Gumicsont vagy orbánjugend?

Kis késéssel, de csak most olvastam, hogy a keresztényi humánumáról oly nagy ismertséget szerzett kormányzat legfőbb iskolafelügyeleti vízfejéből a meleg hatására újabb gőzpamacs emelkedett az ég felé. Ezúttal lőteret vizionálva az iskolákba. Mert az biztosan kell majd, mint egy falat kenyér. Sőt! Jobban. Mert a kenyér nem fontos. Ha lőni is lehet.

Egyben azt is lemérhetjük, hogy az orbanista oktatáspolitikában a trágya átforgatási ideje négy-öt év körüli nagy-ciklusokban zajlik. Úgy nagyjából. A középiskolások alakiztatásának nagyszerű ötlete ugyanis 2012-ben volt áprilisi tréfapótlék. Valószínűleg szintén a végtelenül demokratikus humánum jegyében. Amelynek volt egy kis utózöngéje 2013-ban. Annak kapcsán is előszedve az iskolai milícia nagyszerű ötletét, hogy már az iskolai besúgó-hálózat kiépítésének árnyéka is előbukkant a sötétségből. Ám most, a jelek szerint valakiben megint felágaskodott az ifjúgárdista emlékek romantikája. Elfeledve, hogy számára valószínűleg csak azért romantikus a kép, mert akkor fiatal volt. Mostanra meg egy vén marha lett. Esetleg marháné. Akinek talán már remeg a kezében a fegyver. Így a mostani ifjúságot szeretné buzerálni kicsit az éppen aktuális alakuló téren. Leánykori nevén buzerplatz-on.

Illetve lőtéren. Ami tényleg lehet nagyon fontos. Ha nem is egészen világos, hogy mi a fenének. Mert az szinte biztos, hogy az iskoláknak nem a lőtér hiánya a legnagyobb problémája. Ahogy az országnak sem a „kisfaluba nagystadiont” mozgalom hiányzik a legjobban. Ellenben lehet, hogy a kettőnek mégis lehet némi kapcsolata. A történelem már többször bebizonyította, hogy a stadionok gyepszőnyege gyorsan felissza a vért. Valamint, ha ápolni nem is ápol, de sokáig eltakarhat egy-egy tömegsírt. Amelyhez ugyebár halottak is kellenek. Miközben azt is tudjuk, hogy a stadionok egyfajta koncentrációs pontként, gyűjtőtáborként is funkcionáltak helyenként. Az ilyen szerepváltáshoz pedig mégis csak kell kiszolgáló személyzet. Azt pedig már a harmadik birodalom is bebizonyította, hogy legplasztikusabban a gyermekek fejébe lehet beleplántálni azokat a gondolatokat, amelyek aztán mélyre beszivárogva biztosítják a feltétlen, fegyveres hűséget. Annyira, hogy magas egyházi méltóság is lehetett olyan, akinek még kinevezésekor sem esett ki annyi sem a száján, hogy „bocs, megvezetett gyermek voltam”. Vagy csak elkerülte ez a pápai nyilatkozat a figyelmemet. S akkor itt, és most megkövetem Joseph Aloisius Ratzingert.

De talán mégsem a belső ellenzék várható megerősödése miatt kell annyi stadion. S talán nem a nemzeti ifjúgárdisták (hívják majd őket hivatalosan akárhogy) miatt kell majd a lőtér az iskolákba. Talán nem. Akkor az ötlet bedobása nem több, mint egy minta a kormány ócska gumicsont-készletéből. Vagy ki tudja. Elvégre a majdani önkéntes szabadcsapatokba is kell majd az utánpótlás. Aminek nem mond ellent, hogy azóta a küzdősportokkal foglalkozók számba vétele is megkezdődött.

Andrew_s

Iskolamilícia újratöltve

Az iskolarendőrökkel kapcsolatban az első tervek óta vannak komoly fenntartások. Korántsem csak azok, melyekre legutóbb a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) látszik hivatkozni abban a közleményben, mely szerint az iskolában nincs helye a rendőröknek. Alapvető pedagógiai és szociológiai ballépés az egyenruhások iskolákba telepítése. Olyan üzenettel, ami leginkább a diktatúrát pártolók számára lehet kedves.

Ez azonban korántsem új, és korábban is szó esett arról, hogy alapvetően a szolganemzet, az orbanista embertípus kialakításának lehet hatékony eszköze az iskolarendőr. Nem azért mert gond lenne a tanár megvédése az agresszív diáktól, hanem azért mert a kóros agresszivitástól nem a rendőrségnek, hanem a gyermekvédelemnek kell megvédenie a többi gyermeket, és nem elsősorban a tanárt. Lévén, hogy a tanár maga is része a gyermekvédelmi jelzőrendszernek. Miközben az iskolarendőr, az iskolai milícia, eszköz lehet a megalapozatlan tanári diszkrimináció kezében. Nem azért, illetve nem csak azért, amit a TASZ vélelmez. A tanár alkalmatlansága legalább annyira beleszámíthat ebbe, mint az iskolarendőr elfogultsága. Nem vitatva természetesen azt a kutatást, ami nyilván megalapozottan állítja a karhatalom potenciális elfogultságát.

Ugyanakkor kicsit furcsa szövegösszefüggésben olvasható, hogy az iskolarendőr jelenléte lenne az oka annak, ha egyeseknek egyenes út nyílik a börtönbe. Ennek a kriminalizálhatósági korhatár leszállítása inkább lehet oka. S vele az, hogy a droghasználatot nem jutalmazzák állami kitüntetéssel. Az persze egy másik kérdés lehet, hogy a karhatalmi jelenlét mennyiben fogja visszaszorítani a diákság körében a drogok használatát. Mert ebben a tekintetben alighanem igaza van azoknak, akik szerint szinte semennyire. Amihez hozzátehetnénk azt is, hogy akár ellenkező hatást is kiválthat. A deviáns viselkedési mintáknak ugyanis önmagukban is van egyfajta vonzó hatása azokra, akik maguktól, vagy a kortársi nyomás hatására a „lázadók” kategóriáját képviselik. Ez egyáltalán nem új jelenség. Legfeljebb csak azoknak, akik elfelejtették a WC-ben dohányzókat, vagy a hecc kedvéért boltból csokit elcsenőket, a saját diákéveikből. A droghasználatnak szintén lehet egy ilyen kihívási értéke, és az iskolarendőr jelentette nagyobb kockázat okán ez az értéj még nagyobb is lehet. Miközben a drogosok problémája aligha szigetelhető el teljesen a többi függőségi problémától.

Beleértve a megoldását is, amivel kapcsolatban a történelmi példák azt mutatják, hogy nem igazán lehet teljesen kiküszöbölni a társadalomból. Amikor tehát egyesek szerint rend költözik az iskolákba, az sok szempontból nem lesz több egy optikai tunningnál. Egy eszköznél, ami segíthet a szőnyeg alá seperni a valós problémákat, miközben egyfajta hamis biztonságérzetet kölcsönözhet sokaknak. Pusztán hatalmi demonstrációvá silányítva a bűnmegelőzési tanácsadónak titulált diktatúra-ügynökök megjelenését. Ráadásul olyan hatalmi demonstrációvá, ami a következő generációk teljes életét befolyásolhatja, és zsigerileg beépítve korlátozhat szabadságjogokat. Azonban a TASZ erre mintha nem térne ki. Holott tartósabb és súlyosabb hatású lehet a társadalomban, mint a droghasználat elleni fellépés ténye, illetve módja. A valós szándékról ugyanis nagyon árulkodó módon nyilatkozott a témában legilletékesebb miniszter.

Pintér Sándor már májusban elmondta, hogy emberei a tantestületekbe épülve fognak működni. Márpedig egy tantestületben státuszt foglaló nyomozó nyilvánvalóan hatalmi gócpont, és demonstráló erő. Nem csak a folyosón szaladgáló, és a WC-fülkékben továbbra is nyugodtan cigiző diákok, hanem a tantestület többi tagja számára is. S ettől a ponttól teljesen mindegy is, hogy minek hívják a nyomozót hivatalosan. Könnyedén lehet, hogy nem más, mint a nagy testvér szeme és füle az iskolákban. Ahogy az is lehet, hogy amennyiben a belső megfigyelés a hatalom szerint eléri a kívánt hatást, akkor a jelenleg, úgymond veszélyeztetett, kétszáz iskola után szinte mindre ki fog terjedi ez a kiváló projekt. S csak azért szinte mindre, mert az oligarcha elitiskoláira majd alighanem a TEK vigyáz majd.

Andrew_s

Sakk, NAT

Forrás: ingyeneshatterkepek.eu

A teljes hazai tanári kar gondolom felállva, vastapssal üdvözölte az oktatás új vezérelvét, a hazai oktatás sohanemvolt csúcspontját, amikor elfogadták az új Nemzeti Alaptantervet. Ha figyelembe vesszük, hogy a NAT-ok legfőbb tulajdonsága eddig az volt, hogy jöttek, majd jól elmentek, végső soron ezt is tudomásul lehet venni. Azzal a fenntartással, hogy ez éppen a legújabb kísérleti munkaprogram gyermekeink tanulmányi jövőjével. A NAT ugyanis már kialakulása során kapott annyi kritikát, és vált az ötletelés céltáblájává, hogy vastaps helyett végső soron egy vállrándítással is tudomásul lehetne venni az elfogadását.

Azzal a további fogalombővítéssel, hogy Hoffmann Rózsa játszóterén újrafogalmazták a játékszabályok egy részét. Megfogalmazva azt a szabálygyűjteményt, amitől szorgos, engedelmes emberpalánták fognak felnövekedni az iskolai melegágyak üvegházában. Kellően hazafias öntudattal, mely majd eltölti csordultig az ő kis szívüket. Miközben olyan, a hétköznapok kultúrájába mélyen beágyazott kötelező olvasmányokat olvasnak, melyek esetében csak a beágyazottság hiányzik, meg a hétköznapiság. Már ha eltekintünk attól, hogy hétköznapi presztízselvárások mentén lesz majd kötelező olvasni Wass Albert és Kertész Imre műveit. Mert mi más is hiányozhatna egy igazán öntudatos honfi szellemi stelázsijáról, mint ezen művek abszolutizálása. De igazán kár lenne annál a kérdésnél leragadni, hogy mely kötelező olvasmány az, amit kisebb lelkesedéssel olvasna az iskolai ifjúság. Az évtizedekkel korábbi paletta szerzőgárdájának java jó eséllyel szállna versenybe a jelzett két íróval. Az olvasás megszerettetésére is nagyjából hasonló eséllyel pályázhatnának valahol a negatív tartományok valamely pontján.

S nem azért, mert irodalmi alkotásként ilyenek, vagy olyanok. Ezen veszekedjenek az irodalmárok. Pedagógiailag alighanem bizton állítható, hogy ami nem a hétköznapokkal, vagy a hétköznapok beszélgetéseivel valamilyen formában kapcsolatot tartó irodalom, azt lehet kötelezővé tenni, de tapsvihart azért nem kell elvárni mellé. Ahhoz meg nem kell azt hiszem kristálygömb, hogy Harry Potter nagyobb érdeklődést arat majd a NAT-tól függetlenül is, mint a Sorstalanság minden Nobel-díjával együtt. Legfeljebb majd a pad alá kényszerül, mint az 1960-as években Rejtő Jenő. Már akkor, ha a gyermek családja különben pártolja az olvasást, és a csemete ezért aztán csak megtanulja, hogy az olvasás nem csak a szöveges matekházit, és a kötelező olvasmányokból írandó dolgozatokat kiszolgálását jelenti. Az pedig kit érdekel, hogy a NAT-ot kidolgozó, minden bizonnyal remek, oktatásügyi szakemberek nem igazán szoktak gyerekekkel beszélgetni? A politikát aligha. Oda nem pedagógia, hanem vezérszólamok kellenek. Arra pedig a presztízsből kötelező olvasmányok és a nemzeti öntudat hangoztatása teljességgel elegendő.

Ha pedig mégsem, akkor lehet előrángatni olyan közhelyeket, mint annak idején a kényszeredett mosolyt fakasztó „A Nemzeti köznevelésről szóló törvény koncepciója” címet viselő piszkozatba beemelt görögök. Akik elég régen éltek ahhoz, hogy ne kérjék ki maguknak a pamfletekben való megidézésüket. Ahogy őseink is elég rég éltek ahhoz, hogy ne nagyon feszegessük életük apróbb-cseprőbb ügyeit. Mert akkor talán behatóbban kellene foglalkozni a hazai terület népességének történetével, ami kínos szembesülést okozhatna egyeseknek a történelmi ismereteik káoszával. De talán ez még valahogy bele is fér majd talán a baltával irányba faragott alaptantervbe. Az ördög úgyis a részletekben lakozik, és még aludni sem álmos.

De ha már ördög. Kapnak a diákok majd szép ropogós hittanórákat. Direkt lenyomva a torkukon, vagy szép alternatív papírba csomagolva. Már ha megmaradt a nagy igyekezetben az a koncepció, hogy a hittan alternatívájaként hirdetett erkölcstan felügyeletét ugyancsak az egyház fogja ellátni. A szülőknek való felelős igazmondás nagyobb dicsőségére. Azoknak a szülőknek, akik esetében esetleg lesznek egyenlők és még egyenlőbbek. Részben annak alapján, hogy a hitvilági agytekervény-szabványosítás melyik csomagolását választják gyermekeiknek. Részben pedig akár annak alapján is, hogy tartanak-e otthon egy házassági anyakönyvi kivonatot a gyermek mellé, vagy csak szimplán szeretik és nevelik a csemetéjüket. Mely szülőcsoportosítási kétségek kisördöge azért ébren maradt attól, hogy az előbbi címkézést meghirdető MCST mintha pillanatnyilag akár nem is lenne. Az ébresztőt pedig az fújja a nevezett apró patásnak, hogy ugyanazon párt adta államtitkár-asszony a NAT elővezetője, mely párt már korábban is egyes csak szerintük üdvözítő elvek fetisizálásáról híresült el. Mert sajnos a NAT nem teljesen ragadható ki abból a környezetből, amibe ágyazottan született, nevelkedett, majd megszavaztatott.

Egyfajta rejtett tantervként települve rá akár a pedagógusok szélesebb rétegeire. Miközben óhatatlanul üzen a diákságnak és a szülőknek. Megüzen egyfajta igazodási mintát is természetesen a sorok között. Még az olyan sorok között is, melyek esetleg tényleg csak a nagyobb tanulmányi teljesítmények irányába hatnak. Már akkor, ha valaki elhiszi, hogy majd a következő kanyarban nem fog menet közben megváltozni valami. A süllyesztőbe küldve egész addig tanulmányi teljesítményét. Mely hithez, tekintve azt, hogy az utóbbi időkben valahogy sehogy sem akart összejönni egy generációkon átívelni tudó oktatáspolitika, azért kell némi felelőtlen vakság is. Azért persze az, aki az éppen elfogadott és aligha tökéletesnek tekinthető NAT-ban reméli a megoldást az oktatáspolitika problémáira, az nyugodtan higyjék benne, és tapsoljon. Legfeljebb, ha nem sikerül elég lelkesre, akkor majd rámutatnak a hordóról. Miközben vigyáz majd rá az iskolai milícia. Csak neki, csak és kizárólag az ő érdekében.

Simay Endre István

Érettségi után(zat).

Mi tagadás nagy volt a kísértés, hogy az érettségik kapcsán leporoljam egyszer volt szakdolgozatomat, ami az érettségi szükségességéről szólt. Elvégre manapság amúgy is divat a szakdolgozatok felülvizsgálata, boncolása. Amiért nem tettem, az kettős okkal bírt. Az egyik, hogy az érettségi elleni hangulatkeltésre alkalmas, ha valaki felületesen olvassa. A másik pedig az, hogy akárki elolvashatja, mivel kint van az interneten. Az összes erényével és hibáival egyetemben, a http://www.euroastra.info/files/simay_szakdolg_erettsegi_vizsga.pdf címen. Most, hogy lezajlóban az érettségik, legalább az egyik ok részben kiesett, míg a másik mögött álló tartalom időszerű maradt.

Maga a kérdés mindenképpen, hogy „Kell-e nekünk érettségi?”, mely kérdésre annak idején abban sikerült megtalálni a választ, hogy kell, de nem ilyen. Olyan rendszerben sem, ami a szakdolgozat készültekor 2009-ben létezett. De olvasgatva a jelen állapotok leírásait, a felsőoktatás, valamint a közképzés különböző koncepcióit olyan sem, ami jelenleg létezik, ami a jelen évben zajlott. Mert Hoffmann Rózsa ugyan elégedett lehet, amennyiben elmondhatja: „bekeményítettünk”, de ahogy a vándorszobrok egyikének modellje, József Attila írta „sekély e kéj”. Ugyanis a valóságban a szigorítások pont az ellenkező célt érhetik el, mint amit optimistán tulajdoníthatunk neki. Az ugyanis, ha előkészítés nélkül szakad egy fokozottabb elvárásrendszer valakinek a nyakába, arra fel nem tudván készülni, csak frusztrálni fogja. Márpedig egy vizsgára való felkészülés, különösen egy, a diák akár egész további életét meghatározó vizsgára való felkészülés nem egy egyhetes procedúra. Normálisan biztosan nem. Legyen az akár egy megváltozott érettségi tematika, követelményrendszer, vagy a felsőoktatásba való belépés paramétereinek, a továbbtanulás elvárt irányultságának megváltozása.

Persze nem vitatom, hogy vannak olyan alanyi jogon mindenhez értők, és mindenhez jobban értők, akiknek ez nem számít. Nem feltétlenül azért, mert mindenhez értenek, hanem mert őket esetleg megvédi az alternatív csatornákon elért pozíció. Elvégre ki merészelne egy államtitkárt odaültetni egy matematika-érettségihez, hogy oldja már meg, ha arra jár. Másrészt a legtöbb mindenhez jobban értőről gyakran derül ki, hogy a tudásszintjük valóban nivellált. Azaz valóban közel egyformán értenek mindenhez, de ez a szint valahol a kétéltűek anyagcseretermékeinek ürítési szintjén van. De ezt a vonalat itt és most inkább el is vágom, szüneteltetem, elvégre nem is ez a lényeg. Vagy csak közvetve a lényeg, amennyiben az oktatáspolitika átlátó képességét jellemzi esetleg. Esetleg rámutatva arra, hogy az oktatáspolitika nagyjából annyira felkészült a feladatra, mint amennyi időt hagy a diákoknak.

Mert inkább visszatérnék ahhoz, hogy mennyi idő állt rendelkezésre a felkészüléshez. Nem csak a diáknak, hanem a tanárnak is. Alapvetően azt hiszem nem járok túl messze a valóságtól akkor, ha megkockáztatom a kijelentést, hogy kevés. Kevés ahhoz, hogy a tanárok szükség esetén személetet váltsanak, és érdemben tudják a diákokat felkészíteni a változó követelményekhez. Miközben társadalmilag mit sem változott az, hogy bár az érettségi önmagban továbbra sem lett a papírok ásza, a hiánya megbélyegez. Márpedig az érettségi bukás stigmatizáló hatásának elkerülésére mintha nem igazán születtek volna intézkedési tervek. Nem mintha a tervezőpapír ne bírna el mindent, és a terv megoldana egy évtizedes problémát. De legalább a szándéknyilatkozat szintjén el lehetne rugaszkodni attól, hogy mindenki annyit ér, amennyit kaparnia sikerült. Akár a más szemének kikaparásán, illetve a többiek teljesen ostobának nézésén keresztül is. Nos, mintha a szándéknyilatkozat is hiányozna ezen a téren.

Amiért ez veszélyes, az nem az alkalmatlanok kiesése a rendszerből, hanem sokkal inkább az, hogy az oktatás befekszik az előbb említett szemléletnek. Márpedig ez az a szemlélet, ami kasztosít. Az a diák, akinek a családja eleget kapart, az ugyanis majd részt tud venni a különórákon. Azokon, amiken lehet, hogy egy életre megutálja az immáron nem önkiteljesedést, hanem teljesítménykényszert, családi elvárást jelentő tanulást. Alighanem át fog jutni az érettségin, és akár az államilag finanszírozott helyekre is bekerül. Jobb esetben valahogy kiheveri a különórák okozta traumát, és talán a család sem fog irreális elvárásokat támasztani vele szemben. Így, ebben az esetben, szerez egy diplomát, amivel könnyedén lehet, hogy nem tud mit kezdeni. Azt, hogy önszántából hány továbbképzésen fog részt venni, borítékolni lehet. Ellenben tovább fogja tudni vinni a család elvárásait, és a gyermekeinek sem lesz jobb. Rosszabb esetben rögtön az elején tele lesz a hócipője az egésszel, és ameddig a család rugdossa teljesít, majd az első adandó alkalommal elsüllyed valahol a mélyben. De, mint látható, még az oktatáspolitika által is kedvezményezettek esetén sem feltétlenül pozitív hozadéka lehet a játékszabályok menet közbeni megváltoztatásának.

Akinek a családja nem kapart eléggé, és ezáltal szinte semmit sem ér az oktatáspolitika és kormányzati álláspont jelenlegi állapotában, az különösen ki van téve a leszakadásnak. Nem azért mert tehetségtelen, hanem azért, mert a család nem fogja tudni megfizetni azokat a különórákat, amik a röptében változó követelményekre készítenék fel. Legyen az akár a humán terület, vagy a valamiért csak a szavak szintjén, vagy ott sem, pártolt reáltantárgyak egyike. Így végső soron ezen a csatornán elég gyorsan rövidre zárható az alattvalói kaszt utánpótlása, akivel szemben már az sem követelmény, hogy legalább élete első két évtizedét információszerzéssel, szemléletének tágításával töltse. Az oktatáspolitika ugyanis látványosan lemond azokról, akik betöltötték a tizenötödik-tizenhatodik életévüket. Hoffmann Rózsa számára ők nincsenek is talán. Vagy csak valami zavaró tényezőként.

Igaz zavaró tényezőként korábban is jelen vannak a diákok az iskolákban, de erről az iskola-milíciáknak kell majd gondoskodni. Az azonban szinte biztos, hogy nem csak azok fognak kiesni az oktatási rostán, akik fiatal korban a bűnözés irányába fordulnak. Könnyedén elképzelhető, hogy az akinek a szülei az egymillió nem létező új munkahely kárvallottjai közé tartoznak, kénytelen családi kenyérkeresettel foglalkozni az irodalmi nagyságok előtti leborulás helyett. Igaz, még ebben az esetben is választhatja azt a megoldást, amit éppen az irodalmi, művészeti nagyságok közül többen megtettek annak idején. Átlépheti az országhatárt, és világgá mehet. Kétségtelenül hozzátéve ezzel sokat a saját kiteljesedéséhez, és élete megalapozásához, de igen keveset kamatoztatva tehetségéből a hazai határok közepette.

Mely határokat különben szinte bármely fiatal diplomás, vagy egyetemista lényegesen könnyebben lép át abban a tudatban, hogy diplomásként itthon nem kívánt személy. Nem a szavak, hanem a társadalmi gesztusok szintjén, mely gesztusok éppen arról szólnak, hogy az, aki itt végez, készüljön fel sok mindenre, amihez végső soron köze sincs. Diplomadolgozata, de akár tudományos fokozata bármikor lehet személyes támadások célpontja. Az ugyanis, hogy jelenleg politikusok ellen alkalmazzák a bizonyítatlan gyanú romboló hatását, példát mutathat bárkinek. Bárkinek, aki szakmailag nem, de emberileg erodálni akarja a vetélytársat. Ha emellé azt a helyzetet is hozzásúlyozzuk, hogy a munkahelyek számának alakulása enyhén szólva is megtorpant állapotban van, akkor ez korántsem a hazai kibontakozásnak kedvező hangulatot erősíti. Aki tehát kevesebb kaland-, de több megélhetési biztonság iránti vággyal néz a jövő elé, az ma is sokszor szemez a repülőjegyekkel. Arra pedig már februárban rámutattam, hogy a külföldre orientálódás akár a középiskolás évekre is áttolódhat.

Kicsit messze kanyarodtam az érettségiktől az igaz. De azért alapvetően a középfokú képzés nem egy önmagáért való tényező. Nem egy olyan pontja az életnek az érettségi, ami lóg a levegőben. Előzmény és utóélet nélkül. Márpedig, amikor elé tesznek egy iskolai rendőrséggel fenyegetett hétköznapot, egy ideológiailag idomító hittanos erkölcsoktatást, majd mögé tesznek egy fékezett habzású állami támogatást a felsőoktatásban, akkor immár nem csak szakmailag lesz kérdéses az érettségi szükséglete. Pontosabban a hazai szükséglete. Még pontosabban annak a hazai megszerzése iránti szükséglet. Az ugyanis, aki csak egy kicsit is megteheti, hogy gyermeke ne egy állami kvótáktól ötletszerűen függő rendszerben legyen szellemi darálmány, meg fogja kísérelni a gyermeket kivonni ebből a folyamatból. Egy gyermek tanulmánya ugyanis a diplomáig évtizedeket átívelő program. Nem olyan, amit ötletszerű követelményzsonglőrködéssel lehet érdemben befolyásolni. Legfeljebb a középszer oktatáspolitikai győzelmének lehet szellemi obeliszket állítani. Mert a valós tervezésben segítséget nyújtani képesek képzése meghiúsul, vagy külföldre tevődik át.

Simay Endre István

Kommunikációs oktatásfoltok.

A napi oktatáspolitikai kommunikáció visszatérő kérdésének tűnik az iskolai őrség problematikája. Nem is annyira azért, mert természetesen a lakosság megannyi oktatáspolitikusból áll, hanem azért, mert nem egy problémával akár a buszon utazva is szembesülhet valaki. S nem feltétlenül akkor, amikor az ifjúság nem adja át a helyét. Sokkal inkább olyanokon szokott kinyílni a virtuális bicska, amikor az ember azt hallja, hogy milyen jó buli az iskola mellé járni. Vagy amikor leplezetlenül ott kerül megtárgyalásra, hogy melyik plázában lehet jobban keresni alkalmi partnert. Ha ilyenkor aztán azt olvassa valaki, hogy az iskolában kell egy őrség, aki majd szembe száll az iskolakerüléssel, akkor nehéz megállni azt, hogy heves bólogatásba törjön ki.

Miközben az is természetesnek tűnik, hogy az iskolaőrség aligha fogja az okokat megszüntetni. Legalább annyira nem, ahogy a középiskolásoknak kilátásba helyezett alaki kiképzés sem fog mást megoldani, hogy a szünetekben majd megtanulja az a büdös kölyök, hogy egyszerre kell lépni és kész. De ettől sem lesz rendesebb a szó szoros értelmében. Legfeljebb fegyelmezettebbnek tűnő. Kifele roppant módon társadalomkonform. Főleg addig, amíg majd az iskolaőrök látják, hogy milyen nagyon rendesen lép egyszerre, hogy kapjon rétest estére. Az azonban teljesen nyilvánvaló, hogy mindez továbbra is csak külső motivációként fog megjelenni, és a nyomás csökkenésekor újult erővel fognak a problémák a felszínre törni. Vagy akár nagyobb erővel is, hiszen akkor már a belső kuktát a korábbi korlátok okozta frusztráció is hevíti.

Az iskolaőrök tehát nem okvetlenül jelentik abban a formában a megoldást, ahogy a hírek felröppentek a nyugdíjból visszahívott rendőrök foglalkoztatására. Akiknek talán már saját jogon frusztrációt okoz a visszahívás puszta ténye is. Hátuk közepére kívánva mindent, ami ezzel kapcsolatos. Leginkább azokat a bizonyos büdös kölköket, akik miatt többek között vissza kellett térniük a nyugdíjból. Cseppet sem meglepő tehát, ha az ötletet nem övezte a bejelentéstől kezdve az egyetértés mirtuszkoszorúja. Annak ellenére, hogy a problémák adottak, és aligha vitatott tünetek látszanak szerte az iskolákban. Érintve azt a kérdéskört is, mely vissza-visszatér a hétköznapi megvitatásában az iskolai milíciáknak. Nevezetesen azt, hogy vasággyal is pehelysúlyban induló tanerő mit kezdjen a testépítő-szalonokban kigyúrt szellemiségű fiatalokkal, akkor, ha azok felé tornyosulnak. Néhány internetes fórumban azonosítva is egyben ezeket a fiatalokat egyes népcsoportok szülötteivel.

Az a kérdés sajátos módon ritkán kerül előtérbe, hogy vajon annak a tanárnak teljesen rendben van-e a képzettsége, aki az említett helyzetbe kerül? Vajon fel lett-e kellően készítve arra a területre, ahol dolgozni fog? Hogy vajon mi okozza azt, hogy a tanárnak „alanyi jogon” nincs akkor a presztízse, és a tudásszerzésnek önmagban akkora motiváló ereje, hogy egy tanár lehetőleg ne kerüljön az iskolán belül a másod, vagy az iskolaőrök bevetése után a harmadrendű szerepbe? Ezekre a kérdésekre kimerítő válaszokat adni igen hosszadalmas lenne. Az azonban biztos, hogy például a legutóbbi kérdésre egyértelműen nem az iskolákon belül lehet megtalálni a választ. Sokkal inkább olyan társadalmi folyamatok eredője, melyek általában értékelték le a tudást.

Ameddig ugyanis a sógor-komaság, a pártlojalitás nagyobb súllyal esik latba az egzisztenciaépítésben, mint a szakmai tudás, addig aligha látszik érdemesnek a jó parti megtalálása helyett az iskolapadokat koptatni. Ahogy az sem elhanyagolható, hogy ameddig az adóprés nyilvánvaló ellentmondásokkal működik, addig fennmaradhat a hallgatólagosan az ügyeskedés elfogadása. Ami sokkal inkább a szürkegazdaság, mint az iskolák felé orientál. Így, amikor a egyfajta kommunikációs vákuum alakul ki a társadalomban az iskola körül, akkor ebbe a kiüresedett térbe be lehet dobni ugyan iskolaőröket, de azokat vagy felszívja a környezet, vagy elszigeteli. Legkevésbé támogatni fogja. Nem általánosságban, hanem ott és akkor. Abban az iskolában, az odajárók és szüleik által. Márpedig az iskola csak akkor lehet hatékony oktató- és nevelő-hely, ha valami egység alakul ki az iskola és tanára, a szülő, valamint a gyermek között. Ha azonos helyen, egy nyelvet beszélnek. Ha az iskola ténykedését a szülő nem igazolja vissza a gyermek felé, és a társadalom sem teszi, akkor nincs az az őrség, ami például a rejtett erőszakot meg fogja akadályozni. Legfeljebb nem az iskola problémája lesz a megjelenése, hanem a környező kis utcáké, bozótosoké. Vagy, ismerve a köz passzivitását, akár tetszőleges helyeké. A problémákat tehát nem megoldottuk ezáltal, csak exportáltuk az iskola környezetébe. De remekül kommunikálható módon, hogy: lám tettünk az ügy érdekében, és a nyugdíjas rendőröknek is milyen marha jó lett közben.

A társadalmi környezeten kívül nyilvánvalóan szerepet kap a tanár felkészítése. S mielőtt bárki félreértené, szó sincs arról, hogy csak mázsán felüli, kigyúrt fiatalokat helyezzünk ezután a tanári pályára. Olyanokat, akik gyorsabban futnak, hangosabban üvöltenek, mint a renitens tanítványok. Az azonban szinte biztos, hogy nem árt, nem ártana felkészíteni a tanárokat arra, hogy fenn tudják tartani kölcsönös kommunikációjukat a diáksággal akkor is, ha nem a matematikai szépségeinek ecsetelése van porondon. Ez utóbbival ugyanis aligha lehet mindenki szívét egyaránt megdobogtatni. Azzal azonban szinte biztosan, ha a gyermek úgy érzi, emberszámba veszik. Ami természetesen nem azonos a kötelezettségteljesítés nélküli elvtelen megengedéssel. De azzal igen, ha a tanár nem épít falat maga és diákjai közé. Kihangsúlyoznám, hogy nem távolságot nem tart, hanem falakat nem épít. Mert az a tanár, aki nem képes világosan kommunikálni a saját elvárásait, nem képes ezek mögé felsorakoztatni az iskola, mint szervezet még megmaradt tekintélyét, és nem képes a saját kommunikációjában következetes maradni, kihívja maga ellen a sorsot. Akkor is, ha egy komoly neveltetési hiányossággal nem rendelkező fiatal sem jár az osztályba. Legfeljebb nem szembe, hanem a háta mögött csinálnak hülyét belőle. Márpedig a komoly önértékeléssel küzdő tanárok belenyugodhatnak a ténybe, vagy visszaemlékezhetnek saját ifjúkorukra, hogy a diákok ki fogják figurázni, és valójában semmibe fogják venni. Akár van iskolaőr akár nem.

Arra azonban a tanárképzésnek kellene odakoncentrálni, hogy olyanok menjenek erre a pályára, akik nem csak szaktantárgyilag, hanem emberileg is alkalmasak a feladatra. Azaz szakítani kellene azzal a maradványelvű pedagógusképzéssel, ami jelenleg is zajlik, és korántsem a jelen kurzus „találmánya”. Az persze, hogy a tanári pálya mennyire vonzó, az nem független a társadalmi környezettől. De talán még így sem kellene mindenkinek a pedagógus pályán ténykednie azok közül, akik nem képesek az azzal járó konfliktusokat kezelni. Vagy, és ez sem lenne elhanyagolható, tudatosítani kellene a tanárjelöltben akár saját korlátait is, ami megvédené attól, hogy kifinomult lelkű, a puszta világon-levésükért is elnézést kérő tanár-nénik menjenek olyan iskolákba tanítani, ahol erre nincs emberi fogadókészség. Mert az odajáróknak meg vannak a saját emberi problémáik anélkül is, hogy a tanerő problémáit is magukra vegyék. Miközben természetesen lehet össznépi struccpolitikát is folytatni abban az ügyben, hogy mennyire fogadjuk el tényként a slam-osodást, vagy gettósodást, vagy akár teljes rétegek társadalmi leszakadását. Ezen a téren lehet természetesen az erő-kommunikáció eszköztárával élni, de könnyen lehet, hogy az alapproblémák megoldása helyett megint csak egy kontraproduktív álmegoldást sikerül csak találni. Miközben ilyen esetekben kár lenne tagadni azt, hogy a tanár személyes biztonságát valamilyen szinten valóban szavatolhatja a régi pedellusok valamilyen szintű visszahívása. Ami nem az iskola-milícia kellene legyen, hanem inkább egy pedagógiai ismeretekkel felfegyverzett iskolai szereplő. Ha pedig bűneset következik be, annak kezelését inkább ne az önkéntes rendőrök szintéjén akarjuk megoldani.

Ha pedig a tanár személyes biztonságát akarjuk szavatolni, akkor a megtorlás csak az egyik oldala a komplex halmaznak. A tanár számára ugyanis a pofont az sem fogja meg nem történtté tenni, ha az azt adó diákot ezek után az iskolaőr ott helyben deresre húzza. Legegyszerűbbnek a megelőzés tűnik. A tanár felkészítése a kockázatos helyzetek felismerésére és kezelésére. A kríziskörülmények közötti kommunikációra való tanári felkészítés alighanem többet segíthet, mint az árgus szemekkel figyelő, esetleg gumibotos folyosórendőr. A tanári képzésnek azonban ugyan része a kommunikációs tréning, de erősen kétséges, hogy mennyire része az, hogy a tényleges konfliktushelyzeteket készségszinten kezelni tudják, vagy egyáltalán felismerjék-e a tanárjelöltek. Márpedig, ha a krízishez vezető konfliktusokat időben felismerik, és a kezelésük kommunikációs háttere is készségszinten adott, akkor lényegesen hatékonyabb lehet az abból való kimenekülés is. Nem elfutás az osztályteremből, hanem az elmérgesedéssel fenyegető helyzet megoldása. Aminek nem sok köze van, mondjuk az irodalom oktatásához, amihez akár remekül is érthet a tanárjelölt. Így, miután kiemeltük fejünket a homokból, és kitöröltük a csipát, talán érdemes lenne szétnézni a tanárképzés homályos ege alatt is. Vajon a tanárok képzése megfelel-e azoknak a követelményeknek, melyek minden tekintetben alkalmasak a tanárok felkészítésére?

Mert a kommunikáció szintjén sok mindent meg lehet oldani, de azt is meg kellene tanulni. Nem elméletben, és akár néhány órás kommunikációs tréninget is rászánva, hanem valós állapotok között. Egyben a tanárjelöltek felé is azt kommunikálva, hogy oda csak az menjen, aki el is hivatott a szakma, a pálya iránt. Akár egyes iskolákba is csak azokat juttatva, akik az ott uralkodó viszonyok között hajlandóak, és képesek is dolgozni. Akkor is, ha nem az irodalom szépségein, hanem alapvető nevelési kérdéseken van a főbb hangsúly. Anélkül, hogy a diákság fenyegetettségét akarnánk elsősorban kommunikálni a jövő felnőttei felé.

Simay Endre István

Iskola és milícia.

Testi fenyítés
forrás: euroAstra

A minap még csak arról szóltak a hírek, hogy az ifjúgárda, vagy a leventemozgalmak, vagy ki tudja milyen ködös elképzelések nyomán a középiskolások alakiztatása került napirendre. Most egy újabb militáns elképzelés bukkant fel az iskolarendszerrel kapcsolatban. A Belügyminisztérium olyan iskolaőrök bevetését fontolgatja, akiknek megadatik a lehetőség az „arányos mérvű” testi kényszer alkalmazására. Melyre a híradások egy része szinte azonnal a gyermekek verhetőségére asszociált. 

Nem is teljesen ok nélkül természetesen, hiszen a testi kényszer, a testi fenyítés kapcsán nagyjából ez az első, ami az ember eszébe jut. Amikor annak idején a fegyelmezés evolúciójával kapcsolatban írtam egy szakdolgozatot, mely az interneten is elolvasható, nem igazán gondoltam, hogy kormányzati politikai erő állhat a testi fenyítés, bocsánat testi kényszer mögé. Nem mintha nem lehetne ezen elképzelések mögé társadalmi támogatottságot szerezni. Ez nem okozhat gondot, hiszen ez a fegyelmezési eszköztár az, ami a evolúciósan bedrótozott, és a már a hordákban élő elődeinknek is sajátja volt. A gondot, mint megannyi más esetben végső soron az arányos mérvűség meghatározása okozhatja. Mert alkalmasint természetesen testi kényszer a fizikai helyben tartás is. Például egy tolvajlás esetén. Vagy olyan esetekben, amikor komolyabb sérülésekhez vezet az, amikor a dolog úgy kezdődik a folyosón, hogy „valaki visszaütött”. 

Amellett, hogy kérdés lehet az iskolaőrségnek a léte egyáltalán, az is bizonyos, hogy magának az iskolaőrség felállásának mikéntje ugyancsak lehet egy, a kardinális kérdések közül. Beleértve azt például, hogy kik fogják valójában alkotni majd ezt az őrséget. Az egyik lehetőség kétségtelenül az, hogy az alaki kiképzésen katonásított középiskolások képezik majd az iskolaőrséget. Egyfajta extra felhatalmazással, megfélemlítő és rendfenntartó jogosítvánnyal felruházó „naposként”. Ilyenkor azonban igencsak problémás lehet, hogy ki, milyen alapon ad át jogosítványokat egy diákcsoportnak, a másik diákcsoport feletti hatalom gyakorlására. Ez ugyanis egyfajta feudális meghatározottsághoz vezethet, miközben egyáltalán nem véd, a különben ok nélküli, „szívatások” ellen. Amire rossz válasz az, hogy a diákok közti agresszivitás így is jelentkezik iskoláinkban. Ugyanis aligha milicisták bevetésével lehet ennek elejét venni. Az oka egyszerű, a kapuban megállított gyerek lehet, hogy éppen a kert sarkában fogja, a másik, gyengébb gyereken levezetni a feszültségét. Egy ponton, a kapuban, lehet akár mindenkit ellenőrizni, de mindenkit, mindenhol, és minden időpillanatban nehezen. Leszámítva a „Nagy Testvér” szerű megoldásokat.

Mindez különben akkor is igaz, ha kiképzett középiskolások helyett biztonsági őröket akarnának bevetni erre a szerepre. De, míg az első esetben a diákok közti ellentéteket élezi ki olyankor is az ötlet, amikor különben erre nem lenne szükség, addig külön őrszemélyzet alkalmazásakor akár kontraproduktívvá is válhat az iskolaőrség. Könnyen előfordulhat például, hogy a diákság szempontjából a „dobbantás” egyfajta kihívássá válik. Vagy kihívássá válhat az iskolaőrség bárminemű kijátszása is. Ebből a szempontból kétségtelenül teljesebbé téve a katonai kiképzést a középiskolákban. Pont ugyanazokkal a hatásokkal, és alapvetően a tűzzel játszva, mint a kötelezően sorozott honvédség esetében tapasztalható volt. Mert az a gyermek, akinek a szabályokhoz való szocializációja a szabályok kijátszásán keresztül valósul meg, az nem igazán lesz később sem biztosan tekintettel a szabályozásokra. Ez a szabálykezelési, szabálybetartatási megoldás ugyanis csak addig hat, amíg a külső kontroll fennáll. Nem a viselkedésbe beépült szabályként jelenik meg.

De természetesen az ellenkező irányú pedagógiai hatás sem elhanyagolható akkor, ha a külső kontrolltól való állandó félelem épül be a személyiségbe.  Ha a gyermeknek az állandó fenyegetettség jut osztályrészéül az iskolában, akkor felnőtt korában fokozottan fog kínosan ragaszkodni a szabályokhoz. Ez kétségtelenül szimpatikus lehet a hatalom számára, hiszen a szervilizmus bajnokai is ebből a körből kerülnek ki. Ám ezektől a kínosan szabálytisztelő gyermekektől az iskolában hiába várna bárki egy eredeti, innovatív ötletet. Aki tehát ezt az ötletet egyáltalán felvetette, alighanem vagy az emberismeretnek, vagy a pedagógiai ismereteknek volt erőteljesen híjával. Vagy mindkettőnek. Egyetlen szempontot ismerve el csupán. A „szabály az szabály” szemléletét, mely nem annyira a dinamikus társadalmak sajátja. Mentesít ugyanis az egyéni kezdeményezőkészség szükségessége és ezzel a kezdeményezés felelőssége alól is. 

Ami természetesen egyáltalán nem azt jelenti, hogy az iskolai agresszió, az iskolai bűncselekmények ellen ne kellene fellépni. Mert ki szeretné, hogy a gyermekétől rendszeresen elvegyék az uzsiját, és zsebpénzét. Azonban ezekben az esetekben ugyanaz a probléma állhat fenn, mint korábban. Fellépni ugyanis csak a kiderüléskor lehet, és természetesen konkrét bizonyítottság esetén. Mert ugyanaz a szülő, aki vörös arccal követeli a gyermekét meglopó lehetőleg statáriális agyonverését, kikérné az elcsattanó pofont, amit a gyermeke kap az iskolaőrtől. Ha azért csattan el, mert abban az osztályban volt lopás, és az egész osztályt pofonnal próbálnák szóra bírni. Esetleg büntetni azon az alapon, hogy biztos megkapta a tényleges bűnös is.

Nem azért vannak kételyek, mert a gyermek nevelésekor, iskolai pályafutásakor nélkülözhető lenne a szabályok felismerésére, betartására való megtanítása az ifjúságnak. De ennek biztosan eredményesebb módja a kötelezettségek és jogok megismertetésének irányából, mint az egyenruhás szakszemélyzetnek az oldaláról megközelíteni. Mert természetesen, amikor mindezt kellően körbejárta ember és hivatal, akkor megint eljutunk odáig, biztosan ez-e a legjobb módszer? A problémák között ott van ugyanis a körmös és pofon tanári dilemmája. Amikor ez napi történés volt az iskolákban, akkor ennek volt egyfajta társadalmi „hagyománya”. Egyrészt nem volt kirívó az iskolában alkalmazott testi fenyítés, mivel a környező társadalomban sem volt ritka. Másrész éppen ezért volt egyfajta konszenzuson alapuló használati utasítása. Nem túl nagyra emelve a túlkapások számát. Azóta azonban hazánkban elmúlt elvileg a feudális deresre-húzás, és a csendőri pofonok is. Bízzunk abban is, hogy nem a csendőrnosztalgia iskolásítása a cél, hanem csak valami múló hiba okozta a mátrixban a felvetés jelen formáját.

Simay Endre István