Szívj a kampányért, óh, magyar

A trafikok sorsa teljes joggal borzolja fel a kedélyeket, mivel az utólagos játékszabály-változások, valamint a mesterségesen, egyéni törvényjavaslatban garantált jövedelem egyaránt erősíti a mutyi-gyanút. S azért, hogy ne legyen kétség az ismerősök pénzhez-juttatását illetően, kiderült az elosztás módja is. Az, hogy a Fidesz helyi vezérei hozták meg a tulajdonosokat meghatározó döntéseket. Ami erősen emlékeztet egy egészen más korra.

Az ugyanis a rendszerváltás előtti korszakból ismert eljárás volt, hogy a helyi párttitkárral kellett jóba lenni az érvényesüléshez. Így a trafikok sorsa tulajdonképpen csak egy újabb strigulát ér a kádárizmus, vagy a Rákosi-korszak újjá épülő rendszerében. Nem az elsőt, és aligha az utolsót, mivel a Kádár-korszakban szocializálódott Fidesz-vezetők számára tényleg az egyetlen irányítási receptnek a múltbéli emlékeik látszanak működőképesnek. S mert teljesen nyilvánvaló, hogy a kádár-utánpótlást is ennek jegyében folytatják, nem meglepő, ha a „nem-bibósok” köréből is az ennek megfelelő emberek kerülhetnek döntéshozói pozícióba. Például a trafikok szabályozásában oroszlánrészt vállaló főkaparnok, Lázár János. Az azonban nyilván csak az egyik oldala a trafik-mutyinak, hogy Kádár János szelleme ismét csettint egyet elégedettségében.

A másik oldalon nyilvánvalóan rengeteg pénzről van szó, mivel a szenvedélybetegségek vámszedőinek kezén mindig is sok pénz fordult meg. Aligha valószínű ugyanis, hogy annak idején a szeszcsempészetet, illetve a drogpiacot karitatív szándékoktól vezetve gyűrte maga alá a szervezett alvilág. A szervezett felvilág ezt jövedéki adók kivetésével, és a kereskedelem részben ezek által kialakított árrésével befolyásolva oldja meg. Szintén nem a karitatív szándékok jegyében. Akkor sem, ha a vezérideológiai szalagcímek a leszokás megtámogatását sugallják az állami extraprofit rendszerében. Amikor tehát akár csak az extraprofit terhére, de a kereskedőket juttatják nagyobb jövedelemhez, az tulajdonképpen a korábban állami bevételként szereplő összegek magánzsebekbe való csoportosítását jelenti. Kihasználva azt, hogy így tulajdonképpen a jövedelem legalizálásának receptjét követik. Ugyanúgy, mint amikor a szeszcsempészet jövedelme átvándorolt a kaszinók pénztárán keresztül a legális bevételi pénztárbizonylatok világába.

Márpedig a választási kampány közeledtével, különösen, ha előrehozott választásokban gondolkodnak, a költségek csak növekedni fognak. Ezek fedezetéhez pedig nem lehet minden esetben közvetlenül odaosztani a forrásokat. Különösen azt követően, hogy lelepleződött a Békemenetek fideszes finanszírozása. Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy kellenek azok a csatornák, melyek a szenvedélybetegek költési hajlamaiból beszedett extraprofitot átcsatornázzák a kampányeseményeket finanszírozó magánadományokká. Így érthetővé válik az a forgatókönyv, amely szerint először a hű csahosoknak kell juttatni a bevételi forrásokat, majd ezt követően törvényileg kell növelni ezek magánbevételét. Ezt követően a pénz immár hófehéren kerülhet át bármely adomány-lejmoló bankszámlaszámra. Immár az üzleti bevételből származó magánbevétel terhére.

Azt pedig csak remélni lehet, hogy a trafikokat nem követi a teljes alkoholpiac, majd az örömlányok lenyúlása. Az utóbbi esetében azért lehetnek kétségeink, mivel közvetett módon már történt erre kísérlet. Az Orbán-kormány regnálásának korábbi éveiben, még 2011-ben már felmerült ugyanis a pornóadó. Akkortájt a kultúráért sarokra óhajtva az igazán nemzeti érzelmű hölgyeket, mivel akkor éppen a dörneriánus szinház volt bajban. A kampány közeledtével azonban másra is kellhet a pénz. Tehát az ötlet leporolható, kistafírozható, és új köntösben beadható. Az egyedül soha meg nem mért, kétséges támogatottságú, és ezért is zsarolható KDNP-frakció pedig majd szemlesütve megszavazza. Elvégre a pénznek nincs szaga. Még bagószaga sem feltétlenül.

Az pedig szinte biztos, hogy az államtól visszaosztott, és magánbevétellé konvertált pénzek átmeneti kedvezményezettjeit nem a szerencse választja ki. Alighanem elég sok nyelvbarnítót kell benyelni ahhoz, s igen változatos fenekekből addig, míg vizsgázott kampánytámogatóvá válik valaki. Olyan, akit látszólag utólag kifizetnek egy-egy akció keretében. Miközben tudhatja, hogy pont annyi a szerepe, mint a Sebhelyes-arcú által delegált kaszinóigazgatónak. De nyilván van annyi jatt, vagy előéletbeli morálpetty, amiért ez is bevállalható.

Andrew_s

Ha a pornóadó beszélni tudna.

Mi lenne akkor, ha az adó beszélni tudna? Talán nagy mesemondó volna, mint a cipő a valamikori slágerben. Aztán, hogy belépne-e a történelembe, az persze sokára derülne ki. Bár maga az adó, mint a közhöz való közünk anyagiasított megtestesülése talán nem. Túl régóta ismert, és korokon átívelő ahhoz, hogy így legyen. Bizonyos adónemek azonban mégis csak eltűntek az idő sodrában, míg mások keletkeztek helyettük. Vagy egyes adók olykor eltűntek, majd újabb virágzásnak indultak. Akár nem is évszázados történelmi távlatokat átívelő idősszakok során.

Ilyen adóvá vált úgy tűnik, a kulturális javakat érintő 2009-ben eltörölt kulturális járulék is, melynek részleges visszahozásáról mintegy tíz napja szóltak a hírek. A részlegesség azt jelenti, hogy egy bizonyos, elég sajátos kulturális termékkört, a pornót érintve kerülne ismét kivetésre, illetve beszedésre. Az akkor elhangzott javaslat alapján az így befolyt pénzekből a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), előzőleg megnyirbált költségvetését egészítenék ki. Óhatatlanul felidézve azt a történelmi mondást, hogy „pecunia non olet”. Az az „a pénznek nincs szaga”. Még akkor is, ha annak idején, a császári tisztébe 69-ben beiktatott Vespasianus által hozott törvény mást, a nyilvános illemhelyeket adóztatta meg. Bár, aki a tudja, hogy magának a „69” es számnak is markáns pornóbéli jelentése vagyon, némi sorszerűséget is láthat abban, hogy éppen a pornográf tartalmakat adóztatná meg a jelenlegi kormány a kulturális termékek közül. Azért reméljük, hogy az említett szám leírása még törvényes lesz, és Vespasianus korát sem tiltják ki emiatt a történelemtanításból. Bár az ördög nem alszik. 

Az említett misztikus megközelítés helyett elfogadhatóbbnak tűnik az érvek azon köre, hogy ezzel a lépéssel is szeretnék az ifjúságot elriasztani a pornográfiától. Az, hogy a tiltás miért nem jó, azt pontosan tudjuk. Minél jobban tiltják, annál nagyobb vonzerőt képvisel majd az erre fogékony korosztályokban. Ahogy azt pontosan tudhatják azok is, akik ma a Parlamentben elhelyezett székeken ülve töltik a munkaidőt. De amennyiben azt tételezzük fel, hogy az egészséges szexualitásért való harc, sőt, háború egyik csatalépését kell az intézkedésben látni, akkor is furcsa egy lépést jelent. Például azért is, mert a pornográfia és az egészségtelen szexualitás közé egyenlőség jelet tenni pont olyan álszent vélekedés, mint a prostitúció kezelésében tapasztalt számos vélemény esetében. Nem azért, mert nem lehet a pornográfiának személyiségromboló hatása, hanem mert ez a hatás korántsem törvényszerű. Ahogy annak idején a köztiszteletben álló urak is látogatták a nyilvánosházakat. Sokkal valószínűbb, hogy ilyen hatások akkor léphetnek fel, ha a szocializáció során a nemiséget, s benne ezeket a megnyilvánulásokat, nem tanulja meg valaki a helyén kezelve megélni. Némi túlzással tehát az is kimondható lehetne, hogy a konzervatív prüdéria többet árthat, mint az ésszerű határok közt kezelt pornográfia. Különösen, mivel magának a pornográfiának a köznapi meghatározása sem teljesen egyértelmű. De még az sem mondható, hogy mindenki szemében egységes.

Így erősen kétséges, hogy az adóztatása bármi behatással is bírna a szexuális problémákra. Ismét kiemelve, hogy nem annyira a pornó védelme, mint a sajátos helyzet kialakulásán való elgondolkodás a jelen írás célja. A pornográf tartalmaknak ugyanis a Káma Szutra, de inkább még régebbi korok óta van szerepe az emberi közemlékezésben. De, ha figyelembe vesszük Onán történetének személetes leírását, még a Biblia sem teljesen mentes a szexuális tartalmaktól. Azért persze remélhetőleg nem fog a pornóadó hatálya alá esni. Miközben tudható természetesen az is, hogy az, akinek kizárólag a pornográf képek, szövegek nyújtják a kielégülés gyúanyagát, könnyen alanyai lehetnek egy pszichoterápiának. De az adózás ezen sem segít jobban, mint annak idején az amerikai szesztilalom segített az alkoholizmus elleni harcban.

Más tekintetben, ha figyelembe vesszük, hogy a költségvetési lyukak befoltozásának egyik eszköze volt az NKA költségeinek megkurtítása, majd mostani ilyetén kiegészítése, akkor végső soron, mint arra a Hírszerző vélemény-rovatának szerzője is rámutat, a kormányzat nem a pornográfia visszaszorításában érdekelt. S tulajdonképpen akár oda is eljuthatunk, hogy nem hogy nem kívánatossá, hanem egyenesen elvárttá válhat az egészségtelen életmód és a pornográf tartalmak birtoklása. Különösen a haza felvirágzását szívén viselők körében, hiszen minél többet élvezik, hazafias kötelességgé is téve, az említett kultúrakört, annál több adót fizetnek be a költségvetésbe. Az illegális pornóélvezőket ellenőrzők akár jelvényükké választhatják majd a gyertyatartót. De egy biztos, hogy a költségvetési bevétel és az egészséges erotikát központba állító kommunikáció nem teljesen hozható fedésbe ebben az esetben.

A sors pikantériája lehet az is, hogy a pornóbevételek teremthetik meg a fedezetét annak, hogy valós felvilágosító kampányokat finanszírozzanak a pornográf tartalmak forgalmának visszaszorítására. De, még abban az esetben is, ha ilyen messzire nem kalandozik a fantáziánk, a színházak, a könyvkiadás finanszírozási költségeinek fedezeteként szinte biztosan megtalálhatunk pár pornófillért. Mivel ezeknek a pénzeknek sincs szaga, akár a legkonzervatívabb kulturális misszionáriusok is abba a helyzetbe kerülhetnek, hogy ténykedésük állami támogatása nem jöhetne létre az említett, és általuk mélyen megvetett és elítélt, tartalmak forgalmazása nélkül. Megteremtve ezzel a kulturális álszentség kiesen teljes láncolatát. Még akkor is mosolyt fakasztó helyzetet teremtve, ha a színházi világ legutóbbi botrányát nem is említjük. Bár, amennyiben az új Új Szinház kap az NKA keretéből támogatást, akkor annak esetében sem kizárható majd az említett jelenség. Ha pedig még sem lesz pénz elegendő a támogatandónak kikiáltott kultúrára, akkor esetleg majd új jelszó kél a nemzeti kultúráért aggódók ajkain: „sarokra lányok, asszonyok”. De szigorúan csak a kormányzatilag ellenőrzött sarkokra természetesen.

Simay Endre István