Anti-Karácsony 2019

Forrás: dark.pozadia.org

Ismét egy Karácsony. Még nem ma. Holnap. Nem annyira hideg, mint pár éve. Csak a szél süvít az éjszakában. Nem fehér. Inkább esős. Talán kevesebben fagynak meg az utcán. Testben. Mert lélekben egyre többen közelítenek a fagyhalálhoz. Nem kell ehhez a megállapításhoz nagy bölcsesség. Ha egy pápának külön hangsúlyoznia kell, hogy az életükért küzdőknek segítségre van szüksége, akkor nagy baj van.

Abban a fene nagy kereszténységben, amit annyian fennen hirdetnek. A szájukkal. Politikusok, politikátlanok. Decibelkeresztények. A szívükben ettől még hitványak. Ahogy szívében igaz ember lehet az is, aki talán sosem hallott papot a szószékről szólni a templomjárókhoz. De gyámolítja a rászorulót, és a humánum moralitásának talaján nem rúg a földön fekvőbe. Sokszor talán hitetlennek titulálják. S talán az is. Akkor, ha a hitest aszerint mérik, hogy hisz-e valamiben, amit sokszor azok is csak festményről ismernek, akik másokat minősítenek. Ha aszerint minősítenek, hogy ott veri-e a mellét az első sorban, ott áll-e a gyóntatószéknél az elsők között? Az ilyenek csak minősítenek, de legtöbbször ők maguk semmilyen minőséget sem képviselnek. Illetve de, képviselnek. Egy olyan minőséget, amit, ha létezik, a sátán is undorral köp le, és dob félre.

Mert az elvtelen, a mindig legtöbbet ígérő felé húzó, gerinctelen senki, az semmivel nem is több ennél. Senki. Akkor is senki, ha milliókat ügyeskedik össze, és ezért valakinek hiszi magát. Az ilyen valakik ne ugassanak szeretetről, Istenről, kereszténységről. De még Luciferről sem. Mert még ahhoz is ismerni kell a jót, az emberséget, a szeretetet, hogy valaki tudatosan megtagadja. Nem hiába mondja Jézus is, a kereszten is, hogy „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Azért persze tudjuk: a hatalom sokaknak jelent csillogást, a csillogás vakságot. Vakságot szinte mindenre, ami másoknak nehéz, másoknak küzdelmes, másoknak keserű. Feledve azt is, hogy nem a fennen hirdetett szózeat, a „lássátok, hogy itt vagyok a templomban” hívsága, hanem éppen az ellenkezője jelentené az igazi hitet abban, amit egykor egy, az emberségben testvériséget hirdető, a kiválasztottságot morális alapra helyező rabbi tanított. Mátét idézve:

„5. És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat.

6. Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.

7. És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.”

Mt 6

De legyen ez a legbelsőbb szoba csak képzetes. Az, aki igazán hisz az emberségben, Jézus tanításaiban, a humánum megtartó erejében, olykor óhatatlanul behúzódik ebbe a legbelső szobába. Amelynek olykor csikorgó ajtaján egy néha csak alig kivehető felirat van: LELKIISMERET. Ott a falak tükörből vannak, és önmagának hiába hazudna bárki. Pontosan tudja, hogy mit vétet. Mulasztással is. Egy elmaradt mosollyal. Egy megtagadott falattal. Egy gesztussal, vagy annak hiányával. Igaz, aki ide húzódva imádkozik, nem szükséges a közönség. Még akkor sem, ha még a katolikus liturgia is pontosan megemlékezik a mulasztásos embertelenségről: „Confíteor Deo omnipoténti et vobis, fratres, quia peccávi nimis cogitatióne, verbo, ópere et omissióne, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Ideo precor beátam Mariam semper Virginem, omnes Angelos et Sanctos, et vos, fratres, oráre pro me ad Dóminum Deum nostrum”.

Már csak ezért is nagyon nagy baj lehet, ha a pápának olyasmire kell felhívnia figyelmet, ami Jézus tanításainak az egyik pillére. S ezért nem pironkodva szégyellik el magukat a hangzatosan hitbuzgók, hanem esetleg a pápát hülyézik le. Ahogy már megtörtént ilyesmi hazánkban. A kereszténységet nagy garral hirdető, de a kereszténységben inkább semmirekellők vezette országban.

Azért persze itt van, jön a Karácsony. A szeretet ünnepe. Amikor mindenki számot vethet azzal is, hogy szeret, vagy csak mondja. Amikor mindenkinek, aki csak mondja, bölcsességet kívánok. Ahhoz is, hogy ezt felismerje. Ahhoz is, hogy ezen változtatni tudjon. Mert a felismeréshez is bölcsesség kell. Ahogy azt Ferenc, de nem a pápa mondta:

„Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet,

És adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”

Mert annak, aki vállalható életet él, valószínűleg könnyebb, ha már nem csak egy ékes táblafelirat az, hogy „Memento mori”.

Andrew_s

Orbán dominói

Az éppen aktuális rettegészeti megfigyelések arra utalnak, hogy a Fidesz vezetőségében kitört a pánik. Kósa, illetve Gulyás megsejtett valamit. Nem Kósa pénzügyeinek intézésekor, mert azzal csak a tehetségtelenségét igazolta. Hanem azzal, amikor valami szervezettséget sejtetett a háttérben. Ha nem is valami sorosgyuribácsis összeesküvésről van szó. Inkább informatikaival.

A hasonlat szintjén. Mert szinte klasszikus mondás az informatikai biztonsággal foglalkozó órákon, előadásokon, hogy a rendszer legveszélyesebb ellensége nem a kívülről érkezett kiber-bűnöző. Neki ugyanis sok védelmi rendszeren kell áthatolnia, számos lebukási lehetőséggel. Ellentétben a sértett rendszergazdával, aki maga állítgatja a biztonsági rendszereket. Na, jó! Erős túlzásokkal. De a lényegileg mindig a motivációját elvesztett szakalkalmazott okozhatja a legnagyobb problémát. Úgyhogy, szerintem, a Fidesz vezetőségében most iszonyú kapkodás lehet. Egyrészt gőzerővel kereshetik a téglát. Másrészt nem kisebb emlékezetleltárazás folyhat arról, hogy a korábban megsértett, azóta kilépett, elüldözött emberek mit tudhatnak, mire emlékezhetnek, miről gyűjthettek bizonyítékokat. Nem Soros, hanem például Simicska.

Forrás: Fixabay

Márcsak azért is, mert aligha tekinthető véletlennek, hogy a Kósa-dossziét éppen most fújta be a szél a médiába. Ahogy a következő dominó, Szita Károly is igencsak billegni kezdett. „Véletlenül” szintén a Fidesz-ellenes kampányt erősítve. Ráadásul elég jó időzítéssel. Akkor dobva be a függöny mögül, mire Kósa ügyeire lassan már csak legyintene valaki. Mert mi mást lehetne tenni egy olyan balfékkel kapcsolatban, aki a saját nyolcvan évesnél idősebb anyját teszi meg strómannak, és még egy kis pénzmosást sem tud rendesen megcsinálni. A volt debreceni Döbrögi a felmentést nem, de a sajnálatot megérdemli. Akkor is, ha abban a naív hitben ringatta magát, hogy a hatalom megvédi. Akár a sajátja, akár a pártjáé. A sajátját ugyanis már régen elvették. Kapott egy uli-buli miniszterséget, amivel kitörölheti. A pártja, illetve annak vezetője, és ezt tudhatta volna, simán odadob bárkit az oroszlánok elé. Bármilyen kínos is.

Már csak azért is, mert a választási adok-kapok során egyszerűen nem engedheti meg magának Orbán, hogy kiálljon az embereiért. Nem mintha eddig a bátorságáról lett volna híres a hívek előtt is golyóállóban makogó vezér. Az Elios-ügy, illetve a közvetlen környezetének viselt dolgai megbénítják. Nem nagyon mehet a napra a pártemberek ügyében, mert elég sok rokoni vaj van a füle mögött. Marad az a lehetősége, hogy csendben nézi a dominók eldőlését, és közben imádkozik, reménykedik, fekete kakast áldoz, vagy viaszbábút szurkál. Ízlése szerint. Azért, hogy a dominók elég sokáig billegjenek az eldőlés előtt, hogy kihúzza a választásokig. Ez tehetetlen kivárás azonban nem feltétlenül erősíti a párton belüli bizalmat.

Így Orbán valójában igencsak csőbe húzott helyzetben érezheti magát. Egyrészt folyamatosan erodálja a pártját a lassan adagolt dosszié-sorozat. Másrészt nem állhat ki az emberiért, ami a párton belül rendítheti meg a pozícióját. Márpedig elég régóta sejthető, hogy Orbánt a párton belülről lehet a legeredményesebben leváltani. Ez 2013-ban már világosan látszott. Azzal együtt, hogy ez a belső váltás, nagy valószínűséggel, egy „emberarcúbb” pókot jelentene csupán a hálóban. Kicsit kisebb személyi kultusszal, de alig kisebb hatalmi ambíciókkal. Nem véletlenül merült, és merül fel rendre Lázár személye. Mint olyané, aki elég technokrata akarnok ahhoz, hogy Vonával is meg tudjon egyezni.

Ebben a helyzetben Orbán leszámolós üzenete valószínűleg legalább annyira szólt a párton belüli ellenzékének, mint a „külsősöknek”. De leginkább valószínűleg azoknak szólt, akiknek a kialakult, a személyes tehetetlenségéhez vezető helyzetért felelősek. Szerinte. Talán nem is ok nélkül. Mert ezt a forgatókönyvet csak olyan(ok) állíthatta(ák) össze, akik nemcsak a dossziéról tudhattak, de Orbán Viktor gumidominóiról is. Így a vezér személyiségével is számoltak. Azzal a szétesőfélben levő állapottal, amelyet nagyon régóta jellemez a felelősségpánik, illetve a nyomás alatti racionalizmus-hiány.

Andrew_s

Orbánia Kasszandrái nevében: A semmit szervező tüntetés-szervezők

A CEU-s tüntetések kapcsán már korábban is igyekeztem a hazai jellegzetességeket a jól látható párhuzamok alapján áttekinteni. Azonban Lendvai Ildikó legutóbb publikált írása után, azt hiszem, időszerű lehet a kezdetektől átfutni néhány korábban már leírt gondolaton. Érintve azokat a tüntetéseket, tüntetéssorozatokat is, amelyek az utóbbi néhány évben, a kormány egyes intézkedéseit kritizálandó, néhány tíznél több embert vonzottak az utcára.

Valószínűleg sokak szemében önkényesen, a 2011-es évbúcsúztatóval kezdeném. Azért is, mert addigra már elég nyilvánvaló jelek mutattak a köztársasági hagyományok eltörlésének irányába. Addigra megjelentek az ételért sorban álló ezrek, és elkészült az a törvénygyűjtemény, ami az Alkotmány kihajítását, leváltását volt hivatva szolgálni. Az elégedetlenség okkal csapott fel, és megnyitotta az utat a következő Operaházhoz szervezett tüntetéshez. Ez utóbbinál érdemes kicsit elidőzni. Egyrészt azért, mert egy, az ország jövőjét erőteljesen meghatározó kormányzati lépés nyomán szerveződött. Másrészt azért is, mert évekre, máig hatóan megadta azt az alaphangot, amely fékezett habzásúvá tette a tiltakozásokat. Az akkor összejött sokaságban állva világos volt, hogy igen sokan azért jöttek el, mert a virtuális ökölrázáson túl is hajlandóak tenni a kormányváltás érdekében. A színpadon ezzel szemben egymást váltották az előadók. Unalmasabbnál unalmasabb szövegekkel fárasztva el a hallgatóságot. A felszólalók jó szándékát nem vonom kétségbe. De amikor a sokadik felszólalóról alkotatott a hallgatóság olyan véleményt, hogy elsősorban önmagát bátorítja a felolvasott spontán szövegével, akkor bizony nem kevés kuncogás hallatszott. Ott lent. A tömegben.

Amikor a világosan kinyilvánított programtalanságra, céltalanságra is reagálva felhangzott a tömegből, hogy „Menjünk be!”, akkor láthatóan kitört a szervezői pánik. Egyre kapkodóbb reakciónak tűnő szövegek következtek, majd mindenkit felszólítottak a csendes elvonulásra. Egy lendülettel két legyet lecsapva. Legalább. Egyrészt megoldva azt, hogy a kormányzatot nehogy zavarja bármi nesz, Másrészt formálisan azonnal elhatárolódtak mindenkitől, akik ott maradtak. Elsunnyogtak haza, és egy igen nagy vehemenciával indult tüntetést fojtottak érdektelenségbe. A tömegnek sem programot, sem célt nem adva. Legfeljebb önmaguknak katarzist aratva. Akik ott ebben a tömegfárasztásban szervezőként részt vettek, azokat egyértelmű felelősség terhel minden olyan későbbi tüntetésért, amely ugyanezt a mintát követve, a tömegeket kiszólította, majd semmit sem nyújtva hazaküldte. A politika páriáivá téve mindenkit, aki az indulati ötpercnél többet várt el az ellenzéki, a civil, vagy bármely más mozgalmi kezdeményezéstől.

S félreértés ne essék. Nem lövöldözésre, gyújtogatásra, pofozkodásra gondolok. Hanem arra, hogy csak olyan szervezzen tüntetést, szólítson az utcára embereket, akinek konkrét célja van vele. Konkrét előremutató célja. Amihez nyilvánvalóan legalább szándék kell egy programalkotásra. Legalább a szervezők fejében kell annál több elképzelés, mint az, ami Orbán kormányát amúgy is mozgatja. Az ellenségkép-képzés, és a „minden hatalmat a szovjeteknek” szemlélet. Akkor is, ha az ellenség a kormány, és akkor is, ha a hatalmat az utcáról szerveződve gondolják megszerezni. Ugyanakkor a szervezők felelősségét csak növeli, hogy az egyre inkább diktatórikus eszközökhöz folyamodó kormánynak a fásultságnövelő tüntetések egy szépségflastromot biztosítanak a demokrácia létéről. Egyben tényleg növelik a politikai közöny, cselekvésképtelen céltalanság érzetét sokakban.

Ennek egyik illusztrálására ugorjunk 2014-be. Ha valaki nem emlékezne rá, ekkor volt az internetadó elleni tüntetések ősze. A kormányzat, talán a közhangulat tesztelésére, bedobta az internetadó ötletét. A Facebook-on elég gyorsan megindult egyfajta szerveződés. Amelyben tüntetésre hívták az embereket. S amely esetében már a kezdetekkor látszott, hogy a több sebből vérzik az ötlet. Nem alapvetően azért, mert ne lett volna indokolt a tiltakozás. De az internetadó elleni megmozdulások kapcsán a kormány a tervezet tervezetét úgy tudta visszavonni, hogy nem szenvedetett komolyabb arcvesztést. Ezt lehet a tüntetés sikereként elkönyvelni, és példálózni a későbbi szervezéseknél. De azok az akkor felvetett kérdések máig nyitva maradta. Olyanok, mint:

·         Milyen cselekvési tervet szeretnének pártfogoltatni a jelenlevőkkel?

·         Mi az A-terv?

·         Mi a B-terv?

·         Mi az elérendő cél, illetve mi a minimálcél, amit mindenképpen el szeretnének érni?

Azóta már tudjuk: az internetadó elleni tüntetés ebből a szempontból igazán sablonteremtővé vált. A jelzett kérdésekre adandó válaszok összegereblyézése ugyanis bármilyen tüntetés szervezésekor a szervezők egyik alapvető felelőssége kellene, hogy legyen. S amely felelősség elől a mai napig elbujdokol a szervezők jó része. Ugyanakkor a tüntetést követően megindultak a Fidesz-székház felé. Az ott történtek alapján már akkor felmerült, hogy alapvetően egyfajta kormányzati megegyezés nyomán jutottak arra, amire. S azóta nem egy megmozdulás kapcsán elgondolkodhattunk azon, hogy vagy a kormányzattal kidolgozott egyfajta feszültségcsökkentésként szerveznek tüntetést, vagy a szervezők kötözni valóan tehetségtelenek és ostobák. A novemberi tüntetésen pedig már kínosan jelent meg, mert a Parlamentnél történt, a korábban említett motívum is. A szervezők otthagyták a tömeget, és távoztak a felelősségből. Decemberre már tudtuk, hogy program nincs, de adománygyűjtő számlaszám már van. 2015. januárjára pedig az is kiderült, hogy a programtalanságért tulajdonképpen nem is a szervezők a hibásak. Mert ők szentek. Az a résztvevő tömeg. Az tehet mindenről. Az újabb kérdésekre elmaradó válaszokról is. Mert az is szemét ellendrukker, aki kérdést mer intézni a szentté avatandó szervezőkhöz.

Az említett két kiemelt eseménysorozat alapján megállapítható, hogy egyfajta egyetemes recept alakult ki a kormányzat elleni tüntetésekre. Olyan alapvető pontokkal, hogy:

-       A szervezéshez nem kell cél, csak néhány jelmondat;

-       A szervezőktől nem elvárt a felelősség, mert azt pótolja az elégedetlenek csodavárása;

-       A szervezők hagyják magukra a tömeget, hogy minden későbbi történésért moshassák a kezüket;

-       Folyamatosan lecsengő tömegfárasztásokra van szükség, ami stabilizálja a hatalomban levőket;

Ha a későbbi tüntetésekre emlékezünk, gyakorlatilag ugyanerre a kaptafára húzták rá azokat is. Ha nincs alternatív pedagógiai program? Aki hiányolja az a hibás! Ha nincs a tüntetésnek menetrendje? A szervezők mossák a kezüket a demokrácia jegyében! Ha órákig tartó uncsi szövegek hangzanak el? A közönség nem elég emelkedett a nagy gondolatokhoz! Ha a szervezők magukra hagyják a tömegeket? Ők kérem mindenkinek mondták: menjenek szépen haza! A lex-CEU elleni tüntetések hivatalos forgatókönyve eltér mindettől? Nem kérem nem tér el. A különbség legfeljebb az, hogy most többen gondolják úgy, hogy afterparty-t tartanak a tüntetés után. De már megindult a valós elégedetlenségre rárepülő szervezők megszaporodása. Ahogy megindultak a provokátorok is. Körbezöngicsélve a valós program, a valós célok, cselekvési tervek hiányát.

Ebből a szempontból hasznos, hogy Lendvai Ildikó most leírta azt, ami már évekkel ezelőtt pontosan ugyanígy probléma volt. Némi cinizmussal azt is mondhatnám: jobb később, mint még később megtalálni a csőben a lukat. De ettől függetlenül is hasznos. Neki talán azok is elhiszik, akik egy blogot egyszerűen félrehessentenek a kérdéseivel. Neki talán még a pártbeliek is elhiszik: a fenti receptre szervezett, ugyancsak befejezetlen, ellenzéki megmozdulások valójában éppen úgy nem vezetnek sehova, mint a civil sétálgatások.

Andrew_s

A gépfegyveres és a politika

Forrás: Kisalföld.hu

Pálvölgyi Péter 46 évet élt. Hősi halottá nyilvánították, és a belügyminiszter kitüntető szándékának köszönhetően előléptették rendőr alezredessé. Kint van vele az összes vizekből. Azok is, akik gyászolják. Nekik a gyász, másoknak a tanulság marad. Óhatatlanul politikai felhangokkal.

Ezek egy része nyilvánvalóan a rendőrség, illetve a belbiztonságért általában is felelős szerveket, illetve irányítóik felelősségét, tenni akarását, és kirakatbeli létüket érinti. Nem véletlenül. Ahogy a Teréz körúton történtek esetében is. Mert lehet, hogy egy bombánál benne van a pakliban, hogy felrobban, de egy ismerten szélsőséges gondolatokat valló fegyverbirtoklónál is előfordulhat, hogy a gépkarabély elsül. Csak remélni merem, hogy az akcióért felelős parancsnok, illetve a fegyvertartónál elrendelt házkutatást előkészítők mindent megtettek, ami ilyen esetben technikailag és emberileg megtehető. Mert a gépfegyverek, illetve általában véve a harcászati lőfegyverek és a konyhakés közt van egy igen komoly különbség. Gyilkolásra tervezték azokat. Nem igazán lehet hirtelen felindulásból felkapni a vacsoraasztalról és belevágni a szomszédba.

A jelen gyilkosságért alaposan gyanúsítható egy ismert hungarista, a szélsőséges nézeteiről ismert Gy. István. Az ítéletet remélhetőleg egy bíróság méri ki. Akkor, ha a bűnössége bebizonyosodik, és az eljárás is lezáródik. Kellő cinizmussal hozzátehetném: még időben. Mert az említett figura jelenleg 75 év feletti korral bír. S ugye még emlékszünk arra, amikor egy háborús bűnös elleni eljárást csak sikerült addig húzni, míg a biológia megoldotta a bíróságok összes dilemmáját. A tettest a jelen bűntett esetében a győri kórházban műtötték meg, miután hasi lövéssel a győri kórházba vitték. A Magyar Nemzeti Arcvonal vezérének tehát a jelenlegi információk szerint van esélye, hogy elinduljon a bírósági eljárás. Majd. Addig azért előfordulhat, hogy pánikolgatnak kicsit mindazok, akiknek a személyes vagy politikai felelőssége esetleg felmerülhet az ügy kapcsán. Mert az említett militáns szervezet elleni átfogó, országos hajtóvadászatról eddig nem igazán hallottunk. Ahogy az egyéb paramilitáns egyletek kapcsán is igancsak fékezett volt habzás.

Annyira, hogy még arra is emlékezhetünk: a Hősök terén a belügyi erők óvták és védték a gárdautánzatok esküdözését. Ahelyett a bizonyos sokat emlegetett két pofon helyett. Amelyek helyett máshol is legfeljebb az igazoltatások látszatáig sikerült eljutni. S azt sem vitatom, hogy a leginkább decibelben jó majdnemgárdisták nem azonosak a nyilasokkal. De annak idején, Gyöngyöspata példáján, látszott: a határ nem túl éles. A maradék emberség egyre vékonyodó kérge gyorsan beszakadhat a lélekben feldübörgő csatazaj hatására. Még akkor is, ha nem egy esetben a populista hominidák által szándékosan gerjesztett gyűlölet, az előítéletek felkorbácsolása, a saját képességek hiányának okát is másban kereső szimpla irigység összetett hatása kell mindehhez. Elvégre nem minden státuszirigy senki ragad fegyvert. Szerencsére. Ahogy sokan az egész életüket leélik úgy, hogy az előítéleteik a kocsmai zsidózáson nem terjednek tovább. Szintén szerencsére. De összességében mégis igaz lehet, hogy amikor a politikai programokat a pogromok láza kezdi leváltani, akkor alapvetően egy összefüggő folyamat egyes lépéseiről van szó.

Amikor az országos politika hallgatólagosan elviseli a rasszizmust, nem is hallgatólagosan plakátol a gyűlölet szellemében, akkor ezzel hallgatólagos támogatást ad mindazoknak, akik mindezt felhasználva toborozhatnak. Amikor mindezek mellett „biztonsági cégek” izombábuit használhatják a civilek, illetve a kormány ellenzékének megfélemlítésére, akkor egy idő után elég nehéz feladattá válhat szétvakarni a formálódó „Torna és sportrészleg” egyes szakágait és a regnáló hatalmat. Még akkor is, ha egy rendőrgyilkosság adott esetben nagyon rossz reklám. Különösen azoknak a szervezeteknek és pártoknak, amelyek ismertek a paramilitáns szervezetekkel ápolt múltbeli, illetve jelenidejű kapcsolataikról. Érthető tehát, hogy a Jobbik, például, nagyon gyorsan igyekezett elhatárolódni a bőnyi rendőrgyilkosság elkövetőjétől.

Ugyanakkor persze a kormánynak is rossz reklám. Nem csak az esetleges inkompetencia-gyanú, miatt. De akkor, amikor ezerrel migránsoznak, milliárdokat költenek a bűnbakkeresésre, akkor kínos lehet azzal szembesülni, hogy a terroristák nem a kapu előtt, hanem a határokon belül vannak. Valamint cseppet sem migránsok. Hacsak be nem ismerik majd, hogy rossz elkövetőt fogtak el. Vagy azt, hogy jó elkövetőt, de nem a szélsőjobbos hungarista felel a tettért, mert őt a világ migráns-összeesküvésének agyközpontja delejezte meg.

Andrew_s