Orbán patkányai damaszkusz felé indulnak

Lassan mondom: Pa-ra-fa

Orbán Viktorról továbbra sem lehet tudni, hogy hol vannak a leletei, és a beszédírói sem biztosan tartanak ki a végsőkig. A bukás jelei egy ideje azért rajzolódnak. A legbiztosabb előrejelzés mégis az, amikor a elkezdődik a vezér-lét végfázisa. Paranoid szakítás a korábbi haverokkal, és a parafaemberek elúszása a pocsolya kevésbé zavaros területeire.

Az előbbi szép, és agyontárgyalt példája volt a szakítás Simicska Lajossal. Annyira demonstratív módon megszervezve, hogy nehéz szabadulni a színpadi játék gondolatától. Attól, hogy jól megkoreografált pávatánclépést adott elő a kollegista önképzőkör. Ugyanakkor van abban is logika, hogy függetlenül a racionalitásoktól a vezér már odáig jutott, hogy senkit nem tűr meg maga mellett, aki csak kicsit is független lehet a szeszélyeitől. Márpedig Simicska az. Ha nem is a maga erejéből, lobbizta ki minden milliárdját, de régóta ismert jelenség, hogy legalább nagyjából ért a gazdasághoz, és Orbán Viktortól független gondolkodásra is képes. Ellentétben azokkal a helyi Döbrögikkel, akik mindenben a Fidesz jelenlegi elnökétől függnek. Addig nyernek közbeszerzéseket, amíg Orbán Viktor a kormányfő. S esetleg szabadlábon is addig vannak. Ideálisak az elvtelen, vagy elvtelenségig zsarolható talpnyalók szerepére. Pozícióba kerülésük olyannyira gerjeszti a kontraszelektív hatásokat, a vezér kegyéért való beteges remegést, ami lehetetlenné teszi a körülményekhez való alkalmazkodást. A vezér egyfajta nyálas trutymóba süllyedve, kijátszhatóvá és alapvetően egyre kiszolgáltatottabbá válik. Amitől még szorosabbra vonja a gyűrűt, és ami így önerősítő folyamatként juttatja el a semmibe. A folyamat végén Sztálin például a ravatalon végezte, mert szívrohama alatt sem merte senki zavarni.

De a paranoid bezárkózási spirál természetesen csak az egyik jele a vezér gyengülésének. Nem is annyira külső, mint a személyiség leépülésének hosszadalmas, változatos folyamatából fakadó szindróma. Nem is feltétlenül egyértelmű a külső szemlélőknek, és sokáig a hatalom látszatát, a romos épület erősnek látszó homlokzatát mutatja. Ugyanakkor jelzés lehet a hatalom azon köreinek, melyekben az innovatív patkányok, és saját hatalomra vágyó csinovnyikok „laknak”. Az utóbbiak megjelenése, pozíciófoglalása jó ideje tart, Nem véletlen, hogy sokszor, sokan találgatják Lázár János valós szerepét a kormányban, illetve egy esetleges Lázár-Vona tengely kiépülését a háttérben. Aminek egy, a jelenlegi hatalmi keretek között alakuló árnyékkormány valószínűsíthető kiépülése csak kedvez.

Az innovatív köpönyegforgatók szintén elég látványosan képesek coming outolni. Látszólag ugyanis a haladó kritikus köpönyegében kergetik a fellegeket a hatalom éppen aktuális, damaszkuszi útjain. Ahol a bukás közeledtével, a vezértől bevasalható előnyök csökkenésével egyre nagyobb lesz a tolongás. Egy idő után pont annyira lesz mindenki született ellenzéke a hatalomnak, ahogy a rendszerváltás után is úgy megszaporodtak az ellenállók, mint a konídiumtartók a penészes kenyéren. Aztán, szinte természetesen, az ellenállók is átrendeződtek. Biztos ismernek sokan olyan „kis-ellenállókat”, akik a környezetükben csereberélték össze-vissza a pártjelvényeket. A nagyok közt az egyik legemlékezetesebb nekem az egyik legemlékezetesebb Tölgyessy Péter volt. Az, aki lelkesen SZDSZ-es decibelművész volt egészen addig, amíg a pozícionális viszonyok ennek kedveztek. Annyira, hogy nem csak frakcióvezetője, hanem elnöke is volt egy ideig a Szabad Demokraták Szövetségének Ezt követően, némi üresjárattal, de folyamatosan parlamenti képviselőként, felfedezte magában a fiatalt és bezupált a Fideszhez. Ha nem is lépett be a pártba.

Párton kívüliként, de a Fidesz országos listájáról beúszva a képviselői fizuért nyilván egészen független politikusnak tekinthető. Annyiban biztosan, hogy az érdekeit és hiúságát kiszolgálni ígérők felé lavíroz. Párt- és valószínűleg eszme-függetlenként. Most minden esetre felfedezte valahol a sifonérban, két csontváz közt, azt, hogy immár a Fidesz tehet mindenről. Legfrissebb megállapítása szerint a Fidesz felelőssége az elmúlt huszonöt év. Attól a politikustól, aki az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásoknál is aktívan jelen volt, majd fideszes képviselő volt, és arról is ismert, hogy a Parlamentbe csak a fizetésért járt be, mert különben hosszasan nem szólalt fel, igazán szép teljesítmény az említett megállapítás. A következő Tölgyessy-nyilatkozat talán arról fog szólni, hogy tulajdonképpen ő ott sem volt, és már negyven éve is Orbán-ellenes volt. Csak ehhez még gyengülnie kell a Fidesz elnökének egy kicsit.

Arról ugyan nem szólt Tölgyessy Péter, hogy melyik pártot, vagy mozgalmat kívánja támogatni. De akárki is lesz az, annak annyi. Lehet, hogy az lesz a következő politikai átok, hogy: támogasson Tölgyessy Péter. Esetleg a hozzá hasonló parafa-emberek másik nagyszerű képviselője. Miközben érdemes figyelni a Fidesz esetleges válságának nem csak a jeleit, de körülötte kavargó zavarost is. A jelek szerint kezdenek új gazdához úszni az orbáni bukást belülről megsejtők.

Andrew_s

A keresztényi gyűlölet margóján

Forrás: Rédley Tamás / FN

A Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) megszűnik. A jelen politikai közéletben betöltött szerepe jobbára az emlékek sorába tartozik. Így politikailag semmiképpen nem indokolt a KDNP kirohanása az esemény kapcsán. Az a kirohanás, amely óhatatlanul más emlékeket, analógiákat idéz.

Analógiaként például képzeljünk el egy futóversenyt. Egy olyat, melyen az egyik versenyző a verseny feladására kényszerül, míg a másikat hordszéken viszik be a célvonalba. Ezután képzeljük el, hogy az utóbbi hangos röhögéssel és mutogatva gúnyolással nevetné ki az előbbit. Alighanem Néró Rómája, vagy hasonló állapotok jutnának az eszünkbe. Már akkor, ha a versenytársát kiröhögő „győztest” nem vinnék el azonnal egy muszáj-dzsekiben a célvonaltól. Miközben persze a hordszék, a KDNP esetében a Fidesz kétséges értékű barátsága, nélkül sem avatná a népszerűség példaképévé azt, aki a versenytárs utólagos lealázásában véli kinyilvánítani önmegvalósítását. S bár a politikában talán kár keresni a fair play-t, a szeretet vallását állítólag pártszinten képviselő egylettől elvárható lenne, hogy ellenfeleit ne ellenségként kezelje. Ezért aztán lehet, hogy a KDNP politikusainak csak el kellene olvasnia a Bibliát. De egy etika-tankönyvet mindenképpen. Ha már kedvenc, és a kormányzat lelkészi hivatalában ténykedő, államtitkáruk lobbi-harcának eredményeként kötelező a hittan, illetve az etika választása.

Miközben persze az ellenfél kiesése alkalmából lejtett örömtánc önmagában is lehet gusztustalan, a megnyilatkozás szövegezése is lehet visszás. A Kereszténydemokrata Néppárt közleménye ugyanis azt látszik tartalmazni, hogy szerintük legfőbb ideje volt a „hároméves kínos agonizálás után” bekövetkezett megszűnés. Érdekes párhuzamot jelentve egy másik kijelentéssel, mely egy haldoklóról szólt imígyen: „három éve ott vergődik a Honvéd kórházban, mert képtelen meghalni”. Az utóbbi kijelentést tevő Wittner Mária alighanem beírta ezzel magát a hazai Parlament gyűlölködve bunkó képviselői közé. Amikor tehát a KDNP mintegy kölcsön veszi ezt a retorikát, akkor a kereszténységet zászlójára tűző párt felzárkózik a gyűlölködők soraiba. A keresztényi szeretet és megbocsátás jegyében természetesen. Már akkor, ha saját kútfőből merített gondolatról van szó, és nem arról, hogy valaki csak a nevét adta ahhoz, amit a Fidesz részéről az orruk alá tettek. Mely utóbbi esetben még az is lehet, hogy közös szövegíró dolgozott ezen a közleményen, és Wittner Mária egykori felszólalásán.

Mert még ez sem teljesen kizárt egy olyan párt esetében, mely önmagában nem igazán került megmérettetésre a választásokon. Felvetve még azt a kérdést is, hogy amennyiben nem a hatalom jegyében megtért miniszterelnöki kegyet élveznék, akkor vajon elérnék-e a statisztikai hibahatárt a támogatottságban. De ezt talán sosem tudjuk meg, mivel számos koalíciós és szövetségesi példa mutatja, hogy a Fidesz barátsága nem garancia a párt hosszas fennmaradására. Miközben azért nem árt talán emlékezetünkbe idézni, hogy az SZDSZ önmagában is megméretésre került. Olyan előzmények után, hogy a valamikori SZKH (Szabad Kezdeményezések Hálózata) olyan értelmiségieket tudhatott sorai között, akik akkor is a liberalizmust hirdették, amikor a Kádár-rendszerben ezért nem járt nagy megbecsülés.

Nem vitatva természetesen, hogy számos és számtalan hibát is elkövetett a párttá alakult mozgalom, aminek hatásai ma is hatnak. Ahogy Kövér László bejuttatása is a Parlamentbe. Igaz, az akkori Fidesz még liberalizmust hirdetett. S nem azt az authoriter konzervatív sapkát hordta, melyen bojt gyanánt ott fityeg a KDNP is. Az a párt, ami aligha a szerintük az SZDSZ-t jellemző „hatalomvágytól és pénzéhességtől vezérelve” lépett szövetségre a Fidesz-szel. Vagy inkább visszatért a kebelére, mivel a KDNP jelenlegi frakcióvezetője 2004-ben még fideszes képviselőként volt az Országgyűlés alelnöke. Igaz, akkortájt is elég nyílt volt a karrierépítési átjárás a két párt között. Ezt nem csak Harrach Péter, hanem például a fideszes miniszterként saját testvérét kitüntető Mikola István életútja is mutatja. Az erős, mondhatni karriertörténeti összefonódás alapján tehát egyáltalán nem kizárt, hogy a KDNP nyilatkozatát a Lendvay utcában fogalmazták a wittneri gyűlöletet idéző kiszólásokkal. Ahogy talán már a kereszténységet csak árnyékként képviselő némely korábbi megnyilatkozást is.

Ettől még természetesen lehet történelmileg szükségszerű az SZDSZ megszűnése. De ezt történelmi elégtételnek csak az élheti meg, aki egyrészt gyakorlati segédletet nyújtott a bukáshoz, másrészt gyűlölettel viseltet az elbukottal szemben. Ez a retorika szintén jobban illene a mindenhol ellenséget kereső Orbán Viktorhoz, mint a keresztényi szemlélethez. Akiben tehát eddig lehetett valami kétely aziránt, hogy a KDNP nem más, mint Orbán Viktornak a templomba járók felé kinyújtott pallosa, az újabb adalékot kaphatott a kétely elhessegetéséhez. A maga korában szintén megbukó, mártírként meghalt Jézust megcsúfoló gyűlölet nevében.

Andrew_s

Biztonsági morálcérna.

Mi liberális ifjak indulunk, mert...

A Schmitt Pál lemondását megelőző, majd követő politikai és kommunikációs adok-kapok visszhangjai, úgy látszik, nem nyugodnak le egyhamar. Erre mutatott rá az ideiglenes köztársasági elnök abban az interjúban, melynek kapcsán abbéli örömének is hangot adott, miszerint nem ő lesz véglegesítve. Természetesen nem az jelezte az örvényeket, hogy ennek örül, mivel ez tényleg mindenkinek a magánügye. Sőt, felületesen akár azt is takarhatja, hogy Kövér László felmérte saját alkalmatlanságát a feladatra. Ennek következtében az öröme őszinte is lehet. Éppen úgy, ahogy takarhat valami keserű önfelmentést is. Mint amikor a vesztes utólag megmagyarázza, hogy ő tulajdonképpen nem is akart nyerni. Mert kétségtelen, hogy az akit olykor „köteles” előtaggal emlegetnek, vagy olykor a fél parlamentet tekinti illegitimnek, az akkor sem teljesen képviseli az egységet, ha az utóbbiért később elnézést is kért.

Ezzel az önigazolással sem lenne természetesen semmi baj, mivel olyan emberi tulajdonság, aminek megnyilatkozása egyike lehetett volna Kövér László emberi megnyilatkozásainak. Amiért emlékezetessé vált az említett beszélgetés az aligha ez. Sokkal inkább az a kijelentése, amiben azt sokat idézett megállapítást tette, hogy „néhány nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” az, aki tehet az előző elnök bukásáról. Ami nyilvánvalóan, és sajnos, azt az értelmezést is lehetővé teszi, hogy tulajdonképpen nem az a baj, hogy Schmitt Pál plagizált, és hónapokon keresztül valótlanságokkal mentegette magát. Kövér szerint az is lehet talán, hogy mindezt az tette hibává, hogy kiderült. S ebben nyilván az azt leleplező újságírók a leghibásabbak, akik a közélet tisztaságát a kormányzó párt hatalmi érdekei elé helyezték. Miközben még az sem biztos, hogy a kialakult helyzet árt, és nem használ a hatalmi játékban. A kiderülések kapcsán azonban ugyancsak rejthet némi fenyegetést is akár. Ha ugyanis egy tényanyag feltárása a házelnök, és ideiglenes köztársasági elnök szerint terrorizmus, akkor az akár koncepciós vádak szelét is előre lengetheti. Ami könnyedén elvezethet odáig, hogy „holnaptól minden másként volt”. Akár az is, hogy Kövér László talán a parlamentben sem ülne, ha első jelölésekor az éppen általa sokat szidott SzDSz nem támogatja megválasztását.

S ez nem kevésbé érdekes, egy esetleges másik, Schmitt Pál esetén jóval túlmutató, olvasata is az ideiglenes köztársasági elnök mondatainak. Mert az egy dolog, hogy Áder Jánossal kapcsolatban mi fog kiderülni a közelebbi, vagy távolabbi jövőben. Különösen azért, mert a korábbi elnökcsinálásának vakondokos nyomakodása olyan valami, amiről eléggé elhíresült már. Nem most kell kiderülnie a FIDESZ-jelölt sajátos demokrácia-felfogásának. Azonban a kövéri gondolatok azt is jelezhetik, hogy kissé fordítva sikerült rátelepedni arra a bizonyos éjjelire. Így a nehéz munka eredménye valahogy visszafele kezd nyomakodni a kínos ücsörgés közepette. Mert az egyik kínos kötelességérzet nyilvánvalóan a lojalitásnyilatkozat kellene legyen. Nem a közönségnek, hanem a FIDESZ egyszemélyi vezetésének címezve. Bizonyítva azt, hogy bármi áron próbálják továbbra is menteni a szinte menthetetlent. Azt az egyszemélyinek tűnő döntést, mely annak idején Schmitt Pált a bársonyszékbe emelte. Ám az is valószínű, hogy erre a kinyilatkoztatásra nem csak Orbán Viktor pillanatnyi jó közérzete okán lehet szükség.

Szükség lehet azért is, mert mintegy előre előkészíti a terepet annak, ha Áder Jánossal kapcsolatban lenne bármi nemű problémája a médiának a közeljövőben. Előre felmentve a miniszterelnököt az esetleg ismét hibásnak bizonyult döntés esetére. S persze mintegy előre szólva, hogy „mi megmondtuk, hogy ok nélkül is belénk fognak kötni” azok a bizonyos „nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terrorista” elemei a különben tökéletes szép új magyar világnak. Melyben nincsenek megszorítások sem, csak szép új adóötletek. Azt azonban jó lenne tudni, hogy Kövér László, mint régi harcostárs, vagy társharcos, vajon mit tudhat Áder Jánosról, melynek esetleges kiderülésére ekként kell előre felkészülni. Ez kíváncsiság azonban nyilvánvalóan nincs összefüggésben az előbb említett éjjelivel. Legalább is részben. Ugyanakkor más részben mégis csak van. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem a hatalmi tényezővé válás után kellene átgondolni a korábbi életet, hanem előtte. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a világot szembe lehet hazudni, és kellően fanatikus követőkkel tetszőleges menetek és felvonulások szervezhetők a hatalmi diadalok demonstrálására. Van azonban alighanem valaki, akit normális személyiséggel elég nehéz lehet becsapnia a politikusnak is. Önmagát. Azt az egyetlen személyt, akinek talán maradhat ereje a tükörbe fésülgetni át a frizuráját és bajuszát. Így alighanem a hatalmi recept megbízhatóan működne fordítva. Ha nem a már kinevezésre kiszemelt esetében kellene az eltusolásokról gondoskodni, hanem azokat lehetne választottként köszönteni, akiknél nem gond, hogy mi derülhet ki. Nem azért, mert a politikusok hibátlanságával áltatnám magam. Sokkal inkább abban az értelemben, hogy a jelöltről ne utólag derüljenek kis turpisságok, hanem előre lehessen tudni mindazt az előéletéből, mely problémássá válhat a későbbiekben. Ha pedig imigyen „látott” állapotban is megválasztásra kerül, mindenkinek lelke rajta.

Nixon elhagyja a Fehér Házat
forrás: Wikipedia

Egy azonban biztos. A közélet tisztaságáért tollat emelő újságíró nem terrorista. A terrorista ugyanis aligha az, aki megpróbál tenni azért, hogy ne a szürke zónák világfijai és hatalmi önsakkozói befolyásolják mindennapjainkat. Ahogy annak idején a Watergate-botrány kirobbantói is sokkal inkább a közlési szabadság harcosai voltak, mintsem terroristák. Bár kétségtelenül nem volt egyszerű az ő feladatuk sem, amikor a világ egyik legerősebb posztján levővel szemben vették fel a kesztyűt. Azonban annak idején Nixon lemondásához vezetett ez a sajátos szabadságharcuk. Amit alighanem nem is annak, hanem munkájuk részének tekintettek. Így talán a minden kommunikációs bozótban terroristát sejtő permanens fülkeforradalom szabadságharcosainak sem kellene feltétlen ellenségként kezelni a médiát. Mert az igazi újságírás a tények feltárásából, és a közérdekű tények közzétételéből is áll. S még az, ha a megfélemlítés, a lehetetlenné tevés, vagy frekvenciák, csatornák, sávszélességek hatalmi játékával sikerülne is ezt a tükröt összetörni, és a szilánkokra szolgai mikrofonállványokat állítani, a lényeg akkor is keveset változna.

Meg nem történtté ugyanis ez sem tenne semmit. Ahogy lehet bárhogy kommunikálni például a plágiumot is. Az attól még nem lesz dicséretes. S lehet rendeletileg kimondani, hogy a Föld egy narancs körül forog. Attól egy narancsban a jelen tudásunk szerint nem támad világközpontosító gravitáció. Így talán nem árt, ha biztonsági kötél gyanánt legalább a morál cérnája nem szakad el, ha valaki nyilatkozik. Akár, ha címzetes elnökként is tegye azt.

Simay Endre István