Sajnálat és irigység Orbán hatalma okán

Forrás: Fidesz.hu (felül),  illetve
filmrészlet az "Akarat diadalából"

A miniszterelnököt hatalmas küzdelem eredményeként ismét megválasztották a kormányzó párt elnökének. Egyetlen jelöltként erre alig volt Orbán Viktornak esélye, de bejött. Igazán fontos mérföldköveként a személyi kultuszon alapuló diktatúra elleni harcnak. A kialakult helyzetet végső soron két megközelítésből is lehet szemlélni. Az egyik a sajnálat, míg a másik az irigység.

A sajnálat alapvetően az ország iránt, amely erőltetett menetben látszik menetelni a populista demagógiákkal szegélyezett úton az egyszer volt bolsevik típusú diktatúra felé. Erről árulkodik tulajdonképpen az is, hogy Orbán Viktor gyakorlatilag érdemi kihívó nélküli versenyben kapta meg a Fidesz feletti uralmat. Immár tizenharmadszorra. Miközben, ahogy a tudósítás szól, szólt a vastaps. Orbán Viktornak, és a permanens harcának. Amelyről folyamatosan beszél, ha nem is írt könyvet a folyamatos harcáról. Vastaps ügyben pedig nyugodtan lehetnek rossz tapasztalatai sokaknak. A pártkongresszusokon elvárt vastaps ugyanis sokszor volt a kerekek alól felharsanó nevetéshez hasonlóan őszinte. S még csak a hatalom garanciája sem. Amit egyébként megannyi, és akár külföldi, történelmi példa is jelez. Például, amikor Gorbacsov a nyitásról beszélt Nicolae Ceausescu gondosan kiválasztott több ezer híve előtt, akkor egy korabeli tudósítás szerint az illendőségből felhangzó levezényelt tapson kívül hideg fogadtatásban részesült. Nem úgy a román vezér, akit 45 perc alatt 30-szor szakítottak meg vastapssal, és felállván üvöltve a dicsérő szólamokat.

Alkalmasint nyilván sok apró, és néhány szarvas hibát lehet majd még találni a Fidesz kongresszusának felszólalásai között. Akár még a részvételben is fellelve néhány árulkodó mozzanatot. De igazán kár lenne meglepődni például Semjén Zsolt részvételén és felszólalásán. Ezen ugyanis legfeljebb csak az lepődik meg, aki szerint a KDNP tényleg párt, és nem csak a Fidesz kereszt-klerikális lobbi-platformja. Miközben persze azon is kár meglepődni, hogy Rogán Antal a nagy igyekezetben Az előző kormányzásukból őket kipenderítő miniszterelnöknek tulajdonította bécsi cukrászdás szlogent. Holott az nem állításként fogalmazódott meg, hanem kérdésként, és ne a miniszterelnöktől, hanem egy köztéri plakáton. Ám kár lenne egy polgármestertől és frakcióvezetőtől elvárni a pontosságot. Legfeljebb az ország sajnálható, ha az ügyeit is ilyen nagyvonalú nagyképűséggel kezelik. Különösen, mivel a miniszterelnök gyakorlatilag a bérek vásárlóerejének befagyasztását hirdette meg.

A sokat emlegetett aktuális harca ugyanis alapvetően erről szól. Erről kell, hogy szóljon, mert másként nem értelmezhető. Az orbáni rezsiháború ugyanis valójában nem a rezsiről, hanem egyes rezsitételek nominális mértékéről látszik szólni. Egy család rezsiköltségébe a gyerek cipőjétől a kenyéren keresztül a fűtésig számos tétel belekerül. Ebből Orbán Viktor harca valójában csak egyes szektorok szolgáltatása ellen irányul. Ráadásul a fizetnivaló százalékos mértékében. Szó nincs arról, hogy a valós rezsiköltségeket csökkentené a család bevételének, a család költésének egy szeleteként. Mely megközelítés a fizetnivaló nominális, számszerű csökkenésén kívül természetesen a bevételek növelését is magába foglalhatná. Ha tehát a Fidesz úgy hirdet harcot, hogy csak a csökkenésre, és ráadásul csak egyes tételek csökkenésére összpontosít, akkor ez világosan jelzi a fent említetteket. Azt, hogy Orbán Viktor a keresetek befagyasztását szeretné elérni, illetve az éhbérszintű foglalkoztatást kívánja fenntartani, szélesíteni. Amiről különben, nem is olyan régen, a belügyminisztere szintén megemlékezett.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a hatalom koncentrációja, pontosabban a hatalom maga irigyeket szül. Márpedig korántsem csak abban a formában, hogy „ha én király lennék”, hanem nagyon is konkrét célt megfogalmazva. Az pedig szintén nyilvánvaló, hogy a tett-hatékony irigyeket nem a feltétlenül az ellenzék között kell keresni. A hatalomkoncentráció ugyanis kézben tarthatóvá is teheti az ellenzéket. A vezetői eltüntethetők, lejárathatók. A hívei pedig megfélemlíthetők, vagy jelentéktelenné tehetők. Jól mutatja ezt megannyi diktatúra természetrajza. Ahogy ugyanezek nyújtanak példát arra, hogy a legirigyebbek azok között fordulhatnak elő, akik csak egy lépésre állnak a hatalom centrumától. Nekik ugyanis reális lépés lehet meglépni azt az egy lépést. Kipenderítve a székből a jelenleg ott ülőt, és a már előkészített hierarchiát és hatalmi rendszert egy mozdulattal a saját kezébe kaparintani. Minden rosszat az előd nyakába varrni, és az adott szervezet megmentőjének képében tetszelegve kielégíteni a saját hatalomvágyát.

Freud kiszólt a portálra?

Így nagyon is könnyen lehet, hogy Orbán Viktor a trónkövetelőnek vívja meg harcait akár a realizmussal szemben is. Nem lenne egyedül a történelemben. Márpedig potenciális trónkövetelővel jól el van látva. Ott van a nagybajuszú és agresszív decibelharcos, a legkitartóbban talpnyaló frakcióvezető, a legkisebb királyfi és legfrissebb alelnök, bármit előadni képes anti-bölcselő egyaránt. Egy-egy lépésre a kondértól. De különben is alighanem a leghangosabb hívek, és tapsvezénylők egyike. Elvégre Orbán Viktor kiválóan alkalmas arra, hogy adott esetben elvégeztessék vele a diktatúraépítés piszkos munkáját. Talán csak a tudatalatti felszínre törése a hiba a Fidesz honlapján: „utált Orbán Viktor”. Legfeljebb, ha elég humanista az utód, akkor megtartja örökös és tiszteletbeli elnöknek. Amitől még nyugodtan elküldheti gyógykezelésre. Érdemei elismerése mellett természetesen. A következményekért azonban a jelen miniszterelnököt legfeljebb emberként lehet sajnálni. Ahogy Julius Caesart az epilepsziájáért. Politikusként nem.

Andrew_s

Mennyenmá' Bajnai a suliktó'

Ha nekem ide azt írták, hogy Bajnai, akkor Gyurcsány
Forrás: PécsiStop

Rejtő Jenő volt az egyik olyan író, aki zseniálisan megfogalmazta azt a helyzetet, amikor a valaki abból is tőkét kovácsolhat, ha nem szeretik. Valami ilyesmi látszik zajlani mostanában a Fidesz kontra Együtt-PM kommunikációs csatározások során is. Az ellenzéki szövetség megkritizál valamit, mire a Fidesz rendre kirohan Bajnai Gordon ellen, és olykor Gyurcsány Ferenc ellen is. Annyira, hogy lassan, de biztosan önmagukat hiteltelenítik el a kormányzat-közeli szóvivők.

Nyilvánvalóan nem az Orbán Viktorral kapcsolatban vakhitet táplálók szemében, hiszen ők azok, akik pár évtizeddel korábban és pár száz kilométerrel keletebbre vastapssal ünnepelték volna népük nagy vezérét. Annak alkalmából, hogy bukása előtt nyolc hónappal bejelentette országának függetlenedését a külföldi hitelektől. Nem, nem Orbán Viktor, hanem Nicolae Ceausescu, akinek az ezen okból tartott beszédét mások is felidézték. A sleppnek, úgy tűnik, hogy mindig van egy olyan, érv-rezisztens rétege, akiknek teljesen mindegy a hordón állók személye. Őket az ellenzéknek aligha van lehetősége adatokkal, érvekkel elérni. Ellenben Orbán Viktor pozíciójának gyengülésekor szinte azonnal úgyis elhagyják majd a jelenlegi vezér hordójának fénykörét. Miközben meg lehet kísérelni azt, hogy megszólítsák a többieket. S ők lehetnek azok, akik a Fidesz egyre görcsösebb kirohanásait is egyfajta vergődésként kezelhetik.

Ezt a vergődtetést pedig, úgy tűnik, egyelőre jól műveli az ellenzék. Már csak valami működőképes szövetséget, és alternatívát kellene tudni produkálni, és a Fidesz kirohanásaival feldobott labdákat kellene hatékonyan lecsapni. De valahogy mintha ez az a kategória lenne jelenleg, ami nem megy annyira, mint a kommunikációs asszók megvívása. Melyek legutóbbika az oktatáspolitika területére küldte a küzdőket. Az Együtt-PM részéről felhánytorgatva azt, hogy félezernél több iskolaigazgató kormányzat-felügyelte kinevezése politikai csinovnyikokat ültet a tantestületek élére. Amin különben az az állapot sem változtatna sokat, ha a korábbi megoldások maradnak. A fenntartó ugyanis legtöbb esetben az önkormányzat, illetve az egyház volt, és naná, hogy többnyire számukra hű ember került az iskolák élére. Azonban az ellenzéki véleményt a Fidesz még véletlenül sem ebből az irányból támadta.

Nyilatkozatában a Fidesz részéről, Hoppál inkább beismerte, hogy az iskoláknak gyakorlatilag megtörtént a teljes államosítása. Mondván, hogy mivel „a jelenlegi kormány - a Gyurcsány-Bajnai-kormánnyal szemben - felelősséget és állami garanciát vállalt az iskolák működtetéséért, az iskolaigazgatók kinevezése is állami felelősséggé és feladattá vált”. A kormányzati garancia értékét, a magánnyugdíj-pénztárakért vállalt hazug garancia fényében, talán kár külön ecsetelni. Miközben persze belesétált a kormánypárt abba a csapdába, hogy gyakorlatilag igazolták az ellenzéki felvetést: állami hivatalnokok kinevezése a cél. A nyilatkozatban pedig belefért egy kis bajnaigyurcsányozás. Mert most ez a trendi a Fidesz-ben. Holott elég szembeszökő: minél többet, lassan már a hőségriasztások kapcsán is az előző kormányt emlegetik, annál kevésbé látszik ez érdembelinek, hitelesnek.

Aminek a fényét aligha emeli, hogy a Fidesz, pontosabban Hoppál Péter szóvivő, nyilatkozata a felhatalmazókról is megemlékezik: „A gyermekek és a szülők nevében is arra kérjük Bajnai Gordont, hogy gyűlöletkeltő politikájával messziről kerülje el az iskolákat, hagyja a pedagógusokat dolgozni”. Aminek értelmében már szinte hallom, amint a kukkoló erkölcsiségéről elhíresült egyesület társul a nyilatkozathoz a szülők nevében. Függetlenül attól, hogy talán a törpe minoritást képviselik a tagság alapján. A gyámsági viszonyok miatt pedig nyilvánvaló, hogy egyben a gyermekeket is képviselik. A bajnaigyurcsányozós nyilatkozatot tehát akár elkapkodottnak is tekinthetjük. Előbb mégiscsak a Magyarországi Szülők Országos Egyesületének nyilatkozatának, illetve nyoszolyaügyi főegylet által kiadott állásfoglalásának kellett volna megérkeznie. Aztán kellett volna a fenti nyilatkozat. Azt követően, hogy Galló Istvánnéval, a kormánnyal jó viszonyt ápoló szakszervezeti vezérrel, közös jegyzőkönyvet ad ki Balog Zoltán miniszter a pedagógusok munkájának feltartásáról a nyári szünet alkalmából. Mielőtt orbánia kuminitárius fórumozói írni kezdenének: tudom, hogy nyáron is bőven van mit csinálnia a tanároknak. Különösen, mivel a fizetésükben tátongó hézagokat is be kell foltozni a családi költségvetésben.

Már csak azért is, mivel azt követően, hogy Orbán Viktor maga gyakorolt gesztust a tanári pálya hátrasorolása ügyében, az említett rés alig szűkül. Különösen, mivel legutóbb Balog Zoltán csak a csalódásáról tudott megemlékezni annak hallatán, hogy a nevelők nem tudnak megélni az üres ígéretekből. Mely ígéretek, a tanárok célkeresztbe állításával is, csak az eredetileg madzagra tett cukor töredékét fedeznék. Amikor tehát Hoppál Péter egy görcsös nyilatkozattal bővíti a bajnaigyurcsányozós kollekciót, akkor végső soron a pitiánerség újabb példáját is adja. Talán abban a biztos tudatban engedve ezt meg magának, hogy az ellenzék úgysem csapja le a labdákat. Holott a kommunikációs fárasztásnak csak akkor van, lenne, lehetne értelme, ha nem maguk keltenék a mindenbe belefáradt, már nyerni sem akaró harcos képzetét.

Andrew_s

Unortodoxia újratöltve

Forrás: Orientpress

Orbán Viktor világképében az országnak mindenki ellensége, aki, és ami, neki nem tetszik, illetve vele szemben kritikus. Volt itt már ellenség az IMF, az EU, az említettek egyes tisztségviselői, a komcsik, a nem annyira komcsik, és még ki tudja mi minden. Alapvetően alighanem a legnagyobb ellenségek közé bekerülhetnek a történelem, a logika, és az összetett mondatok. Az előbbiekkel kapcsolatban ismerjük Klinghammer István oktatáspolitikai ars poetica-ját. Az utóbbira pedig a The Wall Street Journal-nak adott legutóbbi interjú lehet az egyik példa.

Orbán Viktor szemszögéből az interjúkkal csak a baj van. Akkor, ha nem obersovszki-díjas mikrofonállványokkal van körbevéve. Néha talán még akkor is, ha igen. Amíg ugyanis egy, akár parlamenti szószéknek látszó, hordóról kell szólni az alattvalókhoz, és a buszokkal biztosított hithű hívekhez, addig nem kell indokolni, és nem kell bonyolult szószerkezetekkel megvívni. Bőven elég a mondanivaló alapszövetébe beültetni a következőket:

• Isten kiszemelt vezetőnek;
• Igazam van;
• Mindenben igazam van;
• Aki szerint nincs, az az ellenségem;
• Aki az ellenségem, az a Ti ellenségetek is;
• Aki az ellenségem, az az ország ellensége;
• Az ország Isten kiválasztottja;
• Aki szerint nem, az a világ ellensége;
• A világ ellenségei ellen én, Orbán Viktor vagyok az egyetlen, aki áll a tájfunban;

Innentől kezdve lehet békemenet-szerűségeket szervezni, szóvivőkkel erősíteni a tőmondatokat. Az utóbbiakat pedig olykor lecserélni, mivel amint egy mondat érdemi részébe bekerül egy vessző, hazugságon fogják őket. Tehát az érdemben összetett mondatokkal, az indoklási igénnyel is csak a baj van. Nagyobb baj már csak a memóriával, és a már említett történelem ismeretével lehet. Az utóbbival már csak azért is, mert a magyar történelem ismerete kikezdheti a szélsőségeknek nyújtott gesztusokat. Holott rájuk akár égető szüksége lehet a vezérnek, amennyiben egy választási vereség kapcsán esetleg városi blokáddal kívánna bosszút állni. De ne szaladjunk ennyire előre. Elvégre a jelek szerint korántsem biztos, hogy az ellenzék annyira meg akarja nyerni azt a választást.

S különben is, adott egy hosszú Orbán-interjú. Elégedjünk meg ennyivel. Beleértve a sorok közti memóriateszteket is. Akár az olyan kijelentések kapcsán, hogy: „Azt mondhatom majd novemberben a magyar embereknek, hogy mindenkinek, aki dolgozni akar, megvan erre a lehetősége”. Bár nem teljesen világos, hogy melyik novemberre gondolt, mivel alig valamivel korábban még tíz évet kért a munkahely-teremtési programra. Azokra a kérdésekre, hogy „mit?” és „mennyiért?” viszont megadta a választ, mivel a kijelentésre a közmunkaprogramok kapcsán volt szó. Tehát alapvetően egy akár bértüntetőként is bevethető munkásságra gondol, és annyiért, amely összegre megélhetési alapként a saját kommunikátorai sem képesek érdemben gondolni. Így az, hogy „van lehetőség dolgozni a létfenntartásért”, alapvetően azt jelenti: „dolgozhatsz, amit komisszárjaim mondanak, de a fizikai túlélésen kívül mindent felejts el!”. A történelemből tudjuk, hogy voltak ilyen megoldások korábban is. Szélsőséges megvalósításai polgárháborúkhoz, éhséglázadásokhoz vezettek. Már akkor, ha elhinnénk Orbán Viktor kijelentését. A rövid-távú memória ugyanis azt tanúsítja, hogy hasonlókat már egy éve is mondott egy interjúban. Az eredményét magunk körül láthatjuk. Az adósság erőltetett, gazdasági, termelési alap nélküli, leszorításának hatásához elég a közép-távú memória. A romániai rendszerváltás előtti Ceausescu-korszakra emlékezve.

Nagyjából ugyanerre a korszakra, de akár a hazai történelemre is emlékezhetünk annak kapcsán, hogy a miniszterelnök szerint „Magyarországon növekszik a nemzeti intézményekbe vetett bizalom”. Mondhatnánk, persze, hogy centiről centire növekszik. De ne vicceljük el a kérdést. Elég röhejes magától is, ha merünk kuncogni. Mielőtt az oroszlánok elé vetnének. Amikor ugyanis a teljes intézményrendszert centralizálják, és a centrális, intézményeket kizárólagos, és akár kivételes hatáskörrel ruházzák fel, akkor hova tud fordulni az alattvaló? A létező intézményekhez. Milyen intézmények ezek? A nemzeti orbánium territóriumai. Ezt orbanánián, Orbán banánköztársaságán, kívül nem bizalomnak, hanem kiszolgáltatottságnak hívják általában. Alkalmasint a tanácsrendszerig és üzemi pártitkárokig lenyúló apparátus hasonló jellegét már megtapasztalta az ország annak idején. Akkor is nagy volt a bizalom, meg a megfélemlítettség. Annyira, hogy négyötödöt meghaladó mért népszerűség mentén bukott meg a rendszerváltásnak nevezett aktus során.

Igaz, azt a rendszert sem a Turul, sem Isten nem pártolta. Ellentétben Orbánnal, aki Isten nevében fütyül arra, hogy merre megy a világ. Mert az a kijelentése, hogy „az európai politikai gondolkodás fővonalát ma a haladás képzete határozza meg” egy másik, azt követő mondat fényében ezt tükrözi. Az a mondat úgy hangzik, hogy „A magyar kormány ezzel szemben abban hisz, hogy Isten teremtényeiként élünk, és nem gondolja, hogy létezne bármiféle célkitűzés Európa történelme számára”. A két megállapításból világosan látszik, hogy Orbán Viktor egy személyben a kormány, és ő abban hisz, hogy Isten számára más utat jelölt ki, mint a környező világnak. A haladást pedig vigye el az ördög. Az az ördög, mely a sorok közti részletekből kiüzeni Orbán Viktor messianisztikus komplexusának minden realitással, és a haladással szembe menő hitvallását.

De erről nyilván majd a megátalkodott The Wall Street Journal tehet egy idő után. Illetve mindenki más. Mert Isten személyes küldötte és pártitkára nem tévedhet.

Andrew_s

Közelnapi papírfétiskék.

Arcok a papíron, és másutt.
Forrás: www.168ora.hu

A papírok, mint arra a vízjelek, a különböző színezékkeveréssel előállított papírtípusok mutatják, önmagukban is lehetnek a művészet, az önkifejezés eszközei. Most azonban mégsem erről lesz szó, hanem azokról a papírokról, melyek a maguk valóságában, vagy átvitt értelmükben árulkodnak a napi eseményekről éppen úgy, mint a napi történések sokszor háttérbe szoruló körülményeiről. A sorok közti történelemről. Legyenek azok a papírok, dokumentumok akár diplomák, akár csak kérdőívek.

A diplomákról, mivel egyes politikusok különböző papírjai lassan lerágott rostokká válnak, nem írnék hosszabban. Amiért egyáltalán idecitáltam az egy közelmúltban közzétett hír az újabb és újabb kérdésessé váló végzettségekről. S mindez valóban jó ok lenne arra, hogy ismét rágódjunk egy sort ezeken a papírokon, melyek súlya folyamatosan csökken. Azonban érdekesebb kérdés lenne inkább azon eltűnődni, hogy miért is mennek bele az emberek olykor eléggé kétes papírszerzési akciókba. Ez azonban alighanem messzire vezetne, és nem lenne független attól, amit az érettségi buktatás kapcsán egyszer korábban fejtegettem. Azt emelve ki, hogy vannak papírok, melyek meglétükkor szinte semmit sem érnek, de a hiányuk stigmatizál. Mert megbélyegez az, hogy „mi az, hogy már erre sem futotta”. Holott számos esetben talán nem is kellene az a bizonyos papír. Hiszen megléte sem garancialevél. Elég ehhez a gazdaságpolitikára és annak irányítójára gondolni. Hiszen Matolcsy György is kapott diplomát valami úton-módon.

De hagyjuk is a diplomákat, és maradjunk a gazdaságpolitikánál. Már csak azért is, mert ezzel kapcsolatban egy újabb fetisizált papírkupacra tekinthetünk le az emelkedettség magasából. Abból az emelkedettségből, melybe felpávatáncolta magát a miniszterelnök. Ez a kupac pedig nem más, mint az a fatemető, melyre a Nemzeti Konzultációnak nevezett kérdéssort nyomtatták. Annak az immáron negyedik kikérdezősdinek, melynek indulását pár napja jelentették be hivatalosan. Nem másról, mint a gazdaságpolitikáról, és gazdasági konzultációnak meghirdetve. A kérdéseit már elég sokan elemezték, és akár ki is egészítették páran a saját kérdéseikkel. Adatvédelmi szempontból ugyancsak necces lehet, és talán tényleg a hiszékenység próbája az egész. A kérdések postázásának körülményei legalább annyira érdekesek, hiszen Orbán Viktor a saját szerepjátékos káoszlicitje keretében eleve meghirdette az elvárt válaszokat is. De talán nem is ez emeli egyfajta jelzéssé a Nemzeti Konzultációt, mert ez végső soron még besorolható talán az orientáló politikai véleményformálás kategóriájába. Nagyképű egy kommunikáció, de végső soron Orbán Viktor saját véleményeként is kezelhető.

Aki ott volt minden papírfétisen.
Forrás: Wikipedia

Az azonban már túlmutat a nagyképűségen, amilyen módon maga a kérdőív kinéz. Pontosabban az, ami rajta van díszítőelemként. Ha nem is közvetlenül a kérdések feletti részről, de immár lassan hagyományosan, Orbán Viktor erősen retusált arcképe az, ami a kérdéseket kísérő levélről szembenéz a borítékot felbontóval. Talán szimbolizálva azt, hogy a vezér szeme mindent lát, és „tessék csak az elvárt válaszokat megadni”. Önmagában talán nem is lenne semmi kivetni való abba, hogy a miniszterelnök köszönjön rá a potenciális választóra a borítékból. Abban az összefüggésben válhat egyre kínosabbá, hogy a miniszterelnök egyre inkább saját magát valami nagy machinátor szerepében kezdi üdvözölni. Bár akkor talán a bélyegen lenne. Ellenben másként aligha mondta volna el a miniszterelnök az elhíresült pávatáncos beszédet. Miközben a politikai, gazdasági, és talán emberi lekötelezettek bólogató köre veszi körül. Mondhatnánk azt is, hogy a tényszerű állapot talán nem, de a sorok közti üzenet válik egyre kínosabbá.

S végül, a keretes szerkezetnek megfelelően mégis kanyarodjunk vissza a diplomák világához. Nem, nem Orbán Viktor korábban elemzett szakdolgozatáról ejtenék szót. Sokkal inkább arról, aki egy igazolt plágium nyomán lemondásra kényszerült. Schmitt Pál már azzal beírta magát alighanem az arcátlanság modern magyar történetébe, hogy nem mondott le azonnal, amikor kiderült a plágium. A rinocérosz-díjat nem is ezzel, hanem azzal érdemelte ki, hogy ezek után azért igényt formált mindarra, amit köztársasági elnökként összekapart. Talán, mert Lázár Jánosnak igazat adva úgy gondolta, hogy ettől lesz több. Miközben morálisan ettől lett kevesebb. Mondhatni mikroszkopikus tartományba zsugorítva a moralitásáról alkotott képet. Azonban megnyugodhat annyiban, hogy egy papírfétist tovább romboltak a kedvéért. Az Alaptörvényt, melynek bár asztala talán van, tekintélye egyre kevesebb. Immár Alaptörvénybe iktatták, bővítve a lexek körét egy lex-schmittel, hogy járni egy plagizátornak is minden jár, amit sikerült összekaparnia. Így miközben a kormányzat a szélsőségesekkel kapartatja ki a maga gesztenyéit, igazolódott, hogy a gazdasági gesztenyét bárki „jókádernek” hajlandó kikaparni. Az olyan fétisek pedig, mint az alkotmányosság, vagy a jó ízlés ebben igazán nem jelenthetnek komoly akadályt.

Simay Endre István