktak. Nehéz tehát elérni azt, hogy ütemesen tapsoljanak. Ami azért a képviselőknek és békemeneteseknek sokkal jobban megy. Mármint a taps. Mert fűkasza közelében azért nem biztos, hogy engedni kellene őket. Meg aztán. Milyen hatalmas kegyetlenség lenne, ha a földek ügyeiről nem gombnyomással kellene dönteni a képviselőnek, hanem tevőlegesen. Nem beszélve a mezőgazdasági munkáról,hanem csinálva. Ne legyünk ennyire kíméletlenek.

Nem! Ezt talán még ők sem érdemelnék. Meg a földek sem. Így talán az lehet a megoldás, hogy a belvárosi lakosok körében felvirágzott a tanyák felvásárlása. Mert nincs is annál jobb és előkelőbb, mint hétvégenként szétnézni a házi ugaron. Néhány száz lóval a motorháztető alatt kilovagolni, és népnemzeti tanyasi gazdává válni egy hétvégére. Nem beszélve arról, hogy befektetésnek is bizonyára jó lehet egy tanya. Különösen, ha más dolgozik rajta. Ellenben szinte biztos, hogy mind megannyi kipróbált nemzeti tanyagazda lehetne az, aki a belvárosban lakik. Tehát Rogánnak igazán nem kellene pironkodnia azért, mert kerületének hivatalai tanyasi pályázatokat fogadtanak befele. Legfeljebb prionkodni. De biztos lenne a gazdasági előnyöknek egy olyan szintje, amitől felfele már nem kérdezi meg senki a tekintetes uramékat, hogy „ugyan hun van a kendék tanyája”.

Azonban, mint kiderült az időközben érkezett hírfrissítésből, még ez a gondolatkísérlet sem az igazi. Mint kiderült, valójában prózaibb okok állnak a háttérben. A hivatalos indoklás úgy szól, hogy a „belváros önkormányzata szeretné felújítani a kerület tulajdonában lévő Hold utcai vásárcsarnokot , ahol termelői, tanyai áruk megjelenésének adnának helyet”. Amiből egy dolog azonnal látszik. Az utólagos magyarázatot jobb lett volna az eredeti közlemény megjelenésével egy időben kiadni. Minden faggatódzás helyett. Ugyanakkor rögtön látszik a magyarázat gyenge pontja is. Ugyanis egy vásárcsarnokban csak diszkriminációval oldható meg, hogy csak tanyasi termékek kerüljenek benne eladásra. Ha azonban ez nem következik be, akkor a nem tanyasi termékeket árulók felett szelektíven fog csepegni a beázó tető? Erre is kellene valami megnyugtató magyarázat. Mert ellenkező esetben azt hihetnénk, hogy Rogán Antal frakcióvezető úr kerületének kellett egy kis extra suska, amit egy hirtelen előkapott indokkal a tanyasiak támogatására szánt alapból csippentettek le. Elvégre fővárosi kerületben zajló épületrekonstrukciót nem feltétlen a vidéki munkanélküliség felszámolásában is szerepet játszó terület terhére kellene talán megoldani.

Andrew_s