No Comment - Kiragadások

Kiragadások. Sokszor a sok szövegből is kiragadott mondatok maradnak meg. Néha talán nem is érdemes mást megjegyezni. Néha azokat sem, mert a végén még összeakadnak a különböző irányból érkezett töredékek. Azért persze a világ csak termeli a hírmorzsákat.

„Erdő Péter: Embercsempésszé válnánk, ha befogadnánk a menekülteket” „Stabilabb, világosabb szabályokra lenne szükség – jelentette ki a bíboros. Pillanatnyilag az egyházak nem jogosultak arra, hogy befogadjanak menekülteket. Ez tilos: ha így tennének, akkor embercsempészek lennének.” Czene Gábor/NOL 2015. szeptember 15.

„Hiszen a németek és mi, közép-európaiak Európa alapértékeit őrizzük: a keresztény-zsidó világképet, a megbízhatóságot, hogy a szerződéseket betartják.” Orbán Viktor, 2016. február 25.

„A menekültek védelme az Európai Unió humanitárius felelőssége” Angela Merkel német kancellár, 2016. július 10. (MTI).

„"Miután kerülni szeretnénk határaink mentén az állandó tartózkodásra alkalmas hely létrejöttét, felajánlását csak a szerb határtól távolabb eső területen tudom támogatni" - válaszolta Pintér Sándor Iványi Gábornak, miután a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője arról tájékoztatta a belügyminisztert, hogy az egyház mobil illemhelyeket telepítene a röszkei és a tompai határátkelőnél, illetve a szemetet is összeszednék a területeken.” Népszava információ, 2016. július 10.

Ferenc pápa: Az irgalmas szamaritánus nem csak egy példázatot jelent, hanem egy életút választását is. Nem egy kényelmes út, hanem konkrét választás. Annak eldöntésére, hogy miként élünk és miként kezeljük a körülöttünk élőket. Elise Harris/CNA, 2016. július 10.

Andrew_s

Merkel és a gazdasági satu

A menekültügyben Németországnak szava van. Nem véletlenül. Erős gazdaság hírében áll. Ugyanakkor már NSZK korában is híresen sok vendégmunkást alkalmaztak arrafele. Talán az sem teljesen véletlen, hogy a menekültek elsősorban ezt az országot célozták meg. Az sem véletlen, hogy a vezető ott kapta a legélesebb támadásokat. Alighanem méltatlanul. Gazdasági okokból is.

Az, hogy menekültügyben nyugvópontra látszik jutni Németország, és a Merkelt bírálók egyelőre kicsit visszaültek a helyükre nyilvánvalóan csak az egyik oldala az éremnek. A másik oldal egy másik tudósítás sorai közül látszik elővillanni. Különösen, ha az előzményekről szóló híreket is megpróbáljuk emlékünkbe idézni. Az említett hír szerint a német gazdaság kibírja a menekültek okozta nyomást, mert a nagyjából hatszázezer üres munkahely képes felszívni a nagyságrendileg ugyanennyi érkezőt. Ennek fényében különösen felértékelődhet az a lehetőség, amit a magyar kormány eldobott magától. S azok a hírek is, amelyek szerint Németország mégis visszatoloncolja a menekültek egy részét.

A magyar lehetőség az lett volna, ha januártól nem a gyűlöletkeltésre, a perc-hatalmi mikro-célokra koncentrál a vezetés. Ebben az esetben lehetett volna olyan tranzit-táborokat kialakítani, ami lehetővé teszi az érkező szakemberek, potenciális munkavállalók kiszűrését az egyik, a potenciális provokátorokét a másik oldalon. Nem feledkezve meg arról, hogy a rendezettebb viszonyok emberséges ellátást biztosíthattak volna az érkezőknek. Talán esélyt teremtve arra is, hogy a gazdasági exodus kormányának ténykedése nyomán várható visszaesést csökkentse. Tekintettel arra, hogy egyre több magyar munkáját nem itt, hanem külföldön lehetne legfeljebb elvenni. Ahogy az már a plakátkampány hajnalán is világos volt. Orbán azonban hagyta ezt a hajót elmenni, továbbvándorolni. S ez az a hajó, amelynek Angela Merkel kikötőt ajánlott.

Amely kikötő természetesen nem kevés emberiességi értéket is hordoz. Valószínűleg sokkal inkább megfelelve Jézus tanításai szellemének is, mint a gyermekéhezést is életviteli szokáshibának kezelő KDNP-s politikus ténykedése. Ugyanakkor a reálpolitika, a gazdaság területére is átpislanthatunk. Ha „odaát” közel félmillió olyan munkahely volt, amelyet strukturális okokból külföldiekkel lehetett feltölteni, akkor ez mást is jelent. Azt, hogy a menekültek nagy tömege nélkül ezek a munkahelyek üresen maradnak. Olyan szolgáltatási réseket hagyva, amely betöltetlensége a gazdaság működési nehézségeit idézhette volna elő. Merkel-nek, és a németeknek általában, talán, nem igazán volt más választása, mint a gazdasági visszaesés és a menekültek befogadása között választani. Mert előfordulhat, hogy a menekültek ellen nagy boldogan felvonulók igencsak fintorogtak volna, ha a menekültek kitiltása fejében a szaros-lapátot nyomják a kezükbe. Azzal, hogy „munkára árja”.

Így miközben kétségtelenül jelentős anyagi áldozatot hoz az EU gazdaságilag legerősebb hatalma a menekültek befogadásával, jórészt pont rájuk alapozva maradhat esetleg később is vezető gazdasági hatalom. Okozhat problémát a későbbi generációk megjelenése? Nyilván. De a gazdasági erő most tartható fenn Merkel vezetésével. Azon a hídon meg majd átmegy később Németország. Vagy Merkel-lel, vagy nélküle. Ez azonban mit sem von le abból, hogy Merkel a mai Németországnak biztosítja a nagy számú, és nem utolsó sorban olcsó, valamint nem is okvetlenül képzetlen munkaerőt. Valószínűleg felismerve azt, hogy az unió versenytársai, bármennyire is politikai mezben jelentkeznek, elsősorban gazdaságiak. A zászlókkal meg remekül lehet takarózni, csak nehéz belőlük jól lakni. Hacsak nem zászlógyártó valaki.  

Andrew_s

Merkel és Orbán, cigányok és menekültek, Integrációk és...

MTI Fotó / Koszticsák Szilárd

A menekülthelyzetre, a kialakított válságra (is) hivatkozva a kormányzat szinte erőltetett menetben halad a hétköznapitól a politikai fasizmus felé. Ez a folyamat évek óta zajlik. Három éve pedig már nyilvánvaló tendenciaként jelentkezett. Orbán Viktor legutóbbi, a romákat érintő rasszista megnyilvánulása legfeljebb egy mérföldkő. Ami igen súlyosan eshet a társadalom lábára.

Még akkor is, ha a zuhanás ívének kezdőpontja nem az Orbán-kormány ténykedésének idejére esik. Még csak nem is az utóbbi évekre. S még csak azt sem mondhatjuk tiszta lelkiismerettel, hogy a kezdetekben nem volt pontosan ugyanaz a szerepe az akkori politikában a nemzetiségek kérdésének előrángatása, mint mostanság. Mondhatni: örök politikai ütőkártyakánt. Annak idején, az 1970-es években. Amikor már nyilvánvalóan megindult a rendszer belső feszítőereje okozta bomlás. Aki nem hiszi, járjon utána. Például annak, hogy mi vezetett az 1973-as kardlapozáshoz. Az is nyilvánvaló, így utólag, hiszen a középiskolában nyilván csak részben érintettek a napi politika kérdései, hogy az, amit akkor „nemzetiségi kérdésnek” hívtak, aligha volt más, mint a társadalom megosztása. Díszcsomagolásban. Kicsiben, a suliban ugyanis diákok jártak. S bár volt iskolatárs, akinek vérében nyilván keringet roma hemoglobin, és a padtársam is egy sváb fiú volt, alapvetően a kutyát sem érdekelte. Ellenben remekbe szabott, igazgatóhelyettesi fekete pontot lehetett kiérdemelni azzal a diáköntudattal benyögött kijelentéssel, hogy: „nemzeti kérdés azért van, mert csinálják”.

Holott azt hiszem ez azon megállapítások egyike, ami azóta sem sokat csorbult értelmezési tartománnyal bír. Legfeljebb árnyalatokkal színezték szürkébbre az évtizedek. No meg persze tapasztalatokkal. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy magyar cigányság nem egységes. Olyan közhely ez, amit kár kiemelni, mert még a cigány származású politikusok megszólalásait is elég ehhez végighallgatni. Az azonban szintén nyilvánvaló, hogy az integrálódás egy foka nélkül beteg ötlet valami univerzális megvilágosodásban hinni. Arra a társadalmi integrálódásra ugyanis nyilvánvalóan szükség van, ami az össznépi játékszabályok betartását biztosítja. Alkalmasint nem csak a cigányság esetében, hanem minden egyes ember estében, aki az ország határai között előfordul. Ez sem új megállapítás. Jogalanyként, elvileg, elvárható a teljes egyenjogúság. Elvileg sajnos, mert az előítéletesség nem a skínhed-privilégium. A hatóság embereiben is előfordul.

Ugyanakkor, a történelmi népmozgások évezredes története azt mutatja, hogy a játékszabályok egyrészt nem kőbe vésettek, másrészt, ezen a téren, spontán is megjelenik az integrálódási szándék. Annak idején a vándorló teknővájónak és vándorkereskedőnek is alkalmazkodnia kellett a fogadó terület szabályrendszeréhez. Különösen, ha a vándorlást feladva letelepedett. Mindamellett, különösebb szociológiai tanulmány-idézgetések nélkül is megállapítható: a vándorló életmód sokkal rugalmasabb szabálykövetési attitűdöt követel meg. Aki vándorol, annak egyszerre több szabályrendszert is ismernie kell. Pont. Pont úgy, ahogy a vándormuzsikusnak is sok stílust, elvárás-rendszert kellett ismernie, ha nem akart „elzavaródni” a vacsoraasztaltól. Az is nyilvánvalónak tűnhet, mert a történelem azt mutatja, hogy törvényi integráció nyomán óhatatlanul megindul a teljesebb integráció folyamata. A kulturális hatások kölcsönhatása, vagy akár a vegyes házasságok következtében. S ez így természetes, és alapvetően elősegíti, hogy az emberek közti elszigetelődés gyengüljön.

Az emlegetett „nemzetiségi kérdés” előkaparása azért volt gonosz dolog, mert az egyik oldalon ugyan tényleg szolgálta az etnikai, nemzetiségi kultúra értékeinek megőrzését, de a másikon a sötét oldalt is erősítette. Annak következtében, hogy sosem kapott kellő hangsúlyt a törvényi integrálódás melletti kultúramegőrzés igénye. Sosem kapott elég hangerőt annak a kommunikációja, hogy a nemzetiségek az etnikumok értékeit az adott jogrend tiszteletben tartása mellett, és a dezintegrációt arra is kiterjesztve kívánják megoldani. Az országos politika inkább ráerősített arra a köznapi vélelemre, ami társadalmi játékszabályokra is kiterjesztettnek hitte az integráció teljes folyamatának megszakítását, „visszacsinálását”. Nem véletlenül. Az 1970-es „begyűrűzések” kiszámítható következményeinek tetőzésére nagyon is jól jött a belső társadalmi megosztottság.

S az sem véletlen, hogy a hazai politika az időközben eltelt évtizedek alatt sem nagyon igyekezett tiszta vizet önteni a köcsögökbe. A népművészeti cserépedények humán megfelelőinek fejébe sem. Orbán Viktor felelőssége tehát nem az, hogy ezt a követ elhajította, hanem az, hogy alapjában véve ráerősít a zuhanásra. Olyan pályamódosításokat hajtva végre, amely mentén fekte, barna és egyéb egyenruhákba bújt agyzakkantak menetelnek. Az éppen esedékes agymosó-mondatokat visszhangozva, és megvetve, megverve mindenkit, akire a helyettük is gondolkodó vezér rámutat. Orbán Viktor tehát egyszerűen csak kihasználja azt a helyzetet, amit a magyar vezetések szinte feltálaltak. Azok a vezetések, amelyek mindig kihasználták a társadalmi megosztottságokat, és akkor sem sokat tettek ellene, amikor tehettek volna.

Alkalmasint a menekülthullám okozta nagy mozgások éppen hogy segíthetnék a megosztottság csökkentését. Nem azzal, hogy közös ellenségként a menekültekre mutatva egységes pogromot hirdet bárki is. Sokkal inkább azzal a megoldással, ahogy Angela Merkel kezeli a kérdést. Világossá téve, hogy a társadalmi integráció szabályai, a törvényi kötelezettségek mindenkire vonatkoznak: „nem utasíthatják el a német társadalom szabályait, nem tagadhatják meg az integrációt és nem alkothatnak párhuzamos társadalmakat”. De nem hallani oktalan pampogást a német kancellártól a kultúra védelméről, keresztény európaiságról, és általában semmi olyat, ami a menekültek szociológiai provokálását, vagy kulturális megerőszakolását jelentené.

Igaz, a németeknek széles körű gyakorlata van az újkori inmigrációval kapcsolatban.. Például, a török vendégmunkások révén. S a német kancellár a jelek szerint képes levonni ennek a tanulságait. Ahová fel kellene nőnie Orbán Viktornak, aki az évszázadok óta itt élő nemzetiségekkel kapcsolatban is süketté, illetve vakká válik, ha a hatalmi érdekei úgy kívánják. Ha az ország addig él is. Igaz, Orbán Viktor egyszerűen nem nőhet fel a törvényi integráció melletti, plakátkampányokon túlmutató meghirdetéséig. Részben azért, mert az egész hatalmi struktúrát folyamatos szekértábor-harcokra építette ki. Részben pedig azért, mert nem kockáztathatja meg a törvényesség számonkérését önmagán és oligarcha-talpnyalóin. Mert az a hatalma végét jelentené.

Mely vég, persze, előbb vagy utóbb bekövetkezik. Legkésőbb akkor, amikor az emberek flaszterkövekből faragott szavazócédulákkal mennek majd népszavazni. Csak addig sokan fogják megszenvedni a diktatúrát.

Andrew_s

Cikin cuki Orbán-puszi Merkelnek és kézcsók a szélsőjobbnak

"Egy puszikát, édes..."

A híradások, no nem a köztévéé, most attól zengnek, hogy Orbán Viktor, az illiberalizmus büszke, de legalábbis önhitt bajnoka helybe ment a pofonért. Ami kétségtelenül igaz, mivel akkora verbális zakót, mint amekkorát Angela Merkel ráadott, kevesen tudhatnak magukénak. Azonban alig valószínű, hogy a szotyihéj-köpés hazai stadionkirályát ez megingatná.

A német kancellár röviden és velősen közölte „az illiberális szóval a demokráciával összefüggésben nem tud mit kezdeni”. Ami teljesen logikus, ha a liberalizmust, mint a kölcsönös szabadságok win-win kompromisszumát képzeljük el. Ebből az is következik, hogy a demokrácia – ami a közösség, a nép uralmát jelenti – szükségképpen liberális, mert hatalom forrása ebben az esetben a népfelségből fakadó felhatalmazás. Többségi felhatalmazás. Ráadásul nem a „kétszer kettő nálunk öt” elve mentén szervezett illiberális szavazások, hanem a valós többség által adott felhatalmazás. Orbán Viktor azzal a kijelentéssel, amely szerint, „ha valaki azt akarja mondani, hogy a demokrácia szükségszerűen liberális, az privilégiumot követel egy eszmerendszernek, amit nem adhatunk meg neki”. Egyszerre több dolgot elárult. Azt például, hogy amikor a történelmet oktatták, akkor ő valami „wazzeg, hol a söröm” állapotban lehetett az iskolához legközelebbi becsületsüllyesztőben. Amikor olyan képeket mutattak neki, amelyen a demokráciáról már olvasott embereket örökítettek meg, akkor pedig még nem aludta ki az előző állapotot. Tehát a demokráciáról és a liberalizmusról lövése sincs.

Angela Merkel tulajdonképpen megtehette volna azt is, hogy a fülénél fogva viszi el egy könyvtárba, és addig áll mellette, míg el nem olvassa legalább a legrövidebb szócikkeket a témában. Ám a kancellár udvarias asszony. Így az orbáni kézcsók pillanatában sem vágta pofán azt a szemtelen suttyót, aki a kikapós menyecskének a vasárnapi légyott után kijáró futva-puszit köpte a kezére. Mert az egy dolog, hogy a német kancellár nem az esti pocipacsira érkezett Orbán Viktorhoz, de ráadásul még csak nem is nőként. A szó protokolláris értelmében semmiképpen. Európa vitathatatlanul egyik – ha nem legerősebb – gazdasági hatalmának képviselőjeként jött. Ha Orbán Viktor mindenáron ragaszkodik a kézcsókhoz, akkor minimum meghajolva, de akár féltérden kellett volna előadnia. De leginkább sehogy.

Ám Angela Merkel udvarias politikus. Ami abból is látszik: csak finoman jelezte, hogy nem hazánk használ egyedül orosz gázt. Teljesen fölösleges tehát a gazdaságért aggódó miniszterelnök álságos nagyhalál-jelenetét előadnia. Ami azonban – csöppet sem szokatlan módon – nem a nemzetközi porondnak szólt, ahogy a kisnaccsád-gesztus sem, és a liberalizmust, mint vezéri kegyet előadó kommunikáció sem. Az utóbbi például egyértelműen a szélsőjobbnak szólt. Ahonnan Orbán Viktor támogatást remél. Akár a szavazók, akár a mindenkit megfélemlíteni képes gárdák formájában. Nekik különben az említett kacsó-puszi is bejön. Alig valószínű ugyanis, hogy többre tartanának bárki mást, mint azt a Fidesz-képviselőt, aki szerint szinte teljesen rendben van a házastársnő pofonnal történő ágyba-zavarása. Szó szerint bárki mást. Önmagukon, és talán szeretett vezérükön kívül. Aki a szemükben akár a haza megmentője is lehet, ha térdre borul az orosz medve előtt.

S éppen az utóbb említett egységsugarú támogatói réteg az, aki bírja decibellel, és bakanccsal. Az, hogy a fiatal értelmiség egy részét a jobbikos féligazságok megszólítanak, érthető. Ellenben, noha választóként jelenthetnek bázist, hatalmilag valószínűleg nem játszanak. Alighanem azt a réteget képviselik, akiknek kell a szavazatuk a hatalomhoz, mely hatalmat később a bakancsosok üvöltésével lehet összecementelni. Ahogy Orbán Viktor hatalomgyakorlása simán szembeköpi az őt megválasztókat is. Akikben ugyanakkor működik annyira az önigazolási vágy, hogy sokan csontvázzá korbácsolva is „Éljen Viktor!” felkiáltással mennének a pokolra. Amiért ezt érdemes megemlíteni, az nem más, mint hogy ez utóbbi rétegek adják a célközönségét a miniszterelnöki gesztusoknak és szólamoknak. S ezek azok a rétegek, akiket Angela Merkel nem fog tudni megszólítani. Ha másért nem, akkor azért, mert német. Orbán Viktor ugyanis aligha véletlenül adta elő a zsidó-temetős magánszámot a közelmúltban.

Bár, szinte biztos, hogy a német kancellár nem tudott volna olyan időpontban érkezni, ami előtt a magyar kormányfő ne tarthatott volna egy kis német-ellenes hangulatkeltést. Amire a holocaust jó alkalom a maga szociálisan primitív hordáiban. Még akkor is, ha Angela Merkel ellátogatott a Dohány utcai Zsinagógába. Ahonnan egyes értesülések szerint gyakorlatilag elzavarta Orbán Viktort. Alighanem annak hatására, hogy tanácsadói helyükön kezelték a miniszterelnök a zsidó katonák temetőjében, nemrég előadott, és nem is annyira burkoltan antiszemita beszédét. Aki azonban azt hinné, hogy a kormányfő érzékeny az ilyen pofonokra, alighanem téved. Mert pontosan tudja, hogy Angela Merkel nem fog felsorakozni a német teuton lovasokkal Hegyeshalomnál. Attól keletre meg Orbán láthatóan nyugodtan főzheti és piríthatja a kussolva kushadó népet.

Andrew_s