Tanári esőnap: sohanap?

Eljátszottam a gondolattal, hogy majd jönnek a hírek a Várkert Bazár bevételéről. A készenlétiek autóinak hangzavarán átszűrődő, recsegő tudósítások az alig fogható frekvenciákon: a tanárok és a szolidáris tömeg alkotta százezres és egyre duzzadó tömeg elindult a cári rezidencia felé. Ahol az Aurora ágyújának dördülésére elkezdték megmászni a kerítést.

Ja, bocs ez erős képzavar. Ami biztos jele annak, hogy ideje felébredni. Mert a sült szalonna igen rossz hatással lehet az elmerengő gondolatokra. Talán nem csak a szalonna, hanem az olyan felvezetések is tehetnek erről, amelyek szerint Pukli István valami hihetetlen gigabejelentést kezdett lebegtetni. A legutóbbi, ha emlékszünk még rá akkor egy hatalmas, országos, mindent átható sztrájkról szóltak. Irgum és burgum gyanánt. De azt országosan, és mindent megbénító módon. Olyan szinten, hogy márciusban is látszott: azt a forgatókönyvet akár a Lázár János irodáiban is írhatták volna. Nem véletlen, hogy március idusán az egész hatására legfeljebb a vezér halálra röhögtetése lett volna a legsúlyosabb kormányzati következménye a CKP tevékenységének. Nem azért, mintha az oktatás nem lenne romokban. Ezt magam is többször leírtam. Mármint azt, hogy az oktatáspolitika enyhén szólva sem teszi magasra a szakmaiság lécét. De a Várkert Bazár, illetve a kormányzati oktatáspolitika ostroma, érdeklődés hiányában: elmaradt.

Azt is leírtam persze, hogy számomra, gyarló polgár számára mitől lett volna sokkal, de sokkal hitelesebb a pedagógusok mozgalma. Beleértve a CKP-t is. Amelyre továbbra is igaz: sokkal inkább a gőz leeresztését szolgálja a folyamatos halogatással. Na meg azzal, hogy valahogy az istennek sem jött össze az a program, ami pozitív üzenettel, és közérthető módon szólította volna meg a társadalmat. Mert az azért nem ártott volna. Ha sikerül túllépni azon, hogy rágörcsöltek arra a tizenkét pontra, amely pontok fetisizálása már februárban is inkább komikus volt. Különösen, mert a szervezők úgy csináltak, mintha ezzel minden lényegit le is tettek volna az asztalra. S még azt sem tartom kizártnak, hogy sokan tényleg úgy is képzelték. Ami még szomorúbb. Mert ebben az esetben összekeverték a célt az eszközzel. Egy sztrájk, egy kiáltvány lehet eszköz. De akkor, ha valaki a sztrájk megtartását, a kiáltvány unalomig tartó ismételgetését tartja célnak, akkor elveszti szeme előtt a valós célt.

A céltalanságot pedig büntetik. Nem törvényileg, hanem megvonással. Megvonva a szimpátiát, a támogatottságot, a szolidaritást. Februárban leírtam, hogy szubjektíven mit vártam volna el a mozgalom szervezőitől. Ezt le lehetett, és ma is le lehet söpörni az asztalról. De akár vitaalap is lehetett volna. Sok szempontból részletkérdés. Tényleg az! Egyszerűen azért, mert minden teoretikus vitánál erősebb ellenérv lett volna az, ha tanévzáró nagy tüntetésen nem pár ezren jelennek meg. Ha az eső dacára megjelennek százezrek a pedagógusok szólítására. Legalább a tanár-társadalom kétharmadát odaszólítva. Legalább a budapesti tanártársadalom kétharmadát odaszólítva a Várkert Bazárhoz. Annak a tömegnek a részeként, amelyben a tanárok elvesznek pedagógusok. Mert ott gyülekeznek a buszvezetők, árufeltöltők, mentősök, informatikusok, ápolók és ápoltak. Vagy legalább a rokonaik. S a többiek. Ha ott gyülekeznek a tanárokkal a szülők és nagyszülők. A leendő szülők, és a tiszteletbeli nagyszülők. Akiket, sokszor félvállról, társadalomnak szoktak nevezni. Vezérileg „zembereknek”.

Ez utóbbi csoport az, melynek tagjait meg kellett, meg lehetett volna szólítani. Nem tizenkét ponttal. Nem web-szerverek hátsó sarkaiban gyűlő „munkaanyagokkal”. Nem konferenciákon simára koptatott nevekkel. Nem önmagukat többször hiteltelenített szakszervezetekkel. Nem olyan vezetőkkel, akiket láthatóan nem riaszt az oktatástól, egészségügytől önértéken idegen rasszizmussal parolázók társasága. Nem olyanokkal, akik még a kockás ingből is megosztó ásót voltak képesek faragni. A társadalom megmozdítására pozitív, és közérthető üzenetek kellenek. Nem tévesztve össze a közérthetőt a demagógiával. Még akkor sem, ha a kormányzat sok szempontból demonstrálja Goebbels munkásságának implementálását a napi politikában. De pont ez ellen is fel lehetett volna lépni. Nem egy hangos „Orbántakaroggy”-al természetesen.

De nem feledve, hogy a szülő az iskolában látott tanítónénit látja, és magasról tesz az ezoterikus üzenetekre. A szülők láthatóan nem álltak tömegesen az olyan szervezetek mellé, amelyek pontosan úgy a fejük felett osztják el a lapokat, mint a kormány. De olyan üzenetek mellé sem, amelyekből nem világos, hogy mi nem tetszik, és mit szeretnének helyette. Nem a kormánytól, és nem vezéri kegyet gyakorolva, hanem a pedagógusok önerejéből, hozzáadott értéke nyomán, és tiszteletben tartva a „pálya mellett” állókat is. A tömegeket, de még a tanárok tömegeit sem hatotta meg a rendpárti dörgölődzés, a semmit mondó kiabálás a színpadról, szolidaritás alanyi jogon való elvárása és mindaz, amit jelenleg, Puklival, Pilzzel, a PSZ-el, és PDSZ-el karöltve, Sándor Máriástól, a CKP és a Tanítanék nyújtani képes és nyújtani hajlandó. Egyeztetés nélkül a kormánnyal, vagy egyeztetve azzal. A mozgalomkifárasztás legnagyobb dicsőségére.

Andrew_s

Iskolai ISIS-játék

Előre bocsátom, hogy tudom: a gyermekek játékai olykor kegyetlenek. Negyven éve is azok voltak olykor. Azt is tudom, hogy ezek a „játékok” olykor egyfajta beavatási rítussal járnak. Nem véletlenül rühelltem a kötelező katonaságot, és tartottam egyfajta szociológiai szennyezésnek azokat a tiszteket, illetve az iskolákban a tanárokat. akik szemet hunytak az ilyen játékok felett.

Ez arról jutott eszembe, hogy az Origo híre szerint ISIS-kivégzősdit játszottak egy autista gyermek kárára. Nem a tanárok, hanem 13 éves társai. Amiből első olvasatra az látszik, hogy a gyermekekre hatással vannak azok a hírek, melyek szemléletesen adnak számot a vallási fanatikusok barbárságáról. Mely fanatikus barbárság nem vallás, illetve hit-függő. A haláltáborok, illetve az azóta is előforduló fogolytáborok még élő lakói alighanem tanúsíthatják ezt. De most nem ezen szeretnék polemizálni. Egyelőre. Inkább azon, hogy a napi hírek visszacsapódása nyilvánvalóan csak az egyik, korántsem egyetlen olvasata az ügynek. Van ugyanis a történéseknek egy olyan vetülete, amely az áldozat felől közeledik a történtekhez. Szándékosan kikerülve annak taglalását, hogy mennyire volt megalapozott egy autista gyermek másokkal közös iskolába járatása. Azért kerülöm ezt a csapdát ki, mert feltételezem: a gyermek sorsáért felelős szakértők, és a szülők felelősséggel döntöttek úgy, ahogy döntöttek. A hiba alighanem az iskola ismeretének hiányaként került a fogaskerekek közé.

Mert az is nyilvánvaló: az ismerten autista gyermek fokozott figyelmet igényelt volna. Nyilván nem egyfajta erőszakolt, az állapotában frusztráló tolakodást, de egy külső, ha tetszik távoli figyelmet mindenképpen. Ez valószínűleg megelőzte volna az említett kivégzősdit. Ahelyett, hogy hónapokkal a történtek után gondolkodjunk el a történések adott folyásán. Amiben az egyik pozitívum, hogy vér folyása felett nem kell töprengenünk. De ez erősen kérdés, hogy mennyiben múlt azokon a tanárokon, akik a jelek szerint engedték az iskolai megalázást kiteljesedni. Ami talán azért sem keltet nagy visszatetszést, mert az igazgató büntetése hasonló volt. Amennyiben a történtek kiderülése után hasonló módon járt el az ISIS-t játszó hülyegyerekekkel. A tanári kar, illetve legalábbis a kar hangadói által támogatva. Amire abból lehet következtetni, hogy az igazgató, aligha indokolatlan, leváltását követően a tanárok kiálltak mellette.

Ezzel különben világosan tudtára adták a világnak, hogy hajlamosak a tett helyet az embert elítélni. A megalázás ugyanis mindig a személyiséget és nem tettet támadja. Jól tudták ezt azok a vallatótisztek, akik megalázással törték derékba a személyiséget. Nem véletlen az, hogy jobb pedagógusképző-helyeken igyekeznek hangsúlyozni a fogalmazási és hatásbeli különbséget a „hülye vagy”, valamint a „hülyeséget csinálsz” szófordulatok között. Az adott iskola általánosságban tehát nem biztos, hogy dúskál a kompetens tanárokban. Az a gesztus tehát, hogy az eset nyomán az igazgató ott maradt tanárként voltaképpen indifferens. Akár még jó ötletnek is bizonyulhat. Így legalább egy kupacban marad a vele egyet értő, a gyermekek megalázásában egy húron pendülő kollegáival. S ezen az sem sokat változtat, hogy az említett hír szerint az érintett csemeték egyike sem jár már az érintett iskolába. Ahol, Mendrey László (PDSZ) szerint nem történt fegyelmi vétség. Bár a viszontmegalázást, mint büntetést azért elítélte.

A hírek nem szólnak arról, hogy a PDSZ elnöke felvette volna az érintett pedagógusok tanári alkalmasságát. Holott aligha lenne ez a kérdés megkerülhető. Akkor, ha a tanárok alkalmasságának kérdését nem kezelnék a pedagógusok szervezetei valami pánikkeltő ráolvasás gyanánt. Persze mondható, hogy egyszeri Mórickaként mindenről a tanáralkalmasság kérdése jut az eszembe. Lehet is benne valami. De sokkal kevésbé lenne ez égető kérdés, ha megnyugtató válaszok születnének a kérdés szervezeti megkerülése helyett. Akkor talán nem azon kellene, talán a jéghegy csúcsaként, elgondolkodni, hogy miért lehet egy iskolai közösség számára alapjaiban elfogadható egy gyermekmegalázó procedúra.

Andrew_s

PDSZ: Sztrájkolók és sztrájkolóbbak

Az érdekvédelmi dream-team

A tanárok sztrájkoltak. Ezt megértem, hiszen a demokrácia egyik alapjoga a sztrájkhoz a tiltakozáshoz való jog. Ez akkor is igaz, ha személy szerint először egy valós érdekképviseletet kellene alakítani a jelenlegi helyett. Az azonban kicsit visszás, ha a babaruha visszaadása körül is vita indul a sztrájkkal kapcsolatban.

Történt ugyanis hogy a kormányzat részéről közölték: a sztrájk nem fizetett ünnepnap. Aki sztrájkol, oldja meg a tartalékaiból. Ez a szemlélet nem különösebb képvisel újdonságot a történelemben. Az is nyilvánvaló, hogy a sztrájknak éppen az adhat morális nyomatékot, ha kockáztat vele valamit a sztrájkoló. A jelen esetben például az aznapi fizetését. A szakszervezetnek pedig legyen sztrájkalapja erre az esetre. Ennek léte sem ritkaság. Legfeljebb tehát a PDSZ vezetői számára jelent különlegességet. Akik szerint a sztrájkalap nem is kell, és nekik az is elég, ha utat mutatnak a csalános felé. Amelyben mindenki önkiszolgálóan verheti azzal azt, ahol a legjobban csíp.

Ha ez iránt eddig bárkinek kétségei lettek volna, akkor a PDSZ teljesen világossá tette ezt azzal a reakcióval, amit a KLIK bérelvonásos körlevele nyomán mutatott. A KLIK ugyanis a sztrájkolók számára körlevelet küldött azzal, hogy tudomásul veszik: az aznapi bér ugrott. Ezt lehet az Orbán-kormány bosszújának tekinteni, de ettől még igaz a bevezetőben írt helyzet: a sztrájk nem fizetett munkaszüneti nap. Lehet természetesen azt is mondani, hogy a Fidesz évekig sztrájkolt a Parlamentben. De akkor nem igazán szerveztek tüntetést a munkára kényszerítésére. A PDSZ részéről Tóth Viktor azonban most azt mondja: nem járja hogy levonják az egész napos bért attól is akinek aznap csak pár órát kellett volna tanítani.

Ezzel azonban több egyéb dolgot is állít. Az egyik az, hogy elismeri: a napi két-három órás munkát nem tekinti teljes értékű munkanap-teljesítésnek. Ezzel valójában azokat erősíti a PDSZ, akik szerint a tanárok ne morogjanak azért, amiért heti 22 óránál többet kellene tartaniuk. Márpedig elég érdekes szakmai érdekképviselő az, amelyik az, amelyik a nagy nehezen kiizzadt, és jelenleg is egyedül felmutatott tucatnyi pontot gyengíti. Nem mintha hirtelen a megváltás csúcsának tartanám azokat a pontokat, csak hát azóta sem tudott a gőzerővel gőzleeresztő CKP felmutatni a társadalomnak.

Ugyanakkor az érdekképviselet részéről ezennel azt is kinyilvánították, hogy vannak sztrájkolók, akik csak pár órát buktak, és vannak még sztrájkolóbak. Akik az egész napot bukták adott esetben. Ami egy újabb töréspontot vihet be a tanárok közé. Ez nyilván kellett nagyon a tanároknak. Egy olyan szakszervezet részéről, amelynek különben nincs sztrájkalapja. Igazán kiváló egy érdekképviselet. Ha nem lenne, ki kellene találni. De még szerencse, hogy a szakszervezeti vezetők megkímélik a kitalálás fáradtságos munkájától a Fideszt. A tanárok megosztását, és követeléseik gyengítését megoldják ők saját hatáskörben. A mostani helyzetben a PDSZ részéről.

S akkor csodálkoznak, hogy a szakszervezetek hiteltelenek, és a tanárok alig ötöde tagja valamelyiknek? Az lenne csoda ha nem így lenne.

Andrew_s

Sztrájkalaptalan hozsánna néked Csipike

Az érdekvédelmi dream-team

Április idusán volt egy pedagógussztrájk. Nem nagy, de legalább csendes. Annyira csendes, hogy sokkal inkább a közvetett üzenetei érdekesek, mint maga a sztrájk. Amelyet különben, a változatosság kedvéért, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete kezdeményezett. A Tanitanék mozgalom rábólintásával. Meg persze a KLIK-kel való megegyezés után.

Az utóbbi, az elégséges szolgáltatások biztosítása miatt, szükséges is volt. Az előbbi, a jelek szerint pedig elindult a légsúlyúvá válás kategóriájának ostromára. A Budapest Beacon megközvéleménykutatta a tanárokat sztrájkügyben, de lehet, hogy nem csak a tanárokat kellett volna megkérdezni. Lehet, hogy amennyiben az utcán baktató embereket kérdezik meg, akkor sokan talán a sztrájkról sem tudtak volna. A Tanítanék nevű mozgalomról meg lehet, hogy hasonló ismeretekkel rendelkezik az átlag népesség. Pontos adataim nekem sincsenek, de azt hallottam, amit nem halottam. A közlekedési járművek nem attól voltak hangosak, hogy az emberek lázas vitákat folytattak volna a tanárokról, és a sztrájkjukról. Ebből szubjektíven az a vélemény is leszűrhető, hogy a társadalom nagy részének az ingerküszöbe alá süllyedt a pedagógusok elaprózott, önmagukkal sem mindig konzisztensen szervezett, nem nagy, de ettől még legalább három alternatív centrummal büszkélkedő megmozdulása.

A mozgósító-erő lanyhulását már mutatta a Pukli-féle gigabejelentés nyomán kirobbant, az intézmények töredékében visszhangot keltő egy órás gigasztrájk. Amiről legfeljebb a mesebeli Csipike juthatna eszünkbe. Jellegében, de nem mondandójában. Az utóbbiból neki több jutott, mint a 12 pontnál görcsösen kátyúba-ragadt CKP-alá keveredett pedagógusoknak. Melyről viszont inkább a kalózkapitány vállán ülő papagáj juthatna inkább az eszünkbe. Bár a papagájnak nem volt egy tucat pontja. Így marad az a gramofon, amelyen elakadt a tű. Február óta beakadva azokba a pontokba, amelyek mentén még mindig hiányozni látszik az a bárki számára kommunikálható oktatáspolitikai alternatíva, ami mellett a társadalom szolidarizálhatna a pedagógusokkal. Februárban még inkább azt lehetett szóvá tenni, hogy a CKP miért nem a tüntetések előtt szerveződött, és a tanárok miért nem egy pozitív üzenet mentén szólítattak a tüntetésre. Mára világosan látszik, hogy az eltelt másfél hónap sem hozott komolyabb kommunikációs mondanivalót azoknál a pontoknál. Ezt akár pangásnak is nevezhetnénk.

Még akkor is, ha időközben a PSZ és a PDSZ is nekiállt a sztrájkszervezésnek. Teljesen időszerűvé téve a már említett kérdezősködést. S amelyből a BB híre alapján nagyjából az jön ki, hogy a tanárok akkor sztrájkolnának, ha a szakszervezet fizetné a kieső munkabért. Amiből egyrészt következik az, hogy a meg nem szólított, illetve csak szolidaritási elvárásokkal megszólított társadalomnak esze ágában sincs összedobni a pénzt. Ami, mint korábban leírtam, alternatív megoldása lehetne a szakszervezet nyújtotta áthidaló segélynek. Másrészt azonban azt is jelzi, hogy a szakszervezeteknek nincs sztrájkalapja. Amelynek kétségtelen szövődménye az, hogy akkor, amikor a szakszervezeti vezetők sztrájkról kezdenek beszélni, akkor tulajdonképpen mást küldenek be gatya nélkül a csalánosba. S ez akkor is igaz, ha tudom: a sztrájkalapot a tagságnak kellene összedobni, és a kis tagság, kevés tagdíjat jelent. A kevés tagdíj pedig kevés tartalékot.

Azonban talán érdemes figyelembe venni azt is, hogy sem a PSZ, sem a PDSZ nem a napokban alakult. Ha az évtizedeken átívelő verítékes munkával sem sikerült a tanárok ötödénél nagyobb számban megszólítani a pedagógusokat, akkor lehet, hogy baromira beleizzadtak a munkába, de gyakorlatilag az örökmozgó hatékonyságával dolgoztak a vezetők. De az szinte biztos, hogy a szakszervezetek nem mutattak fel olyan érdekvédelmi tevékenységet, ami tömegekben vonzotta volna be a tanárokat. Amely nulla-közeli hatékonyságon az sem sokat változtat, hogy Mendrey kiáll, és közli: nem hisz a sztrájkalapban. Mely hitetlenség aligha okoz problémát a PDSZ vezetésében. Tekintettel arra, hogy annak a szakszervezetnek nincs is olyanja a BB híre szerint. A PSZ részéről pedig már majdnem úgy döntöttek, hogy lesz. De inkább a februári tüntetésbe fektettek huszonötmilliót.

Úgyhogy a pedagógusoknak egy ernyőjük, amely nem vonzza a társadalmi szolidaritást, és egy beakadt a kommunikációs tűt tud leginkább felmutatni Valamint van két szakszervezetük, amelyek vezetői leginkább a csalános felé vezető utat tudják megmutatni. Lehet, hogy mégis megérte volna az önjelölt és a szakszervezeti vezetők cseréjével indítani februárban? Lehet, hogy mégsem ártott volna partnerként kezelni a társadalmat? Lehet, hogy mégis inkább egy pozitív alternatívát kellett volna a zászlóra tűzni? Lehet. S abban is biztos vagyok: utólag sokan azok közül is nagyon okosak lesznek, akik február óta csak az ördögöt látták mindazokban, akik nem hozsannáztak elég hangosan St. Puklinak és a szakszervezetek vergődésinek.

Andrew_s

Pedagógiai gumicsontszüret

Kerekasztal, törésintarziával
Fotó: EISimay

A nem is biztosan pedagógustüntetéssé avanzsált pedagógustüntetés utózöngéi melegen tartják a média-vízcsapokat. Annyira, hogy nehéz ellenállni a kísértésnek. Még akkor is, ha pontosan tudható: a kormányzatnak igen erős érdeke fűződik az iskolaorientált megnyilvánulások gumicsonttá érleléséhez. Amely törekvés különben a legjobb úton halad.

Túl azon a hatalomtechnikailag csillagos ötöst érdemlő trükkön, amivel bénultságra ítélte Lázár a tüntetőket, a jobboldaltól nem túl távoli média oszlopának, a Magyar Nemzetnek a portáloldala (MNO) is szolgálatba helyezte magát. Azzal, hogy közöltek egy interjút Klinghammer Istvánnal, az aktuális Orbán-korszak első periódusának vége fele hatalomban volt államtitkárral. Azzal az államtitkárral, aki annak idején megkapta a felsőoktatás szétverésének jogát. Azt követően, hogy Hoffmann Rózsa, a korábban a teljes oktatás elsüllyesztésért felelős államtitkár végképpen lejáratta magát a felsőoktatás gardírozásában. Annak idején is gyorsan kiderült, hogy nagyjából annyi értelme van Klinghammerrel számolni államtitkárként, mint egy félrepattintott kőbaltával. A mostani interjú egy pillanatig sem oszlatta el ezt a képzetet.

A két korszak közt azonban mégis óriási a különbség. Klinghammer, államtitkárként legalább valamiféle hatalommal bírt. Valamint, akár okkal, akár ok nélkül, de a pozíciójának szóló tiszteletre is számot tarthatott. Most azonban gyakorlatilag egy politikai nulla. A politika értelmezési tartományában nagyjából annyira fajsúlyos, mint Boross Péter, aki szintén legfeljebb a kialakult trutymó sűrűségét jelző uszadékként érdemelhet figyelmet. Az MNO által közölt interjú jelentősége tehát ennyi. Legfeljebb a reakciók értékelhetik fel. Amelyekben nem is volt hiány. De amelyek közül a leglátványosabb az, hogy divat lett a kockásinges fényképeszkedés a tanároknál. A volt államtitkár egyik, különben nyilvánvalóan ostoba, kijelentésébe kapaszkodva. a kockás ingek célja a tiltakozás. Klinghammer ellen. Amihez csak gratulálni lehet. Azzal a kérdéssel megtoldva a gratulációt: hol tetszettek ilyen vehemenciával tiltakozni az államtitkár ellen, amíg hatalomban volt? A diákság tömegeibe vegyülve? Esetleg ott sem? A kockásinges képek mellé nem lehetne ezt az adatot is odatűzni? A következetesség és hitelesség jegyében előre is megköszönve ezt a kis extrát.

Különösen mert van pár apró, és lényegesen komolyabb hatalmi jelzéskör is az ügyben. Előjátéknak azok, a kisebb célzásokról szóló, akár személyes megjegyzések jöhettek szóba, amelyek a tüntetéstől való távolmaradás jótékony hatását ecsetelték a munkaviszonyra. Azonban a KLIK-nél a jelek szerint elfelejtették tájékozatni a dolgozók egy részét két fontos jelen-helyzeti körülményről. Az egyik, hogy Rákosi-elvtárs már elhunyt, és regnálása óta is eltelt pár évtized. A másik, hogy a kormányzat eddig bevált módszere a megosztás, illetve kifárasztás taktikája. Aligha szorulnak rá olyan, az egységes felháborodást szolgáló külön-utas megoldásokra, mint amit a KLIK vetett be Zuglóban. Megszívatva a Miskolcon tüntető iskolát, illetve iskolavezetést. Amelynek egységbe kovácsoló hír-érétkére csak ráerősítenek azok, amelyek egyre újabb adalékkal szolgálnak a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KLIK) fizetésképtelenségére. Legutóbb a speciális képzést igénylő gyermekeket fosztva meg az iskolába jutás lehetőségétől.

Közben a tanárok? Továbbra is majdnem sztrájkolnak. De Gallóné szerint majdnem sztrájkoltak már novemberben is. Akkor januárra jósolta a szakszervezeti vezető a sztrájkot. Most, ha jól rémlenek a napi hírek, márciusnál tartanak, mint egy lehetséges kezdési időpont. Meg is kell az ilyet tárgyalni! Például a kerekasztalnál. Ami, mint tudjuk a hatalom mételye. A sötétben biciklit tologató Balog Zozó megtévesztő, és időhúzó akciója. Alkalmasint tényleg az. De az volt akkor is, amikor januárban ugyanaz a szakszervezeti vezető, Mendrey, sürgette a létrejöttét, aki aztán nem győzte fikázni. Mielőtt leült mellé. Hogy aztán megmagyarázza, hogy miért tévedett a leülésben. Elvégre a szakszervezeti vezető legfőbb kelléke a vasököl. Ja nem! Az oda csap, ahova köll! Állítólag. Szóval nem a vasököl, hanem a következetesség. Amelynek jegyében most mégis van kerekasztal.

Kicsit más, kicsit alternatív, de van! Jó-jó! Nem cikizem szegényeket. Különösen, mert tényleg jó, hogy összeültek. Jobb lett volna ugyan a tüntetés előtt. Jobb lett volna a tüntetésre egy közös platformon megérlelt véleménnyel érkezni. Jobb lett volna, ha a nem adják fel a hatalomnak a labdát, és előbb alakul meg ez, mint Mendrey kicikizte azt, amelynél ült. Jobb lett volna, ha elkerülve a kontra-kerekasztal látszatát is, elé mennek a hatalom, hosszú távon eddig többnyire sikeres, megosztási kísérleteinek. De hát ez van. Ezt dobta a gép.

Andrew_s

Ismét áztak a tanárok

S akkor lezajlott a pedagógusok tüntetése. Ahogy több bejegyzés elején megtettem, itt is azzal kezdhetem: Sokan sokfélét fognak róla mondani, elemezni. Rendben is van. Talán az elemzések végére az is ki fog derülni, hogy tulajdonképpen miért, kikért, kik vezetésével tüntettek. Tudom, mindjárt jönnek a válaszok: mindez tudható. De vajon tényleg tudható? Tudják is? Az első reakciókat olvasgatva ez korántsem biztos.

Lázár azt mondta, hogy a tanárok balhézni akarnak. Ezek után a tüntetésen többször elhangzott, hogy nem balhézni akarnak. Ennek igazolására Sándor Mária öt perc néma csöndet kért a tüntetés végére. Aki, mint tudjuk, nem pedagógus. Ellenben, hogy az első harmad közepébe vágjak, annak a véleményének is hangot adott, hogy a tanárokról kell példát venni egységben. Egyébként azzal semmi baj, hogy más szervezetek is szolidárisak egy szakmai megmozdulással. Adott esetben legyenek is! De azért ugyebár a közvélemény felé mégis csak a pedagógusok által szervezett tüntetésként lett aposztrofálva a megmozdulás. Vagy mégsem? Mert az internetes egyik vélemény például azt mondja: „Csak elfogult, ostoba lát benne tanártüntetést. Az oktatás szisztematikus, hozzánemértő szétverése elleni tüntetés volt. Ahol kisebbségben vettek részt tanárok is.” Az tehát szinte biztos, hogy valami kommunikációs hiba alakulhatott ki a szervezők, a résztvevők, és a híreket olvasók között. Tekintettel arra, hogy a bölcsődékben dolgozókkal, illetve a két tanári szakszervezettel legalább három, a pedagógiában érdekelt szakmai képviselet fellépett a színpadon, talán még a beszédet mondók is beleestek ebbe a hézagba.

Nem vitatva különben, hogy a magyar oktatás valóban romokban van, és bőven van mit számon kérni a politikán. S azt sem vitatva, hogy a béremelés önmagában nem is old meg talán mindent. De amennyiben bérkövetelés egyáltalán nem volt, akkor a kerekasztalon a miniszter miért tartotta szükségesnek a béremelést kiemelni? Csak nem azért, mert felajánlották, de a nyakas szakszervezet visszautasította azzal, hogy őket ez nem is érdekli? Erős kétségeim vannak. Úgyhogy még egy rés a kommunikációban. S lehet azt mondani, hogy ez egyetlen internetes vélemény. Azonban több fórum hozzászólásai alapján elég zavarosnak tűnik a köztudati kép. Csak abban bízok erősen, hogy a tüntetők többsége legalább a saját megjelenésének okaival tisztába keveredve jelent meg. Legyünk tehát optimisták ezt illetően.

Még a tüntetés elején, a korábbi bejegyzésekkel is összhangban azt a megjegyzést tettem, hogy: „Valójában ez a mai tanár-tünti szerintem egy, a szakszervezetekkel előre lezsírozott gőzleeresztés”. Azzal is kiegészítve, hogy „Kár, mert jobb lenne, ha nem ez lenne. Ha kiderül, hogy mégsem, akkor majd örülök”. Akkor még nem lehetett pontosan tudni, hogy hányan is lesznek jelen pontosan. Csak az látszott már pár napja körvonalazódni, hogy csak kiáltványok szintjén mozgó kommunikációs petárdákkal vannak sokan felszerelve a tüntetéshez. Miközben a kiáltványokhoz szolidaritást várnak el a társadalom nagyjaitól, az aprajával foglalkozók. Holott a kiáltvány az olyan valami, amitől a tanár-diák-szülő háromszög viszonyrendszere nem lesz okvetlenül jobb. Holott a társadalmi szolidaritáshoz ennek a viszonynak inkább jónak, mint rossznak kellene lennie. Személy szerint így sokkal hitelesebbnek éreztem volna a szolidaritás kölcsönösségének bejelentését. A kiáltvány első pontjaként azt beillesztve, hogy „1. Teljes körű pályaalkalmassági vizsgálat”. Hogy a szülők még véletlenül se találkozzanak azzal a laza ötöddel-hatoddal, akiket az iskolák közelébe sem szabadna engedni. Óvodától, egyetemi katedráig. Már csak azért is, mert mára sok ott ül közülük sok a kontraszelektált vezetői székekben. Így, bármilyen átalakításnál, bármilyen fizetésemelésnél ők fogják olvasni a névsort. Valamint ők fognak tárgyalni a szakszervezetekkel is adott esetben. De a szakszervezetekben akkor is előfordulhatnak, ha történetesen nem vezetők.

A kiáltvány továbbá olyan valami is, amivel nem lehet a táblára írni. Sem krétával sem egy optikai pozicionálóeszközzel. Ezzel szemben lehet vele követeléseket tolmácsolni. Kinek is? A regnáló kormánynak. Aki aztán fogja a követeléseket és teljesíti. Ezzel a gesztussal a tüntetés szervezői gyakorlatilag a hatalom kezébe tették le a döntést a követelmények teljesítéséről. Lehet persze ettől még azon polemizálni, hogy erővel vagy anélkül, és bezzeg milyen okosak, szépek és sokak voltunk. Lám-lám a hatalom teljesíti amit követeltünk. Ám a hatalom ettől még a helyén marad. Valójában, és lecsupaszítva, a csak követelésekkel előálló, de a teljesítést a hatalom kezébe tevő megmozdulás nem gyengíti, hanem erősíti a hatalmi patriarchátus önképét. Valamint a közképét is. Erre majd tessenek emlékezni, amikor a tüntetés eufóriája már elmúlik, de a hatalom jelenlegi struktúrája még megmarad. Lázár, a balhézós szövegével pedig elérte, amit akart. A tüntetők bementek az ő utcájába, és csendben nem csináltak semmit. Pusztán az a vágy, hogy megcáfolják Lázárt, úgy megbénította a tömeget, mint nyulat a reflektorfény.

Márpedig a hatalom struktúráját tekintve A PSZ elnökasszonya igen régi motoros. Annyira, hogy harminc éve nyüvi, még társadalmi berendezkedéseken is átnyúlva a szakszervezeti hierarchiát. Az a kiáltványalapú hatalom-erősítés egy ifjú segédoktatótól még lehet ifjonti hevület eredménye. Valakitől, aki belülről is pontosan ismerheti a diktatúrákban működő szakszervezeti megoldásokat, ezt csak erős fenntartásokkal tudom elfogadni. Ami természetesen marginális kérdés. Mármint, hogy nekem mi tetszik, vagy mi nem. De talán nem teljesen véletlen, hogy maradtak a kiáltványoknál, a követeléseknél, az alternatívák fel nem mutatásánál, a bizalmat erősítő pályaalkalmassági kérdések agyonhallgatásánál. Mely utóbbit 2012-ben még Mendrey is fontosnak tartotta. De, talán az érintettek, az iskolaigazgatók körének áttekintése után valahogy kiszürkült a PDSZ köz-kommunikációjából is.

Így, miközben továbbra is tudom, hogy a véleményem a nagy eufóriában indifferens, talán mégis el kellene gondolkodni azokon a bizonyos alternatívákon. Beleértve az alternatív érdekképviselőket is. Mert biztos jó dolog megkiabáltatni a tömeget, hogy: lépjetek be a szakszervezetbe. De nagyon nem lenne mindegy, hogy melyikbe, és annak ki, illetve a hatalom felé mennyire gazsuláló a vezetője. S persze egy tüntetés célját illetően kicsit messzebbre tekinteni, mint a csoportos megjelenés katarzisa, és a kimerítő szövegek végighallgatásának sikerélménye.

Andrew_s

Poligoniális kerekesztalnál a tanárok

Még ázva tüntetés Miskolcon
MTI Fotó: Vajda János

Azt írja a Budapest Beacon, hogy a tanárok megorroltak a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetére (PDSZ), amiért leültek kerekasztalozni a kormányzattal. S ezen akár értetlenkedhetnénk is. Akár teljes beleéléssel is. A részvételen, illetve a rosszalláson egyaránt. Az utóbbin különben éppen azért, mert az előbbi, a PDSZ részvétele aligha kelthetett volna meglepetést.

Függetlenül attól a közelmúltban tett páva-vargabetűtől, amelynek egyik lépéseként a kerekasztal bojkottjára szólított fel ugyanaz a szakszervezet, amelyik egy héttel korábban még a kerekasztal összehívását sürgette. Mendrey László, a szakszervezet elnöke tehát tulajdonképpen nem tett mást, mint visszatért a miskolci bőrigázás előtti elgondoláshoz. Függetlenül attól, hogy „természetesen” megmagyarázta a visszatérést azzal, hogy ki akart ő rohanni a tárgyalásról, mint Zrinyi a várból, de nem tehette. Mert az a fránya kormányzat mindenre nyitott volt. S így mégis hogy vette volna ki magát, ha ragaszkodik a korábbi állásfoglalásához. A nagy magyarázkodásban elfeledkezve kissé arról, hogy nyitottnak lenni és kötelezettséget vállalni nem egészen ugyanaz. Márpedig a nagy hurráoptimista vigyorgások mögül mintha alig lett volna szó a kormányzati kötelezettségvállalásokról. Különösen a személyi felelősséggel pántlikázott, számon kérhető formában. Aki ilyesmit várt volna el Balogtól, az naiv, vagy lejárt pirulákkal van tele nála otthon a kódfiók.

A kerekasztal aligha több annál, amit a PDSZ elnöke arról állított: „cinikus színjáték”. Csak hát ugyebár ez az állítás önleleplezővé is vált. Azzal, hogy a szakszervezeti vezetők egyik elment oda statisztálni. Nem először a Balog Zoltán miniszterségével büszkélkedő kormányzat történetében. Miközben a 2013-as pávatáncon kívül emlékezhetünk arra is, hogy már 2012-ben is inkább kérdések, mint válaszok maradtak a PDSZ megnyilvánulását követően. Amikor tehát rosszallná valaki a PDSZ színeváltozásait és szerepjátékát, az nyugodtan emlékezzen vissza a valamikori SzOT szerepére az akkori pártállami kormányzatban. Fiatalabbaknak házi feladat: utána olvasni. Az üzemi sokszögeknek. Egyebek mellett.

Azért, hogy ne lepődjenek meg a miskolci iskolaigazgató tárgyalhatnékján sem. Mert a tiltakozást kirobbantó Herman Ottó Gimnázium igazgatóját, Madarász Pétert ugyancsak ott találhatták a részt vevők a Köznevelési Kerekasztal alakuló ülésén. Biztos azért, hogy Mendrey ne féljen olyan nagyon a tárgyalások alatt. Tányleg mint a „régi szép időkben”. Megjelent az igazgató, a szakszervezet és a párt. Aztán jól megbeszélték a megbeszélni valóikat. Majd sikeresnek tekintették a kerekasztalt. Nagyjából azon az alapon, hogy a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) megszűnt érinthetetlen lenni. Holott, ahogy korábban már megfogalmaztam: „A közoktatás centralizáltságának megvalósításban ugyanis már eljátszotta a szükséges szerepet”. Tehát, megszüntetése is indifferens lenne. A kipróbált kádereket egy államtitkársági, minőségi főosztály is fel tudja szívni. A Klik hatáskörével egyetemben. Esetleg megúszva legalább egy részét a tartozásoknak.

A köznevelés tanárok feje feletti alkuját illetően legfeljebb egy részt vevőt hiányolhatnánk. A Pedagógusok Szakszervezetet (PSZ). Akik tényleg nem vettek részt a kerekasztal körüli négyszögletes kártyaosztásban. Így Gallóné már-már cáfolni látszana azt a róla korábban kialakult képet, hogy tulajdonképpen csak egy középgyalog a hatalmi fricskaosztásban. Azonban ezt a cáfolati látszatot érdemes talán azzal súlyozni, hogy neki egy másik csatornán kellett részt vennie a kormányzattal zajló tárgyalásokban. A Pedagógusok Sztrájkbizottságának keretében. Elvégre milyen ronda dolog is lenne, hogy miközben az egyik szakszervezeti vezető melegen tartja a piszkavasat az egyik tárgyaláson, addig egy másik tárgyalás tárgysorozatát kiengednék a kezükből. Természetes tehát, hogy amíg az egyik megbeszélés miatt a PDSZ vezetője magyarázkodik, addig a PSZ vezetője a másik tárgyaló-klubban vághat meglepett fejet.

Elébe menve annak a csúfságnak, hogy a végén még a tanárok maguk kezdenek valamit a kialakult helyzettel. Netán a szertehúzó érdekképviselőket elzavarva egy egységes, még a végén programalkotásra, és nem csak kiáltványozásra képes szerveződéssé válnak.

Andrew_s

Érdekképviseleti pávatánc Balog Zoltánnal

A tanárok, tanítók munkája a generációk láncolatának nevelésében ősidők óta jelentős. Ennek során, ismerünk olyan korszakokat, amikor rabszolgák tanították az utódgenerációkat, de ez sem mond ellent az előző állításnak. A jelen hazai gyakorlat pedig lassan annak nem mond ellent, hogy pedagógusokat egzisztenciálisan túszul ejtve, gyakorlatilag a felelős minisztérium kezelje a tanárokat ismét rabszolgának.

A túszul ejtés nyilvánvaló, mivel a kétségtelenül csökkenő gyermeklétszám miatt, és a kisebb létszámú osztályok mérsékelt preferenciája miatt az elbocsátás kísértete ott ijesztget sokak éjszakájában. Az általános munkaerő-piaci helyzet pedig a pályamódosításnak sem kedvez. Így, különösen kisebb településeken, a pedagógus nagyon könnyen abba a helyzetbe kényszeríthető, hogy aláír, és hallgat, vagy fel is út, le is út. A pálya elnőiesedése miatt ugyanakkor ez olyanokat fenyeget, akiknek legtöbbször a saját gyermekeikkel is van mit törődniük. Nagyjából ez a kép a korábbi mozaik-kockákból is kirakható, legfeljebb az érdekvédelmi szervezetek, illetve a társadalmi szolidaritás tehetnének arról, hogy Balog Zoltán laposelemügyi miniszter, illetve csapata, ne érezze úgy, hogy bármit mondhat, bármit megtehet.

A társadalom szolidaritásához a tanári pálya presztízse azonban, eufemisztikusan, nem túl magas. Ez egy hosszú folyamat eredménye, és több kormány működésének gyümölcse. Egy olyan fa ágain, amelynek gyökerei a rendszerváltás előttre nyúlnak talán vissza. A tanárok érdekvédelemének működésére pedig szép példa volt az, amit a Magyar Pedagógus Kar (MPK) ötletének felmerülésekor történt. No meg persze az, ami akkor nem történt, amikor a fizetésemelésről kiderült, hogy részleges, illetve a társadalmat megosztó módon kerül bevezetésre. Ahogy tulajdonképpen mély hallgatás fogadta Balog Zoltán azon kijelentését is, ami az ellenség kezének tekintett minden, a kormányzat nagyszerű ötleteivel szembeni, ellenkezést. Felidézve ezzel az 1950-es évek belső ellenségekre vadászó világát. S persze megalapozva azt, hogy az ellenkezőkről listák, és jegyzőkönyvek szülessenek. A tanári érdekvédelem legnagyobb dicsőségére természetesen. Átengedve ezzel a felszólalási terepet a pártoknak, amivel tulajdonképpen a kormányt erősítették.

A tanárok között sem mindenki feltétlenül ellenzéki ugyanis. Így amikor a szakszervezetek helyett az ellenzéki pártok szólnak a kiszolgáltatottságról, akkor ez a tanárok megosztásának kormányzati szándékát szolgálja. Gátolva az egységes fellépést. Sok szempontból különben előre hiteltelenítve és a baloldali ellenzék mételyének képében ábrázolhatóvá téve a későbbi fellépéseket. Például azt a meglehetősen gyámoltalan, és valójában semmit sem garantáló, és semmit sem demonstráló fellépést, amivel a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) már majdnem sztrájkot helyezett kilátásba. Nem véletlen tehát, ha még Balog Zoltánnak, vagy tanácsadóinak, is feltűnt az a kínálkozó lehetőség, hogy az ellenzéki ellenség elleni fellépésről kezdjen beszélni a nagyszerű életpályamodell kritikája kapcsán. Minden kritikát egyszerűen hazugságnak tekintve, és ekként lesöpörve az asztalról. Végképpen kétségessé téve, hogy Mendrey László miről fog majd tárgyalni. Alighanem, Galló Istvánnéval, illetve az általa képviselt Pedagógusok Szakszervezettel kézen fogva lesznek de facto elhajtva. Még akkor is, ha de jure majd kiadnak valami szép közleményt a semmiről.

A fáziskésésbe került érdekvédelmi egyletek ugyanis előre lehetővé tették az emberi erőforrások ministránsának azt, hogy ismét megemlékezzék a felülről szervezett érdekvédelem mindent megoldó nagyszerűségéről. Arról, hogy az immár, gondolom sokakat meglepő módon, nemzetivé tett kar, a Nemzeti Pedagógus Kar minden problémát megoldó voltáról hozsannázzanak. Szocialista ármánnyá téve mindent, amit ellene, vagy a pedagógusok jövőképét megtipró intézkedések ellen felhoznak. Holott a kiszolgáltatottság, a másokat a pedagógusokkal szembefordító bérrendezési kommunikáció korántsem pártfüggő. Alighanem párthovatartozástól függetlenül érint, vagy érinteni fog mindenkit. Mármint azokat, akik nem kerülnek fel az éppen aktuális jegyzőkönyvek alapján az éppen aktuális felmondási listákra. Mely listázás ellen valahogy nagyon halknak tűnik az egységes, és nem csak egy szakszervezet helyi ügyvivőjének elég felületes megnyilatkozásáról szóló, szakszervezeti tiltakozás.

S ebből a szempontból a mindent nemzetivé nevezés nemesített nemtelensége teljesen helyénvaló stratégia. Elvégre az, aki egy nemzeti kar működését, és az annak beleegyezésével kialakított modern rabszolgaságot kritizálja, az nemzetellenesnek kiáltható ki. Márpedig nem is olyan régen esküdött, belügyi védelemmel, az új generációja annak a korábban betiltott gárdának az utódszervezeteinél, akik számára úgy hat egy ilyen kitétel, mint vadászebnek a puskaszó.

Andrew_s