Szalézi bohócforradalom

Tudom, hogy a bohócforradalom annak idején inkább ellenzéki rendezvény volt. Sejtem, hogy a CÖF plakátjain a bohóc valószínűleg nem erre utal. Sejtem, mert a célközönségről, talán puszta előítéletből, nem tételezem fel az ilyen árnyalt célzásokra való fogékonyságot. S mégis óhatatlanul, pusztán fogalomként, a „bohócforradalom” jutott az eszembe a szombathelyi bohóctörténet zöngéit olvasva.

Alternatívaként még az éjjeliben keletkezett tornádóra is lehetne asszociálni. Békeidőben mindenképpen. Ámde, kampány van, vagy mi a szösz! Az események krónikásaként a Nyugat.hu szegődött, amelynek munkatársai először megtalálni vélték a festett képek festett szereplőjét. Aki a lebukáshoz vezető utat azzal is egyengette, hogy személyesen jelent meg egy ellenzéki fórumon. Amely megjelenés pedagógiailag, ifjúság-lélektanilag alighanem teljesen érthető. Ráadásul tulajdonképpen sokkal gerincesebb viselkedésként is értékelhetjük, mint például a történészek, főpapok mögé bujkáló horthysta egyházfi megnyilvánulását. De hagyjuk most ebből ki ifjabb Lórit. Szombathely többet érdemel. Meg különben is. Most más bohócról szólnak a szavak. A CÖF-féle piros-orrúról. Akinek, mint kiderült lebuktatója is akadt. Aki, később megszólalva, azt nyilatkozta, hogy kiközösítették.

Nem az artistaképzőből, hanem a szaléziak a szombathelyi Don Bosco Oratórium rendezvényeiről. S nem csak az arcát, nevét vállaló Horváth Bencét, hanem a barátját is. S mint a nyilatkozat sejtette, nem kis politikai összefonódás állhat a kitiltás mögött. A bohóc lebuktatását árulásnak ítélték, és akként is büntették. Mondhatni statáriálisan. Az első hírek szerint az a Csány Péter plébános és igazgató, akinek papi jelmondata ennek fényében igencsak szemforgató lenne: „A népet az üdvösség örömével megajándékozni a bűnök bocsánata által”. S akit a Nyugat.hu csak késve tudott elérni, és legalább írásban reagálásra bírni. Mely választ, megfelelve a médiától elvárható tisztességnek szintén köz-elérhetővé tettek. Ebből kiderül, hogy a Csány Péter szerint a bohóc a magánidejében olyan politikai szerepet vállal, amilyet akar. A lebuktatóját pedig csak egy rendezvényről való távolmaradásra kérte meg. Mert „mert a történtek fényében jelenléte némileg beárnyékolná a gyerekek és segítők eseményét”. Tehát világos: CÖF-bohócnak lenni magánügy. Lebuktatni, már árnyékot vető közeset. Bár a távolmaradásra kérést az is indokolta volna, hogy Bencének ott „kijelölt feladata nem volt és ez most nem a fiatalok és felnőttek, hanem a gyerekek ünnepe volt”. Kicsit rejtői ez a túl-indoklás, és óhatatlanul azt sugallja, hogy valami még sem kerek abban az erdőben, ahova plébános úr indult.

S ahova másokat is be akart vinni. Holott a történetnek valóban lehetett volna ott vége, hogy két fiatal egyéni kakaskodása. Az egyik bevállal egy szerepet egy plakáton, majd kivagyiságból elkezd haknizni is a szerepben. A másiknak ez nem tetszik, és ezért, vagy más korábbi nézeteltérés miatt, feldobja. Ez a motívum különben előfordul Csány Péter válaszában is, tehát tényleg lehetetett volna ott a történet és a válasz vége. Ugyanúgy kár volt ezen a ponton túlsplizáni, mint egyrészt közölni, hogy „keresztényi erény a megbocsátás”, míg a másikon kihangsúlyozni, hogy „személyesen nagyobb fokú ellenérzés nincs bennem Bencével kapcsolatosan”. Kisebb tehát van. Holott a keresztényi megbocsátásról kevés helyen lehet azt olvasni, hogy milyen mércével mérendő. De ez legyen az igazgató úr lelkiismereti belügye. A vihar nem is ezért csap át az említett edény peremén. S még csak nem is feltétlenül Csány Péter tehet róla. Nem ismerve a gyülekezet viszonyait, lehet, hogy ő is áldozat.

Áldozata azoknak a körülményeknek, amelyek nem kis részben az egyházak politikai szerepvállalásának hatására is alakultak olyanná, amilyennek ma látjuk a köznapi politikát. Nem feledve természetesen a klerikális lobbipárt áldástalan tevékenységét sem. Például a hitélet beerőltetését az iskolai tantervbe. Valamint asszisztenciáját a hatalmi rendszer építgetésében. Ami eljuttathatta oda a közhangulatot, hogy akár az alaptalan kizárási hírektől sem lepődünk meg. Olyan előzmények után, hogy áhitat-mértékügyi felmondás is született már egyházi iskolában, semmiképp. Mert akkor, amikor az egyház egyes tagjai agitálnak, míg mások a lelki ostort pattogtatják, sajnos szétrobban a racionalitás közösségi konszenzuson alapuló keret-megállapodása. Amikor elképzelhetővé válik, hogy valakit kirakjanak a nézetei miatt valahonnan. S sokakban még ez is csak fásult legyintést indukál.

Lehet, hogy ráférne az országra egy valós bohócok menetelésével zajló cirkusz-forradalom. Mielőtt csak a cirkusz és csak a menetelés marad.

Andrew_s

Bohóc-szerepek a CÖF-plakáton

Bohóc 1.0

Bajnai Gordonra Hatvanban egy bohóc támadt rá. Ennek kapcsán emelte ki a közlemény, hogy a Civil Összefogás Fórum (CÖF) által finanszírozott plakát bohócfigurája az ehhez hasonló ellenzék-ellenző fellépéseket inspirálja. Amennyiben ez igaz, akkor ezt azt jelenti, hogy sokak számára a bohóc a plakát mellékszereplőjéből főszereplővé lép elő. Ami különben eddig is így volt, csak láthatóan nem igazán keltett eddig feltűnést.

Az, hogy a a konkrét esetben az Együtt-PM rendezvényére érkezőket inzultálta a bohóc, az akár az azt alakító pszichikumát is jellemezhette. Éppen úgy, mint a legendás „füttyös” újságbotja. Az pedig, hogy rá akart ugrani a volt miniszterelnökre az tényleg inkább nevetséges, és bosszantó. A szivárványos bohócruha alapján akár valami egészen más eredménye is lehet. De ezek a kérdések legyenek a biztonsági emberek, illetve a bohóc, és orvosainak, családjának a problémája. Térjünk vissza arra a plakátra, ami az internetes mém-gyártókon kívül ezek szerint a CÖF bohócképzőt és az abban eredményes vizsgát tett menetelőket is megihlette. Mint alighanem ismert, az olykor iskolákban is feltűnt plakáton az ellenzék képviselői vannak egy felirattal: „Nem érdemelnek több esélyt”. Az első e tárgyban megjelent plakátok hátterében, Mesterházy Attila, és Gyurcsány Ferenc között az ominózus bohóccal. Azzal a bohóccal, akiről a CÖF képviselője első körben nem árulta el, hogy mi a szerepe. Vagy fogalma sem volt, vagy utólag jöttek rá, hogy félrehordott a plakáttervező szeme, és még irgalmatlan öngól is lehet a bohóc szerepeltetése. Annak ellenére, hogy Csizmadia László később mégis előállt valami nyakatekert és nyilvánvalóan verítékszagú magyarázattal.

A „fogalma sem volt” kategóriában túl sok értelmet nem is kell keresni. Ebben az esetben a CÖF szóvivője pusztán annyi ismeretet árult el a CÖF plakátjával kapcsolatban, mint az energetikai államtitkár Pakssal kapcsolatban. Találtak egy jól mutató mellékszereplő-ötletet, és odarakták. Utólag pedig még a CÖF Fidesz-közeli, és így alapvetően kormánypénzektől sem biztos távolságban levő plakátkészítőinek is drága mulatság lett volna újra nekifutni egy bohócmentesített változatnak. A bohóc maradt, és a CÖF döntéshozóinak esetleges felkészültségétől, összefüggéslátó képességétől függetlenül vált esetleg önálló jelentéshordozóvá. Akár olyan célzásokat is hordozva, amiről a plakát tervezésekor az azt jóváhagyók elmondhatták volna, hogy „gondolta a fene”. De most már késő. Miközben az sem zárható ki, hogy a CÖF szóvivőjétől függetlenül, a plakátot tervező próbált meg kiüzenni az alakok mögül.

Bohóc 2.0
Fotó: Tuba Zoltán / Origó

Az egyik átvitt értelme lehetett például a bohóc szerepeltetésének a megemlékezés az egykori bohócforradalomról. Arról, amikor a számukra kedvezőtlen döntés ellen, 2011-ben tüntető rendvédelmiseket Orbán Viktor lebohócozta. Azzal a zsigeri ostobaságról árulkodó kiszólással, hogy az őt a tüntetőkhöz, a Kossuth térre kihívó üzenetre azt válaszolta: majd kiküldi a bohócügyi államtitkárát. Azt, hogy utána milyen bátran vállalta a következményeket, jól mutatta a választüntetéskor elrendelt mozgósítás. Jelezve az Árok Kornél és Kónya Péter nevével fémjelzett tüntetés következtében a rendvédelmi dolgozókkal szemben megélt kormányfői pánikot. A plakáton tehát a bohóc akár Kónya Péterre is utalhatna. Ami, a volt miniszterelnök elleni hatvani bohócugrás tanúsága szerint, néhányak, a bohóc, vagy az őt felbérelők számára valóban megérkező üzenet lehetett. Még akkor is, ha egy ilyen üzenet szempontjából a plakáttervező eredetileg félrenyúlt. Vagy csak szimplán gyáva volt egy nyílt utalással élni. Bár születtek olyan plakát-mutációk, melyeken a bohóc már valóban Bajnaihoz közel álló helyzetben van. Ellenben ebben az esetben az esély megvonása a „bohócra”, a rendvédelmis dolgozókra is vonatkozhat. Mely rendvédelmi szerepre a CÖF-nek nyilván van „saját” jelöltje. Akár a Vona Gábor fürdőszobájából kibújt gárda szerepében.

Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a bohóc, az udvari bolond sokszor került abba a szerepbe, amikor az „úr hangja” szerep hárult rá. Vele üzentek olykor az uralkodónak, de nem egy esetben a bohóc gazdája is vele mondatta ki azokat a kritikákat, mondatokat, amelyek kimondása számára kínos lett volna. Ha ebből a szempontból próbálnánk megközelíteni a bohóc szerepét, akkor szembetűnő, hogy a CÖF plakátja alapvetően azokat a magvas gondolatokat foglalja össze, és tükrözi vissza, amelyek kidolgozásával a Fidesz szóvivői birkózgatnak már egy ideje. A békemenetesek mozgósításában is szerepet kapó szervezet tehát tulajdonképpen a kormánypárt megfogalmazta elvárásnak felel meg a plakáttal, melyen a narrátor szerepe jutott így a bohócnak. Annak a bohócnak, mely így a CÖF számára a Fidesz udvari bolondjának szerepét jelképezi. Mely üzenet alkalmasint öngól is lehet a plakátozó szervezet számára. Még akkor is, ha a személyi kapcsolatok ismert halmaza alapján, sokan látták eddig is a békemenetelő szervezetet Orbán Viktor marionett-hadosztályaként.

Andrew_s

Rigoletto menórája

Egy bohócmaszk mind előtt
Forrás: http://www.cepolina.com/

Egy opera kapcsán sok mindent ki lehet emelni. Még a politika szintjén is. Számít, hogy mit! Egy köztéri tárgyat sokféleképpen lehet látni. Még az ideológiák szintjén is. Számit? Egy nyilatkozatban sok üzenet eldugható? Igen, és nagyon is számíthat.

Tegnap az Erkel színházban Rigoletto találta zsákban a lányát. Előtte, és ennek „örömére”, ahogy az egy operánál lenni szokott, sokat és hangosan énekeltek. Giuseppe Verdi korának zseniális zeneszerzője volt, és akkortájt nem volt mozi. Szinetár Miklós és Harangi Mária rendezésében pedig legalább a hagyományos stílusban látható. Amiről az ember elhiheti, hogy tényleg köze van az eredetihez. De most nem erről szeretnék szólni, mivel az operát szeretők valószínűleg úgyis ismerik ezt a klasszikust. Annak, aki pedig nem szereti, legyen meg a szabad joga az ízlés szabadságához. Amíg még meglehet. Talán ez a szabad választás az, ami tanárként is iránymutató lehetne, és talán a tanároknak is arra lenne jó felhívni a figyelmét, hogy a zeneirodalom klasszikusai adják a legjobb példákat a határokat átlépő kultúrára. Úgy általában. A konkrét 2013. december 5.-i előadás felvezetőjében nemzeti Rózsika-nénink azonban inkább valami olyasmit emlegetett, hogy a zene mossa át a lelkeket, és a tanárok ezt az élményt továbbítsák. Mert valami pedagógus-akciós előadás lehetett a tegnapi, és ennek ürügyén Hoffmann Rózsát is meghívták. A tanárok pedig illedelmesen megtapsolták az oktatáspolitikai titkok állami tudóját. Akinek eddigi munkássága nyomán sokkal inkább az agymosás jutott az eszembe, mint a lelkek tisztára zenésítése.

A zenekultúra nemzetköziségének kiemelése talán azért maradt el a mosogatás mögött, mivel pártja és vezére nem ilyen tőlük deviánsan elütő, de különben triviális szavakat vár el egy csinovnyiktól. Pedig annak fényében, hogy az általános közkultúrálódásra Jézus vallásának diszkriminálása vált inkább jellemzővé az utóbbi időkben, talán nem ártott volna. Különösen, mivel szintén tegnapi hír volt ez utóbbinak az egyik újabb bizonysága. Arról, hogy az Erkel-től nem is olyan messze, a Blaha Lujza téren megrongálták a menórát. Aminek nyomán az internet bugyraiban ismét forrongani kezdtek az indulatok. Leginkább olyan homályos ideológiák mentén, mai nemzetközi kulturális provokációra hivatkozik a zsidóság kapcsán. De nem egy esetben olyan szintű antiszemita elveket is bebugyolálva a sorok közé, amitől Jézus alighanem lejönne a keresztfáról, és anyja védelme érdekében korbácsolná meg a Bibliát csak homályos fényképen látott vallásgyalázókat. Akik különben nyilván akkor sem lennének bölcsebbek, ha Grönlandon születnek. Csak akkor a jégvirágokat rombolnák a zuzmók szellemisége nevében.

A baj az, hogy maguk mögött alighanem hatalmi támogatást sejtenek, mivel a nyilatkozatok nem egy esetben ilyesmit sejtetnek. Az, amikor az ország miniszterelnöke nem az antiszemitizmus ellen küzd, hanem megvédi a zsidókat. Mint a nyugdíjpénztárakat? Amikor a kormány vezetője nem vesz részt egy antifasiszta tüntetésen, melyen a jobbikos zsidólistázások ellen tiltakoznak. Amikor a kormányzat a külügyminiszterrel írat bértolnoki mosakodást. Amikor nem az antiszemitizmus a gond a miniszterelnöki sajtófullajtároknak, hanem az, ha egy külföldi TV-csatorna megemlíti a magyar rasszizmus előretörését. Ilyenkor a zuzmók előmászhatnak az agytekervények közül, és az általuk alkotta gyepen olcsó népszerűséget ígérhetnek a nekik otthont adó fejeknek. Mert a menórák rongálóinak szellemisége ellen mintha nagyon halk lenne a kormányzati tiltakozás. Miközben csendes összekacsintás vélelmezhető egy egyre nyilvánvalóbban kialakuló Fidesz-Jobbik koalíciós tengely mentén.

S ez értékeli fel a miniszterelnök minden olyan kijelentését, mely a fajelméleteket juttathatja eszünkbe. Például akkor, amikor azt emlegeti, hogy „egy veszélyeztetett fajta vagyunk”. S mielőtt bárki félreértené, nem az emberiség kihalásáért aggódik ilyen veszettül, hanem a gyermekszülések hazai statisztikáit értékeli. Miközben a globális aggódással szemben, a hazai jövőt illetően, sokkal inkább egy nagyon komoly gazdasági bajt jelezhet előre a csökkenő gyermeklétszám. Veszélyeztetve például azon rétegek majdani nyugdíját, amely réteg tagjainak annyira megvédték az öngondoskodását. S nyilván a következő generációkra hárul a magyar kultúra értékeinek megőrzése is. De a „fajta”, akkor, ha szaporodásról, gyermekről esik szó, biológiai fogalom. Amikor tehát Orbán Viktor ezt emlegeti, akkor óhatatlanul felmerülhet a sorok közti kikacsintás a hungarista fajelméletek felé. Más dimenzióba helyezve azt is, amikor oktatáspolitikai államtitkára nem a zenekultúra nemzetköziségét, hanem az agymosás allegóriáját nyújtja át az őt megtapsoló tanároknak útravalóul. Kérdés maradhat persze, hogy mikor fogják Rigoletto asztalára tenni a menórát a következő, talán Vidnyánszkyra bízott, rendezésben.

Andrew_s

Bohóc-e vagy, Orbán Viktor?

A német TV-csatornák immár másodszor szerveztek támadást a magyarság lejáratására. Ami persze nem igaz, de szinte biztosan megfogannak ilyen gondolatok. Például azok fejében, ahol termékeny mohára hull az „ország én vagyok”-ra rímelő orbáni elképzelések. Azonosítva egy választással hatalomba került miniszterelnököt szerepcserélve egy abszolút uralkodóval. Holott a képlet viszonylag egyszerű.

Az Orbán Viktor által vezetett kabinet számos olyan intézkedést hozott, mely szembe megy azzal az értékkészlettel, melyet az EU alapjának tekintenek a tagállamok többségében. Ennek szinte hagyománya teremtődött az utóbbi években. Kétségessé téve azt, hogy a Fidesz akart-e valaha is mást, mint az abszolút hatalmat. Pontosítok. Ezt nem teszi kétségessé, hiszen a Fidesz egy párt, melyből számosan kiléptek már az évek során. Orbán Viktor esetében pedig tőle magától tudjuk, hogy nem a diktatúra, hanem a vezető személye nem tetszett neki a Kádár-rendszerben. Véletlen elszólás volt ugyan a részéről, de emlékezetes. Az is nyilvánvaló, hogy az EU-ben hangot adnak a véleményüknek. Ha elítélő a véleményük, akkor az elítélő véleményüknek. Pontosan úgy, ahogy hazánkban is hangot adnak a más országokat érintő kommentároknak. Az is elképzelhető, hogy nem csomagolják be mindig a véleményt selyempapírba, és nem festenek rá virágocskákat, hogy Orbán Viktor örsvezető bajtársnak jobban tessen.

Ez történt abban az esetben is, amikor egy német televízió, a gyermekeknek szóló, de a közéletről véleményt közvetítő műsorában megjelent a kritika a magyar kormányzatról. A KIKA műsora kikerült a videó-megosztókra, és ezzel tulajdonképpen ez a téma le is zárult volna. De mindannyiunk ezoterikus gondolat-felügyelője megsértődött. Ha annyit mond, hogy ez nem volt szép dolog, akkor ennyivel le is zárult volna az ügy. Viszont sikerült a bolhából elefántot fújnia Orbán Viktornak. Azzal, hogy kijelentetése szerint pillanatokon belül tennék utcára azt, aki birodalmában ilyenre vetemednék. Szinte azonnal megjelent a német televíziók válaszfilmje, amiben már sértett udvari bohócként ábrázolják Orbán Viktort. Nem az országot, nem a magyarságot, hanem egyetlen embert. Azt, aki képtelen meglátni a helyzet fonákságát. Azt, hogy pont kijelentésével igazolta a korábbi állításokat a sajtószabadság hiányos voltáról. Ezzel pedig elérte azt is, hogy a bolhából lett elefánt alaposan rálépett a lábára. Az ugyanis régről tudott, hogy a nevetségessé tétel, és a nevetségessé válás meglehetősen káros a hatalomra nézve.

Nem véletlen, hogy először a viccek szintjén jelenik meg a kritika. Azonban a hazai hatalomgyakorlás nem szorul az utca tréfacsinálóira. Van nekik egy Kumin Ferencük arra, hogy közröhej tárgyává tegyen szinte bármit. Azt nyilatkozta ugyanis már az első animáció megjelenés után, hogy „Magyarország megbízásából egy szakértőkből álló jogászcsapat dolgozik Berlinben azzal a feladattal, hogy vizsgálja meg, a német médiaszabályozás alapján milyen lehetőségei vannak a panaszos magyar félnek a jogai érvényesítésére”. Eltekintve attól, hogy az említett jogászcsapatnak biztos zsebpénzt jelenthet ez az akció, elképzelem, amint a végén odamennek a tévésekhez és jól beolvasnak nekik. Esetleg, amint a bíróságon felszólalnak, hogy a „cúna néni pirosz lapot mutatott Vikikének”. Amitől nyilván az egész német médiavilág hanyatt-homlok összecsinálja magát. A röhögéstől legfeljebb. Arról feledkezik meg ugyanis a nemzetközi kommunikációért felelős helyettes államtitkár úr, hogy ott igen kevés befolyása van a magyar médiafelügyelet szolgaiságához szokott kormányzatnak. Közben persze elfeledkeznek arról, hogy amikor külföldi külképviseletek szóltak legutóbb a Táncsics-ügy kapcsán, akkor milyen hangosan kiabáltak a belügyekbe való beavatkozásról.

Kumin Ferenc megnyilatkozása alapján azonban legalább tudjuk, hogy jelenleg ki tölti be a bohócügyi államtitkár szerepét. Azt, amelyről először a rendvédelmiek tiltakozó akciója során szerezhettünk tudomást. Azonban mindezek ellenére részben azzal is egyet lehet érteni, ami a HajduPress-ben jelent meg. Azzal, hogy Orbán Viktor nem bohóc. Bár mi tagadás, a bevezető gondolat alapján, miszerint „Orbán Viktor kemény, mint Tarzan sarka, Orbán Viktor határozott, mint Van Persie a kapu előtt, Orbán Viktornak vág az esze, mint a beretva”, nehéz komolyan venni az állítást. Pontosabban, nehéz úgy tekinteni az írást, mintha az nem egyfajta ironikus összekacsintás lenne arról, hogy „de igen, bohóc az kérem, de ki meri azt itt leírni?”. Már csak az olyan mondatok miatt is, mint az, hogy „szeretik és/vagy gyűlölik, de itthon nem nagyon neveti ki senki, ha elé kell állnia”. Egyébként tényleg nem. Az átlag, kicsit jobb érzésű ember nem neveti ki a másikat. Legfeljebb azt, amit csinál. Ismert ugyanis a pedagógiából is az, hogy a „hülye vagy”, illetve „hülyeséget csinálsz” kijelentések egyáltalán nem egyenrangúak. Az ember tehát nem neveti ki a másikat, amiért alacsony, beteg, kancsal, buta, féllábú, vagy bármi más fogyatékossága lenne. Amitől még lehet nevettető az, amit tesz.

Ahogy a bohócok is pontosan tudják azt, hogy nevettető, amit csinálnak, és azért is teszik, amit tesznek. Akár saját hiányosságaikból is erényt kovácsolva, de mindig pontosan tudva, hogy min nevet a közönség. Orbán Viktor azonban tényleg nem bohóc. Annak ellenére, hogy azt még csak tudni véli, hogy mit szeretnének tőle hallani. Azt azonban már nem látszik látni, hogy hol a nevetségesség határa. Ugyanis nem kacagtatni, szórakoztatni akar. Ami nehéz is lenne, mivel kívülről nézve inkább azt nem értik, hogy az emberek miért hagyják bomolni. Míg belülről korántsem szórakoztató egy lecsúszó gazdaság körülményei között éledő diktatúrában vegetálni. Orbán Viktor tehát tényleg nem bohóc. Mert a nevettető, és a nevetséges sem azonos. Nem bohóc tehát. Sokkal inkább vezérszólistája egy kibontakozó tragikomédiának.

Andrew_s

Kormányzati bolondcsapda.

Egy bohócmaszk mind előtt
Forrás: http://www.cepolina.com/

Az udvari bolondok élete talán nem volt fenékig tejfel, ha olykor be is kenték őket fenékig. Elvégre azért voltak, hogy mások mulassanak, és nem ők. Miközben azért kosztot, kvártélyt kaptak, és bármi botorságot mondtak, nem vették őket komolyan. Ebbe a ködbe aztán azt az üzenetet is be lehetett burkolni, amit esetleg komolyan lett volna érdemes venni. Nem véletlen az, hogy igazán bölcs uralkodók nagyon is figyeltek a bolond szavára. Hiszen ki más közvetíthette volna gyorsan, és fájdalommentesen a nép szavát, a közhangulat változásjelentéseit. Ha pedig az uralkodó elzárkózott a világtól, akkor a bolondja szavát a környezetnek volt érdemes figyelnie.

Hogy ennek mi köze a mai magyar jelenhez? Látszólag semmi. Az udvari bolondok helyét átvették a szóvivők, akiknek megválasztása a kormányzat körül láthatólag lojalitás és nem kommunikációs készség kérdése. Ha pedig az uralkodó szerint jól szolgáltak, kapnak egy beosztásbeli koncot. Komolyan alig veszik őket, de az udvari bolondoktól eltérően szinte senki sem figyel arra, amit mondanak. Beosztásilag tehát lehet, hogy átvették a bolondok helyét, de funkciójukat már nem. Márpedig az udvari bolondokra jellemző kommunikációs szerep igenis megtalálható a magyar közélet kormányzati oldalán. Igaz, kicsit piszkosan, csonkán, de megvan az. Még csak nagyon keresni sem kell, hiszen nap, mint nap az orrunk alá dörgölik.

Pár jelét érdemes sorra venni tehát. Legelőször is megtalálható nem másutt, mint a gazdasági irányításért felelős szakszemélyzeti irányító, Matolcsy György esetében. A tündérmesés szöveget annyira körberágták, körberágtuk, hogy elég csak halványan utalni rá. Komolyan lehet venni? Ugyan már! Aztán ott van az a szöveg, hogy hamarosan tejjel és mézzel fogunk folydogálni, mint a világ mintaállama. Ezt alighanem csak annyiban lehet komolyan venni, hogy a negatív példa is példa lehet. A legfontosabb gazdaságstabilizációs tényező kapcsán pedig még önmagát sem veszi komolyan a miniszter, hiszen az IMF bejövetelét szabadságra menetellel köszönti. Bár ez lehet, hogy csak humanitárius gesztus. Hiszen igazán kár lenne, ha az IMF tárgyalódelegációjának tagjai betegre röhögnék magukat a magyar nemzeti tündérfelelős kijelentésein, és fiókba szorult adózási tézisein.

Az meg tényleg kész vicc, hogy Orbán Viktor miniszterelnök éppen a hazai gazdaságpolitika egyik legjelentősebb időszakában tölti fel az akkumulátorait. Talán ezzel is jelezve, hogy ő nem is igazi miniszterelnök, csak egy kommunikációs droid azok számára, akik valójában a hatalma mögött vannak. Ebben az esetben persze nincs is probléma azzal, hogy egyfajta bolond-kommunikációt folytat, hiszen nem az övé a tényleges hatalom. Nem ő az uralkodó. De talán nem is erről van szó, hanem arról a pánikról, ami akkor szokta elfogni, amikor neki személyesen kellene személyes felelősséget vállalni, illetve szemtől szembe konfrontálódni. Miként a kormányzati felmondások idején is sokszor külföldön volt a közelmúltban. Pedig aligha valószínű, hogy az IMF-küldöttség kokival és sallerrel fogadná a tárgyalóasztalnál. A félelem tehát alaptalan. Ám reméljük, hogy Orbán Viktor sikeresen töltődik fel, és a konnektortól távozva hazatalál a pihenés tündérszigetéről az ő kicsi tündérországába. Az persze kérdéses, hogy mennyire vehető komolyan a tárgyalási szándék ilyen körülmények között.

Nagyjából talán annyira, mint a csatanyerésről, a szabadságharc győzelméről való vizionálás, mely mellé nyugodtan hozzátehető a következő nemzedékek felvirágzása. Már akkor, ha borvirágos orral kijöttek a romkocsmából, ahova a miniszterelnök száműzte a társaságot. Elvégre megbélyegezni a munkanélkülit sokkal elegánsabb, mint munkahelyet teremteni. Így, Orbán Viktor és az ő kedvenc oktatáspolitikusa, vizionálhat tovább a hordó magasában. Igazságos közoktatásról, és minden másról. Mire a hordóról leesnek a mondatok, szolganemzedékek kinevelését jelzővé válnak a pangást előrejelző korszakokban. De itt most be is fejezem a visszatekintést, hiszen illusztrációnak ennyi is elég annak jelzésére, hogy a tréfa szintjén zajló kommunikáció, amit immár lassan senki sem vesz komolyan, igenis létezik a kormányzati oldalon.

A kérdés, amit ezek után feltehetnénk az az, hogy ennek oka vajon lehet-e a hozzáértés teljes hiánya? Legyünk optimisták a szereplők személyes képességei tekintetében. Különösen, mert Orbán Viktor többször bebizonyította, hogy nem járatlan a kommunikáció útvesztőiben. Matolcsy György és Hoffmann Rózsa is megszerezte valahogy a diplomát, és ne nézzük le annyira a felsőoktatást, mint azt a kormányzat teszi. A teljes szakmai csőd szobrait tehát mégsem ebben a körben kell keresni. Marad tehát az, ha kiszámított folyamat részeinek tekintjük. Ebben az esetben a magyarázatot, az okokat nyilván másutt kell keresni. S itt már beszámíthat az, hogy az igazi bolondot jól alakítót nem tartják beszámíthatónak. Amiből persze akár előnyt is kovácsolhat.

Például akkor, ha sunnyogó hatalomgyakorlás zajlik. Ezalatt azt értve, hogy Orbán Viktor és csapata kihasználja a korábbi önhitelrontásokat. A közvéleményt olyan szinten kifárasztva a hülyeségekkel, hogy már mindenre legyintenek az emberek. Bevihetők tehát azok a mélyütések, amelyeket már komolyan kellene venni. De sokan más csak legyintenek, „hogy újra valami badarság”. A háttérben pedig tovább lehet építkezni. Ezzel értelmet nyerhetne természetesen az, hogy a miniszterelnöki csapat miért nem fékezi meg Matolcsy György ámokfutásait. Bár ebbe a receptúrába az is belesimul, hogy kiszámított módon nyomnak néha mikrofont az ettől megrészegülő mesemondó kezébe. Például akkor, ha az udvari bolond szövege mögött egy valutaspekuláció zajlik. Mert nyilvánvaló, hogy a hazai valuta árfolyammozgásainak legnagyobb haszonélvezői azok, akik milliárdokkal tudnak számolni. S ez a réteg aligha az, akinek a 47 ezer forint mindenre elegendő kellene, hogy legyen.

Azonban érdemes lehet megjegyezni, hogy ez kommunikációtechnikai bolond-húzás is csak egy bizonyíthatatlan hipotézis. A valós gondot azonban nem a hipotézisek, hanem a források, és cselekvési szabadságok hiánya fogja okozni a mindennapokban. A magyarázatot pedig egyre többen a saját bevásárlásaik során kell, hogy megtalálják majd. Arra, hogy mi a fenéért nem elég a pénztárcájuk, bakkártyájuk fedezete a mindennapokra akkor, ha már megint legyőztük egész Európa gazdaságát, sutba küldtük az IMF-et, és tündérkertet varázsoltunk Pannóniában. S mi a csodáért mennek el a tehetséges fiatalok, mint vándorló céhlegények, ha olyan fenemód igazságos és felívelő a belső karrierlehetőségek tárháza.

Simay Endre István